Az Apai örökség és az elbeszélések
Az Apai örökség és az elbeszélések
Az a feltétlen hűség a vélt igazsághoz, amely Reviczkyt jellemezte, hozta magával, hogy elbeszéléseiben – esztétikai elvein túlmenő mértékben – őszinte, mély kritikai képét festi a magyar társadalmi valóságnak. Van két, a regény határán járó elbeszélése, mely a magyar kritikai realizmus nevezetes 629alkotása. Az egyik az Apai örökség, amelyet többéves tervezgetés után 1884-ben ír meg és ad ki. E kis regény tárgya egy Oblomov-szerű, alapjában rokonszenves, de dologtalanságra nevelt, akaratgyenge fiatalember pusztulása. Bár harmadik személyben íródott, önvallomás ez: megdöbbentő őszintesége máig páratlan irodalmunkban. Nem mintha a regény hőse, Fejérházy Tibor pontos mása volna Reviczkynek. Sőt, lényeges vonásokban eltér tőle. Az egész művet áthatja az az eszme, hogy "az ember jelleme az ember sorsa". Revicky azonban világosan látja, hogy hőse munkakerülése: társadalmi jelenség. Bár a tanulság megfogalmazásában inkább hőse jellemét hangsúlyozza, mégis ennek és hőse sorsának társadalmi gyökereit is felismeri, s éppen ez a regény eszmei magva. Hőse ugyanis belátja: "Azt hittem, elég hogy megszülettem s kis- és nagyvámosi Fejérházy Tibornak hívnak; a vak fátum maga köteles gondoskodni arról, hogy ez a hangzatos predikátum ne valljon szégyent." Reviczkyt a meseszövés izgalmai nem érdeklik, figyelmét a jellemábrázolás köti le. Stílusa puritán, szinte komoran egyszerű: mint a gyónás hangja; a tényeket beszélteti, elbeszéléseit valami fojtott líra fűti át.
Az Apai örökség után írta másik értékes elbeszélését, a Selyembogárt (1887). Ennek tárgya a falun uralkodó dölyfös kis földbirtokos kaszt és a szegények (szegény nép és szegény költő) ellentéte. Az úri társaság tagjai mint holmi olimpuszi istenek élnek a nép között: felsőbbrendűségük érzésében lelketlen önzéssel és felelőtlenséggel szerzik meg a nép szavazatát és leányait. Ugyanúgy bánnak a költővel is, akit pedig származása, kapcsolatai és műveltsége bizonyos szálakkal az úri világhoz fűznek; művét igénybe veszik, de őt magát lenézik: vagyis körülbelül annyiba veszik, mint a lenézett selyemhernyót, amelynek épp csak selyemfonalát használják fel. Reviczky itt már határozott ellenszenvvel mutatja be az uralkodó földbirtokos réteg gőgös magábazárkózását, szívtelenségét és parazitaságát. Növeli a rajz hitelét és művészi finomságát, hogy Reviczky, határozott és félreérthetetlen álláspontja ellenére, nem ragadtatja magát túlzásokra. Alakjait takarékosan, jellemző vonásokkal s a maguk bonyolultságában rajzolja: plakátfoltok, egyszerűsítő túlzások helyett igazságosan és árnyalatosan. Ha a befejezés, ahol a különben oly megfontolt költő- főhős egy keserű hangulat hatása alatt felajánlja kezét a számára érdektelen, elcsábított tanítólánynak, nem volna oly elsietett és valószínűtlen, a Selyembogárt legjobb elbeszéléseink közé sorolhatnánk.
A két elbeszélés így is mérföldkő a magyar széppróza fejlődésében. Egy új, igazabb valóságszemlélet vonul be velük a magyar regényírásba: a nagy orosz regény példáján iskolázott realizmus, amely nem hatásokra vadászik, hanem a valóság lényegét, jellemző vonásait igyekszik feltárni; az embert nem gyűlöli, de nem is festi jobbnak az igazinál, mert komor igazságszeretettel s ugyanakkor megértő részvéttel mond ítéletet fölötte.
