Az evangélikus iskoladráma

Teljes szövegű keresés

Az evangélikus iskoladráma
A református és unitárius iskoladaraboktól némileg eltérő utakon haladt, más viszonyok között alakult az evangélikus iskolák színjátszása. A magyarországi iskoláikban dívó előadásokról több adatunk van ugyan, drámaíróikat név szerint és nagyobb számban ismerjük, maguk az előadott darabok azonban itt is csak kis részben maradtak reánk. Az előadások pompázatosabbak, díszesebbek voltak a reformátusok és unitáriusokéinál. Éppúgy a barokk ízlés és ünnepélyesség, az allegorizálás és klasszikus párhuzamok, ünneplő stílus uralkodott bennük, mint a jezsuita előadásokban; ismerték és alkalmazták azoknak színpadtechnikai fogásait és megoldásait is. Mindig a szereplők nagy tömegével dolgoztak. Több volt bennük a politikum, az aktualitás. Míg az erdélyi iskoladrámák a polgári gondolkodás kifejezői voltak, az evangélikus darabok egy része a felvidéki, ellenzéki nemesség igényeit igyekezett kielégíteni. Ez főként a századvégi eperjesi és a századfordulót követő rozsnyói előadásokra jellemző. Minthogy az evangélikusok a királyi Magyarország területén csak a kuruc nemzeti mozgalmak győzelmétől remélhették fennmaradásukat s az ellenreformációs harc megszűnését, iskoladrámáik is ezt a mozgalmat, a függetlenségi harcot szolgálták. Virágzásuk ideje egybeesik a mozgalom fellendülésével, s bukása egyszeriben végét veti mind a darabok írásának, mind előadásának. Mivel a felvidéki városok evangélikus polgársága túlnyomórészt német vagy szlovák nemzetiségű volt, az evangélikus iskola-drámák nyelve mindvégig megmaradt latinnak, ami a nemesség igényeinek is megfelelt. Szerzőik is jórészt német vagy szlovák nemzetiségű papok, illetve tanárok.
A legegyszerűbb típust az evangélikus drámákban is a recitált bibliai jelenetek alkotják. Ezt képviselik Sartorius András (1624–1679) illavai rektor szerzeményei, melyek Exercitia oratoria (Szónoklattani gyakorlatok) című kéziratában (OSzK) maradtak fenn; valamint – fejlettebb fokon – Klesch Dániel (1619–1697) szepesolaszi lelkész Melos paschale rhytmicumja (Húsvéti énekek), (Lőcse 1669). Az eperjesi filozófus Czabán Izsáktól is ismerünk egy Dávidról szóló darabot (Kassa 1663). A legnevezetesebb iskoladrámaszerző azonban az eperjesi kollégium két másik tanára volt. Egyikük, éppen Czabán filozófiai nézeteinek skolasztikus ellenfele, Ladiver Illés (1633–1686), Eleazar constans (Az állhatatos Eleazar), (Bártfa 1668) című darabjában 267tudatosan dramatizálja a bibliai históriát, kiegészíti a meseanyagot, a valóságos szereplők mellé allegorikus alakokat is felléptet. Papinianus Tetragonos (Lőcse 1669) című drámájának színi pompája még az előbbit is felülmúlja: a fúriák táncolva, fáklyával a kezükben emelkednek fel az alvilágból; a tenger látszik a szirénekkel; sárkány, allegorikus alakok jelennek meg. A darabok előadása idején Thököly Imre is az eperjesi kollégium növendéke volt, a nagyszámú szereplő között őt is ott találjuk. A másik jeles eperjesi szerző Schwartz János (1641–1728) tanár volt. Hungaria respirans (Megújuló Magyarország), (Lőcse 1682) című darabja a protestáns panaszok és reménységek megjelenítése. Főhőse, Constantius – Thököly sorsát ábrázolja – tíz évi száműzetés után tér vissza Eperjesre, megszabadítja hazáját Furentius és az idegen nemzet igájától. A protestánsoknak Thököly diadalán érzett örömét nemcsak a szó fejezi ki, hanem a törökök és a magyar talpasok tánca is. Másik darabjában, a Decennale expirium et primum respirium status evangeliciben (Az evangélikus egyház tíz esztendős aléltsága és első felocsudása), (1682) a haza és az evangélikus egyház tízesztendős sanyargatását ölti allegorikus mesébe. A szerzőt nem mentette meg a börtöntől, hogy Thököly bukása után Habsburg-dicsőítő drámát írt és játszatott el diákjaival (Helena Menelao reddita (A Menelaoszhoz visszatért Helena), Lőcse 1685).
A 17. század második felében fellendült evangélikus iskolai színjátszás divatja a következő korszak elején, Rákóczi szabadságharcának éveiben lobbant fel utoljára. Eddigi ismereteink szerint Eperjesen ekkor csak egyetlen darabnak, a történetíró Rezik János művének előadására (1707) került sor, de ennek nem volt politikai mondanivalója. Rozsnyón ezzel szemben Missovitz Mihály rektor 1705 és 1708 között évenként adott elő határozott politikai tendenciájú darabokat. A szabadságharccal szorosan összefüggő mondanivalójuk révén ezek azonban már a következő korszak irodalmi életének részét alkotják.
Az evangélikus iskoladrámák következetes latinnyelvűsége nem zárta ki teljesen az anyanyelv használatát, de azt a járulékos elemekre korlátozta. Klesch Dániel darabját például német óda vezette be; Ladiver Illés Papianusának közjátékai közül pedig az egyik német, a másik magyar, a harmadik szlovák nyelvű volt. Magyar nyelvű prológus vezette be Missovitz Mátyásról szóló darabját is; s talán ilyen, színdarab éléről leszakadt prológus a Maga siralmas sorsát kesergő Magyar Thália (Lőcse 1694) című szép hazafias vers is:
Halljátok meg zokogását,
Magyar Thalia siralmát,
Miként kesergi romlását,
Szomorú sorsát.
 
*
A 17. századi polgári-iskolai kultúra keretében fellendülő protestáns színjátszás, művészi értékű alkotások hiányában is nevezetes fejezete a magyar dráma történetének. A népies közjátékok divatja, a magyar nyelvű dalmű, a 268nemzeti problematika megszólaltatása s végül a világi színtársulat megteremtésére irányuló próbálkozás egy polgári jellegű nemzeti színjátszás lehetőségeit, igéretét hordták magukban. A polgári mozgalmak lehanyatlása, a protestánsok szabad működésének akadályozása, s főként a nemzeti törekvések bukása okozta, hogy a lehetőségből nem lett valóság, hogy a protestáns iskoladráma is egyike lett a magyar barokk hőskora sikertelen kísérleteinek.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT