A Szent-Iván-éji álom két negyedrét kiadása jelent meg 1600-ban, az egyik Thomas Fisheré, a másik James Robertsé, mely az előbbinek utánnyomása; de Shakspere összes műveinek kiadása ez utóbbit vette föl, míg a szöveg helyes megállapítására nézve inkább az előbbinek van jelentősége. A Fisher-féle kiadás czímlapján világosan meg van említve, hogy e darabot a Lord Chamberlain társasága már többször előadta nyilvánosan, s Meres 1598-ki lajstromában a Szent-Iván-éji álom már bennfoglaltatik Shakspere művei között. Származását tehát minden esetre az 1598-ik évet megelőző időbe kell tennünk, a költő fiatal korába. Ide utalnak a görög nevű személyek is, a gyakori rímek, a nyelvezet gazdag színei, a tündérek bájos pajkossága, a leírások túlsúlya a cselekvény fölött. „Úgy érezzük, – mondja egyik angol magyarázója – hogy „Romeo és Juliá”-val együtt ama boldog órák műve volt ez, midőn ihletből és dúsgazdag képzelmének teljességéből írt, azon időközökben, melyeket mindennapi munkája – a közönséges szükségletre való daraboknak, mint VI. Henrik három részének átdolgozása – engedett. Ezeket a mindennapi használatra, a színház számára készítette, melynél alkalmazva volt; de túláradó költő-szívét oly termékekben öntötte ki, mint „Romeo és Julia” délvidéki története, vagy a tündéri „Szent-Iván-éji álom,” melynek minden lapja verőfényes erdei tisztás, a mint aranysugarakban fürdik a sötét zöld keret közepett.”
Származási évének közelebbi meghatározására hiányzanak a tételes adatok; csak a munka némely benső jeleire alapított találgatásnak van helye. Hivatkozni szoktak azon helyre, hol Titánia leírja a csapásokat, melyek Oberonnal való meghasonlása miatt a földet érték.
| Hiába vonta jármát az ökör, |
| Földműves ingyen izzadt; és a zöld |
| Vetés ifjan, szakáll nélkül, rohadt meg. |
| Üres az ól a vizbefúlt mezőn, |
| A mételyes nyáj hizlal varjakat; |
| Iszap borítja a pásztor-tekét, |
| S a gyalog ösvényt a szép zöld gyepen |
| Ki sem vehetni, mert nem járja nyom. |
| Nem ér halandó ember víg telet, |
| Éjente nem zeng áldott himnusz és dal, |
| Miért is a hold, e folyam-királynő, |
| Sápadt dühében mossa a leget |
| S bőven tenyésznek csúzos nyavalyák. |
Festői leírását látják ebben ama természeti csapásoknak, melyek Angliát az 1594-ik év nyarán látogatták meg, s melyekről a jegyzetekben idézett „Charity” czímű költemény is megemlékezik. Hogy Shaksperenek szokása volt a korabeli feltűnőbb természeti jelenségeket beszőni drámáiba, azt „Romeo és Juliá”-ban is megmutatta; nem valószínűtlen hát, hogy az idézett sorokban csakugyan az 1594-iki rossz esztendőre hivatkozik. Ezt azonban csak úgy tehette hatással, ha az idézett esemény hallgatóinak még élénk emlékezetében élt, tehát kevéssel utána, talán már 1595-ben.
Különben e kérdés meghatározására befolyással volt ama másik kérdés: vajjon menyegzői alkalmi darabnak kell-e tekinteni a Szent-Iván-éji álmot vagy nem? Annyi bizonyos, hogy tárgya nemcsak menyegző, hanem magában a darabban is menyegzői ünnepélyt látunk; de hogy egyenesen e czélra iratott volna, erre nézve nem egyeznek meg egymással a Shakspere-magyarázók. A kik ily alkalmi darabnak tekintik, azoknak a menyegzőt is keresniök kell, melynek dicsőítésére készült volna, s természetesen csakis valami kiváló egyén menyegzőjére lehet gondolniok. Ilyen volna Southampton gróf, Shakspere barátja és pártfogója, kinek menyegzője 1598-ban volt s így e hypothezis mellett a darab származási ideje is ez év lett volna. Mások Essex gróf menyegzőjére gondolnak, mely 1590-ben tartatott s így ez volna a darab születési éve is. Ezek szerint Titánia szerelme Zuboly iránt nem más, mint szatira Erzsébetre és Raleighra, a mit már azért is nehéz elhinni, mert a darab különben többször igen hízelgően czéloz Erzsébetre, mint például azon a helyen, hol Oberon a bűvös virág keresésére küldi Puckot.
| Azon időbe’ láttam én (te nem), |
| Repülni a föld s a hűs hold között |
| Tegzes Cupidót: biztos czélba vőn |
| Egy vesztaszűzet nyúgat trónusán; |
| Pattant az ivről a szerelmi vessző, |
| Átfúrni képes százezer szivet: |
| De láttam, a tűz-nyil hogyan aludt ki |
| A vizenyős hold szűz sugáriban, |
| S a fejedelmi papnő elhaladt |
| Szűz gondolattal, szerelem ne’kül. |
| Szemmel kisértem az eső nyilat: |
| Egy kis virágra húllt az nyúgoton, |
| Tejszín előbb, most bibor sebben ég: |
| Hívják a lányok égő szerelemnek. |
A nyugat trónusán ülő vesztaszűz, kinek szívén nem tud sebet ejteni Cupido nyila, Erzsébet, a „szűz királynő,” kinek szemében a legkedvesebb dicséret szüziességének magasztalása volt.
Ha tehát igaz volna, hogy Shakspere a Szent-Iván-éji álmot alkalmi darabnak írta valamely főúri menyegzőre, származási évét 1590-re vagy 1598-ra kellene tenni. Mások azonban nyomós okokat hoznak elő azon föltevés ellen, mintha Shakspere darabja egyszerűen a Ben Jonson-féle maszkok kategóriájába volna sorozható. Ellenmond ennek már terjedelme is. Ben Jonson maszkjai valódi alkalmiságok voltak s e természetöknek és feladatoknak megfelelőleg egyikök sem terjed hosszabbra, mint Shaksperenek egy-egy felvonása. Nehéz föltenni, hogy Shakspere kevesebb tapintattal bírt volna s kevésbbé helyesen tudta volna megitélni a közönséget és a hatás föltételeit, hogy egy menyegzői ünnepet ülő s mindenféle más mulatságot is élvező társaság türelmét a szokott mértéknél ötszörte hosszabb darabbal tegye próbára. De ezen kívül hiányzik itt az alkalmiságnak minden más ismertető jele is. Minden alkalmi műnek jellege az, hogy az ünnepelt személy körűl forog s reá vonatkoztat mindent, a mit felölel: a Szent-Iván-éji álom-ban semmi ilyest nem találunk; a legcsekélyebb czélzás sincs benne, sem a személyekre, kiket ünnepelne, sem a czélra, melyért iratott volna. Még prológja vagy epilógja sincs, melyben a költő kifejezné a darab rendeltetését, ámbár más darabjainál jelentéktelenebb okok is rábírták, hogy szándékát a prológban vagy epilógban világosan kimondja.
Ezekhez járúl még az a fontos körülmény, hogy mind a két menyegző, melynek ünneplésére szolgált volna, mind Essexé, mint Southamptoné, titokban, Erzsébet tudta nélkül és akarata ellen történt, s haragját vonta magára. Hogyan lehet föltenni, hogy az óvatos titkolózással tartott menyegzőre nagy ünnepi darab készüljön, s nemcsak a költő, ki a darabot írja, hanem a színészek is, kik eljátszák, bele avattassanak a féltve őrzött titokba, melynek fölfedezése a legnagyobb veszélyt vonhatta maga után?
Nem valószínű tehát, hogy a Szent-Iván-éji álom nem volna egyéb, mint valamely főúr menyegzőjét ünneplő alkalmi darab. Az a pajkos szeszély, melylyel a manók össze-vissza keverik a szerelmes embereket, egymásba szerettetik, kiszerettetik egymásból, inkább a szerelem nevetségessé tételére, mint dicsőítésére való. Thesesus sem úgy beszél a szerelemről, hogy valami nagy kegyeletet gerjeszszen iránta, a mint pedig a szerelmet megkoronázó menyegzői ünnepen illenék.
| Bolond s szerelmes oly fővő agyú |
| S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát, |
| Mit józan ész felfogni képtelen. |
| Az őrült, a szerelmes, a poéta |
| Mind csupán képzelet: az egyike |
| Több ördögöt lát, mint pokolba férne; |
| Ez a bolond; nem máskép a szerelmes, |
| Czigány nőből is Helenát csinál. |
Így beszélnek a szerelemről. Hát még a mit tesznek a szerelmesek! Lysander és Demetrius mindketten Hermiába szerelmesek, Heléna Demetrius után szalad, de az gorombán elkergeti, s a szerelmes lány minden gorombaságot eltűr. Lysander, mikor aludni megy, még Hermiába szerelmes, s mikor fölébred, az első csínos arcz, Helénáé, mely szemébe ötlik, ez iránt gyújtja lángra vérét. Most már ez után szalad és Hermia, a tegnap még imádott lány, neki most „macska, bojtorján, czirmos tatár, undok gyógyszer, gyűlölt ital.” Demetrius is elalszik s ébredve először Helénát pillantja meg, az ő vére is lángra lobban, ő is a tegnap még gyűlölt leány után szalad, s most már ő is, Lysander is, Helenáért versengenek s elvágnák érette egymás torkát, és Hermiát, kiért tegnap megölték volna egymást, most egyformán megvetik, kergetik és szidják. Igaza van Pucknak, midőn felkiált: „Beh bolond az emberfaj!” Az a varázs szer, melyet ő pajzánúl az alvók szemére csepegtetett, ott kering minden ember ereiben, s tündéri beavatkozással vagy e nélkül, mindig bolonddá teszi az embert a szerelem. Ennek a példája Titánia szerelme is a szamárfejű Zuboly iránt. Az a bűvös csepp, melyet Oberon szemére ejtett, s mely a szamárfejű otromba ficzkót szépnek mutatja szemének, a szamárordítást édes zenévé változtatja fülében, ott csügg minden szerelmes ember szemén és annyira megzavarja tiszta látását, hogy a szeretett lény semmi hibáját sem veszi észre, delinek látja az otrombát, élczesnek a butát.
Inkább azt lehetne mondani, hogy Shakspere, miután „Romeo és Juliá”-ban megmutatta a szerelem pusztító hatalmát s feltűntette tragikus nagyszerűségét: e darabjában nevetséges oldaláról mutatja be a szerelmet s elénk állítja komikumát. A mint Julia és Romeo szerelme az első pillantásra támad, s e pillanat végzetessé válik egész életökre és végűl megsemmisíti mindkettejüket, úgy mutatja meg itt e rögtön lángra lobbanó szerelemnek nevetséges oldalát, ismét bizonyságát nyújtván ama igazságnak, hogy minden szenvedély egyaránt tragikus és komikus, s a külső és belső körülmények szerint vagy boldogtalanná vagy nevetségessé teszi az embert. A szerelem e komikus felfogásának megfelelő az eskü is, melyet a szerelmes Hermia tesz Lysandernek:
| Esküszöm Amor legfeszesb ivére |
| S aranyhegyű nyilára itt neked; |
| A hű galambra, mit kedvel Cythére, |
| S mindenre, a mi forraszt szíveket; |
| A tűzre, mely lángolt Didó alatt, |
| Midőn a csalfa Trójai szaladt; |
| A mennyi férfi-hit már szegve lőn, |
| Mely számra több, mint nő valaha tőn… |
Így tüntetve fel, ily példákban testesűlve meg, ily szavakkal, ily tettekkel rajzolva, ily eskükkel erősítve, a szerelem épen nem költ magasztos és kegyeletes hangulatot, milyen egy menyegzői ünnepen megkívántatnék, hol a költő feladata kedvében járni hatalmas pártfogójának.
A költő három különböző kört egyesít e darabjában egy bájos, játszi, álomszerű cselekvénynyé. Az első Theseus köre; központja Theseus és Hippolyta eljegyzése, drámai elemei Lysander és Hermia, Demetrius és Heléna szerelmei. A második a munkások köre, kik a királyi menyegzőn színdarabot készülnek előadni, s ennek drámai része Zuboly kalandja a tündérekkel. Végűl a harmadik a tündérek köre: Oberon és Titánia meghasonlása és kibékülése. A tündérek befolyása az emberi dolgok menetére mind a három kört egymásba fonja s az egész cselekvénynek megadja az egység jellegét. E különféle elemek kiválogatására Shakspere régibb forrásokban találhatott ujjmutatást, de az egésznek ily összeállítása és ebben a cselekvényben való egyesítése az ő költői leleményének munkája.
Chaucer „Knight’s Tale”-jében szó van Theseus és Hippolyta harczáról, eljegyzéséről és vadászati ünnepélyéről. Cselekvénye azonban egészen más: Shakspere innen legfölebb Philostrat nevét vette és azt a gondolatot, hogy Theseus és Hippolyta menyegzőjét tegye a fényes keretté, melyben e bájos játékot megírja. A tündérekről szintén talált a régi Chaucernél némi megemlékezést, „The Wife of Bathes Tale”-jében, hol elmondatik, mily tele volt még Anglia Arthur király idejében tündérekkel, miként tánczolt a tündérkirálynő a zöld mezőkön kiséretével, s miként győzték le végre a kolduló barátok rajai a tündéreket. Huon de Bordeaux Oberonját már 1579-ben lefordították angolra és Shakspere előtt már Greene felhasználta a tündérkirály alakját egy drámában. (The Scottish Historie of James the fourth, slaine at Flodden. Intermixed with a pleasant Comedie presented by Oberon King of Fayeries.) Robin pajtás csínyjeiről is jelent meg egy külön munka, melyről a jegyzetekben bővebben megemlékszünk. Végre a mi a színjátszó mesterembereket illeti, ezekre nézve a költőnek nem kellett semmi írott forráshoz fordúlnia. Ha maga körűl tekintett, mindenütt látta a példákat. Egész Anglia színdarabot játszott akkoriban, kezdve az udvartól s a legfelsőbb köröktől le egészen a Zuboly-féle mesteremberekig. Erzsébet királynő is láthatott útazásaiban, a tiszteletére rendezett ünnepélyeken elégszer Pyramus és Thisbe siralmas komédiájához hasonló előadásokat.
E különböző elemeket kötötte össze a költő: Theseus atheni társaságát a germán néphit tündéreivel és a korabeli színjátszó angol mesteremberekkel. Az anachronismusokkal másutt sem törődött; annál kevésbbé lett volna helyén itt, e bájos álomban venni figyelembe a chronologia és geographia szabályait. Valóban olyan e darab, mint egy kedves nyáréji álom, az illatos erdő enyhe hűsében, hol mintha magunk nyugodnánk Titánia pihenő helyén, melyet Oberon így ír le:
| Van egy kies part, hol kakukfű nő, |
| Hol dús virányt rukercz s ibolya sző, |
| Fölötte sűrű lonczból mennyezet, |
| Vad rózsa, gyönge jázmin fog kezet: |
| Ringatva ott szunnyad táncczal, zenével |
| Titánia egy kissé minden éjjel; |
| Ott vedli tarka bőrét a kigyó, |
| Mely gúnya épen egy tündérre jó. |
És a darab végére érve mintegy édes, jótevő álomból ébredünk fel, sajnálva a szép tündéri képeket, melyeket többé nem látunk, és mégis teljes kéjjel élvezve az újra derengő napfényt, melynek kelését így hirdetik a tündérek:
| Im Aurora követje már közelget, |
| Fényes világa minden kósza lelket |
| Míg napkelet kapúja lángot ont, |
| S tengerre tárva ékes szárnyait |
| Aranynyá festi zöld hullámait. |
A költő színgazdagság, a kifejezés varázsa és pompája mintegy andalító zene gyanánt kiséri végig az egész kedves álmot. A mint mi magyarok Vörösmarty „Csongor és Tündé”-je, úgy hivatkoznak az angolok a Szent-Iván-éji álomra, ha nyelvök báját, erejét, zenei hajlékonyságát akarják bebizonyítni. Arany János fordítása, mely a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásának első kötetében jelent meg, méltó fogalmat nyújt az eredetinek szépségeiről. A nemzeti színházban e fordításban kerűlt először színre 1864-ben.
Valóban pazar kézzel vannak elhintve a szépségek e darabban. A mélyértelmű gondolatok, az eredeti hasonlatok, a kecses fordulatok, a festői leírások, mind meg annyi drága hímzések, melyek az egészre boruló rózsaszínű tündérfátyolt áttörik. Ha idézni akarnók szép helyeit, csaknem minden lapját ki kellene írnunk; legyen elég hát a már előbb idézetteken kívül ama sorokat említnünk, melyekben Heléna a két leány gyermekkori barátságát festi:
| Hát mind ama közös terv, fogadott |
| Testvéri hűség, jól telt kedves órák, |
| Midőn szidtuk a gyors lábú időt, |
| Ha válni kelle, – mind felejtve van? |
| El iskolánk? az ártatlan gyerekkor? |
| S midőn, két művész istennő gyanánt, |
| Együtt teremténk tűvel egy virágot, |
| Egy mintaképről és egy pamlagon, |
| Egy dalt csicseregve, egy hangkulcs szerint, |
| Mintha kezünk, keblünk, elménk, szavunk |
| Csak egy lett volna. Így növénk együtt |
| Mint összeforradt két cseresznye, mely |
| Elválva látszik, válva mégis egy; |
| Mint egy kocsányon termett pár bogyó; |
| Ránézve két test, benne szív csak egy; |
| Vagy mint czímerben lévő két paizs, |
| Egy úr sajátja, egy sisak födi. |
És végűl híres sorai a költő képzelméről, melyekben legigazabban festi saját csodálatra méltó erejét.
| Szent őrületben a költő szeme |
| Földről az égre, égről földre villan, |
| S míg ismeretlen dolgok vázait |
| Megtestesíti képzeletje, tolla |
| A légi semmit állandó alakkal, |
| Lakhelylyel és névvel ruházza fel. |