Siralom-énekek

Teljes szövegű keresés

Siralom-énekek
A valamilyen csapás felett siránkozó énekeket a kor tudata külön verstípusként tartotta számon, s különböző, de azonos értelmű nevekkel jelölte (siralmas versek, siralmas ének, keserves versek, jajszó stb.). Gyakoriságukról tanúskodnak a kuruc csatavesztéseket gyászoló egyik erdélyi éneknek ezek a sorai: "Mindenfelé róla siralmas verseket, Írnak könnyhullással teljes énekeket." A szorult helyzetben levő simontornyai kurucok prédikátora pedig – már említett könyörgéseiben – azért imádkozott, hogy "jajos énekeket mirólunk ne kezdjenek".
Az ilyen "jajos énekek" tárgyuk szerint igen változatosak. Szólhatnak egy-egy vidék romlásáról, mint például a Csíki-ország pusztulásáról (Czombóék.), a Nagykunság romlásáról (H. n. 1698) című énekek, vagy mint az énekeskönyv-összeíró 480Szentsei Györgynek az 1704. évi dunántúli pusztításokon kesergő panaszdala (Szörnyű veszedelem, jaj, reád szálla…); de meríthetik témájukat egyetlen városnak a veszedelméből is, mint az 1697-es tokaji felkelés bukásáról szóló Cantio Tokaiensis (Tokaji ének), (Komáromi-ék.). Panaszos ének tárgya lett a bujdosó pataki kollégiumnak Göncről való elűzetése (Bánatban esett magyar népnek keserves versei, 1695); a Tótfalusi Kis Miklós által is megénekelt kolozsvári tűzvész (Bokros jajszó kiáltás, Kolozsvár 1697); a Székelyföldön pusztító pestis (Threnodia hungarica Uzonról Magyar gyászének Uzonról), 1717). Ének készült 1689-ben a szikszói templom égéséről, "melyet versekben szedett egy az bujdosók közül" (Az szikszai templomon gyakorlott Istennek itíleti, Lőcse 1694); s számos panaszos "jajszó" siratta el a kuruc népfelkelők csatavesztéseit. Néha azért örökítettek meg valamely eseményt, hogy emléket állítsanak az áldozatoknak, amint azt Székudvari János kecskeméti iskolamester tette a városnak a rácok által történt 1707. évi feldúlása alkalmából (Sűrű sírhalmokkal rakott jaj halom, H.n. 1707); máskor a szerző maga is szenvedő alanya volt a megénekelt szenvedéseknek, mint Dányádi János ladányi rektor, aki az 1691. évi Debrecen-környéki tatárpusztítást énekelte meg Siralmas verseiben (H. n. 1694).
A siralom-énekek többségében a műfaj régi hagyományai jutnak érvényre. A jeremiádszerű panasz, biblikus hangú könyörgés túlsúlyban van az epikus elemmel szemben. Sem Dányádi Debrecen vidékének dúlásáról, sem az ismeretlen verselő Nagykunság romlásáról szólva nem mondja el a dúlás történetét, hanem sablonos képekkel, sztereotip kifejezésekkel (az ellenség "nagy setét éccaka" érkezett, a "fertelmes nemzet" nem tisztelte a véneket, nem volt "kedvezés nála gyermekekhez", a "sok szép szűzek rútul meg ferteztetének", "erősen a rabok meg kötöztetének" stb.) csak nagyjából ismerteti a szomorú eseményeket.
Akadnak azonban az átlagból kiemelkedő, személyesebb és érdekesebb alkotások is, mint Beregszászi Pál, szilágysági prédikátor Keserves históriája (Lőcse 1694), mely a szerző egyéni tragédiájáról mint a hasonló sorsban osztozott ezrek tipikus esetéről számol be. Az elhurcolt foglyok sorsának leírása, testi-lelki szenvedéseik realisztikus bemutatása költőileg is sikerült alkotássá teszi Beregszászi művét. Különösen megkapó annak elbeszélése, hogy a felébredt lelkiismeret, az apai érzés miként kényszerítette visszatérésre a tatároktól éjnek idején megszökött férfit a táborban hagyott négyéves fiához. A lelki tusa, mely visszalopódzását megelőzte, a megkönnyebbülés, mikor visszafeküdt vackára fia mellé, s a továbbiak során az apának fia megtartásáért folytatott küzdelmei lélektanilag is szép, őszinte részei az éneknek. Az érzelmi ihlettől átfűtött előadás feledteti a nehézkes verselést, kezdetleges rímelést. Beregszászi szerzeményének közkedveltségét mutatja, hogy kéziratos énekgyűjteményekben, ponyvakiadásokban egyaránt nagy népszerűségnek örvendett, hosszú évtizedeken át hagyományozódott nemzedékről nemzedékre.
A legtöbb egyéni leleményről s egyúttal a barokk stíluselemeknek a népszerű költészet hagyományőrző világába való erős benyomulásáról Zilahi 481János tállyai rektor Phaëton tüze (1698) című költeménye tanúskodik. A Tisza és Hernád közinek 1697-es veszéséről szóló verset a szerencsétlen végű tokaji felkelést követő esztendőben írta meg Zilahi, amikor a fájdalom már nem volt olyan friss emlék, hogy ne engedje meg a költői díszítés, a tudatos szerkesztés, a mesterségbeli szabályok szem előtt tartását. Ennek ellenére Phaëton mítoszán, az ovidiusi sablonokon, a mitológiai és bibliai díszleteken is átüt a tűzbe-vérbe hulló felkelést követő megtorlás szörnyűsége. A szövevényes allegóriák, kozmikus képek, szörnyek, az egész mindenség megrendülése, mutatják a tállyai mester stílusának vizionárius képszerűségét. Szózuhatagai, ellentétei (pl. "a hideg havasok keményen izzadnak") igazolják, hogy a barokk ábrázolás eszközeivel gyakorlott kézzel bánt. A barokk stílusnak a kompozícióban, képalkotásban való ennyire átgondolt érvényesítése azonban ritkaság a költészetnek ebben a szférájában.
Művészi értéküket tekintve a siralmas versek közül messze kimagasodnak a kuruc csatavesztésekről szóló énekek. Nagyon jellemző, hogy a reguláris csapatok vereségeinek (1704: Nagyszombat, 1705: Zsibó, 1708: Trencsén, 1710: Romhány) nem akadtak énekesei, a kuruc panaszos versek mind a népi felkelés erdélyi és dunántúli vereségeit gyászolják. A dunántúli énekekben (Siralmas ének az szömörei harcról, 1704. Szentsei-dk.; stb.) inkább a jeremiádok bűntudatos panaszkodása, a kegyesség hangja érvényesül; a szintén 1704-ből való erdélyi gyászénekek: A holdvilági és a feketehalmi harcról (Bocskor-k.), A holdvilági veszedelemről való ének (Batkó Mihály-ék, Bíró Mózes énekfüzete), A kolozsvári veszedelemről való história (Bíró Mózes énekfüzete) – világiasabb szemléletűek, s az 1658. évi tatár pusztítások idejéből származó versek hangjára emlékeztetnek. Ezekben az erdélyi énekekben számos tartalmi és stiláris sajátság vegyül össze: a nemesi ("Ékességgel díszes régi nemzetsége Nemes virtusokkal tiszta fényessége"), a prédikátori ("Sionnak leánya fekete gyászban ülj"), a vitézi ("Sok vitéz közülök vérben keveredék") költészet frazeológiája szervesen beleépül egy új, egységesülő népies költői stílusba. Az énekek szerzői bonyolultság, mesterkéltség nélkül, a föld népének szemléletével, a mindennapi beszéd egyszerűségével fejezik ki mondanivalójukat: a halál olyan hirtelen szórja szét a hadakozó népet, mint a polyvát a szél; a hegy, völgy úgy meg van rakva az elesettek testével, mint mikor a füvet levágják; a szegény árvák úgy csipognak, mint a madárfiókák; az özvegyek úgy összehúzzák magukat, mint az árva gerlicék. A természet is együtt érez a kurucokkal:
Gyászolnak az egek nemzetünk romlásán,
Homályos a szép nap szörnyű pusztulásán,
Sírnak a csillagok megváltozott sorsán,
Kesereg a nagy föld vére kiomlásán.
 
A csatamezőt pedig a versszerzők azzal átkozzák meg, hogy ne szálljon rá több harmat, eső; ne szóljon felette madarak éneke.
A századforduló körül keletkezett siralom-énekek hangja, motívumai, stílusfordulatai szívósan továbbéltek; nemcsak az 1735-ös Péro-féle felkelésről szóló énekben, a Péró veszedelmében (Jankovich Világi énekek), hanem még az 1764-es mádéfalvi veszdelmet sirató versben (Mádéfalvánál elveszett 482székelyek keserves éneke) is megtaláljuk őket. Különösen Erdélyben figyelhető meg a hagyomány folytonossága: az 1658-ban írt panaszos énekek egyes sorai, az 1704-es kuruc csatavesztéseket gyászoló versek közvetítésével, eljutottak a mádéfalvai katasztrófa "jajszavá"-ba.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT