A históriás ének és változatai

Teljes szövegű keresés

310A históriás ének és változatai
A nagy múltú műfaj a 17. század második felében éli utóvirágzását, jelentősége azonban már csekély, s a népszerű irodalom keretein belül sem tölt már be jelentős szerepet. A műfaj bomlása, mely már a 17. század elején megkezdődött, tovább tart, de a korábbitól eltérő irányt vett. A Bocskay-szabadságharc körüli években a históriás ének a tendenciózus politikai propaganda szolgálatába szegődött, a század második felében viszont e szerepet a nemesi költészet verses publicisztikai alkotásai töltötték be. Az elprovincializálódó históriás ének így egyrészt megmaradhatott az események, tények száraz s minden költői és politikai koncepció nélküli regisztrálásánál, másrészt a különböző szerencsétlen események elbeszélése folytán – amint azt már a Csepreg romlásáról írt század eleji ének is mutatta – a panasz és a siralom lírai elemeivel telítődött, összeolvadva más hagyományos műfajokkal, mint a jeremiáddal vagy a halotti siratóval.
Eredeti formájában a históriás ének főként a konzervatív hagyományokhoz inkább ragaszkodó erdélyi énekköltészetben élt tovább. Itt Kőröspataki B. János mezőcsávási pap az erdélyi történeti eseményeket szinte tervszerűen verselte meg, talán egy mecénás megrendelésére, mert egyik énekének utolsó versszakában ez olvasható: "Ez éneket írák egy fő úr kedvejért." Művei nyomtatásban is megjelentek: Lupuj vajdáról való ének (Lőcse 1655), Az havasalföldi harcról való história (h. n. 1656), Erdélynek és Magyarországnak szörnyű romlásáról és az népnek rabságra viteléről való rövid história (h. n. 1658). Első két énekében a históriás énekköltés hagyományos modorát követi, a Lupuj vajdáról szóló ének némely részlete az átlag fölé emelkedik lendületesebb verselésével, amelyben része van annak is, hogy a frissebben pergő nyolcasokat használja. Ugyane versformában egyébként egy ismeretlen szerző is megverselte Lupuj romlását, sőt erről az aránylag nem nagy jelentőségű eseményről egy "anachoreta" (=görög keleti egyházból katolikusra áttért személy, talán Kájoni János) is írt egy száraz, krónikás modorú, Balassi-strófás éneket. Kőröspataki harmadik énekében már nem a történeti események elmondása a lényeg, hanem a rablások és vérengzések feletti kesergés. Néhány érzelmi ihlettel átfűtött szép strófája azt mutatja, hogy ő maga is részese volt a szörnyűségeknek.
A históriás éneknek a kesergésbe, siralomba való áthajlását mutatja Paskó Kristóf (1634–1680-as évek) kalandos életű erdélyi nemes históriája is. Művének már a címe is ezt domborítja ki: A nemes és régenten híres Erdély országának keserves és szomorú pusztításáról írt siralom (Szeben 1663). 562 Balassi-strófában szól az 1658–1660-i történeti eseményekről: a tatár kegyetlenkedésekről, Barcsai Ákos és II. Rákóczi György küzdelmeiről, Várad ostromáról és elfoglalásáról. Az eseményeket, melyeknek jórészt szemtanúja volt, minél pontosabban igyekszik megörökíteni, művészi babérokra nem pályázik. Mint ő maga mondja: "az ékesen szólást s versek szép folyását bár itten ne vadásszad." Siralmas históriákat írt a német és török közt őrlődő Debrecen viszontagságairól Kállai Fényes István († 1690), a város nótáriusa is. Egyik krónikás éneke a város 1664. évi eseményeiről szól, a másik a városnak a német császári hadak által 1675 decemberében való sanyargattatását és kiraboltatását örökíti meg. (Mindkettő kéziratban maradt.)
311Az egész eseménysort előadó siralmas históriák mellett megjelentek az egy-egy eseményt, többnyire valamely városnak elemi csapás által való pusztulását sirató versek. Ezekben már igen kevés az epikus elem, annál több a kesergés, a jajongás, s egyúttal a bűnök elhagyására való kegyes intelem. Ilyen típusú a Kolozsvárt 1655-ben elpusztító tűzvészről szerzett két hosszabb ének (Kolozsvár 1699). E két utóbbi közül a Jaj szegény hazánknak iszonyú romlása… kezdetű az érdekesebb, mert részletes leírást nyújt a városról, a tűzvész pusztította épületekről és utcákról, valamint dióhéjban előadja a város történetét is.
A siralmas históriának egy sajátos változata a halotti búcsúztatókból, halotti emlékező versekből fejlődött ki. Ezeknek jellegzetes példája a Czeglédi István haláláról szóló história; pontos tartalmát is híven jellemző címe: A Jézus Krisztus hű tanúbizonyságának nagyhírű s nevű Czeglédi Istvánnak, a kassai keresztyén helvetica ecclésiának hűséges lelkipásztorának életbeli sok szenvedéséről, árestálásáról, Pozsonyba citálásáról és útjában, nagyszombati búzavetések között lett boldog kimúlásáról és Pozsonyba tett tisztességes temetéséről íratott siralmas versek (1671). A híres prédikátornak, s az ellenzéki protestáns nemességgel együtt küzdő harcos hitvitázónak utolsó útjáról és haláláról egy ismeretlen prédikátor-szerző írhatta ezt az éneket, de nem a nemesi költészet igényesebb barokk stílusában, hanem a népszerű énekszerzés modorában. Az ének a búcsúztató és a história keveréke: az utóbbira vall az események krónikás előadása, az előbbire az elhunytnak többszöri beszéltetése, halála előtti búcsúszavai. A humanista epicedion szokásos megoldása ez: Rimay is alkalmazta Balassiról írott magas műköltői szintű emlékvers-ciklusában. Költőibb elemeket az ének lírai betétjei, a halott búcsúszavai, illetve az énekszerző gyászoló-kesergései tartalmaznak. A Czeglédi szájára adott strófák a halotti búcsúztatók szokásos módján családjának tagjaihoz intéznek búcsúszavakat, de ezek mellett ott találjuk általánosabb érvényű, egyháza sorsával törődő üzenetét is:
Mondd meg az országnak lelkipásztorinak:
Az hitről, az hitről, mostan tanítsanak,
A gyenge nyáj körül most forgolódjanak,
Mert már a nyáj körül mások is forgódnak.
 
Ez a strófa, a népies költészet ismételgető modorának alkalmazásával a vers stílusát is szemlélteti, s rendkívüli népszerűségét is érthetővé teszi: számos kéziratos énekeskönyv és ponyvakiadás tartotta életben az egész barokk koron át.
A históriás halotti búcsúztatónak kialakult egy sajátos válfaja a végvári vitézek körében is. Mint már láttuk, e rugalmas műfajt felhasználták politikai propaganda (Báthori Gábor halotti búcsúztatója), nemesi publicisztika (Zrínyi siratói) céljaira, vagy a felekezethez való hűség ösztönzésére (Czeglédi István éneke). A végvári vitézek búcsúztatóinak hosszú múltra visszatekintő, hagyományos műfajában a cél a további harcra buzdítás és a harcok eseményeinek emlékezetben tartása volt. Ilyen jellegűek a Zrínyiek egyik vitézének, Sárkány Istvánnak, valamint a Váradon vitézkedő Fodor Pálnak halálára szerzett énekek (1636, 1638. Szentsei-dk.). Klasszikus példája azonban 312Kádár István éneke (Szörnyű nagy romlásra készült Pannónia…, 1658. Petrovay-ék., Mihál Farkas-k., Thoroczkai-ék., Bathó Mihály-ék.), melynek szerzőjét II. Rákóczi György bizalmas emberében, Ködi Farkas Jánosban keresték. Erre azonban közelebbi bizonyíték nincsen, és valószínűbb, hogy egy ismeretlen prédikátor alkotása. Ezt nemcsak az ótestamentumra való tudákos hivatkozásai bizonyítják, hanem közvetve az a tény is, hogy egy másik végvári vitézt, Sempsei Ferenc vázsonykői vicekapitányt id. Ács Mihály evangélikus prédikátor, a későbbi neves énekeskönyv-szerkesztő, búcsúztatta (Végső szómat halljad, ó szegény magyarság…, 1680). E verseknek általában azonos a szerkezetük; lírai bevezető után a szomorú esemény elbeszélése, majd a hős búcsúszavai. Hangjuk sablonos, száraz, az évszázadok alatt kicsiszolt, rutinossá vált énekszerzői stílus, csak némely részletükben – különösen a haldokló, sebesült hős beszédében – telítődik érzelemmel. Ilyenkor néhány szebb, bár lényegében szintén sztereotip sor tűnik elénk: "Kiontom véremet én szegény hazámért, Ezentúl meghalok édes nemzetemért" (Kádár István éneke); "Fogjátok vitézek elbágyadt testemet, Vízzel öntözzétek elszédült fejemet" (Kovács György búcsúdala, 1663? Thoroczkai-ék.). A halotti búcsúztatók modorában énekelték meg Kisfaludy László győri kapitány fogságba esését is. (Ki ne panaszkodnék ily vitéz emberen…, 1681. Szentsei-dk.) A hős a katonáskodó dunántúli középnemes család jellegzetes típusának volt egyik tagja. (Hasonló nevű fia II. Rákóczi Ferenc ezereskapitánya, közvetlen leszármazottjai Kisfaludy Károly és Sándor.) A róla szóló ének felsorolja katonai erényeit és éppúgy kesereg fogságba esésén, mintha meghalt volna.
A búcsúztatók némelyike felülemelkedve az alkalmiságon szélesebb körben is ismertté vált. Különösen feltűnő Kádár István énekének hosszú utóélete: nagyszámú másolata ismeretes, a 18. század során számtalanszor megjelent a ponyván és még a 20. században is parasztok hosszú részleteit tudták könyv nélkül. A liriko-epikus búcsúztatókat a köztudat epikának érezte: Kádár énekét éppúgy históriának nevezték, mint a Czeglédi Istvánét. Népköltési változataik pedig balladává alakultak, s az is feltételezhető, hogy egyes ezekből az évtizedekből eredeztethető balladák (pl. "Megölték a Basa Pistát, Fejedelem katonáját…") szintén ilyen vitézi búcsúztatók leszármazottai.
A históriás éneknek mint irodalmi műfajnak hosszú története lényegében a 17. század második felében zárul le. A históriás énekből elszármazó siralmas lírai-elbeszélő énekek viszont a század végére már szinte önálló műfajt alkotnak, s barokk stílusjegyekben is bővelkedve 1690 után élik virágkorukat.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT