21. TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI ERŐK (KLANICZAY TIBOR)

Teljes szövegű keresés

21. TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI ERŐK
(KLANICZAY TIBOR)
Az 1640 körüli években vált a barokk uralkodó jelenséggé Magyarországon. Ekkortájt forrt egybe az ellenreformáció nyomán terebélyesedő barokk kultúra és irodalom a maga osztálybázisával, a második jobbágyság rendszerére támaszkodó és a visszaszerzett rendi szabadságjogokat élvező feudális uralkodó osztállyal. Elsősorban a főnemességnek, de rövidesen a megyei keretekben szervezkedő középnemességnek is, az osztályérdekei, életfeltételei, ízlése már egyértelműen a barokk világszemlélet, kultúra és művészet elfogadását, érvényesülését követelték. Nem akadályozták ezt a változatlanul fennálló, sőt gyakran élesedő belső politikai, vallási ellentétek, illetve az ország területi megosztottsága sem.
A Bocskay-szabadságharc és az 1608. évi országgyűlés eredményei, az az előnyös kompromisszum, amely a független Erdély léte, a Habsburg-királlyal való szövetség és a rendi jogok biztosítása révén létrejött, az uralkodó osztály magatartását alapjaiban alakította át. Az új pozíciókra, hatalomra, korábban nem ismert gazdagságra törő reneszánsz karakterű vagyonszerzőt végleg felváltotta a békében és biztonságban vagyonát gyarapítani és gazdagságát élvezni akaró főúr és nemes barokk típusa. Mindez korántsem jelentette még az uralkodó osztály parazitizmusba süllyedését, morális és politikai dekadenciáját, a bátor tettektől, a harctól való visszariadását, idegenkedését. E barokk arisztokrácia és nemesség is kész az elszánt küzdelemre, olykor a hősi önfeláldozásra is. Osztályérdekei azonban most már nem egy számára előnyösebb, a kizsákmányolást jobban biztosító új rend kiküzdésére sarkallták, hanem a meglevőnek védelmére, megtartására, hiszen ennél kedvezőbbet nem remélhetett, nem is volt rá igénye. Áldozatokra, heroizmusra azért csak a status quo fenntartása, annak visszaállítása érdekében vállalkozott.
Az arisztokráciát új helyzete és magatartása a kisebb német fejedelmekével vetekedő ragyogó, élvezetekkel teljes udvari élet kialakítására ösztönözte. A nemesség körében viszont egy a lengyel slachtáéhoz hasonló harmonikus vidéki udvarházi életforma fejlesztésére voltak meg a természetes törekvések. Ezek az alapvető tendenciák azonban az 1640 és 1690 közötti periódusban csak nagy megszorításokkal érvényesülhettek. Fényes barokk udvari életnek – a reneszánsz által vetett alapokon – még volt valamennyire lehetősége, 151de a nemesi barokk életforma igazi kibontakozására csak a 18. században kerülhetett sor.
Ennek legfőbb oka a török még mindig fenyegető s állandó veszélyeket magában rejtő jelenléte. Az uralkodó osztály elemi érdekei a törökök kiűzését követelték. A hatalmas birtokokkal rendelkező főnemesség ugyan meg tudott volna nyugodni egy tartós békeállapotban is, ha nem kellett volna minduntalan azt tapasztalnia, hogy birtokai, jobbágyai békeidőben sincsenek biztonságban a török portyázóktól. A nemesség jelentékeny részének viszont a török uralom megszüntetése jelenthette csak birtokai visszanyerését, a hőn óhajtott biztonságos nemesi jólét megteremtését. A török kiűzése tehát mint pozitív célkitűzés állt a feudális uralkodó osztály előtt, és vérét kész is volt kockáztatni érte. A török elleni védelem anyagi terheinek jelentős részét azonban a királyra hárította, s az ő külső erőforrásaitól remélte a felszabadító háború megindítását is. Török- és Habsburg-kérdés így összekapcsolódott, a török veszély továbbra is fontos tényezője és indoka maradt az uralkodó osztály és a Habsburg-ház szövetségének, de adott esetben része lehetett e szövetség válságának kirobbanásában is.
A Habsburg-abszolutizmus a harmincéves háború (1618–1638) idején az európai hegemónia megszerzéséért küzdött, sikertelenül. A magyar rendek joggal bíztak abban, hogy e háború befejeztével a Habsburg-ház a török ellen fordítja majd erőforrásait. Erre azonban nemcsak a Habsburg-birodalom bonyolult külpolitikai érdekeltségei és zilált anyagi viszonyai miatt nem került sor, hanem azért sem, mert érdekei egyelőre merőben ellenkeztek a török kiűzésének programjával. A nagy európai háború befejeztével bármennyire is csak kelet felé nyílott számára terjeszkedési lehetőség, a magyarországi török uralom megdöntése csak akkor lehetett érdeke, ha ez a dinasztiát, nem pedig a rendeket erősíti. A 17. század derekán, midőn a rendek hatalma töretlen, Erdély katonai ereje pedig jelentékeny és sértetlen volt, Magyarország felszabadítása és egyesítése a királlyal szemben a rendek számára biztosította volna a hatalmi túlsúlyt, ami a Habsburg-uralom névlegességét vagy megszűnését vonhatta volna maga után. Bécset tehát még magyarországi érdekei is a törökkel való békepolitikára késztették, ami egyik főforrása lett a király és a rendek közötti harmónia megbomlásának.
A dinasztiával 1608-ban kialakított kompromisszum válsága volt a másik fő oka annak, hogy a főnemesség udvari kultúrája, illetve a nemesség hedonisztikus barokk életformája nem fejlődhetett ki zavartalanul. A század második felében az uralkodó osztály egyes csoportjai, rétegei a Habsburg-abszolutizmussal szemben minduntalan vagyonuk és hatalmuk megvédésére kényszerültek, egyre élesebb formában és egyre csökkenőbb sikerrel. Már a Habsburg-barát rendi politika legfőbb képviselője, Eszterházy Miklós nádor is kezdett egyet-mást felismerni élete végén azokból a veszélyekből, melyeket az egyre nagyobb erővel jelentkező bécsi abszolutisztikus törekvések jelentettek. A jellegüknél fogva is rosszul működő rendi kormányzati szervek és méltóságok hatáskörének állandó szűkítése, az országban idegen katonaság állomásoztatása, a nagybirtokosok kereskedelmi jövedelmeinek új vámintézkedésekkel való csökkentése, de különösen a törökkel folytatott békepolitika az 1650-es évek elejére már általános elégedetlenséget szült a katolizált, királyhű főnemesség körében. Egy ellenzéki szervezkedés kezdetei is erre az 152időre nyúlnak vissza, eleinte Pálffy Pál nádor, majd Zrínyi Miklós irányításával, hogy ebből később a Wesselényi-féle főúri összeesküvés fejlődjék ki. Ennek csúfos bukása (1670) világosan mutatta, hogy az abszolutizmus eleve fölényben van a rendi erőkkel szemben. Ezek amúgy is megoszlottak: az arisztokrácia többsége jobbnak látta a hatalom egy részével megelégedni a király kegyeiből, mint az egésznek a megtartására törekedni élete és vagyona kockáztatásával.
Nagyobb erővel és elszántsággal bontakozott ki a nemességnek az abszolutizmussal szemben tanúsított ellenállása. A többségében protestánsnak maradt megyei nemességet az egyre erőszakosabb eszközökkel folytatott ellenreformáció is határozott védekezésre késztette, s az országban állomásozó német katonaság is sokkal nagyobb anyagi veszteségekkel, zaklatásokkal sújtotta, mint az arisztokráciát. A nemesség rendi ellenállása szintén az 1650-es évek elején kezdett szervezettebb formát ölteni, de a valláskülönbségből eredő nézeteltérések ellenére egy ideig szoros szövetségben maradt a főúri szervezkedésekkel. A Wesselényi-összeesküvés bukása után a magára maradt nemesség ellenállása fegyveres harcban, a kuruc bujdosók támadásában robbant ki, mely a 70-es évek végére, Thököly Imre vezetésével, az első kuruc háborúvá szélesedett. E küzdelem gyenge gazdasági, politikai és katonai megalapozottsága a tartós siker reményével nem kecsegtethetett, s ezért a nemesség többsége is fokozatosan megbékélt a katolikus abszolutizmusnak való behódolás gondolatával. Ezt jelentősen megkönnyítette az a körülmény, hogy a kuruc mozgalmak során népi erők is aktivizálódtak, a Habsburg-uralom viszont a jobbágyok zavartalan kizsákmányolását biztosította.
Az 1640-es évekkel kezdődő fél évszázadra tehát már a Habsburgok és a rendek közötti szövetség belső ellentmondásai folytán is elkeseredett küzdelmek nyomták rá bélyegüket. A heroikus vállalkozások időszakává elsősorban mégis azáltal vált e periódus, hogy kísérletek történtek a magyar fejlődés gyökeresen más útra terelésére is. A török- vagy Habsburg-ellenesség és az idegen abszolutizmus vagy nemzeti rendiség hamis dilemmáinak feloldása; a polgári fejlődés lehetőségeinek biztosítása; az ország egységének és függetlenségének nemzeti abszolutizmus keretében való megteremtése szerepeltek a kor legjobbjainak célkitűzései között. De e célok érdekében nem alakulhatott ki egységes, szervezett mozgalom, hirdetői egymástól függetlenül és elszigetelten léptek fel, s ennek az összefüggő feladatkörnek más és más részét állították előtérbe. A legmesszebbre a fél évszázadnak nemcsak irodalmi, hanem történeti szempontból is legnagyobbja, Zrínyi Miklós látott, aki szerves egységbe kapcsolta össze a török kiverésének kérdését a Habsburg-uralom lerázásával és a rendi kormányzás megszüntetésével. A nemzeti abszolutizmus Zrínyi által képviselt programját szervesen egészítette ki az erdélyi és kelet-magyarországi puritánusoknak a polgári fejlődés lehetőségeit egyengető tevékenysége. E kezdeményezések egymásratalálása ugyan nem történt meg, a folyamat azonban megindult ebben az irányban, a Rákóczi-ház szerepe, Comenius magyarországi működése és egyes kiemelkedő nemesi politikusok tevékenysége folytán. E pozitív törekvések együttes sikere lehetőséget nyújtott volna arra, hogy a Habsburg-abszolutizmus és a nemesi rendek közös uralmának szorítójából a magyarság egy egészségesebb útra lépjen, az újkori fejlődés élenjáró nyugat-európai formájához közelebb kerüljön. A lehetőségek és alapok azonban csak a távlatok felvillantását, nagyszerű 153tervek kitűzését tették lehetővé, megvalósításukhoz már nem voltak elégségesek. A gazdasági és társadalmi adottságok, valamint a politika nemzetközi erőtényezői továbbra is az idegen abszolutizmus és magyar rendi hatalom – következményeiben oly káros és tragikus – fennmaradása érdekében hatottak.
Mind a főúri, mind a nemesi rendi ellenállás kudarca, de ugyanígy a nemzeti abszolutizmus és a polgári haladás lehetetlenné válása, szorosan összefüggött Erdély kérdésével. Az erdélyi állam biztosította a rendi jogok védelmét, természetes szövetségese volt minden Habsburg-ellenes mozgalomnak és – Bethlen Gábor államszervező munkájának jóvoltából – egy remélt nemzeti monarchia halvány előképének is számíthatott. Az 1650-es években a főúri és nemesi rendi szervezkedések, a nemzeti abszolutizmus terveit kovácsoló Zrínyi s a polgári reformok sürgetői ezért vetették reménységüket érthetően Erdélybe, a Rákóczi-családba s a fejedelem személyébe. Erdély azonban ekkor már nem a zseniális Bethlen állama, mégcsak nem is az óvatos I. Rákóczi Györgyé, a hozzá fűzött várakozásoknak így nem volt már elég reális alapjuk. Ez hamarosan nyilvánvalóvá is lett: II. Rákóczi György 1657. évi elhibázott lengyel háborúja, a török és tatár hadak erdélyi pusztításai s az árnyék-fejedelmek (Barcsai, Rhédei, Apafi) ekkor kezdődő uralma Erdélyt a török jelentéktelen vazallus államává süllyesztette. A kor merészen haladó törekvéseinek semmi, a rendi mozgalmaknak pedig szinte csak minimális segítséget nyújthatott ezután.
A Habsburg-király és a rendek között a század elején létrejött s oly előnyösnek látszó kompromisszum így törvényszerűen vezetett az idegen abszolutizmus térnyerésére, s ezzel a részben csak rendi keretek közt, de részben azokon kívül is jelentkező magyar nemzeti érdekek fokozatos háttérbe szorítására. Ilyen körülmények között került sor az 1683-ban kezdődő felszabadító háborúra, amely ugyan egészen 1699-ig tartott, de Buda visszafoglalásával, 1686-ban már döntő és végérvényes sikert aratott. A török hódítás megszűnésével Erdély önállóságának az alapja is szertefoszlott, s az ország valamennyi része Habsburg-kézben egyesült. A minden hatalomtól megfosztott, engedelmes rendek 1687-ben önként mondtak le a szabad királyválasztás és az ellenállás jogáról, elismerve és szentesítve az abszolutisztikus Habsburg-dinasztia örökös uralmát. A század végétől kezdve a kultúra és irodalom is új, módosult feltételek, körülmények között fejlődhetett csak tovább, így 1690 táján a magyar barokk új fejlődési szakasza kezdődött.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT