3. Kormánylap, amely népszerű is akart lenni: a BUDAPESTI HÍRLAP (1853–1856)
3. Kormánylap, amely népszerű is akart lenni: a BUDAPESTI HÍRLAP (1853–1856)
Szilágyi szerkesztői magatartása 1853–1856 között változatlan maradt, éppen ezért maga a lap a belpolitikai és társadalmi kérdésekről a külpolitika felé tolódott el. A keleti kérdés élesedése, majd a krími háború idején, az európai politikával és eseményeivel foglalkozva, két szempontból is számíthatott arra, hogy sikerül az olvasókat megnyernie a kormány közbeavatkozása nélkül. A keleti háború önmagában is azt jelentette a magyar olvasóknak, hogy változik a nagyhatalmi helyzet, aminek következményeként remélték, hogy az ország helyzete is. Másrészt ekkortól lehetett végre szabadon írni az orosz birodalom és politikája ellen. A szabadságharcot leverő és főleg a szláv nemzetiségeket támogató Oroszország ekkor az egyik legfőbb nemzeti veszély szerepében jelent meg, ezért elítélése és hírlapi támadása fontos ellenzéki program volt. 1854 márciusától A keleti ügy és Oroszország címmel írta Szilágyi a vezércikkeket, április elejétől külön hadi rovatot létesített (Tudósítások a harctérekről), s a tárcák jelentős része is valamiképpen kapcsolódott ehhez a kérdéskörhöz. A külföldi levelezők ugyancsak erről írtak.
A bécsi levelezőnek, Kecskeméthynek különleges volt a szerepe. A birodalom 336fővárosából gyorsan tudott tudósításokat küldeni a politikai hangulatváltozásokról, s mint könyvcenzornak számos röpirat fordult meg a keze között; ezeket a füzeteket vagy vaskos köteteket rendszeresen ismertette, azokat is, amelyeket állásánál fogva betiltott. Mindig tömören és világosan fogalmazta meg az álláspontokat, s ha saját véleménye vagy hivatali kötelessége alapján el is ítélte valamelyiket, legfontosabb tartalmi jegyeit, szempontjait legalább így nyilvánosságra hozta. Ekképp képviselte a politikai kérdéseknél alapvetőbbnek tartott liberális alapelvet, a nyilvánosságot a közügyek intézésében.
Már az 1854. év folyamán az ő levelei jelezték előre a kormánylap későbbi érdeklődési irányát, fő területét: az anyagi, közgazdasági kérdések, a pénz- és bankügyek előtérbe kerülését. 1855-től egyre inkább ezek lettek a bécsi levelek fő témái. Bár a szakmai kérdésekben Kecskeméthy nem versenyezhetett a szakember, a banktisztviselő Falk Miksával, azt azonban tudatosította a magyar olvasókban, hogy a gazdasági kérdések a kor alapkérdései, s azok határozzák meg a politikát is, Magyarország jövőjét is. 1855. április 2-án írta: „a tudomány mai kölcsönhatása a gyakorlati élettel oly sokoldalú, hogy minden ágáról, de legkivált mondható a közgazdászat tudományáról, miszerint: a tudomány nem csak szellemi jó, hanem anyagi jóllét, vagyon, pénz is egyúttal. Tudatlanság = szegénység.” Ebben a témakörben bátran kritizált is, s attól sem tartózkodott, hogy például Bruck pénzügyminisztert ne nevezze „igen élces humoristának” (1855. november 8.).
Kecskeméthy bécsi leveleinek fontos része volt az, amely nem a napi politikai eseményekkel vagy hangulatokkal foglalkozott – a kombinációktól pedig, Falk Miksától eltérően, mindig tartózkodott –, hanem Bécs hétköznapi életével, kulturális eseményeivel vagy az európai kultúra, civilizáció új jelenségeivel. Egy-egy mondattal, bekezdéssel fontos jelenségekre hívta fel a figyelmet. A magyar sajtóban ekkor szokatlanul együttérző hangon írt a munkások nyomoráról (1855. április 6.), az úrbéri ügy rendezetlenségét a magyar földbirtokosi mentalitással kötötte össze (1855. május 8.), többször írt a világkiállítások és az ipar, illetve a különböző nemzetek sokszorosan egymást átható kapcsolatáról s a közlekedés fejlődésének világtörténeti jelentőségéről.
A Budapesti Hírlap első három évében a tárca rovat átalakult. A Magyar Hírlapban kezdetben esetleges volt ez a rovat, rendszertelenül jelentkezett és műfajilag sem vált el a lap politikai részétől. Bulyovszky Gyula szerkesztette, s viszonylag rendszeresen írta a fővárosi tárcaleveleket is, meggyőződése szerint franciás stílusban, inkább azonban érzelgősen, helykitöltő hosszadalmassággal és a jellegzetességek iránti érzék nélkül, vagyis érdektelenül. Kívüle valószínűleg csak a rovat felhasználásának szempontja indokolta, hogy mintegy egy éven keresztül itt jelenjék meg Warga János sorozata arról, hogy melyek „A közoktatásügyi ministerium teendői Magyarországon”, Palugyay Imre statisztikai cikkei vagy Balásházy János két cikke a „Magyar Tudós Társasági viszonyok”-ról. Lényegesen kevesebb volt a tárcába jobban illő 337írás. 1850 végétől kezdtek rendszeresen megjelenni az életképek, anekdotikus elbeszélések, novellák és külföldi tárcalevelek Bérczy Károly, Bernáth Gáspár, Obernyik Károly, Jósika Miklós, Jókai Mór, Pákh Albert, Révész Imre, Szilágyi Sándor és Dobsa Lajos tollából, illetve egy-egy francia szépirodalmi fordítás Tóth Dénestől. 1851-ben a rovatot megtöltötték ezek az írások, s bár ekkor az eléggé egysíkúan szépirodalmias lett, ezen a téren legalább részben jó nevek többé-kevésbé érdekes írásait közölte. A következő évben azonban tartalmilag kiürült a rovat.
A Budapesti Hírlap megindulásakor Szilágyi Ferenc megpróbálta a tárca rovatot is újjászervezni és megélénkíteni. 1853 januárjában mint ezen belüli alrovat indult meg az Athenaeum, Török János szerkesztésében. Ennek célja az lett volna, hogy „az erők egyesítése” érdekében a tudományokat népszerűsítse – Törökről lévén szó, természetesen Széchenyire való hivatkozással. A megjelenő új könyvekről is annotált jegyzéket akart közölni rendszeresen. A rovat azonban néhány jelentkezés után megszűnt. Török megvált a Budapesti Hírlaptól, s rovatát is a Pesti Naplóban folytatta.
Szilágyi lapjának már 1851 óta munkatársa volt Salamon Ferenc (1825–1892). Egy ideig mindketten az S. vagy S. F. jelzéssel éltek, ezért cikkeik nehezen választhatók külön. Salamon 1854-től nagykőrösi tanár lett ugyan, de kétségtelen, hogy írásai, szemléi, kritikai dolgozatai ekkortól kezdve gyarapodtak meg a lapban; 1855 végén aztán visszatért Pestre, a következő évben pedig a Budapesti Hírlap tárca rovatát szerkesztette. Közreműködése nagy jelentőségű volt: egyrészt itt fogalmazta meg kritikában „nemzetirodalom” koncepcióját, itt alakította ki népies esztétikai elméletét, másrészt az egyes nemzetek irodalmát bemutató dolgozataival és – főleg angol – fordításaival fontos művelődési fórummá tette a Budapesti Hírlapot.
1855 első felében a Budapesti Hírlap tárca rovatának többször visszatérő munkatársai lettek Gyulai Pál, Csengery Antal és Kemény Zsigmond. Ideiglenes csatlakozásuk elsőrendű oka az volt, hogy még Szilágyival is inkább hajlandók voltak együttműködni, mint Török Jánossal, aki ekkor szerkesztőként vezette a Pesti Naplót. Az erdélyi kálvinista összefogás azonban csak ideig-óráig tudta áthidalni a személyek és elveik között tátongó szakadékot. A tárca ugyan független volt a lap egészének politikai irányától, mégis különös jelenség volt, hogy a szerveződő nemzeti ellenállás szellemi vezérkarának kiemelkedő alakjai a kormánylap munkatársai voltak – személyi okok miatt.
Gyulai Toldy Ferenc és Greguss Ágost elleni támadás keretében kezdte meg szépirodalmi szemléi közlését, hosszú sorozatokban mutatta be epikus költészetünket és líránk helyzetét. Csengery bírálat megjelöléssel magasztalta Eötvöst, Kővári László erdélyi családtörténeti munkájáról írt, és itt közölte Ipolyi Arnold elleni emlékezetes értekezését. Kemény Zsigmondtól a Rajongók vázlataként készült Deborah című elbeszélést közölte folytatásokban a lap.
A tárcán belül kialakultak a rendszeresen visszatérő témák is: Bulyovszky 338a pesti képzőművészeti életről és a kiállításokról, Salamon Ferenc a Nemzeti Színházról írt Cucharacha néven, Zilahy Károly pedig a pesti tárcaleveleket írta. Hazai és külföldi intézmények, a kulturális élet jelenségei és néhány elhunyt kiválóság is méltatást kaptak a tárcában.
1856-ban megnövekedett Salamon cikkeinek száma, az európai irodalmak bemutatása mellett ekkor közölte Arany János és a „népiesség” című tanulmányát is. Brassai Sámuel három évre rendszeresen publikáló munkatársa lett e rovatnak: tanulmánynak felérő kritikákban mutatta be a fővárosi zenei életet és legfontosabb eseményeit. Ballagi Mór szintén sokszor jelentkezett, nagyrészt könyvkritikákkal, irodalmi ismertetésekkel. Ez év nyarán indultak meg Kecskeméthy Aurél tárcalevelei, melyek egy év múlva „Vasárnapi levelek Bécsből” címen 1858 végéig rendszeresen megmaradtak, s a lap egyik vonzerejét jelentették.
Kecskeméthy tárcalevelei a politikai leveleiben kezdettől fogva meglévő egyik vonulatot fejlesztették önálló cikkformává. Politikai leveleiben is legtöbbször mintegy keretként jelen volt az életforma, a napi események, a kulturális élet és jelenségei. A tárcaleveleknek már csak ez lett a tárgya. Minderről színesen, szellemesen és igen széles körű tájékozottsággal írt Kecskeméthy: a magyar sajtóban ő fejlesztette ki és tette népszerűvé a tárcalevelet. Ezt a cikktípust olyan tartalmassá tudta tenni, annyira közelítette az esszéhez, hogy erre majd csak három évtized múltán, Ambrus Zoltán tárcáiban találunk ismét példát. Kecskeméthy e valóban érett műfaját Ágai Adolf művelte tovább: e téren Kecskeméthy tanítványa volt, azonban a könnyedebb fogalmazással együtt a látványosan csillogó felületességek irányába tolta el azt, az eszmék nélküli elmélkedéseket tette uralkodóvá benne.
1857-től, bár az előző két év magas színvonalát már nem érte el, huzamosabb ideig jó maradt a Budapesti Hírlap tárcarovata. Takács István időről időre egy-egy fürdőhelyünket mutatta be, Kováts Gyula a természettudományok területéről számolt be, Tóth Dénes számos francia fordítással mutatta be főleg a Journal des Débats és a Revue des deux Mondes szellemét és fontosabb szerzőit (Renan, Guizot, Taine, Janin, Montégut). Tóthtól ezt a szerepet 1859–1860-ban Reviczky Szevér, a fiatal, ekkor még Biharban jegyzősködő író és kritikus vette át. Reviczky hamarosan túllépett a puszta fordításokon, s olyan igényű áttekintésekben, mint néhány évvel ezelőtt Salamon, bemutatta néhány nagy nemzeti irodalom egykorú irányzatait, kiemelkedő alkotóit, állapotát. Ugyanebben az időben vette át Brassaitól a zenei kritikák írását Bartalus István; Kempf Ferenc pedig a műbírálatokat készítette.
1860-ban a Budapesti Hírlap tárcarovata, kevés kivételtől eltekintve, már ismét csak a folytatásos regények, elbeszélések közlési helye lett, a tudományos és irodalomkritikai cikkek átkerültek a lap politikai részének Tudomány, művészet és közélet rovatába.
Főként Salamon és Tóth fordításainak eredményeként jelentős külföldi szépirodalmi anyagot közölt az évek során a Budapesti Hírlap. Musset, 339Conscience, Longfellow, Thackeray, Emilia Carlen, Prosper Mérimée (esszé), Otto Ludwig, Puskin, George Sand, Moritz Hartman és Schücking egy-egy műve volt közöttük a legjelentősebb; terjedelmileg is, színvonalban is messze meghaladva a magyar szépirodalmi anyagot, amely olykor évekig hiányzott hasábjairól. Csupán 1857 és 1860 között jelent meg Bulyovszky Lilla, Pálffy Albert és Kuthy Lajos egy-egy műve.
A Budapesti Hírlap első három évében – bármennyire erős volt is külpolitikai érdeklődése, oroszellenessége és bármennyire magasra emelkedett is tárcarovatának színvonala – az előfizetők létszáma fokozatosan csökkent, az első évben máris 300-zal. Bár Szilágyi ellen semmiféle hivatalos panasz sem merült fel 1853-ban, az év végén, a következő évre szóló szerződések megkötése előtt a véleményadásra felkért Protmann már Szilágyi ellen nyilatkozott. Arra hivatkozott, hogy Szilágyi idős kora miatt nem tud alkalmazkodni a kor követelményeihez, ezért új szerkesztővel kellene felváltani. A helytartóság mégis kijelentette, hogy tulajdonképpen meg van elégedve Szilágyi szerkesztői működésével, tehát a következő évre is megkötötte vele a szerződést. A bürokratikus fejetlenségbe fúló játék, amelyet Szilágyi mellett Heckenasttal és Emichhel folytattak, s egy ideig engedték, hogy bérleti ajánlataikkal egymásra licitáljanak, nemcsak Szilágyinak, hanem a helytartóságnak is sok pénzébe került. Szilágyi ugyanis a verseny miatt olyan feltételeket vállalt, amelyeket alig tudott teljesíteni annak ellenére is, hogy takarékosságba kezdett, például leszállította munkatársai fizetését, amiért azok viszont kevesebbet és rosszabb cikkeket írtak. Az év végére már jelezte is a helytartóság alelnöke, hogy e feltételek fenntartásával kikerülhetetlen lesz a kormánylapok bukása. A Budapesti Hírlap példányszáma 1854-ben ezerrel csökkent, az év végére mindössze 1400 előfizetője maradt.
Szilágyi ez évben ismét egy megfelelő lépéssel biztosította szerződése meghosszabbítását, bár most a rendőrfőnök lépett fel erélyesen rossz szerkesztése és örökös személyeskedő vitái ellen. Szilágyi tehát közölte lapjában Bulyovszky Gott erhalte fordítását Nádaskay átjavításaival, s ezt méltatásával együtt felterjesztette az uralkodónak. Ferenc József személyes köszönete után természetesen Szilágyi maradt továbbra is a szerkesztő, sőt bizonyos anyagi könnyítéseket is kapott.
1855 elején Szilágyi sokat lendített a lapon: főleg tárcája révén ekkor voltak a legjobb munkatársai, március közepétől pedig azzal is megpróbálkozott, hogy hírszolgálatával megelőzze a bécsi és pesti lapokat. Erre egyetlen lehetősége volt, délután 4 órakor megjelenő esti lappá alakította a Budapesti Hírlapot, s ezt meg is tartotta 1856-ig. Mégis, ha lassabban is, tovább csökkent az előfizetők száma, 1855 végére alig maradt 1200.
Az év közepén Protmann átfogó elemzést és javaslatot készített a magyarországi kormánysajtóról. Kifejtette, hogy Magyarországon szinte lehetetlen hivatalos lappal a nagyközönségre hatni, csak azok olvassák, akiknek kötelességük, illetve csak a rendeleteket olvassák belőle. A lojális érzelműek pedig inkább a Wiener Zeitungot járatják, mert az mind politikai, mind tudományos 340és irodalmi szempontból jobb. Ismételten javasolta Szilágyi elbocsátását, emellett azonban olyan alapelveket is megfogalmazott elsőként, amelyek később valóban iránytűként szolgáltak. Eszerint a magyarországi kormánylapoknak abban kell különbözniük a Wiener Zeitungtól, hogy fő feladatukul kell tenni: az ország saját belső ügyeiről beszéljenek, és a lapok kiadóit rá kell venni arra, hogy szakértő levelezőket alkalmazzanak az ország minden részéből. Még arra vonatkozó javaslatokat is tett, hogyan lehetne csökkenteni e lapok eladási árát.
A helytartóság ismételt huzavona után úgy döntött, hogy a hivatalos lapok kiadását maga veszi kézbe, csak a nyomtatást és szétküldést adja bérbe, a szerkesztőknek pedig éves fizetést biztosít, az alapdíj mellé kilátásba helyezve a kiegészítést, ha az előfizetők száma emelkedik. A szerkesztők feladata lett „…lapjaikban alapos cikkeket közölni az ország anyagi és szellemi érdekeiről. A napi politikával csak átnézetekben foglalkoznának, nem okoskodó cikkekben.” Szilágyi erre is vállalkozott, s bár most már csak segédszerkesztőként akarták megtartani Nádaskay mellett, mégis sikerült elérnie, hogy ketten legyenek a szerkesztők; ő évi 2000, Nádaskay 1400 forint fizetéssel.
