Vitézi és kesergő líra

Teljes szövegű keresés

Vitézi és kesergő líra
Epika és líra a népszerű költészetben nem választható el határozottan: a históriás énekek egyes változatai is erősen lírai jellegűek, különösen a panasz és a vitézi buzdítás sugallnak szép lírai részleteket bennük. A versek egy jelentékeny és művészi értékben is magasabb rendű csoportja önálló lírai kompozíciókból áll, egy részük közvetlenül a végvári harcok környezetében született. Szerzőikről csak annyit tudunk, amennyi az ének szövegéből (több 313nyire az utolsó, személyesebb mondanivalót tartalmazó versszakból) róluk kiolvasható. Eszerint ők maguk is vitézek voltak: a Magyarság romlott ág, rendedben nincs jóság… (1656. Zemlény-ék.) kezdetű éneket (melynek csak kezdősorát és utolsó versszakát ismerjük) egy "szegény legény a végekben" szerezte; Balogh Zsigmond énekének búcsúzó szavait vitéz társaihoz intézi. E verselő vitézek valamelyes iskolai műveltséggel is rendelkezhettek (katonának felcsapott deákokról is tudunk); énekszerzői és -mondói tevékenységüket talán hivatásszerűen folytatták. A Zöldítsed Úristen… (1648. Szentsei-dk.) kezdetű katonaének utolsó versszaka így szól: "Aki ezt hallgatja, vitéz akar lenni, az énekmondónak kész légyen pénzt adni."
Énekeikben a hagyományos, még a 16. század végén kialakult műfajok élnek tovább. A Zöldítsed Úristen hamar az erdőket… a harcra buzdító ének egyetlen e korból fennmaradt tiszta típusa. Lendületes strófái a tizenöt éves háború katonaénekeire emlékeztetnek. A végvári környezetben a paszkvillusnak egy érdekes válfaja is kialakult; a török katonákhoz intézett mocskolódó levél verses változata. (Hozzád illendő jóakaratomat…, 1646. Szentsei-dk.) A rab-ének régi műfajának két emléke maradt fenn e korból. Az egyiket ismeretlen szerzője (talán Sas István) fogarasi rabságában írta. (Szerencsét próbáltam, csatákon forgottam… Mátray-k.). Szövege a hosszabb szájhagyományban élés jeleit mutatja. A reneszánsz óta elterjedt sztereotip képek és hasonlatok ("Játszik a szerencse most szegény fejemmel"; "Vajha tündér volnék, bizony elrepülnék"), sőt a népköltészetre jellemző ismétlő formulák ("Társaim, társaim, szerelmes barátaim") azt mutatják, hogy szerzőségről a szó szoros értelmében itt már éppúgy nem lehet szó, mint a szerelmi versek többségénél. Ugyanígy a költészet alsóbb, szájhagyományban terjedő rétegéhez tartozik a másik rab-ének, Rákóczi Lászlóé. (Püspök városában midőn beszállottam…) Az ének hőse 1664 májusában megpróbálta csellel elfoglalni Váradot, a törökök azonban fogságba ejtették. A történetet elmondó ének három igen késői, 18. század végi és 19. század eleji változatban maradt fenn. Verselése, szerkesztésmódja a népballadákéra emlékeztet. Az események tárgyias elmondására csak két strófa jut, a történet a hősnek a törökhöz intézett szavaival elevenedik meg előttünk: "Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök? talán nem vétöttem én soha tinektök…" – A vitézi búcsúének egyetlen szép példája Balogh Zsigmond éneke. (Bánataimnak örvényében…, Szentsei-dk.) Versét "Csák Tornya várában, Zrényi Miklós udvarában" szerezte, valószínűleg 1664 nyarán, amikor Zrínyi vitézei közül többen kényszerültek elmenekülni Montecuccoli csapatai elől. A történeti eseményekről azonban nem esik szó az énekben, ehelyett széltében elterjedt versszakokat és sorokat fűz egybe. ("Az tavaszi szép időnek látom mindenek örülnek"; "Homályban bémerült napom, gyászban öltözött csillagom.") Balogh Zsigmond a század végén szegénylegényekké lecsúszó végvári vitézek kesergő hangját elsőnek üti meg; énekének egyes versszakai, kifejezései az akkori bujdosó költészetben tűnnek fel ismét.
Erdélyben sok tekintetben eltérő jellegű énekköltészet alakul ki. Az erdélyi énekszerzők műfajilag más hagyományokat folytattak, mint a magyarországiak: a már említett históriás éneken kívül, főleg a 15 éves háború idején felvirágzó jeremiád-költészetet művelték. De míg a nemesi barokk poézis keretei között a jeremiádok biblikus hangneme a barokk képek és víziók 314irányába fejlődött, addig a népszerű erdélyi költészetben a műfaj csaknem teljesen elvilágiasodott és népiessé egyszerűsödött. Az erdélyi lírai énekek szerzői köre is némileg különböző a magyarországiakétól. A vitézi réteg alig mutatható ki (csak Sas István fogarasi börtönéneke tartozik ide), az énekek egy részét bizonyosan, a többit pedig ennek analógiájára feltételezhetőleg prédikátorok, iskolamesterek szerezték.
Az erdélyi jeremiádokat személyes élményen alapuló líraiság jellemzi; legtöbbjük az 1657–1658. évi szomorú eseményekhez: a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát követő tatár pusztításokhoz, Kemény János és serege tatár fogságba eséséhez és Krímbe való hurcolásához kapcsolódik. A históriás énekszerzők között már említett Kőröspataki Jánoson kívül mindössze egynek ismerjük a szerzőjét: Oroszhegyi Mihályt, aki egyébként az unitárius tanköltészet mesterség-dicsérő válfaját művelte. (E nemű nyomtatásban megjelent műve: Az fenyőfának hasznos voltáról és az zsendely-csinálóknak kellemetes és hasznos munkájokról való história, Lőcse 1656.) E kesergő énekek stílusa még archaikusabb, mint a nyugat-magyarországi énekeké. Régi hagyományt követnek például abban, hogy a kezdősorok lírai hangvétele szebben sikerült (bár sablonokból áll), és mintegy előlegezi az egész ének hangulatát. Oroszhegyi Mihály éneke például így kezdődik: "Ó mely keseredett szegény Erdélyország, mely messze távozott tőled az vígasság." Egy névtelené: "Sűrű könnyhullással sír már Erdélyország, mert nyakára szállott keserves nagy rabság" (1657. Bocskor-kódex). A Tatárok rabságába estek keserves énekek ("Úristen hozzád régulta kiáltunk…") a jeremiádok szokásos hangján szól. Más, néhol egészen népdalszerű a hangja a Menj el édes szolgám, tekintsd meg szép hazám… (Szentsei-dk.; egy másik változatban: Siralom pataka mely nagyot árada… Bocskor-k.) kezdetű éneknek, melyet a hagyomány tévesen Kemény Jánosnak tulajdonított. Stílusát jól érzékeltető két strófája:
Menj el édes szolgám,
Tekénts meg hazánkot,
Elbocsát tatár hám,
Csak jöjj vissza hozzám!
 
Ha kérdik: mint vagyunk:
Élünk-e vagy halunk?
Mondjad rabok vagyunk
Térdig vasban járunk.
 
A vitézi és bujdosó költészet elterjedésére a zavaros viszonyok egyre több alkalmat szolgáltattak, teljes kivirágzásuk rendkívüli gazdagsággal a század végére esik. Még hosszabb az utóélete a siraloméneknek, különösen Erdélyben. Az 1657. évi panaszversek hangján még több mint egy évszázadig kesereg Erdély népe: az 1704-i kuruc vereségek, az 1764-i mádéfalvi veszedelem, sőt a 19. század eleji katonafogdosások alkalmával keletkezett énekek az ekkor kialakult stiláris és műfaji eszközökkel készültek. Míg egyes históriáknak (pl. Kádár István éneke) a folklór-változatai inkább csak a passzív emlékezőtehetség dokumentumai, addig a vitézi, bujdosó és kesergő énekek népköltési 315variánsai az alkotó továbbfejlesztést mutatják és a népköltészet szerves részeivé váltak.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT