I. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Szoba a kastélyban.
Király, Királyné, Polonius, Ophelia, Rosenkrantz és Guildenstern jönnek.
KIRÁLY.
Hát semmi úton nem birtok eléje
Kerűlni, mért ölté fel e zavart,
Roncsolva durván csendes napjait
Bomlott s veszélyes dőresége által?
ROSENKRANTZ.
Bevallja: érzi ő, hogy háborog;
De hogy miért, nem mondja semmi áron.
GUILDENSTERN.
Nem is találtuk könnyűnek kilesni:
Őrűlt ravaszként résen áll, mihelyt
Valódi hogyléte felől akarnánk
Belőle csalni bármi vallomást.
KIRÁLYNÉ.
Jól fogadott-e?
ROSENKRANTZ.
Mint kész udvaroncz.
GUILDENSTERN.
De nagy erőtetéssel hajlamin.
ROSENKRANTZ.
Szóban fukar volt; de ha kérdezénk,
Felelni bőkezű.
KIRÁLYNÉ.
Élvekbe nem
Vonátok egy kicsit?
ROSENKRANTZ.
Felséges asszony,
Történt, hogy útban egy csapat szinészt
Értünk utól, s említők ezt neki;
Minek hallása némi látható
Örömre gyújtá. Itt vannak, az udvar
Körűl, s parancsuk is van, gondolom,
Hogy még ma este játszszanak előtte.
POLONIUS.
Való biz’ az; s fölkéri általam
Fölségteket, nézzék s hallják meg azt
A nem-tudom-mit.
KIRÁLY.
Kész szívvel; s nagyon
Örvendek ily irányán.
Csak ösztönözni kell őt, jó urak,
S unszolni kedvét ily gyönyörre folyvást.
ROSENKRANTZ.
Teszszük, királyom.
(Rosenkrantz és Guildenstern el.)
KIRÁLY.
Menj, Gertrud, te is;
Mert titkon érte küldénk Hamletért,
Hogy itt találja, csak mintegy esetleg,
Opheliát; az atyja és magam
Elrejtezünk, s így látatlan, de látva,
Bizton biráljuk e találkozást,
S magaviseletéből hozzávetünk:
Szerelmi bú-e, vagy nem, a mitől
Rá jött e szenvedés.
KIRÁLYNÉ.
Szót fogadok.
Ophelia, rád nézve azt ohajtom,
Szépséged lett legyen a boldog ok,
Hogy Hamlet ily zavart; remélem, így
Erényed a jó útba viheti,
Mindkettőtök becsűletére.
OPHELIA.
Vajha
Úgy légyen, asszonyom!(Királyné el.)
POLONIUS.
Járkálj te, lyányom, itt. – Fölség, ha tetszik,
Elbúhatunk. – Te meg olvass e könyvből:
Leplezze a szinlett foglalkozás.(Opheliához.)
Mért vagy magadban. – Nem hijába mondják – Sok példa van rá – hogy ájtatos arczczal
Kegyes gyakorlattal, beczúkorozzuk
Magát az ördögöt.
KIRÁLY (félre).
Nagyon igaz:
Mint sebzi váddal lelkem’ e beszéd!
A festett rima-kép nem undokabb
Ahhoz képest, mivel kenik-fenik,
Mint szörnyű tettem szépítő szavamhoz.
Oh mily nehéz kő!
POLONIUS.
Hallom lépteit:
Vonuljunk hátra, felséges uram.
(Király és Polonius el.)
Hamlet jő.
HAMLET.
A lét, vagy a nem-lét kérdése ez.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni, – elszunyadni, – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
S szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly czél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni, – elszunyadni, – és alunni!
Talán álmodni: – ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jönnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnak paczkázásait,
S mind a rugást, melylyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg útazó – le nem
Lohasztja kedvünk’, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? – Ekkép az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét. – De csöndesen!
A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba
Legyenek foglalva minden bűneim.
OPHELIA.
Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem
Láttam fönségedet?
HAMLET.
Köszönöm alássan; jól, jól, jól.
OPHELIA.
Uram, nehány emléke itt maradt,
Már rég óhajtám visszaküldeni,
Kérem, fogadja el.
HAMLET.
Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.
OPHELIA.
Fönséges úr, hisz tudja hogy adott;
S hozzá illatnak édes szavakat:
Vedd vissza, mert illatjok elapadt;
Nemes szívnek szegény a dús ajándék,
Ha az adóban nincs a régi szándék.
Itt van, fönséges úr.
HAMLET.
Ha! ha! becsületes vagy?
OPHELIA.
Uram!
HAMLET.
Szép vagy?
OPHELIA.
Hogyan, fenséges úr?
HAMLET.
Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel.
OPHELIA.
Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel?
HAMLET.
Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból a mi, kerítővé, mintsem a becsület hatalma a szépséget magához hasonlóvá tehetné. Ez valaha paradox volt, de a mai kor bebizonyítá. Én egykor szerettelek.
OPHELIA.
Valóban, fenség, úgy hitette el velem.
HAMLET.
Ne hittél volna nekem; mert hijába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz. Én nem szerettelek.
OPHELIA.
Annál inkább csalódtam.
HAMLET.
Eredj kolostorba; minek szaporítnál bűnösöket! Én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint a mennyi gondolatom van hogy bele férjen, képzeletem hogy alakítsa, vagy időm hogy elkövessem benne. Ily ficzkók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között! Czinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higyj közülünk. Menj Isten hírével, kolostorba. Hol az apád?
OPHELIA.
Otthon, uram.
HAMLET.
Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játszsza a bolondot máshol, mint saját házában. Isten veled.
OPHELIA.
Oh, könyörűlj rajta, mennybéli jóság!
HAMLET.
Ha férjhez mégy, ím ez átkot adom jegyajándékul: légy bár oly szűz mint a jég, oly tiszta mint a hó: ne menekülhess a rágalom elől. Vonulj kolostorba; menj; Isten veled. Vagy, ha okvetlen férjhez kell menend, menj bolondhoz, mert okos ember úgyis tudja bizony, miféle csudát szoktatok csinálni belőle. Zárdába hát; eredj, hamar pedig. Isten veled.
OPHELIA.
Oh ég hatalma, állítsd helyre őt!
HAMLET.
Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony! Isten megáldott egy arczczal, csináltok másikat; lebegtek, tipegtek, selypegtek; Isten teremtéseinek gúnyneveket adtok, s kaczérságból tudatlannak mutatkoztok. Eredj! jól laktam már vele; az őrített meg. Nem kell több házasság, mondom; a ki már házas, egy híján, hadd éljen; a többi maradjon úgy a mint van. Zárdába; menj!(Hamlet el.)
OPHELIA.
Oh mely dicső ész bomla össze itten!
Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve;
E szép hazánk reménye és virága,
Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz,
Figyelme tárgya minden figyelőnek,
Oda van, ím, oda!
S én legnyomorúbb minden bús hölgy között,
Ki szívtam zengő vallomási mézét,
Most e nemes, fölséges észt, mikép
Szelíd harangot, félreverve látom;
Nyílt ifjúsága páratlan vonásit
Őrült rajongás által dulva szét.
Oh jaj nekem,
Hogy a mit láttam, láttam; és viszont,
Hogy a mit látok, látom az iszonyt!
A Király és Polonius jönnek.
KIRÁLY.
Szerelem! nem arra tart e szenvedély!
Se a beszéd, bár egykissé laza,
Nem volt bolondság. Van valami lelkén,
A min kotolva űl e mélakór,
S minek kikölte és felpattanása
Veszélybe dönthet. Azt hogy megelőzzem,
Gyors eltökéléssel így gondolám:
Menjen sietve Angliába Hamlet,
Megkérni az elmúlasztott adót:
Talán a tenger, a kültartományok
Sokféle tarka tárgya kiveri
Ezt a szivébe rögzött valamit,
Melyhez tapadt elméje kiragadja
Önnön magából. Mit mondasz reá?
POLONIUS.
Jó lesz; de mégis azt hiszem, hogy e baj
Első csirája és eredete
Szerelmi bánat. – Nos, Ophelia!
Nem kell hogy elmondd, Hamlet mit beszélt,
Hallottuk azt mind. – Felséged magas
Tetszésitől függ; de én azt javaslom:
Királyné anyja most játék után
Hivassa bé őt, és négy szem között,
Szép szóval birja rá, ha felfödözné
E bú okát; fogja röviden őt;
Én meg, ha tetszik, hallgatózzam ott,
Hogy mit beszélnek. Ha nem boldogul:
Ám menjen Angliába Hamlet, vagy hová
Elcsukni jónak látja bölcseséged.
KIRÁLY.
Úgy légyen; én is a mellett vagyok:
Őrizve járjanak őrült nagyok.(El. mind.)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT