58. AZ EGYHÁZI ÉS VALLÁSI VISZONYOK
58. AZ EGYHÁZI ÉS VALLÁSI VISZONYOK
(PIRNÁT ANTAL)
(PIRNÁT ANTAL)
A reformáció évtizedeit követő periódusra már nem a térítő propaganda, hanem elsősorban az egyházi szervezetek kiépítése jellemző, noha a legkésőbb kibontakozó antitrinitarizmus keretében még nagy jelentőségű, új áramlatok is jelentkeztek, A reformáció egyes irányzatainak egyházzá szerveződése már az 1550-es, 1560-as években megkezdődött, az egyházi keretek megszilárdulása azonban csak a század utolsó harmadában következett be, sőt a szétzilált katolikus egyházi szervezet újjáélesztésére is ez idő tájt történtek az első komoly lépések. A reformáció irodalmának szerves folytatását képező erősen dogmatikus teológiai irodalom ezeknek az egyházi szervezkedéseknek ismeretében válik áttekinthetővé és érthetővé.
Egységes protestáns egyházi szervezet kialakulását nemcsak a reformáció gyors differenciálódása, felekezetekre való szakadása, hanem az ország politikai és nemzetiségi megosztottsága is megakadályozta. Az erdélyi szászok, valamint egyes felvidéki német városok kiváltságaikra, illetve a városi autonómiára támaszkodva hozták létre lutheránus hitvallású, nemzeti jellegű egyházi szervezetüket.
Az ország keleti részén – az unitáriussá lett Erdélyt nem számítva –, valamint a török hódoltság területén, a szakramentárius (református) iránynak hódoló magyar lakosság 1570 tájára már mindenütt létrehozta az egyházmegyéket, illetve az ezeket egyesítő egyházkerületeket (szuperintendenciákat). E szervezet kialakításában a mezővárosi prédikátoroknak volt a legnagyobb szerepük, az esperesi és szuperintendensi (püspöki) tisztségeket is rendszerint a gazdag mezővárosok papjai töltötték be. Az egyházkerületek egymástól függetlenek voltak, s külön tartott zsinataikon maguk állapították meg a területük valamennyi egyházközsége számára kötelező hitelveket, rendtartásokat, szertartási formákat; a tiszántúli református püspökség azonban, mely Melius nagy hatású szervező munkája folytán a szakramentarizmus legerősebb bástyájává fejlődött, példaadónak bizonyult a többi egyházkerület papsága számára is. A hódoltság területén, noha a hatóságok hivatalosan nem gördítettek akadályt a református egyházi szervezkedés 483elé, a helyi önkényeskedések és a török harácsoló szenvedélye nagyon megnehezítette az egyházi vezetők munkáját; a Tiszántúl és az északkeleti megyékben viszont élvezhették a leggazdagabb nagybirtokosok (Ecsedi Báthoryak, Rákócziak stb.) pártfogását. Ezeknek az országrészeknek magyar főnemesei felismerték, hogy Melius egyháza megfelel osztályérdekeiknek, s ezért nem fukarkodtak annak támogatásával, miközben azt teljesen befolyásuk alá is vonták.
A nyugati országrészeken, ahol a főnemesek befolyása már kezdettől fogva uralkodó volt, s ahol a katolikus egyházi szervezet – a keleti területekkel szemben – legalább formailag fennmaradt, a protestáns egyházi szervezkedés alapjává a nagybirtok vált, és a püspöki vagy esperesi cím viselője rendszerint a vidék legtekintélyesebb földesúrának udvari papja lett. A nyugat-magyarországi főurak szilárdan a lutheránus álláspontot vallották, s a védőszárnyaik alatt létrejött szuperintendenciák is természetesen a lutheri irányhoz tartoztak, bár a magyar mezővárosi polgárság és a nemesség jó része itt is a szakramentarizmus felé hajlott. Gyakorlati, politikai megfontolások mégis az egységes protestáns szervezet fenntartását tették célszerűvé. Hivatalos elismerést ugyan (Erdéllyel ellentétben) még a lutheri felekezet sem élvezett Magyarországon, de míg az Ausztriában is érvényes német birodalmi törvények az evangélikusok ágostai hitvallását elismerték, s maga Miksa király (1564–1576) is rokonszenvezett a lutheranizmussal, addig a szakramentárius tanok terjesztését a magyar országgyűlések – az uralkodóház német tartományaiban érvényes törvényekkel egybehangzóan – ismételten eltiltották. A Kassától délre és keletre fekvő területeken ezek a tilalmak – mint látták – nem tudták hátráltatni a szakramentáriusok szervezkedését, a központi állami szervek székhelyéhez közelebb eső nyugati részeken azonban jó ideig gátolták a külön református szervezet kialakulását. Az evangélikusok és reformátusok közötti nézeteltérések csak az 1590-es években vezettek szervezeti szakításra heves viták s a főnemesi patrónusokkal (pl. Nádasdyakkal) való nézeteltérések közepette. A magyar prédikátorok többsége a dunántúli és a felső-dunamelléki református egyházkerületekben tömörült; a dunántúli magyar lakosság egy nem jelentéktelen része, valamint a felvidéki magyar főurak és nemesek azonban továbbra is megmaradtak lutheránusnak, akárcsak a felvidék egész szlovák lakossága. A két protestáns felekezet végleges elkülönülését végül betetőzte a Thurzó György elnökletével 1610-ben tartott zsolnai zsinat, mely körülbelül az egész mai Szlovákia területére kiterjedő egységes evangélikus egyházi szervezetet hozott létre, négy szuperintendenciával.
A magyar lutheránus és szakramentárius prédikátorok társadalmi nézetei, s ami ezzel szorosan összefügg, a két confessio egyházszervezési elvei egymástól lényegesen nem különböztek. A két felekezet között folyó ingerült viták olyan elvont dogmatikai kérdésekre korlátozódtak, mint amilyen az úrvacsoratan ellentétes felfogása vagy a predestináció értelmezésének árnyalatnyi eltérései, illetve a katolicizmustól örökölt szertartási formákkal kapcsolatos konzervatívabb vagy radikálisabb felfogás.
A társadalom valamennyi rétegét magában foglaló s az uralkodó osztály által nagy, országrésznyi területeken egységesen támogatott evangélikus és református papság mint zárt s bizonyos mértékig autonóm testület, senki 484által kétségbe nem vont tekintéllyel, s többé-kevésbé körvonalazott jogokkal rendelkezett. A reformált egyházak lényegében a feudális társadalom elismert intézményei lettek; s mint ilyenek igyekeztek azokat a normális funkciókat betölteni, amelyek a fennálló viszonyok ideológiai igazolása s a kulturális igények kielégítése terén reájuk háramlottak. Ennek során megszilárdult és hosszú időre végleges szervezeti formát öltött a reformáció egyik leghatalmasabb fegyvere, az iskolázás.
A két vezető protestáns felekezet iskoláinak rendszere és tananyaga a középkori artes kereteiből és hagyományaiból kifejlesztett humanista iskolázáson alapult; az antik klasszikusok művein csiszolódott eloquens et sapiens (ékes beszédű és bölcs) embert tekintette ideáljának; de ezt a műveltségeszményt a reformáció szigorú vallásosságának rendelte alá. Minderre Melanchton wittenbergi iskolarendszere, illetve az ennek nyomán egyes hazai német városokban (Bártfa, Brassó) már a reformáció kezdetén létesített neves protestáns iskolák szolgáltattak mintát a magyar egyházszervezők számára.
A reformátusok legjobb iskoláivá a reformáció évtizedeiben alapított sárospataki és debreceni kollégiumok váltak, melyek a középfokú oktatáson túl filozófiai és teológiai képzést is nyújtottak. Kiváló tanárai és igazgatói (Szikszai Fabricius Balázs, Paksi Mihály, Balsaráti Vitus János stb.) jóvoltából különösen az előbbi emelkedett igen magas színvonalra. A református kollégiumok oktatásának középpontjában a latin nyelv állt, de erősen szorgalmazták a görög tanulását, s akik teológiára mentek, azoknak jártasságot kellett szerezniük a héber nyelvben is. Latin és görög nyelven szóban és írásban prózában és versben egyaránt alapos gyakorlottságot követeltek. A debreceni iskoláról tudjuk, hogy hat osztálya volt (rudimentáriusok, donatisták, etimologikusok, szintakszisták, rétorok és poéták); a kötelező auktorokból pedig a sárospataki iskola 1621. évi szabályzata sorol fel néhányat: a latinok közül Cicerót, Ovidiust, Vergiliust és Horatiust, a görögökből Démoszthenészt, Iszokratészt, Plutarkhoszt, Homéroszt, Hésziodoszt és Theogniszt. Természetesen az említett hat osztály elvégzése után következtek még a filozófiai és teológiai tanfolyamok, a források azonban ezek tananyagáról nem tájékoztatnak bővebben. A képzésben igen fontos szerepet töltöttek be az ún. collatiók, a mai szemináriumokhoz hasonló nyolc főből álló tanulócsoportok. Az oktatás súlypontjaként emlegetett fogalmazás, szónoklás, verselés és vitakészség fejlesztése javarészt ezeknek a keretében folyt.
Alacsonyabb színvonalú, de hasonló szellemű volt az oktatás a többi városi és mezővárosi református, illetve evangélikus iskolában, beleértve a hódoltsági területeket is, ahol a polgárság áldozatkészsége és egy-egy kiváló prédikátor buzgalma szintén lehetővé tette, hogy egyes mezővárosok (pl. Tolna) figyelmet érdemlő művelődési központtá válhattak. A szerényebb falusi iskolákban az írást, olvasást, vallási ismereteket és a számtani alapismereteket sajátíthatták el a tanulók. A wittenbergi példák nyomán kialakított oktatási rendszer és tananyag nemcsak a református és evangélikus iskolákban, hanem az unitáriusoknál is általánossá vált, sőt a század végén a katolikus iskolaügy szintén a reformáció eredményeit alkalmazva újult meg.
485A protestáns felekezetek egyházi szervezetének és művelődési intézményeinek a kiépülése, helyzetüknek a feudális konszolidációval összhangban álló megszilárdulása a hitújítás diadalát, de ugyanakkor a mezővárosi reformáció kezdeti haladó célkitűzései nagy részének a feladását is jelentette. Kivételt csupán az antitrinitarizmus képezett, mely Blandrata és Dávid szervező és térítő munkája, valamint János Zsigmond támogatása folytán vezető szerephez jutott Erdélyben. A háromságtagadó vallás ugyanis 1570 táján még nem jutott el az egyházzá merevedés állapotába, sőt a Blandratáén messze túlmenő racionalisztikus irányzata éppen ekkor kezdett kibontakozni. Legkorábbi csírái ennek már 1568-ban jelentkeztek, az 1570-es években pedig ez vált az erdélyi unitarizmus domináns irányzatává. Pedig János Zsigmond halála (1571) s a katolikus Báthori-család trónra lépése után az antitrinitárius felekezet helyzete lényegesen nehezebbé vált. A Báthoriak politikai és vallási megfontolásokból az unitarizmus korlátozására törekedtek: megszűntették a gyulafehérvári unitárius kulturális intézményeket, és érvényesítve a fejedelem cenzúra-jogát, az egész ország területén megtiltották az antitrinitárius szellemű vallásos művek kiadását. A megváltozott fejedelmi hatalom nyomása következtében a szentháromságtagadó vallás terjeszkedése megakadt, sőt a nemesek egy része, akik korábban János Zsigmond kedvéért lettek unitáriusokká, elhidegült a felekezettől. Ezek a körülmények némileg megváltoztatták az erdélyi antitrinitarizmus osztálybázisát: fokozták a polgári elemek vezető szerepét, s a gyulafehérvári fejedelmi udvar helyett Kolozsvárt, a virágzó polgárvárost s annak kitűnő iskoláját tették a felekezet szellemi életének központjává. Mivel az erdélyi unitáriusoknak egészen 1579-ig elegendő erejük volt ahhoz, hogy elhárítsák a fejedelmi hatalom durvább beavatkozásait, s hosszabb-rövidebb időre egyes külföldi szabadgondolkodóknak is menedéket nyújthattak, ideológiai fejlődésük nagymértékben meggyorsult, s olyan eredményeket ért el, amelyek az egész 16. századi Európában páratlanul állottak.
Ezeknek az eredményeknek a legnagyobb része a fejlettebb nyugati országokból érkezett emigránsoknak köszönhető, kibontakozásuk azonban csak a sajátos erdélyi viszonyok között volt lehetséges. Az Itáliából, Svájcból, Németországból menekülni kényszerülő antitrinitárius ideológusok – mint már korábban is láttuk – Lengyelországba és Erdélybe húzódtak, s mivel ez utóbbi helyen az unitarizmus bizonyos törvényes jogokat is élvezett (egyedül Európában), a legradikálisabb gondolkodók elsősorban itt találhattak menedéket és átmenetileg működési területet. Közülük már a 60-as évek végétől kezdve itt működött Sommer János; 1572 és 1575 között itt folytatta munkásságát Jacobus Palaeologus; s ide menekült az 1570-ben Heidelbergben leleplezett antitrinitárius szervezkedés több vezetője, így Adam Neuser, aki 1572-ben néhány hónapot Kolozsvárott töltött és Mathias Glirius, aki 1574-től 1579-ig tevékenykedett ugyanitt.
A 70-es években kibontakozó erdélyi radikális irányzat legjellemzőbb vonása a szinte végső következtetésekig, a tételes vallások teljes tagadásáig eljutó polgári racionális valláskritika. A 60-as évek servetianus jellegű erdélyi antitrinitarizmusa még csak a Szentháromság és a gyermekkeresztelés dogmáival szakított, ezekkel sem teljesen következetes módon. Ezzel szemben a János Zsigmond halálától Dávid Ferenc bebörtönzéséig terjedő korszakban az 486unitáriusok szinte maradéktalanul elvetették az egyházi szertartásokat és formaságokat (keresztség, úrvacsora, kötött ünnepek, imaszövegek); tagadták Krisztus másodlagos, származtatott istenségét, amelyet korábban, amíg Blandrata befolyása volt a mértékadó, még elfogadhatónak tartottak; egyik csoportjuk kétségbe vonta a lélek halhatatlanságát; s többségük elfogadta azt a merész kritikát, amelyet Sommer és Palaeologus a predestináció és az eredeti bűn dogmájával szemben gyakorolt. A radikális irányzatok képviselői következetesen harcoltak a legszélesebb értelemben vett vallási tolerancia érvényesüléséért.
Ezek a tanítások fokozatosan terjedtek annak ellenére, hogy 1571-től kezdve évről évre megismételt országgyűlési határozatok tilalmazták a 60-as években kialakult s János Zsigmond idejében már törvényesen elismert tételeken túlmenő vallásújítást. Az erdélyi unitárius nemesség és polgárság akkora erőt képviselt ezekben az években, hogy a fejedelmi hatalomnak csak akkor volt módjában e rendelkezéseket érvényesítenie, amikor sikerült a háromságtagadók felekezetét megosztania. A vallási türelem elvének érvényesülése azonban, az unitarizmus egységét a súlyos belső véleménykülönbségek ellenére is biztosította, egészen 1578-ig.
Ekkor Dávid Ferenc kísérletet tett a radikális irányzat legfontosabb eredményeinek törvényesítésére. Dávid e lépése kiváltotta Blandrata ellenkezését, aki ragaszkodott saját konzervatívabb meggyőződéséhez. Blandrata előbb vitákon próbálta Dávidot meggyőzni a maga nézeteinek helyességéről, majd a fejedelem közbelépését kérte. Egy, a fejedelem elnökletével tartott, olyan nyilvános hitvitára gondolt, amilyen János Zsigmond életében több alkalommal volt az unitáriusok és a reformátusok között, Báthori Kristóf azonban jezsuita tanácsra nem volt hajlandó hitvitát tartani, hanem – felhasználva a kínálkozó alkalmat – Dávid Ferencet elfogatta, s az egész unitárius papságot a Blandrata által megfogalmazott tanok elfogadására kényszerítette.
Dávid Ferenc bebörtönzése után az antitrinitárius papság radikális elemei egy időre a török hódoltság területén kerestek menedéket, ahol felekezetük már 1569–70 körül jelentős mértékben elterjedt, különösen Pécs és Temesvár környékén. Rövidesen azonban ismét visszaszivárogtak Erdélybe, s védelmet találtak egyes arisztokraták, különösen Gerendi János birtokán; sőt az 1580-as években már egy újabb, a Palaeologuséhoz hasonló radikális nézeteket hirdető külföldi ideológus, Christian Francken is erősítette soraikat. Blandratának s az ő támogatásával püspökké választott Hunyadi Demeternek az antitrinitarizmus radikális irányzatát így csak rövid időre sikerült háttérbe szorítania. Sőt az 1590-es években a racionalisztikus irányzat képviselői, némi formális engedmények árán, ismét vezető szerephez jutottak: az 1592-ben püspökké választott Enyedi György s az 1601–1615 között püspöki méltóságot viselt Torockai Máté Dávid és Palaeologus következetes tanítványai közé tartoztak.
Eközben az antitrinitárius mozgalom radikális szárnyán belül további differenciálódás ment végbe; kialakult egy olyan csoport, amely az újszövetségi dogmák addigi kritikájából azt a következtetést vonta le, hogy hitének alaptételeit az ótestamentumban kell keresnie. E nézetek kezdeményezőjének a jelek szerint a már említett Mathias Gliriust tekinthetjük, akinek Erdélyben írt művei ugyan nem maradtak fenn, de tudjuk róla, hogy képzett hebrológus 487volt, s kortársai következetesen zsidó, zsidózó jelzővel illették. A később szombatosnak nevezett új áramlat az 1580-as években kezdett terjedni, a század végére pedig már külön szektává szerveződött. A szombatosok azonban forma szerint továbbra is az unitárius egyház tagjai maradtak, hogy a vallásújítást tiltó törvények alapján megindítható üldözést elkerüljék. Hiveik egy része jómódú erdélyi nemes volt, ehhez a réteghez tartozott vezetőjük s tanításaik első rendszerezője, Eössi András is, de többségük egyszerű kisnemesekből, székelyekből toborzódott.
A szombatosok szerint Jézusnak, az ószövetségben megígért messiásnak a küldetése első ízben meghiúsult, mivel a zsidók nem hittek benne. Az újszövetségnek azok a helyei, amelyek a zsidó törvények megtartása nélkül is üdvösséget ígérnek a megtérő pogányoknak, szerintük csak az apostolok nemzedéke számára voltak érvényesek, de azóta csak az üdvözülhet, aki ismét pontosan megtartja az ótestamentumi előírásokat, s azonkívül hisz Jézus második eljövetelében, amikor majd végre megvalósul annak messiási királysága a föld minden népe fölött. A zsidóság mindig is isten választott népe volt, s az is maradt – tanítják a szombatosok –, bár most a választott nép is tévelygésben él, mert nem hiszi, hogy Jézus a messiás. E tévelygésükből a zsidóknak meg kell térniük, hogy üdvözüljenek; minden más népnek pedig zsidóvá kell lennie, ha előbb nem, a messiás eljövendő uralma alatt.
Ez a most ismertetett ideológia kétségtelenül a radikális unitarizmus egyik oldalhajtása, a racionalista irányzat által felvetett gondolatok azonban a szombatosoknál merev dogmák és rituális szabályok forrásaivá váltak. A legnagyobb gyakorlati jelentőséget az ószövetségi törvények, a zsidó rítusok pontos megtartásának tulajdonították, ami előbb-utóbb a más hitűektől való elszigetelődéshez, szektás elzárkózáshoz vezetett. A kor viszonyaihoz képest progresszív társadalmi törekvései e közösségeknek nem voltak; ideológiájuk csak a messiás-váró misztikában és a szektát üldöző hatalmakkal szemben megnyilatkozó passzív gyűlölet formájában fejezte ki olykor a társadalom elégedetlen elemeinek érzelmeit.
Miközben a szombatossággal a reformáció által elindított vallási erjedés végpontjához jutott el, megtörténtek az első kísérletek a 16. század közepére már teljesen széthullott katolikus egyház újjászervezésére is. A megmaradt katolikus főpapok eleinte csupán adminisztratív eszközökkel, rendeletek, körlevelek kibocsátásával próbáltak a reformáció terjedésének gátat vetni, a török elől Nagyszombatba menekült esztergomi érsekség azonban befolyását még az érseki székhely polgárságára sem tudta kiterjeszteni. Oláh Miklós érsek néhány hatásosabbnak ígérkező szervezeti reformja is kevés sikert hozott. 1558-ban újjászervezte a nagyszombati káptalan latin iskoláját, s vezetését 1561-ben a jezsuitákra bízta, ezek azonban jórészt anyagi okok miatt 1567-ben az országot elhagyni kényszerültek. 1566-ban tíz hallgatóval megkezdődött Nagyszombatban a teológiai oktatás, de Verancsics Antal érseksége idején ez is elsorvadt. Teljesen visszhang nélkül maradt az első magyar nyelvű katolikus vitairat is, melyet Draskovich György püspök tett közzé Igen szép könyv a közönséges igaz keresztyén hitnek régisége és igazsága mellett, minden eretnekségnek újsági ellen (Bécs 1561) címmel. A főpapi tisztségek jórészt betöltetlenek voltak, sőt Verancsics halálától (1573) kezdve negyedszázadon át az esztergomi érseki szék is üresen állt. A hazai katolikusok 488számára egyedül a Habsburg-hatalom jelenthetett komoly támaszt, noha a reformációval szimpatizáló Miksa uralkodása idején erről az oldalról sem kaphattak nagyobb segítséget.
Az erőteljesebb szervezkedés és katolikus propaganda csak az 1570-es évek végén indult meg, amikor egy jelentős egyéniség, Telegdi Miklós próbálta megvetni a katolikus ellentámadás szervezeti alapjait. Telegdinek sikerült a jezsuiták távozása után – bár kevés hallgatóval – tovább vezetnie a nagyszombati iskolát, mint az esztergomi érsekség helynöke pedig mindent megtett a csekély számú katolikus papság erősítése érdekében. Igyekezett őket a legszükségesebb könyvekkel ellátni, ennek érdekében nyomdát is felállított, s maga körül kis írói kört (Monoszlóy András, Pécsi Lukács) szervezett. Munkásságának eredményeként megindult a rendszeres papképzés is, de azon túl, hogy Nagyszombatban megszilárdította a katolicizmus pozícióját s megindította az ellenreformáció folyamatos irodalmi tevékenységét, jelentősebb gyakorlati sikereket ő és segítőtársai még nem tudtak elérni.
Maradandóbb eredményeket hozott az első magyar jezsuitának, Szántó Istvánnak a szervező munkája, illetve a jezsuiták erdélyi (1579), majd második magyarországi (1586) megtelepedése. Ennek gyümölcsei irodalmi vonatkozásban azonban már csak a következő periódusra, a barokk korszak kezdeteire értek be.
A különböző fokozatok, egyházak, vallási irányzatok között meglevő minden ellentét és harc ellenére a keretükben kifejlődött kulturális és irodalmi tevékenység meglehetősen sok azonos vonást mutatott. Ezt elsősorban a hazai iskolák által nyújtott közös humanista alapműveltség biztosította, melyet a protestáns prédikátor-jelöltek nagy része külföldi főiskolákon fejlesztett tovább. Ebben a periódusban is a wittenbergi egyetemet látogatták a legtöbben, de lassanként megjelentek a magyar diákok a németországi és svájci kálvinista főiskolákon is; a prédikátori pályára készülő antitrinitáriusok elsősorban a padovai egyetemen végezték tanulmányaikat, rendszerint erdélyi főnemes ifjak kísérőjeként. A prédikátori renden belül jelen van már egy olyan tudós típus is, amelyik a szokásos egy-két évnél sokkal hosszabb időt fordít külföldi tanulmányútra, s ennek során számos nyugat-európai kulturális központot felkeres. Például Paksi Mihály († 1585), később sárospataki rektor, 1566-tól tíz éven keresztül tanult külföldön, s járt Krakkóban, Wittenbergben, Frankfurtban, Heidelbergben, Strassburgban, Genfben, Zürichben, Bázelban, Lyonban, Párizsban és Padovában.
A prédikátorok műveltségi színvonalának nagyfokú emelkedése és jelentős részük magas képzettsége folytán irodalmi munkásságukban előtérbe kerültek a tudós humanista vonások. A szélesebb tömegekhez forduló, korábban igen népszerű agitatív műfajok a század utolsó harmadában háttérbe szorultak, s helyüket részben a rendszeres lelkipásztori tevékenységgel együttjáró műfajok (prédikáció), részben pedig a teológiai kérdéseket szakszerűen tárgyaló, illetve az ellentétes álláspontokat vitató munkák kerültek. A protestáns egyházi irodalom tudományos színvonala így jelentősen emelkedett, és formai szempontból is kulturáltabbá vált, fokozódóan dogmatikus és papos-iskolás jellege következtében azonban színtelenebb és egysíkúbb lett. Hasonló színvonalú és jellegű volt a meginduló katolikus egyházi irodalom is, amely minden tekintetben a protestáns példaképekhez igazodott. S csak részben 489mutat különbséget az antitrinitáriusok és szombatosok irodalmi termése: műveik a merész ideológiai tartalom ellenére többnyire szintén a nehézkes teologizáló irodalom keretébe tartoznak. Előnyösen különböznek azonban az antitrinitárius egyházi írók más felekezetű társaiktól azáltal, hogy a világi műveltség és szépirodalom iránt nem viseltetnek ellenszenvvel, sőt ez utóbbinak aktív művelésétől sem tartózkodnak – persze a hazai polgárság és nemesség felfogásának megfelelő morális tanulságok demonstrálásának ürügyén (pl. Enyedi György, Bogáti Fazekas Miklós).
A jelen periódusban tovább fejlődött és szélesedett a magyar könyvnyomtatás, melynek 16. századi elterjedésével és termelésével már a reformáció irodalmának bevezetésében részletesen foglalkoztunk. Újabb jelentékeny műhely mindössze három keletkezett: a Károlyi-bibliát nyomtató vizsolyi nyomda, valamint Gutgesel Dávid bártfai üzeme (1578) és a Telegdi Miklós által alapított egyetlen katolikus sajtó Nagyszombatban (1578). Ez utóbbinak viszonylagos gyöngeségére vall, hogy ugyanazon idő alatt a bártfai protestáns nyomda kétszer annyi művet (60) adott ki, mint a nagyszombati (30); Telegdi nyomdaalapításának mégis igen nagy a történeti jelentősége: a debreceni műhely után ez a második olyan magyar nyomda, melynek munkája – akadozásokkal ugyan – egészen a jelen korig folytatódott. A nyomdászat fejlődése, az egyházak ereje és a patrónusok támogatása lehetővé tette, hogy a református és evangélikus egyházi irodalom csaknem minden fontosabb terméke napvilágot lásson. Arra azonban nyomdáinknak a magyar gazdasági viszonyok és a történeti helyzet következtében már nem volt módjuk, hogy a nemzetközi könyvkiadásba is aktívan bekapcsolódjanak. Azok a neves protestáns teológusok és tudósok (pl. Szegedi Kis István, Laskai Csókás Péter), akik nemcsak a hazai közönségre gondoltak, hanem egész Európára tekintettek, szakmunkáikat a nagy nyugati könyvkiadóknál jelentették meg, akárcsak az előző periódus tudós humanistái.
Ezekkel a kedvező publikációs lehetőségekkel csupán az antitrinitárius írók nem rendelkeztek. Pedig kezdetben nagy lendülettel indult meg Erdélyben az unitárius könyvkiadás, s az 1560-as évek végén a János Zsigmond által felállított gyulafehérvári műhely, mint az európai antitrinitáriusok egyetlen legális, állami támogatást is élvező nyomdája, nemcsak az erdélyi szükségleteket látta el, hanem latin nyelvű kiadványaival – néhány évig – az európai közvélemény figyelmét is magára vonta. Báthori István azonban a fejedelmi központ antitrinitárius létesítményei között ezt is megszűntette, s bár a kolozsvári Heltai műhely a nagy nyomdaalapító halála után is unitárius tulajdonban maradt, vallásos, teológiai munkákat a már említett cenzúra-rendelet miatt nem adhatott ki. Dávid egyik munkatársa, a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédiát megjelentető Karádi Pál kísérletet tett ugyan arra, hogy primitív nyomdáját 1571 után török hódoltsági területen, Simándon, illetve Temesváron üzemeltesse, s lehet, hogy sikerült is egy-két antitrinitárius munkát kibocsátania, ezek azonban elvesztek, s vállalkozása nem lehetett hosszú életű. Ritka kivételtől eltekintve, az unitárius irodalom, s magától értetődően a szombatos is, a század utolsó harmadában ezért kéziratos jellegű.
