59. NÉPI KURUCSÁG ÉS KATOLIKUS NÉPIESSÉG (VARGA IMRE)

Teljes szövegű keresés

59. NÉPI KURUCSÁG ÉS KATOLIKUS NÉPIESSÉG
(VARGA IMRE)
Az 1690–1740 között eltelt időszakban a barokk irodalom népszerű ága erősen kiterjedt, jelentősége pedig különösen megnőtt. Megszaporodtak termékei, s kiszélesedett az a tábor, mely a tudós szint alatt álló alkotásokat létrehozta, illetve befogadta. A tudomány azonban csak sokára juthatott el reális képének a megrajzolásához, mert tisztánlátását erősen gátolta Thaly Kálmánnak a "kuruc költészet"-ről kialakított hibás látásmódja, s az ennek szellemében készült hamisításai.
A korábbi periódus nemesi kuruc költészetével kapcsolatban utaltunk már Thaly ama tévedésére, hogy a Wesselényi-összeesküvés és a Thököly-felkelés időszakának Habsburg-ellenes nemesi verseit egy kalap alá vette a századforduló és a Rákóczi-szabadságharc – társadalmi és irodalmi szempontból teljesen más összefüggésekbe illeszkedő – népies hangú kuruc énekeivel. Thalynak azonban ez csak a kisebb s a nemzeti szempont egyoldalú előtérbe helyezése következtében könnyen érthető torzítása. Súlyosabb ennél, hogy mindent megtett a Rákóczi-kori költészet valóságos képének a megváltoztatására. Ebből ugyanis éppen az olyan költői termékek hiányoztak, melyek megfeleltek volna Thaly politikai és költői ideáljainak, és igazolták volna ama törekvését, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát a magyar nemesség történetének fénykoraként tündököltesse. Ezért egykorú emlékek szövegeinek kiigazításával, fennmaradt töredékek önkényes összeillesztésével és továbbköltésével, régebbi meg 19. századi költői motívumok felhasználásával maga gyártott ilyeneket. Hamisítványai a fejedelem és a kuruc vezérek diadalait (kölesdi, újvári, esztergomi, dunántúli harcokat) zengték, a népnek a vezetők iránt táplált osztatlan szeretetéről és tiszteletéről énekeltek, édes-bús visszaemlékezéseket tartalmaztak egyesek hűségéről, mások hűtlenségének romantikus tragédiájáról. Thaly interpretálásában a kor költészete mit sem vallott a nép és a nemesség ellentéteiről, a megyék és urak önzéséről, a hadak nélkülözéseiről. A kritikának 1912-től kezdve kemény harcot kellett folytatnia, hogy a hamis illúziókat szétoszlassa.
Miután a kutatás Thaly hamisítványait kiemelte a hiteles versek sorából, alig maradt olyan Rákóczi-kori kuruc vers, mely nemesi környezetből származik. Ilyennek tekinthető a nemesi kuruc költészet végakkordjaként már korábban tárgyalt Descriptio fortunae inconstantiae, a fejedelem személyéhez 473köthető Rákóczi Ferenc buzgó éneke, Ráday egy üdvözlő verse, az áruló Bezerédi búcsúzó éneke. A szabadságharc egyéb költői emlékei csaknem kizárólag a nép világát tükrözik, az egyszerű kuruc bujdosók, katonák oldaláról mutatják be a küzdelmet és annak résztvevőit. A Rákóczi-szabadságharc jellegzetes emlékeinek nem a meg sem született nemesi versek, hanem a romantikus-nacionalista elképzelésnek legkevésbé megfelelő népies énekek bizonyulnak. Ezek pedig nem az ún. "kuruc költészet"-nek az osztály- és irodalmi szempontokat egyaránt figyelmen kívül hagyó, Thaly nyomán konstruált kategóriája segítségével, hanem a barokk kor népszerű irodalmának fejlődésén belül, annak részeként érthetők meg és értékelhetők helyesen.
A népszerű irodalmiság intézményes alapjait, társadalmi bázisát nagyjából az előző perióduséhoz hasonló jelenségek szolgáltatták, a századforduló táján bekövetkező történelmi események azonban lényeges új mozzanatok okozói lettek.
Mindenekelőtt a széles néptömegek és a sorsukban többnyire osztozó kisértelmiségiek életkörülményeinek rendkívüli rosszabbodásával kell számolni a 17. század utolsó évtizedében. A török ellen folyó felszabadító háborúk, a Thököly-féle felkelést megtorló akciók, a kuruc-labanc harcok az országot teljesen kiszolgáltatták a háború pusztításainak, a hadak kénye-kedvének. Kegyetlen dúlásokat végeztek az időnként megismétlődő török támadások, tatár betörések, de a kuruc portyázók is kíméletlenséggel bántak az "ellenséges" vidékkel és lakosságával. Megszűnt a biztonság, az időleges és helyenkénti viszonylagos nyugalmat a volt török hódoltság területén éppúgy felváltotta a zűrzavar, mint a királyi Magyarországon vagy Erdélyben. Az elpusztult ország megtelt menekülőkkel, kóborlókkal, bujdosókkal, haramiákkal. A korábbi társadalmi állapotukból, életviszonyaikból kiszakadt emberek száma hihetetlen mértékben megnövekedett.
A bujdosás nem ennek az időszaknak a specifikuma, tömeges életformává azonban az 1690-es években vált s szociális karaktere is megváltozott. Míg az 1670-es években a kuruc támadásokat megindító bujdosók főként nemesek voltak, addig a század végén, amikor a birtokos nemesség, belefáradva a küzdelmekbe, a Habsburg-uralomba való belenyugvás útját választotta, a bujdosás népi jelenséggé vált. Nagy tömegeit a török háborúk végével szélnek eresztett katonák, a német zsoldosok fosztogatásai, a porció, vármegye és földesúri terhek elviselhetetlenné vált igája alól elfutott jobbágyok, paraszti sorba lecsúszott nemesek (különösen sok volt ilyen a Székelyföldön!), a protestáns kollégiumok szétugrasztott tanulói, elűzött iskolamesterek és prédikátorok, tehát a társadalom alsó rétegeiből toborzódó elemek alkották.
Az általános létbizonytalanság, a törvényes rend hiánya, igen nagy szociális feszültséget váltott ki, melyet a bizonytalan egzisztenciájú elemek nagy száma különösen kiélezett. Mindenki vágyott a nyugodt életre, otthonra, de a privilégiumaikat sorra elvesztő mezővárosok paraszt-polgárai, a korábban kiváltságokat élvező volt katonák és hajdúk, a kóbor élet szabadságába belekóstolt jobbágyok nem kértek a rendnek a Habsburg uralom és a nemesség által kínált formájából. Az így kialakult robbanásig feszült helyzetben csak két út volt lehetséges: vagy a rendi társadalomból kirekesztett és annak adott rendjébe alávetettként beilleszkedni nem akaró, elégedetlen tömegek harcolnak ki a nemesség rovására jobb életfeltételeket, jogokat, lazítva az 474örökös jobbágyság kötelékein; vagy pedig az uralkodó osztálynak sikerül megszilárdítania kissé megingott, merev osztályuralmát, engedelmességre, jobbágyi szolgáltatásokra kényszerítenie a társadalom valamennyi nem nemes elemét, s ezzel biztosítani a "második jobbágyság"-ra épülő nemesi társadalom rendszerének változatlan fennmaradását.
Ez a két merőben ellentétes tendencia végig jelen van a most tárgyalt periódus népies kultúrájában, annak ideológiai, irodalmi jelenségeiben. A történeti események alakulása, a népi kuruc mozgalmak és a Rákóczi-szabadságharc bukása következtében azonban jelentős arányeltolódás ment végbe: az első két évtizedre inkább a népi elégedetlenséget tükröző kuruc versszerzés, a szatmári békét követő időszakra főleg a feudális alávetettségben való megnyugváshoz szoktató népies katolikus irodalom van túlsúlyban.
A népi mozgalom öntudatos vezetőrétegét, a népi kuruc felkelések szervező erejét az ún. szegénylegények alkották. A szegénylegény kifejezés e korban gyakorlatilag bujdosót jelentett; árnyalati különbség mégis van a kettő között: szegénylegényeknek elsősorban azok a bujdosók nevezték magukat, akik a hivatalos katonaelemből (volt végvári vitézekből és Thököly egykori vitézlő rendjéből) és a némi iskolázottsággal rendelkező diákokból, kisértelmiségiekből toborzódtak. A szegénylegények voltak azok, akik midőn a nemesség a török kiűzése után behódolt az udvarnak, kitartottak a nemzeti ügy mellett, továbbhordozták a német uralomtól való szabadulás reményét, s a függetlenségi célkitűzést a társadalmival, a jobbágyterhek lerázásának programjával egyesítették. Nem gondoltak a feudalizmus, a nemesi osztályuralom megszüntetésére, követelésük és eszményük a hajdúszabadság, illetve a szabad paraszti út lehetőségének a megteremtése volt egy független Magyarországon. Törekvéseik tudatos programként voltak jelen az 1697-es hegyaljai, az 1703-as tiszaháti felkelésben; azok sikerének a reményében hívták be Rákóczit és segítették győzelemre zászlóit a szabadságharc első éveiben, magukkal ragadva nemcsak a magyar, hanem az ukrán, román, szlovák bujdosókat, jobbágyokat is. A népi elégedetlenség és a szegénylegények mozgalma az egész országot behálózta, a legerősebb azonban az északkeleti megyékben és a Tiszántúlon volt. A szegénylegények itteni vezetői (Esze Tamás, Bóné András, Kis Albert stb.) bámulatos szervezőkészségről tettek tanúságot, ügynökeik fél országrészeket behálóztak és állítottak Rákóczi mellé. Kevesebb sikert értek el Erdélyben, ahol a népi felkelést katonailag képzett vezetők hiányában 1704-ben katasztrofális vereségek (Holdvilág, Feketehalom, Kolozsvár) érték; s nem tudtak tartósabb sikert elérni a Dunántúlon, ahol Forgách Simon koroncói (szömörei) veresége (1704) végzetesen elrontotta a kedvező kilátásokat. Midőn pedig a szabadságharchoz csatlakozó nemesek Rákóczi táborán belül igyekeztek egyre határozottabban és nem minden eredmény nélkül érvényesíteni rendi jogaikat, s kiéleződött a kuruc mozgalomban az osztályharc, válságba jutott a szegénylegények és Rákóczi szövetsége is. Bár jó részük végig hősiesen kitartott a szabadságharc ügye mellett, s Rákóczi is törekedett a hajdúszabadság megadása iránt tett ígéretének a megtartására, a kuruc háború népi erőforrásai lassan elapadtak. A nép legöntudatosabb rétegének, a szegénylegényeknek a mozgalma így kudarcot vallott, s bár a kuruc szegénylegények öröksége élt tovább az 1735. évi Péro-féle parasztfelkelésben is, a szegénylegény-bujdosóknak az 475örökös jobbágyság rendjébe beilleszkedni nem akaró maradványai a 18. század folyamán fokozatosan betyárrá züllöttek.
A népi kuruc mozgalmaknak, a bennük résztvevő, velük kapcsolatban álló tekintélyes számú értelmiségi elem jóvoltából, gazdag írott hagyatéka van: a katona és paraszttömegek bujdosó sorsát, társadalmi felemelkedése iránti vágyát, hazafiasságát, a győzelmeik, illetve kudarcaik felett való örömet és elkeseredést, az egyes emberek személyes kéréseit, panaszait a fennmaradt levelek, folyamodványok, könyörgések és versek tolmácsolják. Ezek szerzői, szövegezői között gyakran találunk protestáns prédikátorokat, akik ugyan nem nevezhetők szegénylegényeknek, de egy részük az üldözések, a hányatott élet következtében teljesen összeforrott velük, osztozott bujdosó sorsukban, vagy mint tábori prédikátor kísérte őket a harcokban, s így életmódjában, gondolkodásában a néppel azonosult, melyhez többnyire származása is kötötte. A fegyverrel küzdő kurucok lelki erősítésén fáradozó prédikátorok közül Gyöngyösi M. János simontornyai papot idézhetjük, aki valószínűleg szerzője azoknak a komor hangulatú s a kuruc siralmas énekek frazeológiáját értékesítő imádságoknak (Várbeli népnek könyörgése), melyek 1709-ben a kurucok utolsó dunántúli fészkében, az ostrommal fenyegetett Simontornyán keletkeztek. Új jelenség, hogy a népi kuruc hangot megütő írások szerzői között a Rákóczi-szabadságharc idején katolikus falusi pap is akad – az énekszerző Újváry Tamás katolikus kántor volt Nyitrakövesden – s hogy katolikus tábori papok is tevékenykedtek a kurucok között, mint például a kiváló prédikáció-író Csuzy Zsigmond, jeléül a mozgalom felekezeti szempontokon felülemelkedő, egyetemes nemzeti irányú fejlődésének.
Bár a szegénylegények többségének református volta, a köztük levő deákoknak a protestáns kollégiumokban való nevelkedése, s a prédikátorok közreműködése következtében a népies kuruc írásokban a protestáns örökség erősen érezhető, a mozgalom ideológiája alapjaiban világi jellegű. Első ízben került sor arra, hogy egy népi jellegű törekvés nem vallásos, hanem politikai és nemzeti eszmékkel indult harcba, a szegénylegény-vezetők feltűnő politikai érettségéről tanúskodva. A 17. századi nemesi kuruc mozgalom nemzeti-politikai eszméit tették sok tekintetben magukévá, de azt nem csupán kiterjesztették, amennyiben a magyar nemzet fogalmába az elnyomott osztály tagjait is beleértették, hanem meg is fordították, magukat kezdték – úrellenes éllel – "igaz magyaroknak", az ország igazi híveinek tekinteni. Az elnyomott osztály legöntudatosabb rétege az országot saját szabadsága, nem pedig a nemesi szabadság érdekében akarja megnyerni, s a nemesi nacionalizmus frazeológiájában szereplő "dicsőséges magyar vér" helyett a nép vérének hullásából kovácsol magának jogot az országra. Ha csak halvány körvonalakban is, de határozottan megjelent tehát tudatukban és írásaikban egy a nemesség rendi nacionalizmusával szembeállított "másik nemzet" gondolata, mely majd csak százötven évvel később, a 48-as forradalom eszméiben fog kiteljesedni.
E nagyszerű haladó iránnyal szemben érvényesült – fokozódó erővel, s végül teljes sikerrel – a széles néptömegeknek a nemesség által diktált rend iránti engedelmességre való nevelése. Erre – mint korábban is – a katolikus ellenreformáció s a katolikus vallásos barokk kultúra bizonyult a legalkalmasabbnak. Ennek a terjesztése, miként a nemesség körében, úgy a nép 476tömegeiben is nagy erővel folytatódott, sőt a török megszállás alól felszabadult területeken és Erdélyben csak most kezdődhetett meg. Míg a nemesség szemléletét a jezsuiták formálták, a parasztságot elsősorban a ferencesek nevelték a Habsburg-uralom és a rendi társadalom engedelmes jobbágyaivá, de természetesen kivették a részüket ebből a társadalomszervező és kulturális munkából más szerzetesrendek is, mint például a pálosok. Az ellenreformáció erőszakos végrehajtása mellett a népies katolikus barokk kultúra terjesztésének ebben a folyamatban óriási szerepe volt, – különösen a szatmári béke utáni évtizedekben, amikor minden akadály elhárult érvényesülése elől. A 18. század első felében vált a magyar nép többsége ismét katolikussá.
A katolikus egyháznak barokk áhítatot szervező tevékenysége már a Rákóczi-szabadságharcot megelőző időkben is hatalmas tömegeket kapcsolt be a vallásos ünnepségekbe, búcsújárásokba. 1691-ben a zalánkeményi győzelemért hálát adó nádori processzió keretében például csaknem tízezer ember zarándokolt el Mariazellbe. A török kiűzése után felújították a régi búcsúhelyek tiszteletét, s egyre-másra újakat szerveztek. 1692-től fogva a Somogy megyei Andocs ferences kolostortemploma vált híres kegyhellyé, a Fejér megyei Bodajk templomát pedig 1697-ben hatezer búcsús jelenlétében szentelte fel Széchenyi Pál érsek. A Pozsony megyei Máriavölgy, a Moson megyei Boldogasszony, a csíksomlyói Mária-kegyhelyek mellett Szekszárd, Szeged, Máriapócs, Dömölk, Máriabesnyő és számtalan más kisebb-nagyobb búcsújáróhely mozgatta meg a katolikus hivők ezreit, részesítve őket a vallásos élet érzésein, hitéleti momentumokon kívül színes barokk látványosságokban. A tömegmozgató áhítat-szervezést Rákóczi mozgalma után még inkább fokozták. 1715-ben Volkra gróf, veszprémi püspök vizsgálta felül és értékelte pozitívan az andocsi csodák dolgát, 1732-ben a lorettomi Mária-szobor ünnepélyes visszahelyezését huszonötezer ember processziója tette impozánssá.
A felszabadító háború, de különösen a kuruc szabadságharc után országszerte megindult a protestánsoktól elvett, többnyire még középkori eredetű falusi és mezővárosi templomok helyreállítása, barokk stílusban való átalakítása és újak létesítése. Főként a ferencesek építkeztek: újjáépítették Szegeden az alsóvárosi Havi Boldogasszony templomot, csavart oszlopú emeletes főoltárral, de még merev szobrokkal (1713); a Zala megyei Búcsúszentlászlón új búcsújáró templomot emeltek, barokk oltárokkal (1724–1734); a nyírbátori gótikus minorita templomot pedig gazdagon faragott, számos szoborral díszített oltárral látták el (1737). A költségeket viselő nemesi családról Krucsay-oltárnak nevezett nyírbátori ferences oltár, melynek szoborcsoportjai a passió jeleneteit ábrázolják, a népies barokk művészet talán legszebb hazai emléke. Számos templomot ékesítenek barokk oltárokkal (Miskolc, Nagybánya, Boldogasszony stb.), gazdag faragású szószékkel (Bodajk, Máriapócs stb.). Mária oszlopokat, kálváriákat, Nepomuki Szent János szobrokat, Szentháromság szobrokat, pestis emlékeket emeltek szerte az országban a néptömegek áhítatának növelésére. A 18. század első felében kezdett a magyar falu – a protestánsnak maradt vidékeket kivéve – benépesülni a provinciális egyházi barokk művészet megannyi emlékével. Ellentétben a főpapi és jezsuita építkezésekkel, ezek túlnyomó részét kisebb képességű hazai mesterek készítették; művészi színvonaluk rendszerint elég közepes 477vagy alacsony; az egyszerűség és igénytelenség azonban gyakran keresetlen népies bájt kölcsönöz ezeknek az alkotásoknak.
Nagy tömegnevelő hatása volt a különböző vallásos egyesületeknek, kongregációknak, elsősorban a falvakban elterjedt formáiknak. Szentolvasó egyesületek, Szentháromság gyülekezetek, a különböző helyi szentekről (Nepomuki Szent János, Szent Sebestyén, Szent József, Szent Rókus stb.) elnevezett confraternitások terjedtek el az országban. Működésük eredményeképpen a nép "a munkás együgyű életben hajlandóbb minden jóságos cselekedeteknek gyakorlására".
A népszerű katolikus hitélet és kultúra s az ennek szolgálatában álló irodalom terjesztői katolikus egyháziakból, falusi, mezővárosi plébánosokból, hitszónokokból, szerzetesekből, illetve az egyházi szolgálattal megbízott, alacsony műveltségű világiakból, az ún. licenciátusokból kerültek ki. Tanításaik tartalmilag nem sokat különböztek a nemesi körökben tevékenykedő jezsuitákétól, a lényegében azonos mondanivalót, gondolatokat igyekeztek a tanulatlan nép számára érthető formában, elsősorban a naiv képzeletre ható eszközökkel tolmácsolni. Az uralkodó osztály érdekeinek megfelelő vallásos és erkölcsi táplálékon túl nem mulasztották el a Regnum Marianum eszméjét sem propagálni, s ezáltal – a népies kuruc nemzet-koncepcióval szemben – a nemesség rendi felfogásával megegyező "hazafiságot" s a Habsburg-uralkodó iránti hűséget a tömegekben meggyökereztetni. Vannak azonban a népies katolikus irodalmon belül olyan megnyilatkozások is, melyek több-kevesebb szembenállást fejeznek ki a jezsuita iránynyal szemben.
A történelmi eseményekkel, a népi mozgalmakkal s a katolikus propagandával összefüggő irodalmi emlékek mellett természetesen tovább éltek a kor népszerű irodalmi műveltségében más természetű elemek, alkotások is. Az alkalmi diákverselés, a szerelmi énekszerzés ekkor sem szünetelt és továbbra is megjelentek a széles néprétegek hagyományos olvasmányai (Árgirus, Nyéki Vörös stb.), sőt a fentebbi irodalom egyes termékei, mint Pápai Páriz Ferencnek Izsák és Rebeka házassága és Haller János Hármas istóriája éppen ebben az időszakban váltak azzá. Mindezekben a műfajokban azonban elsősorban a régi szövegek éltek tovább, s amennyiben újak keletkeztek, azok minőségileg nem hoztak újat. Az alkalmi diák-költészettel, a szerelmi énekköltéssel és a szórakoztató olvasmányokkal ezért csak a következő periódus népies irodalmának keretében foglalkozunk majd ismét, amidőn ezek figyelemre méltó új jelenségekről is fognak tanúskodni.
Nyomtatottság és kéziratosság ebben a periódusban is egymás mellett él a barokk népiesség világában. Alkalmi füzetekben jelent meg a századforduló táján jó néhány panaszvers, jajongó história (rendszerint nyomdamegjelölés nélkül), talán abból a célból, hogy a példányok osztogatása adakozásra serkentse a jobbmódúakat. A népszerű nyomtatott kiadványok száma különösen a szatmári béke utáni nyugodtabb időben növekedett meg: a kalendáriumok közhasznú szövegei mellé egyre több irodalmi jellegű toldalék is került; a ponyvakiadványok megszaporodtak; s különösen elterjedtek a néhány leveles, vagy csak egy-két lapos nyomtatványok. A népies irodalom termékei a legkülönbözőbb nyomdák kiadványai között megtalálhatók, de leginkább az önálló üzleti vállalkozásként működő műhelyek (Lőcse, Pozsony, Buda, 478Győr stb.) foglalkoztak ezek kiadásával. A nép számára író katolikus hitszónokoknak természetesen módjuk volt prédikációs köteteiket az igényesebb egyházi nyomdákban (pl. Kassa) megjelentetni.
A népszerű irodalom ebben a periódusban is jórészt kéziratban terjedt. A kuruc mozgalom sodrában keletkezett versek szinte kivétel nélkül csak kéziratban, többnyire énekeskönyvekben maradtak fenn, de a népies katolikus irodalom termékeinek egy része is (énekek, misztériumdrámák) részben vagy teljesen kéziratban maradt. Figyelemre méltó azonban, hogy – miközben a népszerű nyomtatványok száma emelkedőben volt – a kéziratos énekeskönyvek divatja a periódus folyamán visszaszorult. Az 1690 és 1740 között eltelt ötven esztendőből mintegy 75 énekgyűjtemény maradt korunkra, ezek kétharmada azonban 1710 előtt keletkezett. Ezt a csökkenést talán a kéziratos énekeskönyvek – különösen a világi tárgyúak – összeállításában leginkább szorgoskodó református diákság megnehezült, zilált viszonyai magyarázták.
A kor költészetét, elsősorban a kuruc énekeket megőrző legnevezetesebb egykorú énekeskönyvek a következők: a főként szerelmi énekeiről nevezetes Thoroczkai Zsigmond-énekeskönyv (1695 után); a vegyes tartalmú Komáromi-énekeskönyv (1701); a valamennyi között leggazdagabb Szentsei-daloskönyv (1704 k.), Szentsei György dunántúli bujdosó prédikátor összeállítása; Újváry Tamás énekfüzete (1704 k.), melyet összeállítója egyenesen Rákóczi számára írt le; a Bocskor János katolikus székely kuruc katona által összeírt Bocskor-kódex (1716–1739), Bathó Mihály-énekeskönyv (1728). Az ebből az időszakból származó versszövegek jelentékeny részét azonban csupán jóval későbbi énekgyűjtemények tartották fenn, mint a Tsorik András-énekeskönyv (1750–1751), Szolga Mihály diáriuma (1754–1763), Furuglyás-énekeskönyv (1764 k.), Bíró Mózes énekfüzete (1773 után), az Erdélyi-énekeskönyv (1779), Alsókubini kézirat (1782 k.), Rákosi Sámuel Holmija (1791), a Czombó Mózes-énekeskönyv (1801); valamint a híres könyvgyűjtő Jankovich Miklós Magyar világi énekek című gazdag összeállítása, mely már tudós gyűjtés eredménye (1789–1793). Számos ének azonban csupán egyes kallódó leveleken maradt korunkra.
A most tárgyalt időszak népszerű irodalmi termékei – akárcsak korábban – nem tartoznak a folklór körébe, noha egy részük, elsősorban a kuruc szegénylegény versek, határozottan népi tendenciájúak. De ezeket a verseket is éppúgy, mint a többit iskolázott emberek írták, akár ismerjük nevüket, akár nem. Az egyéni, "műköltői" szerzőség természetesen nem zárja ki egyes énekek folklorizálódását, sőt ennek az időszaknak mind a kuruc bujdosó, politikai és kesergő versei, mind pedig katolikus vallásos énekei viszonylag nagy számban találtak utat az írástudatlan nép szóbeli költészetébe.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT