Önéletírása

Teljes szövegű keresés

347Önéletírása
Publicisztikai művei, imádságai, levelei a maguk történeti-politikai, elmélkedő-vallásos és személyes-családi mondanivalójukkal mind a nagy művet készítették elő, meglepő hangulati, érzelmi, stílusbeli egységet alkotva vele. A kisebb írásaiban felhalmozott gondolatokat, tényeket és a még el nem mondott vallomásokat öntötte Bethlen élete végén (1708–1710) monumentális formába Augustinus és Petrarca önvallomásainak, a barokk memoár-irodalom e klasszikus példaképeinek nyomán.
A hagyományoknak megfelelően Önéletírása az Előljáró beszéddel kezdődik. Ebben a nagy lélegzetű, huszonegy részből álló eszmefuttatásban Bethlen kifejti az Önéletírás egész koncepcióját, tanító, morális célzatát. A barokk kor emlékírásának és önvallomásának megfelelően művét ő is apológiának, mentségnek, politikai testamentumnak szánja; hírének és becsületének védelmére törekszik benne. Az udvaroncok, az "honnête homme" (becsületes ember) színlelt erényeinek fitogtatása távol áll eszmevilágától: a hírnévről és a becsületről vallott felfogása tartalmasabb, mint nyugati kortársaié, s egyúttal modernebb, mint magyar elődeié. Bethlen a hírnévben erkölcsi tartalmat lát, melynek szigorú bírója a lelkiismeret, vagyis az ember öntudata, becsületeszménye pedig erkölcsi mérce, a világi emlékezet szilárd alapja, amely fenntartja a nemes ember házának nevét. Az Önéletírás mondanivalójának eszmei magvát tartalmazó Előljáró beszéd önigazoló irodalmi célzatán túl nagyon is valós, propagandisztikus célt szolgál: az egyetlen hiteles tanú szerepét tölti be – a szerző számítása szerint befejezéshez közeledő – nagy perben.
Az Önéletírásaz Előljáró beszédet követően két részre tagolódik: az első könyv a szerző születésétől 1666-ig terjed; a második 1667-től 1710-ig követi az önéletíró sorsát. Az I. könyv húsz fejezetében szokatlanul őszinte, irodalmi vonatkozásban modern fizikai és lélektani önjellemzést ad magáról. Nemzetségével kezdi, termetének, ábrázatának, temperamentumának leírásával folytatja. Szól haragos, indulatos természetéről, érzékszerveiről, egészségéről és betegségeiről, az italról, legényéletének érzéki hullámairól, házasságáról és nemzőerejéről. Föltárja az emberi lélek természetrajzát és szenvedélyeit, s hogy Descartes nyomain halad, önelemzésének finomságai lépten-nyomon elárulják. Meglepő Gassendinek a vérkeringésről szóló híres értekezése nyomán készült fejtegetése: "… talán csak esztendeig vagy talán egy holnapig sem tart azon egy rendbéli húsunk, bőrünk, vérünk, hanem az étel, ital által naponként jő s mégyen, változik…" A természet és az anyagi világ mozgásáról szóló dialektikus gondolkodást, a karteziánus és szenzualista tanításokat ő is, mint francia mesterei, dualisztikus alapon tette magáévá: hitt a lélek halhatatlanságában, a test és a lélek egymástól függetlenül létező állapotában. Ebben a könyvben ad pontos beszámolót hazai és külföldi tanulásáról, mintegy jelezve filozófiai eszméinek forrásait, ezáltal is emelve munkájának hitelét.
Önfeltárulkozásában nem kerüli a csiklandós témákat sem, természetes szókimondással kiteregeti a velencei utcalányokkal való bajoskodását, ifjúkori bűneit és érzéki viharait. Érzelmi világa azonban mindig emelkedett; a nőben eszményt lát; tollát mindig – a magyar kortársainál szokatlan – mértéktartás és ízlés irányítja. Kiemeli, hogy két felesége közül "soha egyiket is nem hogy megvertem volna, de meg sem csaptam"; asszonyáról tapintattal, családi 348életéről tisztelettel beszél. Személyéről családjára, házatájáról az erdélyi társadalmi és művelődési viszonyokra tereli a szót, de legszívesebben fiatal, dolgos éveinél, a békés birtokgyarapítás és az otthoni munkálkodás esztendeinél, a kedvére való építkezéseknél időzik el. Bethlen életének ez volt legboldogabb korszaka.
A II. könyvben magánélete háttérbe szorul, de személye továbbra is előtérben áll. Családi életéről írott szelíd sorai belevesznek a politikai anarchiát festő vad színekbe. A lelki, vallási, személyi sérelmek izzásig hevítik az író elkeseredését. Vigasztalan ez a kép, akárcsak a valóságban volt, nem csoda, hogy elfogta Bethlent a pesszimizmus. A "dörgő, csattogó, szitkozódó, esküdő" Teleki és a "szegény, együgyű fejedelem" uralmát az "Istentől megátkozott gubernium" korszaka követi. A "nyargaló hamisság" és "irtóztató romlás" udvarában Teleki támadt rá "rettenetes agyarkodással"; a "gondviseletlen, pökedelem guberniumban" Apor István és Haller Pál "furiál szörnyűképpen", Bánfi és az ő "kufár társai" törnek életére. Az élet-halál harc viharainak, az azokban való őrlődésének, ellenségeivel való összecsapásainak az átélése telíti feszültséggel a második könyvet, erős érzelmi kontrasztot teremtve az első könyv plasztikus, kedvtelő írásmodorához képest – beharangozva és szuggesztív megjelenítő erővel előkészítve az utolsó felvonást. Bethlen írásművészetének teátrális barokk látásmódja az Önéletírás – külön címmel kiemelt – utolsó fejezetében ("Bethlen Miklós tragoediája és az ország szomorú romlási anno 1704") nyilatkozik meg a legszembetűnőbben: jajszavaktól szaggatottá váló stílus és megdöbbentő színekkel festett díszletek kísérik élete és hazája romlásának betetőzését. A korábbi önelemző előadásból fokozatosan kibontakozó drámai kompozíció nem is tűr már folytatást: perének és az erdélyi ügyek további alakulásának részletes leírását Bethlen már mellőzi; olvasóit Imádságoskönyve megfelelő részéhez utasítja.
Önéletírásának ez a része tragédiák sorozata, amelyekben mindig az "azelőtti actorok kezdették a tragoediát játszani". Béldi tragédiájának a "prológusa" után az "actus" következik, amelyben az "actorok" nem szűntek "personajokat ágálni". Hasonlóképpen jelenti be a Caraffa-féle szomorújáték "preludiumát" is. Bánfi, Béldi és Barcsai tragédiáját az egyik "főactor", a Szentpálitól kiénekelt Szász János szebeni királybíró csúfos vége követte. A színpad elsötétülő hátteréből megdöbbentően élethű jelmezben lépnek elő a guberniumnak, a diploma Erdélyének, "ennek az egész színháznak" a drámai szereplői.
Bethlennek páratlanul nagyméretű írói erőfeszítése azt célozta, hogy bemutassa, milyenek voltak a megtörtént dolgok valójában, de miközben a gazdag életrajzi és történeti anyagot céljának megfelelően összegyúrta, szinte leplezetlenül érvényesült a művészi hatáskeltés barokk játéka: úgy és olyan összefüggésekben jelentek meg a valóság tényei, amilyennek az író láttatni akarta őket. A bethleni igazság a valóság látszata, az önigazolási vágy művészi kibontakoztatása és propagandisztikus tendenciája pedig Bethlen írói magatartásának talán legjellemzőbb barokk vonása lett.
Önéletírói eljárása a személyes ábrázolói módszer, amelybe a 17. századi európai emlékírás újdonságát, a "couleur d'un document psychologique" (lélektani dokumentum-jelleg) elemét is beolvasztja. Az augustinusi confessio műfaji lehetőségei termékenyen párosulnak benne a descartes-i analízis 349módszerével. Mint európai kortársai, Retz bíboros és Saint-Simon, Bethlen is meg tudta mutatni a barokk kor emberét, mindenekelőtt saját magát. De az ő művészete nem csínnal, kifinomult művésziességgel hordott ruha, nem a nyugati főúri galantéria felületes udvari műveltsége. "Ez az ember darabosabb, mint francia kortársai, de nem tudatlanabb, életének csengőbb a hitele" (Németh László).
Az önelemzés szenvedélyének nemcsak fontos összetevője, de kimeríthetetlen forrása is Bethlen vallásos kegyessége. A szívnek, az érzelemnek, a lelkiismeretnek ugyanaz a személyes hangoltságú, de konoksággal összeszőtt vallásossága, amely imádságait íratta, az Önéletírás bibliás tónusát s az önjellemzés alaphangját is meghatározta. Az a meggyőződés hevíti Bethlent, hogy személyének mentsége az "igaz reformata vallás" védőirata is.
Szándékosan igyekezett mellőzni mindazt, ami az Önéletírás legszemélyesebb vonatkozásaitól elvezetne, bár az emlék- és gondolatanyag olyan áradással zuhog az olvasó előtt, mintha Bethlen nem is komponálná előtóduló mondanivalóját. Ez az áradás azonban szigorúan szabályozott, egységes koncepció fogja át. "Ha historikus lennék sokat írhatnék, de nem az én dolgom az most" – ismételgeti az önmagával elfoglalt szerző, s a történeti részleteket feldolgozó kisebb írásaihoz utasítja a dolgok hátterét megismerni akarókat. A megszerkesztés és a kidolgozás láthatólag állandó gondja, a koncentrálás nem kevés nehézségébe kerül. Az erős szelektálás következtében helyenként kisebb-nagyobb hézagokat érez, ilyenkor "de mindent nem írok meg" fordulattal megy tovább. Törekszik az időrend folyamatos betartására, s az előadás menetét lassító kitérőket észrevéve "de menjünk vissza", "de ez odébb hátra" stb. figyelmeztetésekkel fegyelmezi tollát. A kínálkozó útirajzokat és természetleírásokat láthatólag kerüli. A velencei kurtizánok életének vagy egy hátborzongató tengeri viharnak magábafeledkező leírását másutt ilyen megjegyzések helyettesítik: "városokon imitt-amott mit láttam, nem írom, sok volna az; restellek ennél is nagyobb hiábavalóságokkal papirost tölteni." S ha egy remek leírás elragadja, felkiált: "az elmém igen elragadta a pennámat." Mennyire jellemző viszont, hogy a Zrínyitől hallott politikai fabula és a Béldi-üggyel kapcsolatos szerepének részletezése "megérdemli a papirosat s a pennát".
Az önjellemzésre való törekvéshez elkerülhetetlenül hozzátartozik az írót körülvevő embereknek, illetve az életében nagyfontosságú eseményeknek személyes jellegű rajzokban, karakter-arcképekben, plasztikusan formált jelenetekben való bemutatása. A legszínesebbek: első felesége megkérésének előadása, Colbert fogadása a napkirály udvarában, Zrínyivel való találkozása és utolsó napjainak leírása. Megrázó erejű képekben vetíti elénk a nagyenyedi kollégium romlását, Carafa és Rabutin kegyetlenkedéseit. Indulattól fűtötten, a jelzőket halmozva ábrázolja ellenségeit, de tud szelíd és kedves is lenni, ha például Tótfalusiról, a "ritka nagy mesteremberről", Kereszturi Pálról, Zrínyiről, nagyapjáról, Váradi Miklósról – az emberséges emberekről szól; amikor Apácairól emlékezik, akit a teremtő idő előtt kivett ebből az ostoba, háládatlan magyar világból; ha nem az őt "utáló" Bethlen Gergelyről, hanem Pálról, az ő "virtuózus, sok szép kvalitású, szép tudományú" öccséről beszél. Átmelegszik tolla, ha feleségére gondol, aki "alkalmas, szép, mind termetű, mind ábrázatú asszony is lőn: tudós, jó hamar író, kegyes, tiszta erkölcsű, 350jó gazdasszony, engem halálban szerető etc." Jellemzéseiben is kedveli a szemléletes képeket, "jeget akar gyémánt helyett viselni" – írja a földi dolgok hajszolójáról. "Az én keserűségem megtornyozott" – bánkódik felesége haláloságyánál. "Egy szálnyi szél se fú, csak helyben lóg a hajó" – szemlélteti a szélcsendet. Ilyenkor bukkannak elő jellegzetes erdélyi képei, havasok és hegyi források, háromszéki malmok, szülőföldjének tájai.
Az erdélyi beszélt nyelv fordulataival fűszerezi előadását, amelyet közmondásokkal, latin szólásokkal és dialógusokkal élénkít. Igaz, olykor birkóznia kell nyelvi nehézségekkel; láthatólag kerülve az elavult és tájszavakat, igyekszik az erdélyi belső nyelvjárás fölé kerülni. Ifjúkorában latin diáriumot vezetett (amit Thököly már magyarul írt!), kancellársága alatt a latin nyelvű iratok tömegét szerkesztette, s így elhihetjük neki, hogy latinul jobban megírta volna művét. Egyes részeinek van is latin változata. A latin csakugyan könnyebben folyik tollából, s a második könyvben mintha túlságosan is nagy teret nyerne, miáltal a befejező részek meglehetősen kevert nyelvűvé, nehézkessé váltak. Magyar nyelvi teljesítménye Önéletírásának gondosabban fogalmazott első könyvében bontakozik ki igazán. Ha nem is mindig jól szerkesztett, de általában logikus körmondatokra épülő stílusa telítve van bibliai színekkel, mélyen átérzett, őszinte pátosszal. S ha körmondalai terjengőssé válnak, az elsősorban a stíluselemek, gyakran a minőségi jelzők halmozódásának következménye. Írói szenvedélye viszi, sodorja tollát, mondatai mégsem kuszáltak, mert kiművelt logikája és önfegyelme szabályozza gondolatainak menetét.
Stílusát és mondatszövését jól példázza az a részlet, amelyben az erdélyi főrend tudatlanságát – Rákóczihoz és Mikeshez hasonló – kíméletlen bírálattal illeti: "Ez csinálta Erdélyben a sok nyomorgató, istentelen főurat, főembert és ezekből osztán a sok istentelen hamis bírót, igazgatót, a sok bolond, egymással ellenkező, egymás házait elrontó, magoknak és mindnyájoknak s maradékjoknak is eszeket vesztő újabb-újabb artikulusokat, ez adta az alacsony és sokszor parasztemberek gyermekeiből álló prókátor, direktor, szekretárius és ítélőmestereket, mert a főember gyermeke nem volt arravaló, s osztán morgott, mikor utól kellett mosdani, hogy nem becsülik a hazafiat, hanem csak a sehonnaiakat; ki becsülné mint Szent Jóbnál vagyon 11 : 12. Beadták a vadszamár fiat a scholába, tizenkét esztendő múlva kijött egy mindenfelé ordító, visító, nyerítő nagy vadszamár, sem az Istene, sem hazája törvényét, sem a históriákat, még csak az maga eleinek viselt dolgait sem tudta, mégis országot, eklézsiát, politikát, törvényt és országos hadakat, követség és traktákat igazgasson; igenis a kőmíves csákány, kalán, kő s mész nélkül várat építsen."
*
Bethlen Miklós alakjáról, arcvonásairól nem maradt fenn festmény az utókor számára. De minden arcképfestőnél hitelesebb ábrázolással örökítette meg ő maga emberi, írói vonásait nagybecsű önarcképében. Önéletírása hatalmas előretörése a magyar barokk prózának gondolati, nyelvi-kifejezésbeli téren egyaránt. Az erdélyi memoárirodalom e legkiemelkedőbb alkotása a barokk önéletírás hagyományának folytonosságát biztosítja Kemény Jánostól Bethlen Kata memoárjáig, a műfaj megszületése és leáldozása között.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT