39. BAROKK NÉPIESSÉG (KLANICZAY TIBOR, STOLL BÉLA)
39. BAROKK NÉPIESSÉG
(KLANICZAY TIBOR, STOLL BÉLA)
(KLANICZAY TIBOR, STOLL BÉLA)
A barokk kor népszerű irodalma egyenes folytatása a reneszánsz korinak, társadalmi bázisa, művelőinek és olvasóinak tábora azonban megváltozott. Miután a 16. században a deák irodalmiságból kiszakadt a főnemesség irodalmi tevékenysége, a 17. század folyamán már a nemesség irodalmi kultúrája is magasabb szintre emelkedett. Így a barokk népszerű irodalom közönsége már határozottan nem nemesi jellegű, legfeljebb a parlagi szintű, csaknem paraszti sorban élő kisnemesség tartozik továbbra is hozzá. Másrészt viszont az iskolázás lassú terjedése, a polgári mozgalmaknak a nép műveltségi színvonalának emelésére irányuló erőfeszítései azt eredményezték, hogy megnőtt az olvasni tudó parasztok tábora, s különösen elszaporodtak a paraszti sorból kiszakadt, de sem az uralkodó osztályba, sem az értelmiség felsőbb rétegeibe felemelkedni nem tudó félművelt egzisztenciák. A zavaros politikai viszonyok miatt sokan nem tudták befejezni tanulmányaikat, igen sok néhány osztályt járt diák katona lett vagy bujdosósorba kényszerült. Számbelileg jelentősen növelte a népszerű irodalom bázisát a társadalmi pozíciói és műveltsége tekintetében egyre inkább visszaszoruló polgárság, főként annak mezővárosi rétege is. Bár a 17. század derekán a protestáns polgári mozgalmak keretében a kelet-magyarországi mezővárosok műveltebb és polgáriasultabb rétege megkísérelte még a polgári fejlődés lehetőségeit – legalább kulturális téren – biztosítani, a mezővárosok hanyatlásának, lakossága paraszti sorba való visszasüllyedésének már nem lehetett gátat vetni. Az országot a század második felében végigsöprő pusztító háborúk, pestisjárványok betetőzték a mezővárosi kultúra hanyatlását, rendkívül elvékonyítva a polgári irodalom bázisát. Ez utóbbi a század végén, Tótfalusi Kis és Pápai Páriz áldozatos munkásságának idején már egy szűk értelmiségi rétegre zsugorodott.
A népszerű barokk kultúra társadalmi hordozói tehát a reneszánsz korival szemben elsősorban és többségében a parasztság, illetve az ahhoz társadalmilag és műveltségileg egyaránt közelálló rétegek (katonák, diákok, falusi papok stb.) lettek. Egy barokk paraszti kultúra létrejötte nem magyar sajátság; megtaláljuk mindazokban az országokban, ahol a feudális restauráció megvalósult: Spanyolországban és Dél-Itáliában, Németország több részén és Közép-, illetve Kelet-Európában. A barokk mint jellegzetesen feudális jelenség a társadalom mindkét alapvető osztályában gyökeret vert, 307s így az udvari és nemesi barokk mellett egy népies barokk kultúra is kibontakozik. Annál is inkább, mert tudatosan is terjesztették azt a feudális rendi társadalom szilárdsága, a kizsákmányolt tömegek fékentartása céljából. Miként az uralkodó osztály, úgy a nép körében is az ellenreformáció előretörése készítette elő a talajt a barokk kultúra és irodalom számára. Az ellenreformációnak a nép körében működő szószólói, elsősorban a ferencesek, lettek a népies barokk műveltség legfőbb úttörői és formálói. Míg a reformáció írói annak idején az anyanyelvűséggel s inkább az értelmi meggyőzés eszközeivel közeledtek a néphez, és műveik is megmaradtak egy műveltebb szférában, addig az ellenreformáció, illetve a barokk propagandistái nem az értelemre, hanem a képzeletre, az érzelmekre igyekeztek hatni s olcsóbb, de egyúttal művészibb és szépirodalmibb eszközökkel dolgoztak.
A barokk a népi kultúra legkülönbözőbb ágaira kihatott, különösen a katolikus parasztság körében. Megnyilatkozásának legfőbb területe azonban az irodalom, ezen belül is a költészet volt és maradt – a 17. század folyamán jóformán még csakis ezen jelentkezett. A népszerű irodalomban jóval lassúbb a barokk térhódítása, elterjedésének az üteme, mint a felsőbb társadalmi körök egykorú irodalmában. Amabban inkább csak egyes barokk stíluselemek mutathatók ki, fontos jellemvonások (pl. a barokk monumentalitás, a pátosz) teljesen hiányoznak belőle. Sőt a népszerű költészet egyes műfajai, mint a vitézi énekek vagy az archaikus erdélyi kesergők, csaknem érintetlenek maradtak az uralkodó irodalmi stílustól. A barokk népiesség az 1640– 1690 közötti periódusban még csak fejlődésének kezdeténél tart, igazi kiterjedése csak majd a 18. században következik be, közvetlenül előkészítve, alapját képezve a magyar irodalom 19. századi népies irányzatának.
Miként a megelőző korszaké, a barokk népszerű irodalmának jelentékeny része is átmenetet képez a szorosabb értelemben vett irodalom és a folklór, a mű- és a népköltészet között. Sőt ez az átmeneti, közvetítő szerep még jobban kidomborodik, mint korábban, mivel a népszerű irodalom és a folklór most már nem a nemesség, polgárság, kisértelmiség és a parasztság műveltsége közti különbséget fejezi ki, hanem a régi rétegek írott és íratlan kultúrája közötti eltérést. Lényegében ugyanazon osztály kultúrájáról van szó mindkét esetben, s ezért a népies barokk költészet folklorizálódása, de másrészt a folklór elemeinek a népies költészetbe való benyomulása egyaránt gyakori, bár az utóbbi jelenség inkább csak a következő században válik jelentős arányúvá.
A 17. század évtizedeiben a népszerű barokk irodalomra még elsősorban az előbbi folyamat: az irodalom eredményeinek a folklór számára való továbbítása a jellemző. Ez egyrészt abban nyilvánul meg, hogy a deák-irodalom egyes reneszánsz kori műfajai, mint a históriás ének, vitézi ének, reneszánsz-típusú virágének stb. ekkor szerepelnek utoljára irodalmi műfajként, később már csak folklór-változataik élnek tovább; másrészt viszont ez a népszerű irodalom ekkor fogadja be a tudós humanista irodalom nem egy műfaját (dialógus, encomium, vetélkedés stb.), s alakítja ki ezek népies változatait, hogy majd később ezeknek is utat nyisson a folklór felé.
A népszerű irodalom megjelenési formája túlnyomórészt még a kéziratosság, bár terjesztésében a nyomdák is kezdenek részt vállalni üzleti megfontolásból. A 17. század második feléből számos nagyértékű kéziratos versgyűjtemény 308maradt fenn, s a kor népszerű költészetének ezek a legfontosabb forrásai. Egy részük tisztán vagy jórészt katolikus vallásos tartalmú, mint a Petri-énekeskönyv (1630–1631), (1663–1668), a Czerey-énekeskönyv (1634– 1651), a Kájoni-kódex (1634–1671), a Zemlény-énekeskönyv (1668), Kájoni latin-magyar versgyűjteménye (1677 k.), a Mihál Farkas-kódex (1677–1687); mások teljesen világiak, mint a Teleki-énekeskönyv (1655 k.), a Vásárhelyi-daloskönyv (1672 k.), a Mátray-kódex (1677 után) és a Thoroczkai-énekeskönyv (17. sz. vége), vagy pedig vegyesen világi és protestáns vallásos szövegeket őriznek, mint a Petrovay-énekeskönyv (1670–1672). A felsorolt világi és protestáns gyűjtemények közül azonban az egyetlen Mátray-kódex kivételével valamennyi csaknem kizárólag régebbi, 16. századi vagy a késő-reneszánsz periódusból származó s a barokk ízléstől érintetlen anyagot tartalmaz. Az 1640 utáni fél század népszerű világi énekeinek szövegeit jórészt a következő periódus gyűjteményeiben (Komáromi-énekeskönyv, 1701 k., Szentsei -daloskönyv, 1704 k., Bocskor-kódex, 1716–1739, Kelecsényi-énekeskönyv, 1722, Bathó-énekeskönyv, 1728) kell keresnünk. Vallásos és világi gyűjtemények azonban ritkán különülnek el élesen; alig van olyan vallásos énekeskönyv, mely ne tartalmazna világi verseket, s kevés az olyan világi gyűjtemény, melyből teljesen hiányoznának a vallásos szövegek.
A népszerű olvasmányok nyomtatás útján két kiadvány-típusban jelennek meg: a kalendáriumokban és a ponyvanyomtatványokban. A naptárak a műveltség legáltalánosabb közvetítői voltak, mert a szorosabban vett kalendáriumon kívül különböző közhasznú szövegeket tartalmaztak: időjárási prognostichonokat, a földművelésre vonatkozó tanácsokat, egészségügyi szabályokat, receptgyűjteményeket (gyakran verses rigmusokban), valamint rövid magyar krónikát. Irodalmi szövegek csak a század utolsó évtizedében jelennek meg bennük (például Tótfalusi naptáraiban), s ezeknek a naptárakba való beillesztése csak a következő században válik általánossá. Csaknem valamennyi nyomda évenként adott ki naptárakat a 17. században, a legkelendőbbek közülük a lőcsei és a kolozsvári nyomda termékei voltak. Ponyvanyomtatványnak az olcsó tömegkiadványokat nevezzük, melyek az egyes nyomdák üzleti vállalkozásaiként jelentek meg. Ezek kiadásában a nyomdákat és kiadókat nem vezették magasabb szempontok, a szövegek kiválasztásában a legszélesebb olvasótömeg ízlését és érdeklődését követték. A tudatos népművelő szempontokat követő Tótfalusi Kis Miklós sajnálkozva említi is Mentségében, hogy üzemének anyagi érdekei rákényszerítik az efféle "haszontalan" művek kiadására. A ponyvák kiadásában nem is a kolozsvári, hanem a lőcsei nyomda járt az élen. A naptárak és ponyvakiadványok többnyire a vásárokon találtak vevőre (ponyvára terítve árulták őket), bár ekkor a vásár az igényesebb irodalom terjesztését is szolgálta: a 17. században teológiai munkákat, politikai írásokat, sőt latin könyveket is árusítottak "ponyván".
A népies irodalomban régebbi és újonnan keletkezett szövegek egymás mellett éltek, egységes organizmust alkottak. A népszerű közízléshez igazodó kéziratos énekeskönyvek és ponyvakiadványok a korábbi korszakok egyes irodalmi alkotásait bestsellerként tartották életben a barokk koron át. A legtöbbet másolt, illetve kinyomtatott olvasmányok közé tartozott több széphistória (Toldi, Árgirus, Gismunda és Gisquardus, Apollonius), Szentmártoni 309Bodó két bibliai históriája (Tékozló fiú, Mária Magdolna), a Salamon és Markalf, a reneszánsz kori virágénekek, valamint a korai barokk irodalom alkotásai közül Nyéki Vörös Dialogusa és Tintinnabuluma, továbbá a névtelen Comico-tragoedia.
A magyar barokk most tárgyalt szakaszában a népszerű irodalom művelői, a barokk népiesség formálói, társadalmilag igen különböző elemekből tevődtek össze. Együttesen jellemző azonban rájuk, hogy az értelmiség alacsonyabb, kisebb iskolázottságú rétegét képviselik, sőt nem értelmiségi foglalkozást űző, egyszerű írástudó emberek is akadnak közöttük. Ferencesek, falusi protestáns prédikátorok, iskolamesterek, diákok, vitézek, nótáriusok és hozzájuk hasonló egzisztenciák irodalmi-költői tevékenységéről adnak számot a népszerű barokk irodalomról szóló fejezetek.
