A szatirikus dráma

Teljes szövegű keresés

A szatirikus dráma
A nemesség irodalmi alkotásai közül a verses publicisztika és a paszkvillus is szívesen alkalmazta a párbeszédes formát. A szatirikus elemekben bővelkedő dialógusokkal vannak rokonságban a szatirikus drámák; ezeknek két emléke ismeretes a 17. század barokk nemesi irodalmából. Külsőleg nem különböznek az egykorú drámáktól, éppúgy jelenetekre tagolódnak, beszélgető szereplők váltogatják bennük egymást. Előadásukra vonatkozólag azonban semmi adatunk sincs; hangjuk, szellemük annyira elüt a korabeli színjátékokétól, hogy alig tételezhető fel, szerzőjük előadásra szánta őket.
A Comoedia Erdély siralmas állapotjáról (1668) címmel közzétett darab gúnyirat voltára a kéziraton szereplő Pasquillus de miserrima patria nostra Transylvania cím utal. A komédia szerzője Johannes Vilhelmusnak, a jezsuita rend tagjának nevezi magát, de ez pusztán félrevezető rejtőzködés, a darab írója csak protestáns ember lehetett, a politizáló középnemesség tagja. A dráma tartalma és mondanivalója közel áll az Imago veritatishoz: Erdély közéletének romlottságát ábrázolja.
299A két felvonásos drámában allegorikus alakok lépnek fel, először az Erdélyből száműzött Exul, aki a Privatum Commodum (=önérdek) elől menekül, majd Transylvaniával és a Hollandiát jelképező Peregrinussal találkozik, velük vitatja meg az erdélyi közállapotokat: a haza romlását az általánossá vált önzésben, az asszonyi uralom (Bornemisza Anna!) és a görög kereskedők folyton növekvő befolyásában látja. A Peregrinus viszont saját országa bajait emlegeti. A második felvonásban színre lépnek a görög kalmárok, megvesztegetik a Privatum Commodumot, s hiábavaló a Collaterialis (=kísérőtárs) tiltakozása, a Publicum Bonum (=közjó) is csak siránkozni tud, biztatja a nemességet kiváltságainak visszaállítására, dicsérve Mátyás király és Bethlen Gábor hajdani fényes uralmát. A darab azoknak a nemeseknek a szószólója, akik – mint Bethlen Miklós – a nyugati mintájú (a holland példa!) hazai kereskedelem pártfogását kívánják a levantei szellemű, korrupt görög kalmárok ellenében, akik a pénzt minden tilalom ellenére kiviszik az országból.
A darab művészi értékkel rendelkezik. Érdekessége, hogy a versből többször is prózába csap át, s ilyenkor élénkebbé válik az előadás. A második részben, a görög kereskedők működésének bemutatásában a genre-képszerű jelenetek az egykorú erdélyi élet egy-egy darabkáját, jellemző korképeit festik. Az író sok érdekes tájszót, mondást használ, ami szintén hozzájárul, hogy a szenvedéllyel előadott tárgyat hitelesnek érezzük.
Nincs drámai cselekménye, csak elmés párbeszédek füzére a prózában írt Actio curiosa (Egy különleges színdarab) vagy másképpen Gaude avagy Csernel Istvánnak beszélgetése (1678) címmel ismert szatíra. Egy dunántúli katolikus főnemes (Achastes) udvarában nyolc "beszéd"-ben megismerjük egy dunántúli protestáns köznemes politikai és vallási nézeteit, a közéletről és magánéletről, házasságról, női erkölcsről s általában a világról vallott felfogását. A fő szóvivő, Gaude uram, kitűnően ábrázolt típus. Benne jelenik meg először későbbi drámairodalmunk kedvelt alakja: a kultúrától, haladástól elzárkózó vidéki nemes, akinek szűk látókörű provincializmusával együtt jár minden idegen befolyás bírálata. Nyakas németgyűlölő, de a kurucságot sem nézi jó szemmel. Független, szabadszájú, a gúnyra mindig kész. Szellemes beszélgetések során mindenkit letromfol, legtöbbször igen gorombán. Egyetlen kivétel ez alól Achastes. Kérve, kéretlenül állandóan szórja tanácsait: latin szentenciáit, népies szólásait, mindennapi közmondásait. Ebben a helyenként formátlan, sok helyütt igen durva magyar–latin keveréknyelvben ezek a fordulatok, találó tőrdöfések a 17. század köznemessége társalgási nyelvének gyöngyszemei.
Gaude uram legfőbb ellenfele egy Polycarpus nevű nagyravágyó katolikus nemes, aki őt a katolikus vallásra akarja téríteni, de végül is felsül, s Gaude uram tanácsaira fanyalodik. De érdekes emberalakokat figyelhetünk meg a többi szereplő között is. Borsequiust, aki a kurucok közé akar állni, majd meg állandóan házassági tervekkel hozakodik elő, a kuruc érzelmű Nógrádit, a borissza Molnárt stb.
A szereplők valószínűleg élő személyeket takarnak. Achastesben és feleségében, Achastában például Erdődy Sándor dunántúli főurat és feleségét 300vélik felfedezni. A darab két kéziratán is szereplő Csernel István Gaude uram alakjához szolgáltathatta a mintaképet.
A századvég dunántúli nemesi életének eleven párbeszédekben megrajzolt színes képe közkedvelt olvasmány lehetett, mint erről három másolat is tanúskodik. Sokhelyt szabadszájú, vaskos nyelvezete miatt sem gondolhatunk arra, hogy írója színpadra szánta. De éppen előadásának nyelve teszi ezt a szellemes, dramatizált beszélgetést a 17. század prózájának egyedülálló jelenségévé.
*
A 17. század második felében a szatirikus műfajok, elsősorban a nemesi paszkvillusok azzal váltak jelentős alkotásokká, hogy a konkrét személyek elleni bírálaton, gúnyolódáson túlmenően országos fontosságú problémákat szólaltattak meg. E történelmi és társadalmi szerep mellett költőileg is a korabeli nemesi költészet elsődleges válfajait alkotják, és hatásuk más műfajokra is kiáradt. Műfaji elemeiknek beszivárgása a históriás énekekbe (Miért sírsz a hegyen Sebes… [kiadatlan lírai-históriás ének 1663 elejéről]) vagy a Rákóczi-kori városversekbe (Erdélyi hajdútánc, Erdélyi városokról) roppant frissítő hatást eredményezett. A paszkvillus, a szatirikus irodalom nem hallgatott el a századforduló táján és ezt követőleg sem, de mondanivalója már korántsem volt annyira közérdekű, mint az előző évtizedekben. Vagy ha az, akkor is beleragadt a szabadszájú pletykálkodásba, személyeskedő csúfolódásba, trágár mocskolódásba.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT