Szerelmi költészet
Szerelmi költészet
A névtelen szerelmi költés fejlődését nehéz nyomon követni a 17. század második felében, mivel az ebből a korból fennmaradt, túlnyomórészt szerelmi énekeket tartalmazó énekeskönyvek (pl. Vásárhelyi-dk.) főként a reneszánsz kor szerelmi verseinek változatait őrzik. A szerelmi költészet, különösen Erdélyben, a reneszánsz szerelmi költés elnépszerűsödött ágaként élt tovább – még a 18. század első évtizedeiben is. Barokk kori új szerelmi énekszöveg alig bukkan fel itt, a legtöbb ez időből fennmaradt erdélyi ének valószínűleg régibb eredetű. Újat, a barokk művészi eredményeinek egyes vonásait magába olvasztót a nyugati részek, a Dunántúl és a Felvidék névtelen szerelmi énekköltése hozott.
A barokk műköltészet hatása a legközvetlenebbül azon mérhető le, hogy miként korábban Balassi Bálint énekei, úgy a 17. század második felében a barokk udvari költészet egyes darabjai névtelenül bekerültek a kéziratos énekeskönyvekbe, jeléül annak, hogy az átlagízlés már magáénak érezte és befogadta az új művészi eredményeket. Gyöngyösi, noha a szerelmi lírát nem művelte, hosszabb epikus énekeinek kiszakított strófáiból alakított énekszövegekkel fordul elő a kéziratos énekeskönyvek lapjain (Szerelem anyjának, a nap leányának vagyok én seregébül… Petrovay-ék. 106. sz.; Csalárd most ez világ, nincsen kinek hinn i… Komáromi-ék. 253. sz.). Elnépszerűsödött és a névtelen közösségi énekkincs részévé vált Eszterházy Pálnak egy éneke is (Isten hozzád karulykám, gyönyörű szép madárkám…). Még Zrínyi szerelmi lírájának hatása is megállapítható: a Homályban öltözött tündöklő szép Phébus… (Thoroczkai-dk. 230. sz.) kezdetű éneken az Arianna sírása ismerete mutatható ki.
Egyes barokkos stíluselemek behatolása csak fokozatosan és aránylag kis mértékben változtatta meg a 17. századi szerelmi közköltésnek lényegében az egész századon át egységes hangját. Feltűnik néhány különös, mondhatni groteszk hasonlat: "szerelmed gyümölcsös pálmája" (251. sz.) vagy az imádott hölgy kebelének gombához való hasonlítása (Vékony ciprus fához hasonló víg szívem… 207. sz.), de talán még feltűnőbb e hasonlatok magyarázkodó továbbvitele, valami furcsa aprólékoskodás. Így például az utóbb említett esetben a kedves keble olyan gombához hasonlít, "az ki öntözíssel sáros földbül borul (=kibomlik, kinő)", sőt még e gomba "gyenge gyökeré"-ről is szó esik. Néha egy-egy hasonlatot éppen ez az aprólékosság tesz barokká. Így például ez a hasonlat: "mint óra forgása mely sűrőn percent, ily szüntelen jajgat érte szerelmem", már a 17. század elején megtalálható (16. sz.), s Gyöngyösin keresztül a századvégi lírába ebben a továbbfejlesztett alakban került: "Feltekert órának miként nyugta nincsen, A sok apró kerék valahányat percen, Úgy az én szívem is szerelmedre serken, Sem éjjel sem nappal nyugodalma nincsen" (253. sz.). Gyöngyösit idéztük ugyan, de e strófa a század második felének szerelmi közköltésére is jellemző, igen népszerű közhely volt. (Még a népköltészetbe is bekerült, itt az "óra" rokkává változott.)
316A fentihez hasonló jelenség a különböző, gyakran reneszánsz eredetű hasonlatok és jelzők halmozása, tehát egy leírás (amott egyetlen hasonlat) "túlfuttatása". Ennek jellemzésére elég a Mátray-kódex ismert szerelmi énekei közül kettőnek kezdetét idézni: "Ó kedves filemilécske, zengedező raj méhecske, szépecske, fejér menyecske…" (206. sz.), "Gyenge rózsa, kis hattyúcska, viola, édes lelkem, szép szerelmem, Venuska!" (210. sz.). Mindkét idézett példában említésre méltó a kicsinyítő képzők gazdag, szinte édeskés halmozása is, amely a barokk vallásos lírára is jellemző.
Ezek az apró barokk stíluselemek gyakran a felismerhetetlenségig összekeverednek a reneszánsz eredetű, de a sokáig tartó használat során sablonossá, sztereotippá váló hasonlatok, jelzők tömegével. A szövegek továbbélése során a műköltészet különleges elemei eltűnnek, illetőleg egyszerűbbekké, mai füllel népiesebbekké válnak. Feltételezhető például az ilyen, sokat idézett "népies" részlet barokk eredete is: "Az hol te jársz, rózsa keljen, az hová lépsz, gyöngy teremjen" (203. sz.), s valószínű, hogy az új versek is már eleve ebben a stílusban készültek, így néhány nevezetes énekszöveg, melynek utóélete napjainkig terjed és amelynek helye van a magyar költészet legszebb darabjait bemutató antológiákban is. Legsikerültebb közöttük az Ifjúság mint sólyommadár… (Mátray-k., Komáromi-ék., Szentsei-dk., Bocskor-k. stb. 221. sz.) kezdetű. Lírai szerkezete, miként régi énekeink többségének, ennek sincs, de a lazán egymáshoz fűzött versszakok sorozata mégis művészi hatást eredményez, mert alaphangulata valamennyinek azonos: a szabadság utáni csendes nosztalgia. A magyar költészetben hagyományossá, szinte klasszikussá vált képek: a szabadon járó sólyommadár, a bánkódó fülemüle, a zöld erdőben boldogan sétáló vadak, a párjavesztett gerlice stb. egyszerű, tömör megfogalmazásban tűnnek fel egymás után. Korhoz kötött, barokk furcsaságot csak e két sorban érzünk: "Mint félig megholt, vagyok oly, Úgy megemészt a bú, mint moly." Szerencsés módon hiányzik az egyébként annyira elterjedt magyarázkodás, a lírai hős állapotának részletezése is és csak közvetve, a művészi hasonlatok révén tűnik ki, hogy az ének hőse szerelmese után sóvárgó rab. Ehhez hasonló, bár valamivel kevésbé sikerült ének a Bolondság volt nádhoz bízni… (Szentsei-dk. stb. 226. sz.) kezdetű is. Első két strófájának kissé mesterkélt, részletező, a nádszál hajladozó voltára felépített hasonlata kétségkívül barokk ihletésű, de utána egyszerű hangú szép strófák következnek. Különösen szép a hangütése egy 1708-i levélen fennmaradt, de feltételezhetően korábbi éneknek (266. sz.):
Megkötözött engem fekete két szemed,
Rabul vetett engem te ékes termeted…
Rabul vetett engem te ékes termeted…
E versek esztétikai hatása a népköltészetéhez hasonló: elemi, közvetlenül az érzelmekre ható. Népköltészetnek mégsem nevezhetők, mert – noha az említett énekek mind élnek szinte szó szerint a parasztság körében is – szerzőik iskolázott személyek, főként deákok lehettek; a Bolondság volt… kezdetű ének versfői meg is nevezik szerzőjét: Benefi Jánost, akiről egyébként semmit sem tudunk.
Nevezetes jelenség azonban, hogy a század második felében (kizárólag erdélyi énekéskönyvekben) feltűnik két olyan szerelmi énekszöveg, melynek 317hangja, stílusa teljesen azonos a klasszikus népköltési szövegekével. Ezek feltehetőleg igen régi, nem műköltői eredetű darabok és népi stílussajátságaik: az élesen két félsorrá tagolódó tizenkettes sor és a gyakran alkalmazott ismétlő formulák a hosszú ideig tartó szájhagyományban élés következményei. Az Ajak vérén termett sugár liliomszál… (Vásárhelyi-dk., Thoroczkaiék. 157. sz.) kezdetű énekben két mesterkélt, manierista strófa után váratlanul az erdélyi népballadák hangját halljuk:
Honn vagy-e, honn vagy-e, lelkem szép asszonyom?
Honn vagyok, honn vagyok, szerelmes virágom,
Jövel bé, jövel bé, szerelmes virágom,
Serem is jó vagyon, borom is jó vagyon.
Honn vagyok, honn vagyok, szerelmes virágom,
Jövel bé, jövel bé, szerelmes virágom,
Serem is jó vagyon, borom is jó vagyon.
A téma, az asszonyához betérő szerelmes, akit jól tartanak, igen régi, már a 16. századi Pajkos ének egyik részletében előfordul (részben azonos kifejezésekkel). A másik népi énekszöveg két változatban maradt fenn. A töredékesebbet, Nem szoktam, nem szoktam kalitkában lakni… (Petrovay-ék. 107. sz.), már Arany János is ismerte s róla így nyilatkozott: "Ime a magyar népdal 200 év előtt!" Hosszabb változata: Rigócskám, rigócskám, csacsogó szajkókám… (Thoroczkai-ék. 233. sz.), mely Gyere be, gyere be gyönyörű kis madár… kezdettel a magyar népköltészet egyik klasszikus tökéletességű darabjává vált.
A 17. század névtelen szerelmi lírája két irányban hatott a magyar műköltészet fejlődésére. Szerepe van a fejlődésben mint epigon-lírának: megőrizte és népszerűsítette a nagy művészi irányzatok eredményeit, lehetővé téve, hogy később egyes nagy egyéniségek felhasználhassák és továbbfejleszthessék ezeket. A másik út, melyen a magyar műköltészetre hatott, közvetett: színesítette, gazdagította a magyar népköltészetet és ezzel a 19. századi népies lírát is.
*
A népszerű költészet hagyományos verstípusainak áttekintése igen gazdag s művészileg sem értéktelen termésről nyújtott képet. Bár az énekek túlnyomó része még megmaradt a korábbi hagyományok keretei között: kettős fejlődési tendencia jelei figyelhetők meg: egyrészt ekkortájt folklorizálódik a reneszánsz kori népszerű költészet számos műfaja, másrészt – ha lassan is – megkezdődik a barokk stíluselemek behatolása a költészetnek ebbe a hagyományőrző, archaikus ágába. Ennek az utóbbi jelenségnek az eredményei a század végére érnek be: a magyar barokk következő szakaszában már a népszerű bujdosó, siralmas énekek is barokk köntösben jelennek meg.
