28. A PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI MŰVELŐDÉS VIRÁGZÁSA (BÁN IMRE)

Teljes szövegű keresés

28. A PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI MŰVELŐDÉS VIRÁGZÁSA
(BÁN IMRE)
A protestantizmussal kezdettől fogva összefonódott polgári jellegű kulturális és irodalmi fejlődés, amely a 17. század elején Szenci Molnárral az élen már oly jelentős eredményeket ért el, a barokk korban sem szakadt meg. Sőt a 17. század derekán e polgárias protestáns művelődés igen nagy fellendülése következett be, annak ellenére, hogy az arisztokrácia és a nemesség gazdasági és politikai túlsúlya egyre nyomasztóbban kezdett érvényesülni. E biztató és haladó irányú fejlődés társadalmi feltételei szorosan összefüggtek az erdélyi fejedelemség helyzetével, miután az ország nyugati részén a rendiség győzelme már a század első évtizedeiben szoros feudális függésbe süllyesztette a városokat és mezővárosokat s visszaszorította a protestantizmust. Erdélyben a protestáns polgári kultúra számára kedvező állapot azonban továbbra is fennmaradt, az ismételten huzamosabb ideig Erdélyhez tartozó északkeleti vármegyék, valamint a felsőmagyarországi Rákóczi-birtokok révén pedig jóval Erdélyen túlra is kiterjedt. Bár Bethlen haladó polgárias gazdaságpolitikáját utódai nem folytatták, munkájának gyümölcsei a két Rákóczi György fejedelemsége (1630–1648, 1648–1660) alatt értek be igazában. A polgári jólét és kulturális virágzás Magyarország északkeleti részén az 1660-as években kezdett megtorpanni, a Wesselényi-összeesküvés bukása, a Habsburg-reakció és az erőszakos ellenreformáció révén pedig katasztrofális romlásba zuhant; Erdélyben viszont az 1657–1662 között lezajlott nagy megrázkódtatások ütöttek rajta gyógyíthatatlan sebeket, bár a század végéig még így is jelentős tényező maradhatott.
A polgári rétegek kedvező helyzete lehetővé tette, hogy a század középső évtizedeiben antifeudális és demokratikus törekvések bontakozzanak ki köreikben. E haladó polgári mozgalmak a második jobbágyság és a rendi hatalom rendszerével szemben a nyugat-európaihoz közelebb álló fejlődés útját próbálták egyengetni. A polgári bázis azonban ahhoz már nem volt elég erős, hogy e törekvések politikai síkon is érvényesülhettek volna, szerepük egyházi és művelődési térre korlátozódott. Itt azonban igen komoly erővel jelentkeztek, bizonyságul e polgári réteg szellemi életének fejlettségére.
A polgári jellegű kultúra és irodalom kereteit a protestáns egyházak szolgáltatták; hordozója az egyházi értelmiség volt. Ennek képviselői ebben az időszakban is túlnyomórészt a mezővárosi parasztpolgárság soraiból kerültek ki:
222voltak közöttük városi polgárok és kisnemesek is, a gazdagabb nemesség és az arisztokrácia fiai viszont teljesen hiányoztak közülük. Bár ez a körülmény nem állta útját annak, hogy az egyházi vezetők, különösen a püspökök az udvari körökhöz, a gazdagabb parókiák papjai pedig a birtokos nemességhez asszimilálódjanak, a protestáns papságnak az uralkodó osztállyal való olyan fokú összevegyülésére, mint a katolikus egyház és a jezsuiták esetében, nem kerülhetett sor. Különösen vonatkozik ez a protestáns értelmiség tanárként szolgáló részére. Míg korábban az iskolai tanítás csak átmeneti állomás volt egy jó papi állás felé, addig most már kialakul, elkülönül egy szinte hivatásos tanári, professzori réteg, amely a prédikátoroknál is sokkal inkább – s nemegyszer azokkal szembe is fordulva – vált új, korszerű törekvések szószólójává. A polgári jellegű művelődés és a haladó polgári áramlatok természetes központjai ezért a protestáns főiskolák lettek.
Az egyes felekezetek között most is a reformátusoké volt a kulturális vezető szerep, amit a magyar etnikumhoz való csaknem kizárólagos tartozásuk, számbeli többségük és a református fejedelmek támogatása eleve biztosított. Immár évszázados művelődési intézményekkel és kulturális tradícióval rendelkeztek, s teljes egészében református volt a polgári haladás iránt leginkább fogékony mezővárosi polgárság. A barokk kor 1640–1690 közötti periódusában a polgári művelődés és irodalom ezért túlnyomórészt református jellegű, s tűzhelyei is elsősorban a nevezetes református iskolák. Közülük a sárospataki kollégiumban, mely a Heidelbergben nevelkedett igazgatók és tanárok munkája révén már a század első harmadában komoly színvonalat ért el, 1639-ben a nagy puritánus reformátor, Tolnai Dali János lett a rektor, 1650-től 1654-ig pedig nem kisebb ember, mint az akkor már világhírű Comenius igazgatta. Az I. Rákóczi György és özvegye, Lórántffy Zsuzsanna bőkezűségét élvező főiskola 1660-tól kezdve a katolizált Báthori Zsófia állandó zaklatásának volt kitéve, 1671-ben pedig bujdosásba kényszerült s Erdélybe menekült. A debreceni főiskola ebben az időszakban eleinte lassúbb ütemben fejlődött, bár rektorai között olyan kiválóságok is voltak, mint a puritánus mozgalom úttörője, Medgyesi Pál (1631–1633), később pedig a kitűnő tudós, Komáromi Csipkés György (1653–1660). Belső rendjét az 1657. évi iskolai törvénnyel azonban megújították, s a következő évtizedekben az intézet már a legfontosabb iskolai központok egyike lett. A debreceninek 1660-ig komoly vetélytársa volt a közeli nagyváradi főiskola, az 1640-es és 50-es években kibontakozó rohamos fejlődésének azonban véget vetett a városnak török kézre kerülése. Debrecenbe áttelepülő kiváló tanárai nagyban elősegítették ez utóbbi főiskolájának fellendülését.
Az erdélyi reformátusok Bethlen által alapított gyulafehérvári főiskoláját a két Rákóczi György is nagy anyagi áldozatokkal támogatta; oktatói sorában a még Bethlen által behívott külföldi tanárokat (Alsted, Bisterfeld, Piscator), 1653 őszétől pedig Apácai Csere Jánost is ott találjuk. Miután az 1658. évi tatárdúlás Gyulafehérvárt elhamvasztotta, az erdélyi reformátusok központi tanintézete Apafi Mihály gondoskodása folytán Nagyenyeden született újjá (1662). A század utolsó évtizedeiben Enyed vált Erdély szellemi központjává. A Bethlen által tervezett kolozsvári főiskola felállítására csak az 1650-es évek elején került sor. Újjászervezése és magasabb fokra emelése elsősorban Apácai érdeme volt, s a kolozsvári kollégium ettől 223fogva szintén értékes munkásságot fejtett ki. A bujdosásba üldözött sárospataki kollégium 1672-ben a gyulafehérvári épületekbe költözött, később azonban beleolvadt a reformátusok marosvásárhelyi iskolájába, amely ezáltal szintén kollégiumi rangra emelkedett.
Ha a reformátusoknál jóval szerényebb mértékben is, a felvidéki német, szlovák és magyar, valamint az erdélyi szász evangélikus értelmiség körében ugyancsak komoly művelődési törekvések jelentkeztek. A magyarországi evangélikusok iskolai központjává Eperjes fejlődött, az itteni iskolát 1667-ben a felsőmagyarországi evangélikus rendek emelték főiskolai rangra. Az igen erős nemesi befolyás alatt álló intézmény azonban rövid virágzás után az ellenreformáció állandó üldözésének volt kitéve, s csak a kuruc szabadságharcok idején volt protestáns kézen. Szoros, tanárvándorlásokban is megnyilatkozó kapcsolatot tartott Nagyszeben híres evangélikus főiskolájával, amelynek kebelében már a 17. század elején megnyílt a "német iskola", amidőn a tanintézetekben a magyar nyelv legfeljebb csak az elemi fokon, a latin oktatás segédeszközeként szerepelt.
A korábban leghaladóbb erdélyi unitáriusok az 1640 és 1690 közötti időszak mozgalmaiban már alig vettek részt, minthogy legradikálisabb tanaiknak az 1638. évi dési országgyűlés által kikényszerített megtagadása bénítólag hatott szellemi életükre. Az unitarizmust mindez konzervativizmusba és dekadenciába sodorta, híres kolozsvári kollégiumuk fejlődését is megnehezítette, noha jól képzett tanárokkal ebben az időben is rendelkezett. Csupán a század végén, az erdélyi fejedelemség megszűnésével tudott az unitárius kultúra és irodalom átmenetileg kissé erőre kapni.
A virágzó iskolarendszer mégis csonka volt: hiányzott az egészet bekoronázó egyetem, melynek létrehozásáért oly fáradhatatlanul küzdött Apácai Csere János. Ez a hiány azonban bizonyos relatív előnyöket is jelentett: a magasabb képzettségre, valamint a tekintélyesebb papi állomásokra törekvő protestáns ifjakat továbbra is a külföldi egyetemek látogatására kényszerítette. A legnagyobb számban külföldre tóduló református diákok útja a harmincéves háborúban lehanyatlott németországi református egyetemek helyett az első győztes polgári forradalom országába, Hollandiába vezetett. Bár a holland egyetemek fiatal intézmények voltak, a leydenit 1575-ben, a franekerit 1584-ben, az utrechtit 1636-ban alapították, rövid idő alatt Európa élenjáró tudományos és ideológiai központjaivá fejlődtek. Kitűnő holland tudósok mellett itt éltek és tanítottak más nemzetek kiválóságai is, mint a nagy angol puritánus teológus, Amesius, a francia Descartes vagy a német Coccejus, s ide húzódott élete végén Comenius is. A jobbágyi, polgári és kisnemesi származású leendő magyar református prédikátorok és tanárok a legkorszerűbb tudományos eredményekkel és a leghaladóbb eszmeáramlatokkal ismerkedtek itt meg, s emellett egy virágzó polgári civilizáció vonzó példáját is maguk előtt láthatták. Számosan közülük a közeli Angliába is áthajóztak, s szemtanúi lehettek az angol polgárság mozgalmainak és a forradalom eseményeinek. A lutheránus fiatalok ez időben is főképpen a wittenbergi egyetemen végezték magasabb tanulmányaikat.
A hazai főiskolák tudományos és kulturális központ jellegét a hozzájuk tartozó igen értékes könyvtárak is emelték; a leggazdagabbak ebben az időszakban a sárospataki és debreceni kollégiumok bibliotékái, a főiskola céljait is 224szolgáló gyulafehérvári fejedelmi könyvtár, valamint a kolozsvári unitárius kollégium könyvtára voltak.
Jórészt az iskolákkal voltak szoros kapcsolatban, az ott tanító tudósok műveit adták ki a korszak nevezetes protestáns nyomdái. A debreceni műhely ezekben az évtizedekben is élénk kiadói tevékenységet folytatott, bár bizonyos zökkenőkkel, s alacsony tipográfiai színvonalon. Sárospatakon Comenius működése tette szükségessé nyomda szervezését (1650–1671). A Bethlen Gábor által életrehívott gyulafehérvári fejedelmi nyomda (1620–1658) az udvar és a református püspökség mellett jó részben a főiskola igényeit elégítette ki. Mindhárom üzem jelentőségét felülmúlta azonban az egyetemet végzett tudós Szenci Kertész Ábrahám († 1667) nagyváradi műhelye (1640–1660), mely egész sor kitűnő könyvet adott ki, nemcsak azok nyomdai kiállítására ügyelve, hanem példát mutatva a gondos szerkesztés tekintetében is. A váradi nyomda termékei között találjuk a magyar puritánus írók számos fontos munkáját, több énekeskönyvet, Balassi és Rimay Istenes énekeinek hiteles kéziratok alapján javított kiadásait és a Károlyi-féle biblia új editióját is. Szenci Kertész 1660-ban a török elől Nagyszebenbe menekült nyomdájával, s ott folytatta működését haláláig. Elárvult üzemét Apafi Kolozsvárra költöztette (1669), majd hozzáadva a gyulafehérvári nyomda maradványait, a református egyháznak adta át (1672). Ennek vezetését látta el 1693-tól 1702-ig a század legnagyobb magyar nyomdásza, Tótfalusi Kis Miklós. Működésének története a magyar nyomdászat legdicsőségesebb fejezetei közé tartozik.
A korabeli magyar könyvkiadásban fontos hely illeti meg az evangélikus szellemű bártfai Klösz- és lőcsei Brewer-nyomdát. E két viszonylag független üzleti vállalkozás közül az előbbi 1664-ig, a másik az egész század folyamán megszakítás nélkül dolgozott, s komoly érdemeik vannak a magyar nyelvű (és nemcsak lutheránus) könyvek kiadásában is. Az erdélyi szászok szükségleteit főként a szebeni evangélikus nyomda elégítette ki, de gyakran kiadott magyar nyelvű református könyveket is. Az unitáriusok kiadói tevékenysége a dési complanatio után csaknem megbénult: a nagymúltú Heltai nyomda ugyan 1660-ig fennállott, termelése azonban a minimálisra zsugorodott. Csak a század legvégén sikerült az unitárius egyháznak újra nyomdát szereznie (1697). A magyarországi tanulók külföldi egyetemjárása következtében nagyszámú magyar nyelvű s még több hazaiaktól írt latin könyv jelent meg az egyes egyetemi városokban is, leginkább Leydenben, Franekerában, Utrechtben és Wittenbergben.
A kedvező művelődési feltételek, a nyugat-európai polgári kulturális és ideológiai központokkal való közvetlen érintkezés lehetővé tette, hogv a 17. századnak csaknem valamennyi korszerű, haladó eszmeáramlata – közéjük számítva a barokkon már túlmutató tendenciákat is! – komoly hatást gyakoroljon a magyar művelődésre.
Közülük első helyen az enciklopédizmus irányzatát kell kiemelnünk, amely Francis Bacon (1561–1626) filozófiai hatásával párosult és Comenius rendszerében tetőződött. Az európai enciklopédizmus a tudományok végső eredményeinek összefoglalására törekedve, az egyetemes bölcsesség– a kor nyelvén a panszofia – elérését tűzte ki céljául. A természettudományok modern eredményei ekkor kezdtek kibontakozni (Kepler, Galilei), de a régi világkép lényegében tovább élt, s a tudomány azon igyekezett, hogy a 225"világegyetem nagy színházát" (theatrum mundi) egyetlen vagy néhány elv és alapprincípium segítségével magyarázza. A tudás, a megismerés "kulcsát" (clavis) keresték, amelynek segítségével a világtitkok kapui kinyithatók, az egyetemes "módszert" (methodus), amellyel a világfolyamat látszólagos káoszában rendet lehet teremteni. E tipikusan barokk célkitűzés lehetővé tette, hogy a mind nagyobb erővel előretörő természettudomány helyét gyakorta a titokzatosság foglalja el; és hogy a jól megfigyelt valóság a reneszánsz természetfilozófia misztikus, platonista tanításaival, az alkímia, a héber kabala hagyományaival, sőt évezredes, az ókorig visszanyúló tudományos naivságokkal keveredjék. Még a legnagyobbak is, akik csakugyan a modern tudományosság irányába törték az utat (Bruno, Bacon, Comenius) – eszméik formába öntése során e barokk tudományosság légkörében mozogtak. E kettőség lehetővé tette az enciklopédizmusnak misztikus-ezoterikus és materialista irányú fejlődését egyaránt. Az előbbinek, az adatokat kutató és halmozó s ezeket mesterséges és misztikus rendszerbe állító tudományosságnak a képviselői között jezsuitákat is szép számmal találunk; köztük a nagy tudású Athanasius Kirchert (1601–1680), akinek művei számos magyar főúri és iskolai könyvtárba utat találtak, így Zrínyi Miklóséba is. A magyar protestáns művelődésben azonban inkább a másik tendencia, Bacon realisztikus, az empíriára alapított filozófiai rendszerének a hatása érvényesült, gyakran összefonódva Pierre Gassendi (1592–1655) francia filozófusnak az anyag szerkezetére vonatkozó materialista felfogásával (atomisztika).
Magyarország előkelő helyet foglal el a barokk enciklopédizmus történetében, miután három nemzetközileg kiemelkedő képviselője, Alsted, Bisterfeld és Comenius hosszabb-rövidebb ideig magyar iskolákban folytatta munkásságát. A magyar nevelés, az oktatásügy fejlődésében az enciklopédikus-panszofikus gondolkodásnak nagy szerepe volt, Apácai Csere életművére is ösztönzően hatott. Az atomisztika hatása a wittenbergi természetfilozófusok közvetítésével, – főleg az evangélikus tudósok munkásságában jelentkezett.
Nagyobb jelentőségű volt Magyarországon a puritanizmus mozgalma. A puritanizmus a forradalmat előkészítő és végigharcoló angol polgárság vallásos ideológiája volt, sajátságai az angol reformáció adottságaiból következtek. Az ún. anglikán egyház a merev protestáns ortodoxiát képviselte, és megőrizte a katolikus egyház egész hierarchikus szervezetét és államegyházi funkcióit is. Éppúgy a feudális társadalmi rend védője maradt, mint középkori elődje. A puritanizmus kezdetben mint kegyességi mozgalom, mint a polgárságnak a szigorú dogmatikai keretekkel szembeforduló szabadabb, kötetlenebb vallásosság iránti igénye jelentkezett. A kálvini demokratikus elvekkel összhangban, az angol és skót polgárság, s a vele érdekeiben összenőtt kisnemesség és szabad parasztság, azonban hamarosan már az anglikán egyház általános megtisztítását tűzte ki célul. A radikalizálódó puritanizmus legfőbb követelményként a püspöki rendszer helyett a demokratikus egyházkormányzatot, a gyülekezet presbiteri önigazgatását hirdette. A puritánusok legradikálisabb szektáját independensnek nevezték, mivel szigorúan ragaszkodott az egyházközség tökéletes függetlenségének elvéhez. Mindez kihívás volt a feudális hatalom szemében, s I. Jakab (1603–1625) király találóan jelentette ki: "Ha nincs püspök, nincs király." A gazdasági érdekeiben, társadalmi törekvéseiben, vallási meggyőződésében sértett angol polgárság csakugyan kirobbantotta 226Oliver Cromwell (1599–1658) vezetésével a forradalmat, s Jakab király fiának, I. Károlynak (1625–1649) a feje vérpadon hullott le.
Az angol puritánus mozgalmak a kontinensen főként a holland és a magyar református egyházban idéztek elő jelentékeny hullámverést. A két Rákóczi György jogara alá tartozó kelet-magyarországi–erdélyi terület református államegyháza merev ortodoxiájával és püspöki-feudális szervezetével közel állott az anglikán egyházhoz, s a társadalmi viszonyok indokolttá tették a polgárság igényeinek fokozott érvényesülését. A Hollandiában és Angliában tanuló diákok a puritánus tanokban hamar fel is ismerték az osztályigényeiknek megfelelő ideológiát, s legjobbjaik buzgó terjesztői lettek. A kezdeményezés érdeme Medgyesi Pálé, aki a puritánus kegyesség számára tört utat első műveivel; a szervezett mozgalom megindulása azonban Tolnai Dali János (1606–1660) nevéhez fűződik, aki 1638-ban Londonban több társával együtt ligát alkotott a magyar református egyház lelki és szervezeti megújítására. A forradalmi egyéniségű Tolnai Dali, hazatérve, kemény harcot vívott – váltakozó sikerrel – a puritanizmus reformtörekvései érdekében. Különösen merev ellenállással találkoztak a puritánusok az erdélyi püspök (Geleji Katona) és a zempléni esperes (Miskolci Csulyak) részéről. A Tiszántúlon – elsősorban Nagyváradon – viszont hamar megerősödtek; Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony és a fiatalon elhunyt Rákóczi Zsigmond herceg (1622–1652) rokonszenve folytán pedig a sárospataki udvar és kollégium is az ő támaszpontjukká vált. A puritánus mozgalom felszámolására összehívott szatmárnémeti nemzeti zsinat (1646) Medgyesi és Tolnai Dali nem egy elvét helyeselni volt kénytelen, s a demokratikus egyházkormányzást elítélő határozataival sem tudta megakadályozni a puritánus eszmék további terjedését. Sárospatak és Nagyvárad tartósan; Debrecen és Kolozsvár átmenetileg a puritanizmus nevezetes központjai lettek, s a mozgalom egyik zászlóvivője volt Apácai Csere János is. A feudális társadalom viszonyai között a puritanizmus demokratikus törekvései a részleges sikerek ellenére is végül hajótörést kellett hogy szenvedjenek, a puritánus kegyesség, a vallásosság személyes, polgári jellegű megújhodása azonban nagy erővel érvényesülhetett, s az uralkodó osztály egy részét is magával ragadta.
A világi gondolkodás és tudományosság szempontjából a karteziánus filozófia magyarországi terjedése bizonyult a legjelentékenyebbnek. René Descartes (latinosan Cartesius, 1596–1650), első nagy művében (Discours de la méthode (Értekezés a módszerről), 1637) a barokk enciklopédizmus szellemében az egyetemes módszert kereste, de a barokk gondolkodással merőben ellentétes racionalista eredményekre jutott. A tudományos kutatás és kételkedés szabadságának hangoztatásával, a szigorú matematikai módszer világosságával és mechanikus – bár az istenhittel még összeegyeztetett – természetmagyarázatával a modern racionalizmus első lángeszű rendszerezője lett. Ez a racionalista filozófia pedig már a barokk gondolkodás ellentéte, a polgári forradalmat előkészítő felvilágosodás közvetlen előzménye. A hollandiai egyetemeket látogató magyar református teológusok tekintélyes része hallgatója, olykor közvetlen tanítványa volt a Descartes elveit hirdető tanároknak (A. Heereboord, I. de Raey, A. Heydanus, Chr. Wittich, H. Regius stb.), s így módjuk volt megismerkedni 227a haladó racionalista tudományosság (igen nagy mértékben a természettudományok) modern elveivel. Ennek köszönhető, hogy már a század derekán akadtak olyan puritánus értelmiségiek, akik a kartezianizmus úttörői lettek hazánkban; elsősorban Apácai Csere János és egy-két kolozsvári tanártársa, valamint a váradi iskola néhány professzora, köztük a jeles orvos, Enyedi Sámuel (1627–1671). A század 80-as, 90-es éveire pedig Kelet-Magyarország és Erdély majd minden jelentősebb református és unitárius iskolájába betört valamiképpen e korszerű filozófia. Az ipari termelésben elmaradott, a teológiai gondolkodástól nyűgözött feudális Magyarországon ez a haladó polgári világnézet természetesen csak erős korlátokkal érvényesülhetett: a karteziánus elvek követése csak kivételes esetben jelentette Descartes teljes megértését, s az sem ritkaság, hogy a holland polgári környezetben merész karteziánus magyarjaink itthon ortodox lelkipásztoroknak mutatkoztak vagy elhallgattak, mint Apáti Miklós. Ennek az irányzatnak azonban így is elévülhetetlen érdeme, hogy termékenyítőleg hatott az egész magyar szellemi életre, megteremtette a feltételeket egyes világi tudományok (pl. fizika, orvostudomány) önálló fejlődése számára és jelentős művészi alkotások (Bethlen Miklós Önéletírása) létrejöttét is elősegítette.
A Johannes Coccejus (Koch, 1603–1669) nevével jelzett ideológiai irányzatnak, a coccejanizmusnak a jelentősége abban mutatkozott, hogy átgondolt biblia-magyarázó módszerével az elmélyedtebb kegyességi életet segítette elő (így a feudális rendet védő merev ortodoxia kereteit tovább tágította), másrészt mindenre magyarázatot kereső biblia-kritikája egy sajátos teológiai racionalizmushoz vezetett. Coccejus hívei egyébként többnyire karteziánusok is voltak. A coccejanizmus központjává a nagyenyedi kollégium vált, fő képviselői pedig Dési Márton (1639–1691) és Apácai egykori kolozsvári tanártársa, Csernátoni Pál († 1679), valamint Pataki István († 1693) kolozsvári tanár, II. Apafi Mihály nevelője lettek. Tevékenységükben elsősorban a tekintélyi elvvel bátran szembeszálló szellemi magatartás volt a jelentős; mikor 1673-ban az erdélyi ortodox református egyházi vezetők Radnóton zsinati bíróság elé idézték őket, keményen visszautasították a maradi álláspontokat: "akik valamely dolgot egyáltalában való demonstráció nélkül el akarnak hitetni, pápai authoritást tulajdonítanak maguknak." Eszmei-politikai súlyára, társadalmi hatására és tudományos jelentőségére nézve a coccejanizmus nem mérkőzhetett a puritanizmussal és a kartezianizmussal, s a körülötte való harc hamarosan teológiai nézetek vitájává szelídült. A jelentékenyebb magyar írók közül különösen Tótfalusi Kis Miklós munkásságára volt komoly hatással.
A század legelőremutatóbb gondolkodóinak, az ateista, illetve materialista Hobbesnak (1588–1679) és Spinozának (1632–1677) a tanításai – érthetően – hatás nélkül maradtak Magyarországon. Spinoza egyetlen magyar követőjéről tudunk, egy prédikátor kalandos életű fiáról, Borsai Pálról, aki a 18. század elején, mindenkitől elhagyatva, felakasztotta magát.
A korszerű polgári tudományos és vallási áramlatok terjedését és erősödését paradox módon az udvari körök is elősegítették. Az erdélyi fejedelmek a református államegyház iskoláinak fejlődését, a református papság mennél magasabb képzését minden eszközzel igyekeztek elősegíteni, ugyanúgy, vagy még jobban, mint ahogy azt a királyi Magyarország főurai tették a katolikus iskolákkal. 228A hazai főiskolák nagyméretű támogatása mellett az erdélyi fejedelmek és egyes protestánsnak maradt főurak jelentős anyagi támogatást nyújtottak a külföldre utazó diákoknak is, számos fontos kiadvány szintén az ő mecénási bőkezűségüknek köszönheti megjelenését. Ez a feudális, fejedelmi pártfogás akarva-akaratlanul erősítette a haladó polgári irányzatokat, de ugyanakkor akadályozta azok következetesen antifeudális szellemű érvényesülését. A polgári törekvések szószólói vagy már eleve igyekeztek alkalmazkodni a magyar nemesi társadalom adottságaihoz, vagy pedig a feudális hatalommal való ismételt konfliktusok után kénytelenek voltak terveiket módosítani, szelídíteni, azok antifeudális élét tompítani. Ez a kényszerű alkalmazkodás hozzájárult ahhoz, hogy a barokk világnézet és kifejezésmód tartalmi és formai jegyei a barokkal eredetileg élesen szembenálló irányzatok hazai megnyilvánulásaiból se hiányozzanak.
A barokk művészet számára azonban a virágzó protestáns egyházi és iskolai kultúra nem nyújtott kedvező lehetőségeket. A pezsgő protestáns kulturális életet éltető mozgalmak és irányzatok, köztük is főként a legnagyobb hatású puritanizmus, nem igényelték, sőt el is utasították a szórakozást is nyújtó, a képzeletre hatni akaró művészi tevékenységet. A képzőművészeti alkotások ezért – ritka kivételtől eltekintve – továbbra sem találhattak otthont a református templomokban, ami hosszú ideig útját állta a barokk művészet meghonosodásának a magyar polgárság körében. Barokk oltárok, szószékek, epitáfiumok csak a sziléziai művészettel kapcsolatot tartó szepesi és erdélyi szász evangélikusok körében tűnnek fel. (Pl. Vest János segesvári oltára, 1680–1681.) A barokk dallamvilág is csak a lutheránus egyházi szertartásokban vert gyökeret – németországi hatásra; az orgonáktól megfosztott kálvinista templomokban a puritanizmus Szenci Molnár zsoltárait és azok reneszánsz melódiáit vitte diadalra.
A puritanizmus a tudományos és irodalmi alkotásokból is jórészt száműzte a szépirodalmi formákat és inkább az értekező, elmélkedő retorikus műfajokat művelte. A polgári áramlatok kitűnő írói tehetségüket retorikus műveik mennél meggyőzőbb, mennél hatásosabb kidolgozására fordították. A poétikai műfajok közül egyedül az oktatás szolgálatában álló iskoladráma, valamint a népművelést előmozdító didaktikus verselés számára nyíltak lehetőségek, de ezek is inkább csak a század vége felé, a puritánus szigor oldódása során. A 17. századi protestáns polgári írók munkássága ennek ellenére a magyar művelődés- és irodalomtörténet egyik nagyértékű, haladó fejezetét jelenti. Megtermékenyítő hatása a magyar kultúra polgári irányú fejlődésében maradandónak bizonyult, a magyar barokk következő szakaszában pedig a szorosabban vett irodalom terén is számottevő lett.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT