74. A BAROKK NÉPIESSÉG UTOLSÓ FÁZISA (VARGA IMRE)

Teljes szövegű keresés

74. A BAROKK NÉPIESSÉG UTOLSÓ FÁZISA
(VARGA IMRE)
A birtokos nemesség és a tudós egyházi értelmiség műveltségével egyidőben a népies barokk kultúra szintén jelentős átalakuláson ment át. De míg a két felsőbb rétegben a tradicionális barokk vonások továbbélése mellett a felvilágosodás és klasszicizmus csendes előkészítésének lehettünk tanúi, addig a legszélesebb, népszerű műveltségben a barokk hagyomány konzerválódása válik uralkodó jelenséggé. Az előbbi folyamat az Európához felzárkózni igyekvő, a korszerű és haladó külföldi áramlatokat befogadó polgáriasodó-városiasodó törekvések számára készítette elő a talajt, az utóbbi viszont a tősgyökeres magyar sajátságokat, karaktert féltő, elmaradottabb ízléshez ragaszkodó népies tendenciáknak vetette meg az alapját. S bár e kettő között nem hiányzott később a termékeny kölcsönhatás: hiszen a korszerű irányok követői közül többen is (pl. Kölcsey) erőt merítettek a népies hagyományokból, emebből viszont Csokonaitól Petőfiig és Aranyig óriások emelkedtek a haladó költészet élvonalába, a barokk kései szakasza mégis műveltségünk – máig kísértő – szerencsétlen kettéhasadását hagyta örökül a következő korszakokra. A barokk népiesség utolsó fázisának adottságai, sajátságai ezért különös figyelmet érdemelnek.
A legfontosabb ezek között, hogy megszűnt a népies barokk művelődésnek az a túlnyomórészt katolikus jellege, amelyet a szegénylegény-mozgalom visszaszorítása után a század első felében magára öltött. Pedig a népszerű katolikus kultúra befolyása, művészi és irodalmi produkciója a késő-barokk évtizedekben sem csökkent, sőt mennyiségileg talán növekedett is; elvileg újat azonban már nem hozott, formái, stílusa pedig jórészt átterjedtek a református lakosságra is. Ez összefügg azzal a jelenséggel, hogy mialatt a katolikus értelmiség jelentékeny mértékben erősödött, a protestáns – különösen a református – erősen elprovincializálódott. A szatmári béke utáni csendes ellenreformációnak az az igyekezete ugyanis, hogy a református felekezetet a külföldi egyetemjárás, könyvbehozatal, valamint a hazai protestáns könyvkiadás akadályozásával és közép-, illetve felsőfokú iskoláinak alacsonyabb szintű tanítóintézményekké való lefokozásával parasztvallássá szorítsa le, nem volt egészen eredménytelen. A református mezővárosok kulturális színvonala a 18. század elején teljesen paraszti szintre süllyedt, a török megszállás alól felszabadult alföldi nagy mezővárosok református 592lakossága pedig megrekedt a hódoltság kori műveltségi fokon. Mikor azután a felvilágosult abszolutizmus egyházpolitikája az ötvenes évektől kezdve valamelyes lélegzetvételt engedett a protestánsoknak, a polgárosodás egykori úttörői, a mezővárosi iparosok, tőzsérek, parasztkupecek, módosabb gazdák a hozzájuk sodródott kisértelmiséggel (prédikátor, nótárius, iskolamester) együtt gazdaságilag és szellemileg egyaránt paraszti sorból léptek az igen lassú kulturális felemelkedés útjára. Ezért míg a nemesi és tudós körök irodalmára a katolikus literátorok munkássága nyomta rá bélyegét, a népszerű, mezővárosi, falusi világban inkább a protestánsok aktivitása vált a rokokó periódusban szembetűnővé.
Nem kevésbé figyelemre méltó e késő-barokk népszerű kultúra erősödő kisnemesi jellege. Azzal párhuzamosan, hogy a nemesség felső, módosabb rétege gazdaságilag megerősödött és megkezdte tájékozódását a korszerű európai kultúra irányában, a nemesi osztály szerényebb tehetségű nagyobb tömege jórészt megmaradt az előző fél század provinciális nemesi műveltségének színvonalán, s ennek vulgarizált örökségét közvetítette, olvasztotta be a népies kultúrába. Nemcsak a Kocsonya Mihályok típusa tartozik ebbe a kategóriába, hanem a kisebb birtokos nemesség túlnyomó része, sőt még a műveltebbeknél is egymás mellett él olykor a finomabb "úri" módi az alantasabb szórakozás formáival. A kurtanemesi mentalitás és szellemi horizont jellemezte a bizonyos kiváltságokkal rendelkező vagy ilyenek emlékét őrző népcsoportokat (hajdúk, jászok, kunok, székelyek) is, melyek emellett sajátos színeket is kialakítottak a népies kultúrában.
E paraszti, mezővárosi, kisnemesi világnak a műveltségében és irodalmában így összesűrűsödött a korábbi periódusok csaknem minden konzervatív, illetve vulgarizálódott öröksége. A katolikus népiességnek, a provinciális nemesi barokk hulladékainak és az alacsony szintre szorított református hagyománynak ez az ötvözete pedig egy minden korábbinál szélesebb közműveltséggé terebélyesedett, minthogy az írni-olvasni tudók tábora a későbarokk évtizedeiben nagymértékben megnövekedett. Az állam ugyanis, miután érdekévé vált a köznép további anyagi romlásának megakadályozása és műveltségi színvonalának emelése, az egyházakkal karöltve komoly erőfeszítéseket tett az "együgyűek" elemi fokú tanításának megszervezésére. A kormányzat és a katolikus egyház sok száz népiskolát állított fel, de a protestáns egyházak is számos alsófokú iskolát szervezhettek. Az 1770-es összeírás szerint Magyarországon kb. négyezer helységben volt rá lehetőség, hogy a gyerekek az elemi ismereteket elsajátíthassák. Ez utóbbiak alatt elsősorban a vallásos tudnivalók és az írás-olvasás értendők: az előbbiek a fennálló társadalmi rend és az egyházak tekintélyét biztosították, s konzerválását segítették elő, az utóbbit pedig már nemcsak a vallásos iratok olvasása végett szorgalmazták, hanem mert a civilizálódó társadalomban az írás ismerete nélkül a nép fiai is egyre kevésbé végezhettek az állam szempontjából "hasznos" munkát. A felvilágosult abszolutizmus politikájából az egészségügyi ismeretek népszerűsítése, valamint a világi és gyakorlati ismeretek oktatása is következett, a század közepe tájától pedig – főleg református iskolákban – egyre jobban erősödött az a törekvés, hogy a tanítást magyar nyelvűvé tegyék és bizonyos nemzeti diszciplínákra (földrajz, történelem) szintén kiterjesszék.
593A lakosságnak az állam és az egyházak igényei szerint való nevelését az ekkor kibontakozó népfelvilágosító, népcsitító irodalom is szolgálta. E hol vallásos, hol világi művek a népszerű prédikációk, katolikus kegyességi, imádságos füzetecskék, s az előző periódusban divatos hasonló olvasmányok mellé léptek és egyfelől hasznos ismereteket hintettek szét az egyszerű olvasók között, másfelől helyzetük, sorsuk szépségét, istennek tetsző voltát igyekeztek velük elhitetni. A szabadgondolkodás és felvilágosodottság századvégi terjedésének, vagy ahogy a katolikus és protestáns papok nevezték, a "liberálisok", "naturalisták", "istentelenek" tanainak is része volt abban, hogy fokozottabb figyelmet fordítottak a mezővárosi, falusi lakosság lelki, szellemi gondozására.
A népoktatás és népnevelés e nagyfokú kiterjedése folytán a népszerű műveltség és irodalom szellemi fókuszaivá azok a középfokú és magasabb intézetek váltak, melyek a nép között tanító egyháziakat, világi iskolamestereket, falusi, mezővárosi jegyzőket kiképezték. Az ilyen iskolák között – a mondott okok következtében – a református kollégiumok (Debrecen, Sárospatak, Pápa, Enyed, Kolozsvár, Marosvásárhely) lettek a hangadók. A kisnemesi, mezővárosi, paraszti, kisértelmiségi származású református diákság volt az a társadalmi közeg, amelyben a késő-barokk népies kultúra különböző elemei összetorlódtak, egybevegyültek. Bár a kollégiumokban kiváló képességű és nagytudományú tanárok működtek, a falaik között kialakult diáktársadalom szinte egy másik világot – a professzorokéval nem egyszer ellenségesen szembenállót – alkotott.
Ez a református kollégiumi diákság – a tanulás mellett – meglehetősen sokrétű kulturális és irodalmi tevékenységet folytatott. Aktív szerepe volt az iskolai ünnepségekben, a különböző egyházi cselekményekben (pl. temetési éneklés), s feléledt, új erőre kapott körükben az iskolai, alkalmi versszerzés. Ahogyan temetés nem eshetett meg diákok nélkül, ugyanúgy megjelentek a lakodalmakon, a kisváros és a falu "ünnepnapjain", mulatozásain is; énekeltek karácsonykor, újévkor, háromkirályok napján; énekszóval kéregettek Gergely napján, húsvétkor és pünkösdkor; aratáskor búzáért jöttek kántálni, szüret alkalmával borért énekeltek. De művelte az ifjúság a versszerzést saját szórakozására is, s minthogy a kollégiumokban nem voltak magyar nyelvű, főként nem szépirodalmi tárgyú könyvek, maga teremtette meg azt az irodalmat, melyet a tanárok, felettes szervek részben világi tematikája (szerelem, bor), részben szabados hangja miatt erősen tilalmaztak. Ennek a kollégiumi irodalomnak igen széles volt a hatósugara, hiszen az iskolából kikerülve az egykori diákok ennek szellemét és termékeit vitték magukkal a kisnemesi, kisértelmiségi miliőbe, melyben életüket azután eltöltötték. Ha még egyáltalán írtak vagy olvastak valamit, az ehhez hasonló szintű és stílusú irodalmat művelték és fogadták szívesen.
Stílus tekintetében az 1740-es évektől kezdve a népies művészetet és irodalmat a barokk formák vulgarizálódása és a nép körében – különösen a reformátusoknál – szívósan továbbélő reneszánsz hagyományok csaknem teljes eltűnése jellemzi. Ezek azok az évtizedek, amikor a mezővárosok, falvak is magukra öltik azt a barokk külsőt, mely egészen a 20. század derekáig többé-kevésbé jellemezte őket. Az egyszerű barokk templomok leggyakoribb típusa, melyet a homlokzatra épített hagymatetős torony jellemez, 594ekkor vált általánossá az ország egész területén; a protestánsok is ebben a formában építették újjá, alakították át templomaikat. A falusi templomok szobordíszei szintén a provinciális barokk jegyeit viselik magukon, de hat rájuk a rokokó divat is: megnyúlnak, könnyedebbek, karcsúbbak lesznek, ruháik gondosabban kimunkáltak, finomabban redőzöttek. Népies alakok és korabeli vállfűzős ruhájú női szentek egyaránt megjelennek közöttük.
Jelentős stílusváltozás figyelhető meg a népszerű dallamvilágban. A kollégiumokban felvirágzó magyar nyelvű világi dalköltészet a nyugatról beáramló és a műveltebb körökben már meggyökeresedett rokokó dallamok elterjedésével járt együtt: az apróbb, zártabb, szimmetrikusan tagolt rokokó melódia felváltotta lassan a régibb, hosszan kígyózó dallamokat és ennek megfelelő versformákat. A kollégiumi dalirodalomban "tűnik le az ősi, s benne tűnik fel az újabb magyar népdal"; az újabb, divatos zene és a régi énekhagyomány kereszteződéséből kialakuló újfajta zenei érzék vált ettől kezdve általánossá.
A népies szinten eddig tovább élő reneszánsz kori szövegek jórészt kezdenek szintén kihullani az emlékezetből. A régi virágénekek közül némelyeket másolgatnak még olykor, helyükre azonban az új típusú, dallamosabb, rokokó könnyedségű szerelmi dalok lépnek. A szórakoztató epika terén egyes reneszánsz széphistóriákat még kiadnak ugyan, de jellemző, hogy a század végén az annyira népszerű Árgirusnak is akad már átdolgozója (Piskolti István) a népszerű barokk ízlés szellemében.
A rokokó ízlésnek a behatolása ebbe az alacsonyabb műveltségi és irodalmi szférába nem a felsőbb, úri világ választékosságának, finomságának átvételében, hanem a világi tematika eluralkodásában, a hedonisztikus magatartásban, a mindennapok – sokszor alantas – örömeinek a kultuszában jelentkezik. Ami a művelt nemesi társaságban finom pikantéria vagy elmés galantéria, annak itt vaskos obszcenitás, szókimondó trágárság felel meg. A közönségességnek, nemegyszer ízléstelenségnek a gyakorisága azonban korántsem zárja ki művészi szépségű énekek keletkezésének lehetőségét. A népies barokk költői hagyomány nyomán, illetve a játékos rokokó formák népszerű változataiként líránk nem egy maradandó gyöngyszeme jött létre.
A népies irodalom ebben a periódusban is részben kéziratos, részben nyomtatott formában él. A kéziratos énekeskönyvek száma, a kollégiumi élet felvirágzása következtében rendkívül megszaporodott. Az előző évtizedek hagyományát folytató, régit és újat vegyesen őrző énekeskönyvek közül nevezetesebbek: a vegyes tartalmú Szádeczky-miscellánia (1755) s a főként szerelmi énekeket tartalmazó Solymosi József- (1748–1751) és Szikszai András-énekeskönyv (1750–1752), a Vizkeleti-kódex (1764 k.) és a Szíveket újító bokréta (1770). Az előző periódusban említett énekgyűjteményeken (pl. Furuglyás-ék., Czombó-ék., Jankovich Világi énekek stb.) kívül számottevő népies anyagot őriz a Borzi Nagy Iván- (18. sz. közepe), Szakolczai István (1762), Dersi Biás- (1769), Hevesi Mihály- (1769–1777), Kozma- (1777–1781), Herschmann István- (1773–1790), Dubinszky Mátyás-énekeskönyv (1787); a Húsvéti versek (1777) című kézirat, továbbá a Nagy István-gyűjtemény (1782–1796) és Kresznerics Ferenc dalgyűjteménye (1790–1809). Az énekeskönyvek új típusának, a szöveget és kottát együtt tartalmazó kollégiumi melodiáriumnak legismertebb képviselői: a Kulcsár-melodiárium (1775), a Szkhárosi–Járdánházi-melodiárium (1787–1792) és a Dávidné Soltári (1790–1791).
595A kéziratos gyűjteményeken kívül a népszerű irodalom másik megjelenési módja a népies közízléshez alkalmazkodó nyomtatott kiadvány: a ponyva és a kalendárium. A már évtizedek óta hagyományozódó munkák (Hármas história stb.) mellett nagy számban jelentek meg a különféle szenzációkról szóló új hírversek, vőfélykönyvek, álmoskönyvek, szerelmi dalok s az egy-kétpagellás ponyvakiadványok: a Dallok, Énekek, Fiatal dallok, Mulatsági (Mulatságos) Két (Három, Négy, Öt, Hat) új (szép új, szomorú) Világi énekek, Keservesen kesergő igen szép szebbnél szebb, Külömbféle szép vígságos s módos világi dallok, A gyenge ifjúság dallos dallai avagy dinnom dánnommok, Férjhez menendő leányok daljai, A házasulandó legények históriája, A magyar menyecske gyászban kesergése, A régi és mai fonyók históriája, Mezei juhász dallok stb. Ez a puszta felsorolás is mutatja, hogy a kiadók a legszélesebb tömegek érdeklődését tartották szem előtt, mikor ponyvatermékeiket – rendszerint a megjelenés helyének és évének megjelölése nélkül – közzétették.
A kéziratos gyűjtemények és ponyvanyomtatványok anyaga gyakran keveredett, s feltételezhető, hogy a diákköltés obszcén dalainak, csúfolódó verseinek része volt a durvább hangú nyomtatványok elszaporodásában. Az államhatalom, a hatóságok, a cenzúra erőfeszítéseket tett, hogy az alantas termékeket, babonás hiedelmeket tartalmazó nyomtatványok ne kerüljenek a közönség elé: ponyvafüzeteket koboztak el, botrányos (szerelmi!) dalokat terjesztő vándorénekesnőket tartóztattak le, nyomozást folytattak a dalfüzetek kiadóinak felderítésére; – az efféle igyekezet azonban nem mindig járt sikerrel.
Az összes nyomtatott könyv közül a legnagyobb példányszámban – miként korábban is – a kalendáriumok jelentek meg. Az irodalmibb jellegű betétek (jeles vagy regényes históriák, a történelem összefüggő előadásban való tárgyalása stb.), melyek a 17. században még csak esetleges járulékai egyes kalendáriumoknak, a 18. század második felében általánossá váltak, és egyre szűkebb térre szorították az időjárásra, termésre, természeti csapásokra, háborús és politikai eseményekre vonatkozó jóslások, az érvágás hasznosságáról és megfelelő idejéről szóló tanácsok megszokott rovatait. Az olvasmányszövegek megválasztásában a népnevelés, a felvilágosítás és a szórakozás tendenciája egyaránt érvényesült: "Mivel a kalendárium nem imádkozó, hanem napokat, időket múlató könyvetske, én is tenéked ebben idődet múlató dolgokat írok… kötelességem szerint kedveskedni akarván" – írja Streibig, a győri kalendárium kiadója 1761-ben.
Azok a műfajok, stíluselemek, melyek a társadalom legszélesebb rétegeinek irodalmi kultúráját e periódusban meghatározták, egyrészt az irodalom régtől fogva meglevő jelenségei, melyek felett azonban lassan eljárt az idő, az igényesebb irodalomba többé nem emelkedhettek fel, s legfeljebb a folklórban mutatható ki továbbélésük; másrészt viszont olyan sajátságok, melyek utóbb – jelentős írók munkásságában megnemesedve – a legmagasabb irodalmi szintre emelkedhettek. A népiesség, mely a barokk korban a műveltség legalsóbb rétegét jelenti, a régi és újabb magyar irodalom történetének határán félig-meddig már irodalmi irányzattá alakul át; Gvadányi, de különösen Csokonai, Fazekas életművében pedig már nem mint egyszerűbb, primitívebb irodalom, hanem mint a magas irodalom sajátos "népies" válfaja, áramlata 596fog megjelenni. Sőt már a rokokó évtizedekben is akad író, Hermányi Dienes József, aki az "alantas" irodalmat – tudós egyházi férfiú létére – írói tudatossággal műveli, s törekvéseit elvileg is megokolja.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT