50. RENDISÉG ÉS JEZSUITIZMUS (TARNAI ANDOR)

Teljes szövegű keresés

50. RENDISÉG ÉS JEZSUITIZMUS
(TARNAI ANDOR)
Az arisztokráciának és a nemességnek korszerű irányba tájékozódó, részben haladó törekvéseket képviselő viszonylag szűk csoportjával szemben a nemesség túlnyomó többsége a barokk kultúra provinciális rendi színezetű, jezsuita szellemű irányának hódolt. A török kiűzése s a Thököly által vezetett kuruc nemesi mozgalom bukása után a nemesség a vármegyékbe, birtokaira vonult vissza, s az 1690-es évektől kezdve lényegében következetesen járta a rendiség és Habsburg-abszolutizmus szövetségének hagyományos útját. Ezen már a Rákóczi-szabadságharc sem sokat változtatott: a kuruccá vált nemesek nagy része csupán alkalmat látott benne rendi jogainak megerősítésére, s a szatmári béke biztosította is számára a jobbágyain való korlátlan uralmat és a rendi hatalom látszatát. A nemesség életében az 1690-es évektől kezdve érvényesülő tendenciák így 1711 után kedvezőbb feltételek között teljesedhettek ki. Ezekben az évtizedekben alakult ki a "nemesi Magyarország" s vált a nemesi osztály a nemzeti élet fő tényezőjévé.
E változások sodrában a nemesség magatartása a korábbi periódushoz viszonyítva fokozatosan átalakult. A hősi áldozatokat vállaló, engesztelhetetlen nemesi politikus és katona típusa, amely a 17. század második felében oly jelentős szerepet játszott a nemzeti küzdelmekben, szinte teljesen eltűnt: a Rákóczi-szabadságharc idejére már csak kevés maradt belőle (nem véletlenül figyelmeztették versükben a kuruc szegénylegények a fejedelmet: "Csak szegénylegények, S nem urfiak Véreket onták"), utána pedig a "rebellis" magyar nemes jó időre ismeretlen fogalommá vált. Ritka volt a gazdasági, adminisztratív képességekkel, széles látókörű vezetői adottságokkal rendelkező nemes is. Akik 1711 után ilyen erényekről tanúságot tettek, azok csaknem mind Rákóczi főemberei voltak előzőleg (Károlyi Sándor, Ráday Pál, Radvánszky János stb.).
Uralkodó típus így a csendben meghúzódó, udvarházában élő s legfeljebb a megyegyűléseken hangoskodó, szűk látókörű, a nemzeti és országos távlatokat felmérni nem tudó nemes lett. Igaz, hogy a sok évtizedes háborús pusztítások után birtokainak rendbehozásával, csendes építő és civilizáló tevékenységével ez az erősen földhöz tapadó nemesi réteg is fontos történelmi funkciót töltött be, lassú munkájának gyümölcsei azonban csak rendkívül sokára tudtak beérni. Az átlag-nemes számára a lehetőségek ugyanis – a nemesi "arany 398szabadság" boldog birtoklása ellenére is – rendkívül korlátozottak voltak. A föld jövedelme arra ugyan elég volt, hogy a családot bőségesen ellássa, de arra már nem futotta belőle, hogy a nemes növelje birtokát, fejlessze is gazdaságát. A nemesség krónikus pénzhiánnyal küzdött ezekben az évtizedekben, ami egyik legfőbb materiális alapja lett maradi, patriarchális gondolkodásának, minden újítástól való idegenkedésének.
Az emelkedés, gazdagodás útja, nem számítva a megyék vezető tisztségeit, szinte apáról fiúra öröklő leggazdagabb családokat, csupán azok számára nyílt meg, akik a nagybirtokokon gazdasági tisztviselőként kezdtek szolgálni vagy állami hivatalba jutottak. Az utóbbira főként az igazságszolgáltatás átszervezése (1722–23) és a legfőbb itthon székelő kormányhatóság, a helytartótanács megszervezése (1724) nyújtott új lehetőséget, de ezek a hivatali állások csak a katolikusok számára álltak nyitva. A nemesfiak az 1712–1715-i országgyűlésen törvénybe iktatott állandó hadsereg tiszti állásaiban is elhelyezkedhettek, s bár a magyar hivatásos katonatisztek magasabb rendfokozatot nemigen értek el, a szolgálattal járó utazgatás, a nélkülözhetetlen nyelvismeret hozzájárult látókörük kiszélesítéséhez. A nemesség egy részének jogi, adminisztratív, gazdasági ismeretei lassan gyarapodtak is, s ezzel párhuzamosan kulturális színvonala is emelkedőben volt; jelentősebb, minőségi változást azonban ez a folyamat csak a század derekára, de még inkább a század végére eredményezett.
A kulturális fejlődés lassúságában s ennek következtében a magyar nemesi kultúra és a korszerű európai műveltség között kialakuló fáziseltolódás tragikus megnövekedésében – a gazdasági adottságokon túl – igen nagy szerepük volt a jezsuitáknak, nemesi rendiség és jezsuitizmus összefonódásának. A barokk hősi korszakában a jezsuiták a főnemességre fordították figyelmüket, amely akkor a legszilárdabban képviselte a rendiség álláspontját. A jezsuitizmus és a Habsburg-párti rendiség kölcsönös egymásrautaltságát egyfelől a 17. századi arisztokrácia gyors katolizálása igazolta, másfelől az a körülmény, hogy Zrínyi és II. Rákóczi Ferenc, akik a rendiséggel szemben a nemzeti abszolutizmus irányában tettek lépéseket, a jezsuiták ellenfelei lettek, pedig sok más kortársukhoz hasonlóan ők is náluk végezték tanulmányaikat. A barokk kor most tárgyalt periódusában, mikor a magyar főnemesség birodalmi arisztokráciává alakult át és sorsát egyre jobban a bécsi abszolutizmushoz kötötte, a rendi viszonyok fenntartásának közös érdeke a jezsuitákat a nemességgel egyesítette.
Ennek az egymásratalálásnak a hátterében a legfontosabb szerepet a nemességnek az arisztokráciával, a jezsuitáknak pedig a főpapsággal való lappangó érdekellentéte s mindkettőnek az abszolutizmussal szembeni ellenállása játszotta. A nemesség állandóan érezte a főnemesség gazdasági és társadalmi nyomását: nem bírta a versenyt a korszerűbben gazdálkodó nagybirtokkal, s jövedelmező állás szerzéséhez is a főurak pártfogására volt szüksége, hiszen a kormányhivatalokban és a hadseregben a legfontosabb posztokat ezek foglalták el. A köznemes ezért hódolattal és alázattal, de ugyanakkor irigységgel vagy gyűlölettel szemlélte az arisztokratákat. A főpapság ebben az időben teljesen összenőtt a főnemességgel: az érseki, püspöki pozíciókat szinte kivétel nélkül a mágnáscsaládok tagjai kapták. A jezsuitáknál szélesebb látókörű, gyakran korszerűbb műveltségű és ízlésű, s a bécsi abszolutisztikus politikát 399kiszolgáló arisztokrata-főpapok pedig egyre kevésbé lelkesedtek a fejlődésben mindinkább megrekedő jezsuitákért. E nagyhatalmú, vezető szerzetesrend ugyanis szemben állt minden modernebb törekvéssel, határozottan elutasította az abszolutizmus államrezonját, mert ez az egyházi befolyás visszaszorulását, a világi szempontok felülkerekedését hozta volna magával. Ugyanakkor a nemesség, amely csak a jobbágyok fékentartására mindenkor kész rendőr szerepében látta szívesen az államhatalmat, szintén mereven ellenezte a központi beavatkozás kísérleteit, hiszen a parasztság által termelt feleslegen nem szívesen osztozott a kormányzattal. Mind a gazdálkodó megyei nemességnek, mind a jezsuitáknak érdekükben állt tehát az elavult, korszerűtlen rendi viszonyok konzerválása. Természetesen a legszilárdabb Habsburg-hűség alapján, hiszen az egész barokk korszak folyamán az uralkodóház hatalma bizonyult a második jobbágyság rendszerén alapuló megmerevedett feudalizmus legszilárdabb zálogának.
A szorosabban vett egyházi szempontok, az ellenreformáció végleges diadalra juttatásának az igénye szintén a nemességre irányította a jezsuiták figyelmét. Az arisztokrácia katolizálásától eltérően a nemesség többsége ugyanis a 17. század végéig megmaradt a protestáns hiten, s így a jezsuita térítés szempontjából most elsősorban ez az osztály jött számításba. A rendiség érdekei, valamint a Habsburg-államhatalomtól várható esetleges előnyök viszont a nemességet most éppúgy a katolizálásra ösztönözték, mint egy évszázaddal ezelőtt a főúri családokat. A jezsuita hatás azonban, kulturális vezető szerepe révén, a protestánsnak maradt nemesek jó részére is kiterjedt. Nemesi rendiség és jezsuitizmus érdekeinek ez a sokrétű egybeesése magával hozta, hogy a jezsuiták terjesztette vallásos műveltség és a vidéki nemes provinciális világi kultúrája kölcsönösen kiegészítette egymást, és a kettő európai színvonalról megítélve végül is azonos fokon állónak bizonyult.
A jezsuita rend ideológiai és kulturális tömeghatását elsősorban iskoláinak köszönhette, amelyek a 16. század vége óta változatlan tanterv szerint működtek és Magyarországon most érték el virágzásuk tetőpontját. A legmagasabb színvonalú oktatás a 17. század folyamán alapított nagyszombati egyetemen és a kassai főiskolán folyt. Bár a nagy osztrák intézmények (Bécs, Grác) színvonalát a hazaiak soha sem érték el, Nagyszombat a 17. század végétől a 18. század közepéig fénykorát élte. A filozófiai és teológiai hallgatók száma 400 fölött járt, a professzoroké meghaladta a tízet; a jogi kar Lósy Imre és Lippay György esztergomi érsekek alapítványából 1667-ben nyílt meg, de csak 1690 körül lendült fel, az első nyilvános vitát 1691-ben rendezték. A túlnyomórészt protestáns és görögkeleti Erdélyben az egyetlen jezsuita főiskola Kolozsvárt székelt; itt a világiak befolyásolása céljából a filozófiai karra és az iskolai ünnepségek pompájára különösen nagy gondot fordítottak. Kevesebb hallgatóval és tanárral a jezsuita akadémiák (Buda, Győr, Eger) is ugyanazt a tananyagot tanították. A jezsuita rend a papnevelést is majdnem teljesen kezében tartotta. Csak néhány helyen tanítottak a szemináriumokban világi papok (Kalocsa 1733) vagy piaristák (Veszprém 1716). A felsőoktatásban kifejtett munka mellett a jezsuiták a 18. század közepén több mint 30 gimnáziumot vezettek; a legjelesebbek Budán, Győrött, Pozsonyban, Nagyszombatban, Sopronban és Kolozsvárt működtek.
400A jezsuiták mellett teret hódított a szerényebb és mozgékonyabb piarista tanítórend is. Első hazai rendházukat 1642-ben Podolinban alapították; 1666-ban Privigyén, 1685-ben Pozsonyszentgyörgyön telepedtek meg; rohamos elterjedésük pedig 1690 után indult meg (Nyitra 1698, Veszprém 1711, Vác 1714, Kecskemét 1715, Pest 1717, Debrecen 1719, Szeged 1720, Nagykároly 1727). 1721-ben 12 iskolájukkal már független magyar rendtartománnyá szerveződtek, de a jezsuitákkal szemben önálló irányzatot a 18. század első évtizedeiben még nem képviseltek. A katolikus barokk kultúra terjesztésében és az irodalomban komoly szerepet játszottak az újra erősödő régi szerzetesrendek is. Közülük a 17. században is élénk tevékenységet folytató ferencesek továbbra is az alsóbb néposztályok között munkálkodtak elsősorban, de kapcsolataik voltak a nemességgel is. A pozsonyi klarisszák például, akik gazdag irodalmi munkásságot fejtettek ki, vagyonos nemesi családok lányaiból toborzódtak. Ebben a fél évszázadban kezdett magához térni a bencés rend, s ugyancsak 1690 körül kezdődött meg a török hódoltság miatt meggyengült pálos rend fellendülése is. A nemességre gyakorolt befolyás tekintetében ezeknek a rendeknek a jelentősége azonban messze a jezsuitáké mögött maradt.
Az iskolák mellett a jezsuita ideológia és kultúra másik legfőbb szócsöve a nyomtatott könyv volt. A jezsuita könyvkiadás hegemóniája a 17. század végétől nyomasztóan érvényesült Magyarországon, amikor az előző periódusban alapított nagy jezsuita nyomdák Nagyszombatban és Kassán új lendülettel, számottevő versenytárs nélkül indultak fejlődésnek. A nagyszombati 1690 körül európai színvonalra emelkedett; a kuruc kor háborús évei csak a termelés mennyiségét vetették vissza, maga az üzem háborítatlan maradt, és a korszerű felszerelés változatlanul vezető szerepet biztosított neki a hazai nyomdák között. A nyomda 1690 tájától egyre több rézmetszőt foglalkoztatott, néhány kiadványát, például a Hevenesi Gábor neve alatt megjelent Succus prudentiaet (Az okosság veleje) szinte százszámra díszítik a szöveghez nyomtatott barokk metszetek. Kolozsvárt 1727-ben új jezsuita nyomda is alakult, mikor a rend betűkészletet kapott ajándékba az erdélyi püspöktől. Ez az üzem 1774-ig működött; latin és magyar könyveket kb. fele-részben adott ki, felszerelése nem érte el a nagyszombati nyomdáét.
A jezsuita iskolázás és könyv uralma a latin nyelvnek a nemzeti nyelv rovására való előretörését is jelentette. Míg Pázmány és kortársai magyarul írtak és büszkék voltak anyanyelvükre, addig a századforduló jezsuita tudósai és írói a latint részesítették előnyben. A nagyszombati nyomda kiadványai között az 1680-as években kezdett megnőni a latin könyvek száma, s az 1690-es évektől kezdve a magyarok rovására ugrásszerűen tolódott el arányuk. Az 1730-as években a deák könyvek az összes hazai kiadványnak csaknem 70%-át alkották, a magyar nyelvűeké ugyanekkor 20% alá esett. A rendi Magyarország ebben az időben vált Európa-szerte híressé feudális latinságáról.
A latin nyelv előnyben részesítése összefüggött a jezsuitáknak a Habsburg-birodalom összeforrasztását támogató politikájával. Ausztria és Magyarország közös rendtartományt is alkotott, melynek főnöke Bécsben székelt, 401mint láttuk, Rákóczi semmi módon sem tudta őket rábírni arra, hogy önálló magyar rendtartományt létesítsenek.
Ez azonban korántsem volt akadálya annak, hogy magukévá tegyék a magyar nemesi nacionalizmus számos jelszavát, s latin nyelvű irodalmukban új, jezsuita szövegezésben terjesszék azokat. A nemességgel együtt hirdették, hogy Magyarország a világ leggazdagabb országa, Európa védőbástyája, népe a legjobb katona, dicsősége egyedülálló, kultúrában sem áll más mögött; építettek a Hunyadi-ház népszerűségére, elsősorban persze a törökverő Hunyadi Jánost, nem pedig a papokat megrendszabályozó s Bécset leigázó Mátyást magasztalva. Mindezt összekötötték a rendiség hagyományainak a kultuszával, felelevenítve többek között Révay Péternek a rendi jogokat a magyar szent koronával igazoló könyvét, melyet III. Károly koronázásának leírásával kibővítve újra kiadtak (De sacra regni Hungariae corona (Magyarország Szent Koronájáról), Nagyszombat 1732). A rendi-nemesi nacionalizmusnak ez a jezsuiták által ápolt formája azonban, a szólamok nagy részének azonossága ellenére, tartalmilag alaposan különbözött a 17. század második felének Habsburg-ellenes, protestáns színezetű nemesi nacionalizmusától. A jezsuiták nemesi nemzet-koncepciójában ugyanis a Habsburg-hűség és a katolicizmus lettek a legfontosabb tényezők, ez pedig együttjárt a függetlenségi mozgalmak teljes megtagadásával, rebelliónak bélyegzésével, a protestánsoknak pedig a nemesi nemzet testéből való kirekesztésével. E legutóbbi törekvés ugyan nem járt sikerrel, hiszen a nemesség osztály- és rendi tudata erősebb volt annál, semhogy elfogadhatta volna protestáns meggyőződését megtartó tagjainak degradálását. A Habsburg-ellenes hagyományok megtagadása azonban általánossá vált, s ebben a protestánsok sem maradtak el, nem utolsósorban vallásuknak a rebellió gyanújától való elhatárolása érdekében. Híven kifejezi a nemesség nemzeti hagyományainak ezt a jezsuita átértékelését egyik verses kiadványuk, melyet a 17. század magyar hadvezéreinek a dicsőítésére szenteltek (Laureatum in heroibus Hungariae saeculum… decimum septimum (A Magyarország hősei által megkoszorúzott 17. század). Nagyszombat 1718). Ebben az elősorolt 18 hős közül hét azzal érdemelte ki a magasztalást, hogy vagy "rebellisek"-et győzött le, vagy pedig azok áldozata lett.
A nemesi-rendi nacionalizmus e jezsuita átfogalmazásának a keretét a Regnum Marianum-koncepció adta meg. A Magyarországról mint Mária országáról való tanítást (minthogy első szent királya neki ajánlotta fel) a barokk kor kezdete óta népszerűsítették a jezsuiták, mintegy ellensúlyként az abszolutisztikus, németellenes és világias Mátyás-hagyománnyal szemben. Uralkodóvá ezt az elméletet a jezsuitáknak ebben a periódusban sikerült tenniük, s hogy mekkora sikerrel, azt az bizonyítja, hogy még Rákóczi Ferenc is erősen hatása alatt állt. A Regnum Marianum-elmélet a türelmetlen ellenreformáció történetszemléletét és egy a hazai jezsuitáktól felkapott hitbuzgalmi irányzatot egyesített: magában foglalta egyfelől azt az önmagában hamis és a 18. században már teljességgel elavult politikai nézetet, hogy Magyarország minden bajának egyedüli oka a vallási megosztottság, másrészt pedig hirdette, hogy az ország isten anyjának védelme alatt áll, és ezért minden lakos az ő különös tiszteletére van kötelezve. A Regnum Marianumot a 402jezsuiták főleg a köznemességnek szánt propaganda-kiadványokban fejtegették, és természetesen politikai irodalmukat is át- meg átszőtték vele.
A halott latin nyelv felélesztésén, valamint a korszerűtlen rendi nacionalizmus propagálásán túl, a barokk műveltségnek a jezsuiták által képviselt és terjesztett válfaja azonban a maga egészében is elavultnak számított már ekkor. A jezsuita tudomány és irodalom legjobb eredményeit nemzetközi viszonylatban a 16. század végén és a 17. század elején hozta, s Magyarországon is csak az előző szakaszban volt, súlyos tehertételei ellenére is, bizonyos vonatkozásokban pozitív szerepe. A századforduló évtizedeiben csupán a jezsuita kultúra széles körű elterjedését regisztrálhatjuk, jelentősége és hatása tömegének és nem minőségének a következménye; kiemelkedő egyéni teljesítményeket hiába is keresünk benne. A jezsuiták iránya nemcsak az egykorú, a Bethlen és Rákóczi áltál képviselt haladó barokk tendenciákhoz viszonyítva bizonyul elmaradottnak, hanem sok tekintetben visszaesést jelent a 17. század számos tudományos, filozófiai, pedagógiai kezdeményezéséhez (Comenius, Apácai stb.) képest is. A rendtagokat központi határozatok tiltották el az új filozófia, a modern természettudomány tételeinek hirdetésétől, elavulttá vált iskolarendszerüket is csak a kormány nyomására voltak kénytelenek a reáliák javára némileg módosítani (1735). A jezsuiták a velük szemben fellépett katolikus teológiai és erkölcstani irányzatokat is gondosan távoltartották a hívektől, s ilyenformán még a hitélet is provinciális jelleget öltött. Beözönlött viszont az egész régi katolikus világirodalom, néhány magyar származású rendtag pedig kétes értékű európai hírnévre jutott (Hevenesi Gábor, Szentiványi Márton). A 18. század elején Magyarország – az osztrák rendtartomány részeként – a jezsuitizmus szigeteként élt az egyre modernizálódó Európában.
Az a hatalmas méretű nemzetközi jezsuita és más egyházi irodalmi import, mely ezekben az évtizedekben Magyarországra beáramlott, elsősorban a nemesség számára volt hivatott lelki, politikai, ideológiai táplálékot nyújtani. Ez a részben latin, részben franciából, németből stb. latinra fordított irodalom, melynek termékeit a 17. század végétől kezdve tömegesen nyomtatták a hazai jezsuita tipográfiák, két, egymástól jól elkülöníthető részre oszlik: az egyik kegyes olvasmányokkal, elmélkedésekkel, imákkal a magányos ember vallásgyakorlatát, aszkézisét szolgálta; a másik a hivatalviselőknek, katonatiszteknek, egyszóval a közéletben forgó udvari embernek "keresztény politika" néven adta meg a viselkedés erkölcsi szabályait.
Az előző csoportba tartozó művek közül Kempis Tamás már korábban is ismert könyve népszerűségének tetőpontját érte el mintegy tíz 18. századi kiadásával. Az újabb lelki olvasmányok közül Szalézi Szent Ferenc 1608-ban franciául írt Philotheáját (Az "Introduction à la vie dévote" (Bevezetés a vallásos életbe) c. műben közölt levelek címzettje) a bécsi Mária-kongregáció Koháry Istvánnak ajánlva latinul adta ki (1687); a rendalapító Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvéből pedig világiak számára szerkesztett rövidített kiadásokat terjesztettek a jezsuiták (pl. Vera sapientia (Igaz bölcsesség), Nagyszombat 1722; Brevis instructio meditandi (Vezérfonal az elmélkedéshez), Nagyszombat 1732). A hitélet elmélyítését szolgálta 403egyes szentek legendáinak, imádságos könyveinek a nemesi olvasókhoz való eljuttatása. Kiadták Jakob Bidermann (1578–1639) Szent Ignác-életrajzát (Vita Sancti Ignatii de Loyola (Loyolai Szent Ignác élete), Kolozsvár 1738); a szent tiszteletére szolgáló kilenc napos ájtatossági könyvet Duplex cultus Sancti Ignatii de Loyola (Loyolai Szent Ignác kettős tisztelete), Nagyszombat 1746); Xavéri Szent Ferenc csodáit (Illustria miracula (Nevezetes csodák), Nagyszombat 1736) és a neki rendelt imádságos könyvet (Novem feriae Xaverianae (Hét xavériánus ünnep), Nagyszombat 1741). A ferencesek Bonaventurának Szent Ferencről, a pálosok Jeromosnak Remete Szent Pálról írt életrajzát publikálták.
A világiaknak a politikai szereplésre való előkészítése érdekében olyan könyveket adtak ki, amelyek nem győzik hangsúlyozni, hogy az istenfélő, bölcs és vallásos közéleti férfiú az eszménykép (pl. Ratio status animae immortalis (A halhatatlan lélek "államrezonja."), Nagyszombat 1716). A művelt társasélet elemi előírásait tartalmazó Astiologus Christianus (Nagyszombat, 1727) Franciaországból származott hozzánk, ottani első kiadása 1617-ből való. Honoré Fabri (1607–1688) francia jezsuita Euphyandere (1669), mely Bécs közvetítésével vált ismeretessé, a nemesifjú testi és lelki kiképzésével foglalkozik. Ugyanezt a célt szolgálták a különböző forrásokból összeszerkesztett idézetgyűjtemények, melyekben olykor bölcs mondások mellett fogalomkörök szerint csoportosított ókori anekdotákat is talált az olvasó (pl. Selectae e profanis scriptoribus historiae (Világi írók válogatott történetei), Nagyszombat 1734). Különös buzgalommal népszerűsítették a keresztény sztoicizmus katolikus barokk változatának a termékeit. Schellenberg Seneca Christianusát, melyet Kéri Sámuel a 17. század derekán már magyarra fordított (Keresztény Seneca, 1654), most ismét latinul terjesztik: 1694-ben Apor Péter nevével fémjelezve látott napvilágot; 1700-ban újévi ajándékként osztották szét. A sztoicizmus klasszikus szövegei közül Epiktétosz Enchiridionja (1707), Seneca Consolatiója (Vigasztalás), (1731) s a 6. századi Boethius hasonló című munkája (1735) jelent meg Nagyszombatban. Petrarca sztoikus szellemű híres dialógusa, a De remediis utriusque fortunae (A szerencse forgandóságának orvosságai) ugyancsak ekkor jutott el a magyar olvasókhoz a nagyszombati nyomda jóvoltából: 1706-ban válogatás jelent meg belőle, az akkor vizsgát tevő Amade Ádámnak és társainak ajánlva (Harmonia philosophica), a következő évben ugyanennek bővített változatát adták ki (Ars recte philosophandi (A helyes bölcselkedés művészete), s ezt 1718-ban megismételték (Conclusiones scientiae practicae (A gyakorlati erkölcstan tételei)), minden alkalommal a vizsgákon elnöklő Rajcsányi György nevével a címlapon. A nemzetközi sztoikus irodalom termékei közül természetesen nem hiányozhattak a megtért és katolizált Justus Lipsius munkái sem: történeti-politikai példatára, a Monita et exempla politica (Politikai intelmek és példák), (Nagyszombat 1698, 1700, 1723 stb.) a legtöbbet forgatott könyvek közé tartozott, s Politicáját is kiadták (Nagyszombat 1724).
404A külföldi irodalom e felsorolt népszerű alkotásai nagyjából meghatározták azt a szellemiséget, amely a magyar jezsuiták irodalmi tevékenységét is áthatotta. Az aszketikus, moralizáló és keresztény-politikai mondanivaló új feldolgozásaiban azonban szintén elavult, nemzetközi sémákhoz igazodtak. E tekintetben a retorikai és poétikai tankönyvek szolgáltak vezérfonalként, melyek a jezsuita rend egységes, nemzetközi tanrendszerének megfelelően Európa-szerte azonosak voltak, s melyeket ezért nálunk is kiadtak. A retorikák közül fogalommá vált és az egész 18. században használatban maradt Cypriano Soarez (1524–1593) spanyol jezsuita 1560-ból való könyve (De arte rhetorica libri III (A szónoklás művészetének három könyve), Nagyszombat 1718); ez Georg Worpitz (1645–1720) átdolgozásában, az egyházi szónoklat szabályaival kiegészítve is napvilágot látott (Clara et praeclara methodus parandae eloquentiae Cypriani Soarii (Világos és jeles módszer Cyprianus Soarius ékesszólástanához), Nagyszombat 1728). Mellette a francia Joseph de Jouvancy (1659–1719) Novus candidatus rhetoricaeja (A szónoklattan új jelöltje), (Nagyszombat 1720) és a lengyel Sigmund Lauxmin (1616–1670) Praxis oratoriája (Gyakorlati szónoklattan), (Kassa 1732) forgott közkézen. A poétikai ismereteket a jezsuiták és tanítványaik elsősorban a Gradus ad Parnassum (Út a Parnasszushoz), (Nagyszombat 1725) című könyvből merítették; a verselésnek, a költői nyelvnek és stílusnak ez a több mint ezer lapos kompendiuma Párizsban 1652-ben jelent meg először. Mellette népszerűségnek örvendett a francia Laurent de Cellières (szül. 1630) kisebb igényű, névtelenül megjelent Ars metricája (Verselés), (Nagyszombat 1712) is. A piaristák között egy eredeti poétika szerző is akadt a német származású, de a rend magyarországi életében fontos szerepet játszó Moesch Lukács (1651–1701) személyében. Vita poetica (Az életkorok költészete), (Nagyszombat 1697) című könyve – furcsa szerkezeti megoldással – a költői műfajokat a négy emberi életkor (gyermekkor, ifjúság, férfikor, öregség) szerint csoportosította. E népszerű retorikai és poétikai kézikönyvek természetesen nemcsak az egyháziak, hanem a világi nemesek irodalmi ismereteit, formakészségét is a legnagyobb mértékben befolyásolták.
A rendkívül erős jezsuita hatás mellett a nemesség számára példaképül szolgálhatott a Bécshez igazodó arisztokráciának a kultúrája is. Ez ugyan ekkor még a jezsuita műveltségnél is inkább eltávolodott a magyar hagyományoktól és a hazai igényektől, s határozottan kozmopolita színezetet öltött, mégis előnyösen különbözött amattól, amennyiben igyekezett lépést tartani a gyorsan fejlődő bécsi udvarral s a korszerűbb nyugat-európai ízléssel. A bécsi udvari műveltség s a részben ezen keresztül, részben közvetlenül érvényesülő új olasz, francia, német művészi és irodalmi ösztönzések közvetítésében a mágnások és főpapok szerepe azonban a 18. század elején még alig érvényesült; a nemesség egyelőre mereven tiltakozott az arisztokrácia által meghonosított minden "náj módi" ellen.
A nemesség provinciális műveltségében a korszerűtlen jezsuita szellem így csupán a korábbi periódus udvari és nemesi barokk kultúrájának a konzervatív 405hagyományaival ötvöződhetett. A vidéki udvarházak alacsony szintjéhez idomulva sok minden tovább élt a 17. század udvari kultúrájából. Nem maradt ismeretlen Zrínyi sem, de nagyságát nem fogták fel, Gyöngyösi népszerűsége viszont egyre nőtt, művei hovatovább a magyar költészettel azonosultak, s ekkoriban megalapozódott tekintélye érteti meg, hogy a 18. század végére a konzervatív nemesi párt nemzeti klasszikussá kiáltotta ki. Utánozni azonban még őt is csak külsőségekben tudták, az udvari fényűzésből provinciális hedonizmus lett, egy-egy vadászat, családi ünnep erejéig.
E provinciális nemesi műveltség nem egyedül magyar jelenség. Különösen Lengyelországban alakult ki egy a magyar 18. századihoz hasonló nemesi kultúra és világkép, az ún. szarmatizmus. A szintén erősen kétértelmű lengyel barokk nemesi műveltség és irodalom azonban lényegesen magasabb színvonalú volt, mivel fejlődése a legjobb reneszánsz hagyományokból indult el, s virágzása töretlen maradt az egész 17–18. században. Lengyelországban ugyanis a nemességet nem érte olyan katasztrófa, mint a török hódítás, amely nálunk a nemesi rendet szétzilálta, és mint az új nagybirtokos főnemesség gazdasági és hatalmi túlsúlya, mely a magyar nemességet egy évszázadra ismét a familiaritás kötelékeibe kényszerítette. A magyar barokk nemesi kultúra ezért egyelőre még azokkal az értékekkel sem rendelkezhetett, amelyeket Lengyelországban ez a réteg évszázadok alatt kitermelt. A magyar kulturális és irodalmi fejlődés súlyos tehertétele lett, hogy a történelmi körülmények kényszeréből egyedül ez az osztály válhatott a későbbi nemzeti felemelkedés és polgárosodás vezetőerejévé. A nemességnek azonban kétségtelen érdeme, hogy arról a rendkívül alacsony és elmaradott szintről, ahonnan a 17. század végén elindult, egy évszázad alatt fel tudott emelkedni annyira, hogy megkísérelhesse betölteni történelmi szerepét.
Ezeknek az általános összefüggéseknek a tükrében érthető, hogy a magyar barokk kiterjedésének, teljes uralmának az időszakában, az 1690 és 1740 közötti évtizedekben, a nemesi kultúra a művészetek és az irodalom terén nagy eredményekkel még nem dicsekedhet.
Az építészetben és a képzőművészetekben a nemesség korlátozott anyagi lehetőségei nem tettek lehetővé élénkebb tevékenységet. Ha művészeket egyáltalán foglalkoztattak, csupán a hagyományokhoz ragaszkodó s többnyire közepes képességű hazai mestereket alkalmazhattak. A kor színvonalán álló külföldi, elsősorban osztrák és Ausztriába szakadt olasz művészeket csupán a szerzetesrendek, a főpapok és az arisztokraták tudták megfizetni. Néhány kiváló hazai műalkotás köszönheti létét e külföldi mestereknek, ők azonban – minthogy maguk a megrendelők is elszakadtak a magyar hagyományoktól – kizárólag saját, megszokott stílusukban dolgoztak. Míg a 17. század magyar főurainak szintén külföldi mesterekkel végeztetett építkezéseiben a hazai reneszánsz előzmények és az új barokk stíluselemek harmonikus és organikus találkozását figyelhettük meg, addig 1700 körül az osztrák barokk művészet akadálytalanul és minden alkalmazkodás nélkül hódította meg az országot. A templomépítészetben a jezsuita Christoph Tausch (1673–1731) a rend 1711–1715-ben dél-német típus szerint épült trencséni templomával teremtett iskolát, melyet a pozsonyi trinitáriusok (1715–1735), az egri jezsuiták (1716–1719), a győri karmeliták (1723–1725), a pesti pálosok (ma Egyetemi templom, 1725–1742) és az esztergomi jezsuiták (1728–1738) 406követtek. A szobrászokat főként a nálunk korábban ismeretlen, oszlopos díszletszerű oltárépítmények kiképzése foglalkoztatta. A legszebb emléket az osztrák Georg Rafael Donner (1693–1741) hagyta ránk az Eszterházy Imre érsek megrendelésére készített pozsonyi főoltárával, melynek középponti alakja, a magyar huszárruhába öltöztetett Szent György szánalomból kettéhasítja köpenyegét a lova előtt kuporgó koldus számára. A festészetben a példamutatók Tausch trencséni freskói lettek, amelyek Xaveri Szent Ferenc legendáját megtévesztő valószerűséggel örökítették meg. A valóságos architektúra fölött illúziót keltően festett építészeti tagozatok emelkednek, túl rajtuk a menny nyílik meg, égi és földi lények egybevegyülnek. A birodalomba beolvasztott országban immár a Habsburg állam is megjelent mint építtető: tevékenységének legjelentősebb emléke, a rokkant katonák számára emelt pesti Invalidus-palota (ma Fővárosi tanácsház), Anton Erhard Martinelli (1684–1747) alkotása. A főúri építkezések új kánonát Savoyai Jenő adta meg ráckevei kastélyával, amelyet Johann Lukas von Hildebrandt (1668–1745), az osztrák barokk legkiválóbb építésze tervezett. Itt már nyoma sincsen a régi magyar kastélystílusnak, a zárt, tömbszerű várépítkezésnek; a magyar arisztokraták (az Eszterházyak Cseklészen, 1722; a Csákyak Magyarbélen 1729; a Batthyányak Körmenden) kivétel nélkül ezt az új típust utánozták.
A 17. század magyar főúri zenéje, mely a század végén nyugati hatásokat asszimilálva útban volt az önálló hangszeres zene kialakítása felé, Bercsényi udvarában virágzott utoljára; a magyarországi és erdélyi főnemesség az udvar felé tájékozódott, s a fejlettebb bécsi zenekultúrához igazodott, a nemesség viszont alacsonyabb szinten, kissé provincializálódott formában vitte tovább a hagyományos magyar dallamokat. A kor magyar zenéjének legfontosabb forrásában, a nemrég felfedezett ún. Apponyi-kéziratban (1730) a 17. századi udvari zene emlékeit olyan táncdallamokkal találjuk együtt, melyek már a későbbi népszerű verbunkosokhoz való átmenetről tanúskodnak. A nemesség zenei életében fontos szerepet töltöttek be az iskoladrámák zenés, énekes, táncos betétjei is, melyekre gyakran utalnak ugyan a fennmaradt szövegek, de dallamok ritkán jutottak ránk. A legnevezetesebb emlékek közé tartozik Kácsor Keresztély kézirata, mely két besztercei piarista pásztorjáték dallamait őrizte meg (Bucolicum dramma (Pásztorjáték) és Tragico comicum dramma (Tragikomikus színjáték) 1736), valamint a Linus-féle táncgyűjtemény. E dallamok a 17. század népszerű táncaiból állnak, de megjelenik már a 18. század második felének katonai toborzója és az ún. "friss magyar"; a főúri rezidenciák új zenéjének a hatása még elenyésző.
A nemesi irodalom, noha világnézet, mondanivaló szempontjából egyházi és világi része szoros egységet alkot, mind a szerzőség, mind a műfajok szempontjából megoszlik a papok, jezsuiták és egyéb szerzetesek, illetve a gazdálkodó, katonáskodó nemesek szerzeményei között. Az előbbiek részben egy virágzó latin nyelvű literatúrát hoztak létre, részben pedig magyarul művelték a hagyományos egyházi műfajokat (prédikáció, egyházi ének stb.); az udvarházak írogató urai viszont vagy a családi, politikai események megörökítésére 407szolgáló prózai műfajokat (napló, emlékirat), vagy pedig az alkalmi versszerzés különböző típusait részesítették előnyben.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT