22. A BAROKK UDVARI KULTÚRA (BÁN IMRE, KLANICZAY TIBOR)

Teljes szövegű keresés

22. A BAROKK UDVARI KULTÚRA
(BÁN IMRE, KLANICZAY TIBOR)
A királyi udvarok nemcsak a reneszánsz, hanem a barokk korában is igen fontos szerepet töltöttek be az egyes európai országok kultúrájának és művészetének fejlődésében. A magyar művelődés viszont Buda elfoglalása, sőt valójában már Mátyás halála óta nélkülözni volt kénytelen azt a támogatást, amelyet egy nemzeti jellegű királyi központ nyújthatott. A fejedelmi birtokok uraivá emelkedő főnemesi családoknak és az egyetlen magyar szuverénnek, az erdélyi fejedelemnek udvarai együttvéve sem pótolhatták azt a funkciót, amelyet egy spanyol, francia vagy angol, de akár csak egy lengyel királyi udvar betölthetett. Ugyanezek az adottságok érvényesek a magyar barokk 17. századi évtizedeire is, eleve meghatározva az udvari kultúra lehetőségeit és korlátait.
A magyar barokk udvari kultúra a reneszánsz korinak szerves folytatása, a hordozói is ugyanazok: az erdélyi fejedelmek és a királyi Magyarország nagy arisztokrata családjai. Mivel a barokk kultúra kialakulásának az ellenreformáció volt a legfőbb útegyengetője, az utóbbiak jelentősebb szerepet játszottak, mint a protestánsnak maradt erdélyi udvar. A két Rákóczi, különösen I. György emellett még elődeinél is jóval kevesebbet áldozott művészetre és a barokk udvari életben nélkülözhetetlen fényűzésre – részben takarékosságból, részben az ortodox kálvinizmus erkölcsi szigorától befolyásolva. A reneszánsz udvari kultúrának a barokkba való átmenete így elsősorban a nagy magyarországi főúri családok körében ment végbe.
A barokk udvari élet és kultúra kialakításában a kezdeményezés, a joggal első magyar barokk főúrnak nevezett Eszterházy Miklós (1582–1645) nevéhez fűződik. Reneszánsz és barokk határán ő az utolsó nagy parvenü a magyar főnemesek között, ő futotta be az utolsó reneszánsz típusú főúri karriert és magával hozott még valamit a reneszánsz határtalan egyéni ambícióiból. A protestáns származású szegény nemes Illésházy István, majd Mágócsy Gáspár szolgálatában sajátította el a közéleti forgolódás tehetségét, s ez utóbbinak özvegyével óriási vagyonra tett szert. Kelet-Magyarországi birtokait nyugatiakkal cserélve fel, katolizált, és az uralkodó hűségében a magyar rendi politika következetes bajnoka lett. 1610 után már a főrendek sorában szerepelt. 1624-ben másodszor nősült, feleségül véve bedegi Nyáry Krisztinát, Thurzó Imrének, a Bethlen-párt felsőmagyarországi vezérének fiatal özvegyét, 155megszerezve ezzel a hatalmas Thurzó-vagyon jelentős részét is. Eszterházy mindkét feleségét buzgó katolikussá tette Hajnal Mátyás jezsuita serény közreműködésével. Pályája akkor emelkedett csúcspontjára, amidőn az 1625. évi országgyűlésen Magyarország nádorává választották. Udvara ettől kezdve nemcsak az ország egyik legnagyobb birtok-komplexumának a központja, hanem – mint korábban a Thurzó Györgyé – a nádori igazgatás hivatala is. Ez a politikai szerep valósággal fejedelmi centrum rangjára, a magyar arisztokrácia találkozóhelyévé emelte udvarát, vitathatatlanul biztosítva számára az elsőséget a kor főúri központjai között. A magyar barokk arisztokrácia első nemzedékének kiemelkedő képviselői szoros személyi, gyakran rokoni kapcsolatban voltak Eszterházyval, többen félig-meddig tanítványainak tekinthetők, egyik lányának kezéért pedig Nádasdy Ferenc és Zrínyi Miklós versengett. Példája nyomán az 1640-es évektől kezdve egyre több család tűnt ki a barokk kultúra ápolásában, elsősorban a Zrínyiek, Nádasdyak, Batthyányak, Pálffyak, Wesselényiek, sőt a protestáns Thökölyek is.
Ez a már barokk ízlésű arisztokrácia az 1640-es évektől kezdve igyekezett az új stílus szellemében átalakítani környezetét, otthonát. Mivel a háborús viszonyok a 17. század derekán alig tették lehetővé a nagyobb új építkezéseket, elsősorban meglevő váraik, kastélyaik és az általuk pártfogolt templomok belső átalakítására törekedtek. Így gazdagodott az 1640-es, 50-es években barokk oltárokkal, belső dekorációkkal, stukkókkal Nádasdy Ferenc sopronkeresztúri, Batthyány Ádám rohonci és borostyánkői, Zrínyi Miklós csáktornyai, a Pálffyak bajmóci és vöröskői, Thököly István késmárki várkastélya. E korai emlékeket még bizonyos szerénység, szűkszavúság jellemzi, és a szobrok helyett inkább stukkó, nagyméretű freskók helyett kisebb képfelületek és bizonyos emblematikus ábrázolás van túlsúlyban. 1650 körül azonban már monumentális alkotások is készülnek, mint a Pálffy Pál nádor irányítása alatt átépített pozsonyi királyi vár – 1811-ben elpusztult – nagy barokk freskóciklusa, mely az uralkodók hőstetteit és erényeit dicsőítette allegorikus keretben. Ma is látható viszont a sárvári várkastély lovagtermének a tizenöt éves háború eseményeit ábrázoló nagyszerű freskóciklusa, melyet Nádasdy Ferenc hasonnevű nagyatyjának, a legendás "fekete bég"-nek emlékére készíttetett. A század hatvanas éveiben végül felépült az első nagyszabású barokk világi épület, Eszterházy Pál kismartoni várkastélya (1663– 1673) is. Nagyobb méretű volt az egyházi építkezés; a katolikus vallás erősítésén buzgólkodó főurak elsősorban az ellenreformációt szolgáló szerzetesrendek számára igyekeztek otthont teremteni. A már korábban felépült nagyszombati jezsuita templomot a győri (1641) és a kassai (1671–1681) jezsuita egyházak követték; Nádasdy Ferenc pénzén épült az ágostonrendiek lékai (1655–1656) és a szerviták lorettomi (1659) új barokk temploma; a ferencesek számára pedig Eszterházy Pál emeltetett új templomot Boldogasszonyban (1680). A magyarországi barokk művészet e korai emlékei túlnyomórészt olasz és német művészek alkotásai, műveik mégis szerves részei a hazai művészeti fejlődésnek, mivel annak hagyományaihoz s a megrendelők ízléséhez, igényeihez nagymértékben igazodtak. A magyar mesterek ezzel szemben szívósabban ragaszkodtak a reneszánsz formavilághoz, s jórészt ennek tulajdonítható, hogy Erdélyben a barokk képzőművészet még a 17. század második felében is alig tudott gyökeret verni. A Bethlen Miklós tervei szerint 156épített bethlenszentmiklósi kastély (1668–1673) a barokk udvari művészet egyetlen jelentős erdélyi emléke e periódusból.
A barokk kor Magyarországon is a nagy muzeális magángyűjtemények kialakulásának az időszaka. A 16. századi kezdetek után nemcsak a fegyverek és a nagyértékű ötvös-tárgyak, hanem a régiségek, érmék, furcsaságok gyűjtése is megindult. Nagy gondot fordítottak a főurak képtárak létrehozására: az Eszterházyaknak a 18. században is folyton gyarapodó képtára a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményének az alapja lett, de kitűnő külföldi mesterek alkotásaival rendelkeztek a Batthyányak, Zrínyiek, Nádasdyak is. Nádasdy Ferenc képtára különösen híres volt; nagy magyar kortársainak arcképeiből is egész sorozattal rendelkezett. Egyre nagyobb méretűvé és gazdagabbá váltak a főúri könyvtárak: Zrínyi Miklós könyvtárát külföldi utazók is mindig megcsodálták; a sárospataki Rákóczi-könyvtár a 16–17. század teljes magyar irodalmát magában foglalta; Nádasdy Ferenc pedig olyan könyvtárral rendelkezett, hogy kivégzése után az akkor már igen gazdag bécsi császári könyvtárba 459 kötetet vettek át belőle, mint különlegesen értékes anyagot. Tovább fejlődött a kertkultúra is. I. Rákóczi György, Zrínyi Miklós, Batthyány Ádám és mások drága pénzen hozatták külföldről a ritka virágpalántákat és facsemetéket, s a főurak levelezésében gyakori téma ezek cserélése, küldözgetése. A leggazdagabb és a legnevezetesebb Lippay György (1600–1666) esztergomi érsek szökőkutakkal díszített pozsonyi kertje volt, melyről hasonnevű unokaöccsével rézmetszetsorozatot, jezsuita fivérével, Lippai Jánossal pedig részletes és szakszerű leírást – az első magyar kertészeti munkát – készíttetett (Pozsonyi kert I–III, Nagyszombat–Bécs 1664–1667).
E fényes keretek között gazdagon bontakozott ki a barokk udvari élet: lakomák, vadászatok, családi események alkalmával rendezett ünnepségek, díszes temetések elmaradhatatlan részévé váltak ennek az életformának. A világi tárgyú udvari színjátszás is a főnemesi udvar reprezentációs igényeinek szolgálatában állt. Az udvari színi kultúra továbbéléséről tanúskodik az egyetlen fennmaradt barokk szerelmi tárgyú dráma (Florentina), valamint a Constantinus és Victoria kéziratának 1662-ből való bejegyzései a Zrínyi, Draskovich és Erdődy családok környezetéből. De adatok vannak a Pálffyak, Eszterházyak, Thököly Imre udvarában előadott "comédiák"-ról is. A hangszeres zene kultusza szintén fellendült, de míg a képzőművészetek terén idegen mesterek meghonosították az új stílust, addig a zenét a 17. század folyamán még a hagyományos hazai hangszerek szolgáltatták: a trombita, síp, dob, duda, virginál, koboz stb. Ezekből tevődtek össze a nélkülözhetetlenné váló udvari zenekarok, s e hangszereken játszottak maguk a zenekedvelő főurak is, mint Zrínyi a kobozon, Eszterházy Pál a virginálon. A fordulat a nyugati barokk zene formái és eszközei felé csak a század végén kezdődött.
A barokk nagyúr udvarában rendezett, szertartásos élet folyt, nemegyszer a gazda maga foglalta írásba a tennivalókat, amire már Thurzó György példát mutatott a reneszánsz kor végén. Most ez az udvari rendtartás még jobban kiteljesedett s szelleme is megváltozott. A főúri udvarok életében egyre nagyobb szerepet kezdtek játszani az egyházi személyek, főleg a jezsuita udvari papok és gyóntatók. Különösen Eszterházy Miklós szolgáltatott e téren példát: udvara az ellenreformáció íróinak, a jezsuitáknak való 157ságos gyűjtőhelye, otthonában hitvitákat rendeztetett, a családi ünnepek rendezését jezsuitákra bízta, tiszteletére jezsuita iskoladrámákat adtak elő, – sőt ő maga is műkedvelő teológus: hitvitázó művet (Értekező levél, 1642) írt leendő vejének, Nádasdy Ferencnek az áttérítése érdekében. A református erdélyi fejedelmek udvarában hasonló központi szerepet töltöttek be az ortodox kálvinista udvari prédikátorok és az erdélyi református államegyház püspökei.
Az udvarok papi személyzetének uralkodó szerepe volt a főnemesi ifjak nevelésében. Az úr és úrnő jezsuita gyóntatói mellett az ifjak jezsuita házitanítói a főnemesi udvarok legfontosabb személyei közé tartoztak. A házi oktatás után az ifjúság tanulmányait jezsuita iskolákban folytatta: Nagyszombat, Grác, Olmütz, Bécs jezsuita kollégiumainak és jezsuita vezetés alatt álló egyetemeinek falai között a kor csaknem minden főnemes ifja megfordult; részt vett a barokk iskoladrámák előadásában; tagja volt a Mária-kongregációnak. Az egyház és a jezsuiták azáltal is magukhoz láncolták az egyes családokat, hogy tagjaikból sokakat papokká, szerzetesekké, apácákká neveltek. Eszterházy Miklós unokái között már több főpap és apáca volt, s a jezsuiták között találjuk Wesselényi Miklóst, a nádor öccsét vagy Balassa Pált, a költő gróf Balassa Bálint fivérét is. Gyakori jelenség, hogy a főnemesi ifjakat papi nevelőjük kíséretében olaszországi tanulmányútra küldték, ahol közelről és közvetlenül is megismerkedhettek az új barokk kultúra légkörével, művészeti emlékeivel.
A katolikus főúri udvarok a legszorosabb kapcsolatban, kulturális-ideológiai közösségben voltak a főpapi és jezsuita központokkal. Általánossá kezdett válni, hogy a püspöki és érseki székeket a nagy arisztokrata családok sarjaival töltötték be, s főúri családok voltak a jezsuita kollégiumok legfőbb támogatói. A Pázmány alapította nagyszombati jezsuita egyetem ennek a katolikus-udvari világnak egyik fontos szellemi tűzhelyévé fejlődött. Ez a szerepe csak növekedett azáltal, hogy 1640-ben újraalakult, most már az egyetem szolgálatában a nagyszombati nyomda, mely a pozsonyi érseki műhellyel együtt tevékenyen kivette részét a katolikus egyházi és udvari irodalom terjesztéséből. A jezsuita kultúra és irodalom bázisát tovább szélesítette a kassai jezsuita főiskola és nyomda megszervezése 1674-ben. Az udvari irodalom kifejezetten világi termékeinek – többek között Eszterházy és Zrínyi műveinek – a kiadásában viszont Cosmerovius Máté bécsi nyomdájának volt a legtöbb érdeme. A két Rákóczi György Erdélyében a még Bethlen Gábor által alapított gyulafehérvári fejedelmi és akadémiai nyomda töltött be hasonló szerepet.
A jezsuiták által kezdeményezett harcos ellenreformációs irodalom fokozatosan egybeötvöződött a főnemesi irodalommal, ez utóbbi sok mindent asszimilált amannak szelleméből, tendenciájából. Ezért a barokk udvari irodalom döntő részében katolikus szellemű, s a protestánsok is többnyire a katolikus irodalom stílusához, jellegéhez kényszerültek igazodni.
Az irodalom igen előkelő helyet töltött be a 17. századi magyar udvarok életében. Az ellenreformáció érdekeit szolgáló műveknek, valamint az ezekkel vitatkozó protestáns iratoknak nagy részét továbbra is valamely főúri patrónusnak dedikálták, s az ő költségükön nyomtatták ki. Az udvaraikhoz tartozó nemesi familiárisok, mint Gyöngyösi István vagy Kőszeghy Pál, magyar 158nyelvű verses művekben örökítették meg uraik házasságát, vagy igazolták politikai tetteit; papjaik viszont magyar vagy latin orációk, versek, iskola-drámák írásával és előadásával emelték a névnapok, menyegzők, temetések fényét. Tudatos mecénási, irodalompártoló szerepével elsősorban maga Eszterházy, majd veje, Nádasdy tűnt ki. Az ellenreformáció első jelentős írói, Balásfi, Káldi, Hajnal és számosan a kisebbek közül Eszterházynak ajánlották műveiket. Nádasdy Ferenc († 1671) a magyar dicsőség kultusza és a rendi szabadságjogok szolgálata érdekében kezdeményezte számos – főleg latin – munka kiadását, személyesen is közreműködve szerkesztésükben. Az ő költségén jelent meg például a magyar vezérek és királyok barokk rézmetszeteit s Lanzmár Ferenc jezsuitának a képekhez írt latin verseit tartalmazó Mausoleum (Nürnberg 1664). Kiadott több jogi kiadványt is, valamint a rendiség ideológiájának késő-reneszánsz kori alapvető kézikönyvét: Révay Péternek a szentkoronáról szóló művét (Frankfurt 1659). Olykor külföldi jezsuita írók is magyar főurakat tiszteltek meg ajánlásaikkal: Lamormani Vilmos II. Ferdinánd gyóntatója Eques christianus (A keresztény lovag), (Bécs 1637) című könyvét Eszterházynak, Nicolaus Avancinus, a latin nyelvű német jezsuita-dráma legnagyobb mestere műveinek első kötetét (Poesis dramatica (Dráma-költészet), Bécs 1655) pedig Nádasdynak ajánlotta.
A főurak azonban nemcsak támogatták az irodalmat, hanem maguk is művelték. Közjogi funkcióik, a politika s az udvari élet szinte valamenynyit tollforgatásra kényszerítette, ha egyébre nem, felterjesztések, memorandumok, hivatalos tervezetek s főleg magánjellegű vagy a nyilvánosság elé szánt levelek írására. A példát itt is Eszterházy nyújtotta: rendi koncepcióját számos javaslatban és nyílt levélben fejtegette, sőt az erdélyi fejedelemmel vitatkozó leveleit nyomtatásban is közreadta (Pozsony 1644, Bécs 1645). A már többnyire anyanyelvű barokk levél eleinte sokat megőriz a humanista retorikából, népszerűségét azonban főként annak köszönheti, hogy lehetőséget biztosít a mondanivaló szabadabb, kötetlenebb áradására, a rábeszélés személyesebb és hathatósabb módjaira. Eszterházy levelei még a barokk levél-műfaj fejlődésének kezdetén állanak, hatásuk azonban a kor nagy levélíróin, Zrínyin és Kemény Jánoson át az egész korszakon keresztül nyomon követhető. A főnemesi írók a kor új igényeinek megfelelő nagyobb irodalmi kezdeményezésekkel is felléptek; az ő körükben születik meg az eposz, a politikai értekezés, a művészi memoár. Másrészt a korábbi főúri irodalom számos műfaját és tematikáját is tovább ápolták, immár az új barokk stílus jegyében.
A barokk udvari kultúrában és udvari irodalomban létrejött a reneszánsz kultúra örökségének és a század eleje óta előretörő barokk életformának és stílusnak a szintézise. Az arisztokrácia többségének Habsburg-orientációja, a külföldi barokk művészi és irodalmi példaképek követése a 17. század folyamán semmiféle eltávolodást sem jelentett a hazai hagyományoktól. Sőt a vezető főurak éppen ekkor érzik szükségesnek "dicsőséges" magyar őseik mennél nagyobb kultuszát. Zrínyi eposza, Nádasdy sárvári freskóciklusa, Kemény János állandó hivatkozása Hunyadi legendás Kemény Simonjára – mind a magyar múlttal való szerves és tudatos kapcsolatukat tanúsítja.
159A jezsuiták és a katolikus klérus gyakran merőben káros politikai tevékenysége sem járt ekkor együtt a magyar kultúrától való idegenkedéssel. A magyar barokk 1640 és 1690 közé eső periódusának – túlnyomórészt katolikus – udvari iránya ennélfogva még gyökeresen magyar szellemű volt; s különösen azzá tette gazdag és értékes irodalmi termése. Minthogy a később oly katasztrofális következményű rendi politika ekkor még a nemzeti történet fővonalát alkotta, a főnemesség feudális-rendi érdekeit kifejező irodalom szükségszerűen vált a 17. század reprezentatív magyar irodalmává. S hogy ebből a katolikus rendi-udvari irodalomból milyen messze előremutató lehetőségek is nyíltak, arról a régi magyar irodalom legnagyobb remekműve, a Szigeti veszedelem tanúskodik.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT