A MAGYAR NYELVŰ MELLÉKLAPOK: A BÉCSI ÉS A POZSONYI MÚZSÁK
A MAGYAR NYELVŰ MELLÉKLAPOK: A BÉCSI ÉS A POZSONYI MÚZSÁK
Talán e kudarcok hatására, de Windisch példája nyomán is, juthattak arra az elhatározásra, hogy a fennálló újságokhoz melléklapokat indítanak, magyar nyelven. Elsőként Barczafalvi Szabó Dávid vetette fel egy Magyar Múzsának a gondolatát, amit előbb Szacsvay Magyar Kurírja, majd a pozsonyi Magyar Hírmondó valósított meg.
E melléklapok voltak magyar nyelvű folyóirataink közvetlen előzményei. Főfeladatuk azonban még nem volt más, mint az, hogy tehermentesítsék az újságot az irodalmi és a tudományos jellegű közleményektől. Mivel nem volt különösebb programjuk, és mert többnyire egyszerűen az újságokhoz beküldött verseket, recenziókat, kisebb-nagyobb közleményeket helyeztek el bennük a szerkesztők – többnyire válogatás nélkül – színvonaluk meglehetősen alacsony volt. Előfordult ugyan lapjaikon néhány jelentősebb vers és tanulmány, de túlnyomó 209részben a kor átlagízlését tükröző alkalmi költemények töltötték meg az egyes számokat.
Különösen vonatkozott ez a Szacsvay által kiadott bécsi Magyar Musára, amely 1787 elejétől kezdve hetenként kétszer jelent meg, a Magyar Kurír mellékleteként. A bécsi melléklap szerkesztője felhívta olvasói figyelmét arra, hogy küldjenek a Magyar Musa számára verseket és egyéb közleményeket, és a felhívás nyomán nagy számban közölt verseket, meséket, leírásokat, ismeretterjesztő cikkeket, életrajzokat és értekezéseket. Bár találkozunk a lapban Batsányi, Kazinczy, Péczeli és Pálóczi Horváth Ádám írásaival is, a kéziratok beküldői zömmel mégis azok közül a dilettáns versfaragók közül kerültek ki, akik pusztán iskolás gyakorlatból, időtöltésként verselgettek. Az ezeket a színvonaltalan írásokat bíráló korabeli kritikusnak a lap egyik olvasója és cikkírója, Andrád Sámuel azt válaszolta, hogy a gyengébb verseket is közölni kell, sőt még bírálni sem szabad őket, mert ez ellenkezne a haza és a nyelv szeretetével, s kedvét venné a költőknek. Szacsvay minden valószínűség szerint e nézetet tette magáévá, mert a Magyar Musában nem találjuk nyomát sehol a szerkesztői igényességnek, és Toldy Ferenc 1866-ban joggal írhatta, „hogy a Musa megszűnésével tehát csak ott valánk, hol azelőtt, ami rossz vala benne, rontott, ami jó, nem használt”.
Ugyanakkor, publicisztikai szempontból, érdekes megfigyelésekre ad alkalmat a Magyar Kurír és melléklapjának az egybevetése. Míg ugyanis Szacsvay 1787-ben – a főlap tanúsága szerint – még töretlenül képviselte a jozefinista irányzatot, a szintén általa szerkesztett Magyar Musában már ekkor felbukkannak a növekvő nemesi ellenállásra utaló írások. E kettősség magyarázata kétségkívül abban rejlik, hogy az irodalmi jellegű kéziratokkal, amelyek nagy számban futottak be a szerkesztőhöz, és amelyeket Szacsvay szinte válogatás nélkül közölt, a kor közhangulata és ízlésiránya sokkal gazdagabban hatolt be a melléklapba, mint magába a főlapba. A nemesi mozgalom hatására magának Szacsvaynak is módosult a hangja a Magyar Kurírban, de csak egy évvel később: 1788-tól kezdve.
1787 februárjától a pozsonyi Magyar Hírmondó is indított egy melléklapot, Pozsonyi Magyar Muzsa címmel. Az a körülmény, hogy ez nem úgy, mint Szacsvayé: hetenként kétszer, hanem csak havonta jelent meg, megvédte a lapot attól az elsekélyesedéstől, ami a bécsi Musát jellemezte. Szerkesztőjének személye ezúttal is megegyezett a főlapot akkor író szerkesztőkkel: Ungi Pállal, majd Szabó Mártonnal. E melléklap nem annyira verseket, mint cikkeket, tanulmányokat és könyvismertetéseket közölt. A kritikához azonban ők is negatívan viszonyultak: a megjelent könyveknek csupán az „előszámlálásá”-ra, és nem azok megbírálására törekedtek. Kazinczy a későbbiek során a Magyar Museum 2. füzetében Barczafalvi Szabó Dávid Szigvárt-fordításának a bírálatában kritikát gyakorolt nemcsak a fordítás, hanem az ilyesféle felfogás fölött is.
Egyébként az első számban a szerkesztő azt ígérte, hogy főleg hazai tudományos témákkal szándékozik foglalkozni, de nem hanyagolja el a külföldieket sem. Közleményei főként filozófiai és politikai témájú elmélkedéseket tartalmaztak, részben eredetieket, részben pedig más folyóiratból átvetteket. Az elméleti jellegű fejtegetések jó része szorosan kapcsolódott a korabeli aktualitásokhoz, de – ellentétben 210későbbi önálló folyóirataink cikkeivel – nagyrészt nem a szerkesztők írásait, hanem mások gondolatait tartalmazták. Az átvett cikkek megválogatása, és olykor a hozzáfűzött megjegyzések már a hazai viszonyokhoz kötődtek. Így például egy würtenbergi pályatételre adott válasz ismertetésekor azt jegyezték meg: jó lenne, ha nálunk is lennének ilyen pályamunkák. „Örömest dolgoznék a magyar tudós, de nincs jutalma fáradságának, nincs előmozdítója elmeszüleményének.” A megjelenő könyveken is csak a nyomdászok nyernek.
Ismertették a francia parlament történetét, II. Józseffel foglalkozó írásokat, és a török háború kezdetén – bizonyára nem tendencia nélkül – II. Frigyes Antimachiavellijének a hadakozások kockázatosságáról és veszedelmességéről szóló részleteit. A nemességnek a poroszok irányába tájékozódó törekvéseivel függhetett össze az a sok porosz vonatkozású, főleg tudományos közlemény, amely a Magyar Musában ekkoriban megjelent. A melléklap irányzata ezúttal nagyjából fedte azt a mérsékelt ellenzéki irányzatot, amelyet a főlap képviselt, Szabó Márton szerkesztése idején.
A Magyar Kurír és a Magyar Hírmondó mellett még a Bétsi Magyar Merkurius is adott ki melléklapot: sőt, nem is egyet, hanem egyszerre kettőt. Igaz, hogy ezek indulásakor, 1793-ban már volt önálló folyóiratirodalmunk is, műfaji hasonlóságuk miatt mégis a pozsonyi és a bécsi Musához kapcsolhatók leginkább.
Létrehozójuk Pánczél Dániel, a Bétsi Magyar Merkurius szerkesztője volt, aki előbb az Új Bétsi Magyar Muzsát, (amely a második számtól kezdve Magyar Muzsa címen jelent meg), majd ezenkívül még a Bétsi Magyar Bibliothecát is mellékelte újságjához. Az elsőt inkább a versek, a másodikat a recenziók számára alapította.
A Muzsa időszakossága terén pozsonyi elődjét, tartalmára és szerkesztésére nézve pedig inkább Szacsvay melléklapját követte. A szerkesztő szerepe e havi folyóirat esetében is csak a versek „összeszedésé”-re korlátozódott, sem szerkesztői elv, sem pedig a beküldött versek kritikai megrostálására való törekvés nem fedezhető fel a lapban. A nagyszámú dilettáns mű között azonban elvétve itt is felbukkannak jelentős írások is; így mindenekelőtt Csokonai-versek – névtelenül. A melléklap az 1794-ben megjelent 7. számmal szűnt meg.
Újszerűbb kezdeményezés volt a másik melléklet: a Bétsi Magyar Bibliotheca, amelyben különböző – főként orvosi és természettudományi – művek recenzióival találkozunk, bár akad köztük nyelvtudományi és irodalmi tárgyú ismertetés is. Így többek között az Urániáról is közölt ismertetést, és vitába szállt Kármán néhány megállapításával, A nemzet csinosodása című tanulmányával kapcsolatban. Nem értett egyet Kármánnal abban, hogy a „mezei életmód” akadályozza a tudomány fejlődését és vitatta az irodalmi önállóságra való törekvés feltétlen jogosultságát is.
Volt már e kizárólag ismertetéseket tartalmazó laptípushoz hasonló kiadvány korábban is: Molnár János 1782-ben Magyar Könyvház címen kiadott egy ilyenféle célzatú sorozatot. (Ezt szokás volt a folyóiratok közé is sorozni, de rendszertelen megjelenése és tartalmának az időszaki sajtótól elütő, pusztán saját olvasmányainak ismertetésére korlátozódó jellege miatt, elválasztható a periodikák 211vizsgálatától). A Bétsi Magyar Bibliotheca, bár a kritika terén, az előzményekhez hasonlóan, nem ért el nagy eredményeket, mégis 1793–1795 között figyelemre méltó vállalkozás volt. Utolsó száma 1795 októberében jelent meg, amikorra már önálló, magyar nyelvű folyóirataink első, rövid korszaka véget is ért.
