Krakó. Górski Konstantin Máriától, fordította Katona Lajos
Krakó.
Górski Konstantin Máriától, fordította Katona Lajos
Górski Konstantin Máriától, fordította Katona Lajos
A krakói „Ring”-tér.
Bernt Rudolftól
Ha Bécsből Galicziába menet Sziléziának jóllétről és rendszeretetről tanúskodó városkái mellett és mezőségein átútaztunk s aztán a krakói nagyherczegségnek egy meglehetősen puszta és sivár részén is áthaladtunk, egyszerre csak kies dombok és nyájas, bár a nyugat felől közeledő útas előtt szegényeseknek tetsző falvak közé érkezünk. Krakónak költők énekében és festők ecsetjével sokszor lerajzolt vidéke ez. A házak ugyan többnyire szalmafödelűek, de jó nagyok és tágasak, erős fagerendákból vannak összeróva és takarosan kimeszelve. A kertek övezte falvak körűl a természet öntözte üde rétek terűlnek. A talaj általában meszes, az útak a zöld vetések vagy az aranykalászos földek között nyilegyenesen húzódó hófehér sávolyoknak tetszenek, a melyekre alig vet néhány magában álló, többnyire lecsonkolt fűzfa hamvasszürke lombja némi árnyékot.
Mentől közelebb érünk a városhoz, annál vonzótt a táj. A völgy mentén bükkök, jegenye- és vörösfenyűk borította szelíd dombok sorakoznak; sötét erdőkből karcsú, illatos nyírfák ágaskodnak ki. Olykor-olykor a Magas Tátra csipkézetes ormai is ide látszanak. Már jóval gyakrabban látható a menedékes emelkedésű Babiagóra. Ennek a nyár derekáig hófödte nagy hegynek a tövében fakad a Visztula, mely Lengyelország dalaiban és mondáiban ugyanolyan szerepű, mint Csehországéban a Moldva, vagy német földön a Rajna és a Duna.
A vasúttól nem messze legelőbb is a magasan fekvő Tenczyn várkastély ódon romjai látszanak, melynek puszta ablaküregein mintha száz szomorú szemmel nézne át az ég kékje. E düledék már magában is elég regényes arra, hogy köréje a rege pókhálója szövődjék. A tatárdúlás idején egy csapat ájtatos apáczát üldözött itt a mongolok vad serege. A szüzek buzgó könyörgésére csoda történt. A kis erdei kápolna, a melybe menekűltek, velök együtt hirtelen elsüllyedt a föld mélyébe. Helyén ma a „Szüzek sziklái” állanak. Ritka szerencséjű emberek állítólag többször hallották a most is alant lakó Norbert-szerzetű apáczák szent énekeit. Ilyenféle mondák és történetek Krakó környékén mindenütt hallhatók. Monda és történelem egyaránt hosszas háborúságokról, európai s kivált ázsiai népekkel való nagy küzdelmekről, az összes keresztény országoknak óriás mongol és mohamedán hadak ellen való védekezéséről regél. Midőn XIII. Gergely pápasága idején lengyel követek mentek Rómába, hogy újonnan alapítandó templomai számára szent ereklyéket kérjenek, állítólag azt mondta nekik a pápa: „Menjetek haza s vegyetek kezetekbe egy marék lengyel földet. Át meg át van az Krisztus védőinek vérétől áztatva”.
Ha a lengyel művelődéstörténelem emlékeit általában s kivált Krakó mivoltát érteni és méltányolni akarjuk, ilyen gondolatoktól áthatva kell e város felé közelednünk. Minthogy egészen sík terűleten fekszik a folyó partján, reggel felé rendesen áttetsző köd ezüst fátyolába van burkolva, melyből azonban kiemelkedik a királyi vár a székesegyházzal, meg nehány templom s bástya.
A „tornyos város”, a hogy Schiller nevezi, mintegy szemeink előtt bukkant föl. Úgy tetszik, mintha a jelenből a múlt idők kellő közepébe jutottunk volna. S részben csakugyan így is van, mert nézzük csak a várkastély felé vezető görbe, útczát, a melyben évszázadok óta kanonokok laknak. Milyen csöndes, milyen kihalt és ünnepélyes! Szinte csodáljuk, hogy az útcza kövezetét fű nem veri föl. Krakó igazán olyas város, mint Brügge, Mecheln vagy Pisa, a hol az emberélet is annyira hasonló a növényzetéhez, hogy szinte természetes, ha a füvet megtűrik az útczákon. A kanonokok házai maguk is olyan tisztes, ódon tekintetűek, mint a gazdáik, s nagyobb részüknek még ma is megvan a régi homlokzata. Az élénkebb útczák azonban már elárúlják, mennyit veszített Krakó hajdani középkori színezetéből. Tűzvészek, háborúk, ellenséges dúlások egyaránt részesek ebben; a fő részes azonban a városnak századunk első felében volt nagy szegénysége. Akkor rombolták le a régi városházát, a város falát és dűledező bástyáit. Az 1815-ben alakúlt krakói köztársaságnak nem volt pénze költségesebb építkezésekre. A mit csekély fáradsággal nem lehetett kijavítani, azt irgalmatlanúl lebontották. A húszas években a várost még őrtornyokkal ékes falkerítés övezte; elpusztúlása, mit akkor senki meg sem sóhajtott, ma mérhetetlen veszteségnek mondható. Az anyagilag és szellemileg is tönkre jutott Krakóban akkortájt nem igen keltett visszhangot az általánossá lett romanticizmus, a középkori élet és művészet újjáébredő méltánylása és szeretete. Mai napság a régi bástyafalak helyén díszes kertek és ültetvények vannak, a melyeknek szép hárs- és gesztenyefái azóta már bizony megvénűltek, tisztesek és árnyékot adók. Ma már ezek is régiségek. Csupán az éjszakai oldalon áll még négy torony, melyeket a lerombolt erődítmények emlékeiűl épségben tartottak.
A város mai képében is nevezetes, habár nem uralkodó hely jut a középkori emlékeknek. Az útas azonban sokkal több renaissance-kori, mint csúcsíves vagy épenséggel román művészeti emlékkel találkozik. Mindenekelőtt azokra az olasz mesterekre gondoljunk, a kik a XVI. és XVII. században már nem a polgárság, hanem a királyok és a főnemesi méltóságok megrendelésére dolgoztak. Számos téglából épűlt temploma és a magánházaknak utóbbi időben úgy szólván rendszeresen történő eléktelenítése mellett is, Krakó még napjainkban is inkább a java- és későkori renaissance valamely olasz városának, mint valamely középkori német városnak a mása.
Az útczán lefelé haldva, a kapuk és ablakok szemöldökívein latin fölíratokat olvasunk. Valamennyi a legtisztább humanista szellem tanújele s annak a naiv lelkesedésű, nemes és nagyratörő kornak a boldog optimizmusára vall. Egykor a legtöbb házon kőből faragott szentképek voltak; ezek ma már többnyire eltűntek; csak imitt-amott pislog még esteli órákban egy-egy jámbor kéz gyújtotta mécses a Boldogságos Szűz képe előtt. De a humanisták tudós nyelvén írott s kőbe vésett velős mondások még ma is meglévő díszei számos magánháznak s ilyenféleképen szólnak az idegenhez: „Pateat amicis et miseris.” „Sibi amico et posteritati.” „Tecum habita.” „Operosum est cunctis placere.” „Virtus labore nitescit.” „Regen honora, Deum cole, libertatem tueare.” A kanonok-útcza két más házán pedig ezek olvashatók: „Procul este profani.” „Nil est in homine bona mente melius.”
De ne időzzünk tovább e mondásoknál, hanem inkább lépjünk be a kanonokok házainak az udvaraiba. Rendesen oszlopcsarnok veszi körűl a középkorias parányi udvart, a mi az olasz renaissance-kori paloták kicsinyben való utánzatának látszik. A jó nagy kapun át többnyire kertre láthatunk, mely szép nyári napokon üde színben díszlik. A fák levelein olyan élesen törik meg a világosság, a kis udvar oszlopai oly nemes alakzatúak és karcsúk, a boltívek alatt olyan pompás hűs árnyék van s mindenütt olyan andalító béke honol, hogy az ember képzeletben akár valamely éjszak-olaszországi városba álmodhatja magát. De hogy ezt a krakói nyári hangúlatot amúgy igazában élvezhesse valaki, e város szülötteként jól kell ismernie annak titkosabb zugait, vagy ha idegen, akkor valamely ismerős és műértő vezetővel kell a várost bejárnia. Különben legfölebb néhány pompás templom és különféle ódon épűlet s talán itt-ott egy-két érdekes részlet fog a szemébe tűnni, de azért mégis úgy fog a városból távozni, hogy annak igazi vonzó szépségei elkerűlték a figyelmét. A legtöbb idegen látogató aligha fogja Krakó szép és műveltségtörténeti szempontból érdekes részleteit mind meglelni. Mert e tekintetben ugyancsak kevés történt az útas figyelmének a fölkeltésére. Az Írás ugyan azt mondja, hogy a „kövek kiáltani fognak”; itt azonban legfölebb a beavatott érti meg a szavukat, mert csak lengyelűl beszélnek. Pedig a mi mondani valójuk van, talán elég érdekes lenne arra, hogy más nyelvekre is lefordítsák. Ekkor aztán napvilágra derűlne az ódon város minden nevezetessége, teljes költői szépsége.
Krakó képe a XVII. században.
Merian (1695) nyomán
Mi a vasúti pályaház felől lépünk be Krakóba, miután futólagos pillantást vetettünk a város körűli ültetvényekre. Hogy a tulajdonképeni városba jussunk, előbb át kell a régi erődítések maradványai haladnunk. Itt mindenekelőtt egy fehéres szürke darab falat és négy, téglából épült megbarnúlt tornyot látunk; balkéz felől áll a paszomántos-bástya. Ezután a Szent Flórián-kapu következik. Mind Csehországban Nepomuki Szent János, úgy Galicziában mindenfelé a tűzvész ellen védő Szent Flórián szobrait látni fába és kőbe vésve nyilvános tereken és útczasarkokon. Krakónak valaha hét kapuja volt, míg ma csak ez az egy áll. A mutatós, vaskos négyszögletű épületű eredeti teteje már nincs meg; a jelenlegi a XVII. századból való, de már 1683-ban, mikor Sobieski III. János király Bécs fölszabadítására indúltakor az itt álló Mária-kép előtt imádkozott, a kapunak egészen a mai alakja volt. Jobbra a kaputól két más torony látható: az egyik, a félkör-alakú, az asztalosczéhé volt a háborús időben ennek oltalmára volt bízva; a másik, a nyolcszögletű pedig, az ácsoké. A hajdani kettős falnak, vízároknak, fölvonó hídaknak, bástyáknak és karósánczoknak ma már nyoma sincsen. A Flórián-kapuval szemben áll a XV. század végén épült barbakán. A Krakó régiségeinek méltatásában oly nagy érdemű Essenweinnek, a germán múzeum igazgatójának magyarázata szerint „ez egy udvart kerítő kerek előépítmény, a mely külső erődítésűl szolgált.” A barbakánok arra valók voltak, hogy a támadóktól ostromolt város polgárai a falaik előtt megjelent ellenséget lövésekkel és kőhajításokkal lehetőleg távol tartsák a kapuktól. Az úgy nevezett „rondella” ma már kissé csonka és nem függ össze a Szent Flórián-kapuval, részben pedig a város mai színtje alá sülyedt. Mindazonáltal még ma is a város legérdekesebb látnivalói közé tartozik s a középkori erődítések egyik legnevezetesebb és legritkább példaképe. Karcsú tornyocskái és lőrései nagyban emelik Krakó műveltségtörténeti és festői érdekességét.
Még mielőtt a Flórián-kapun belépünk, figyelmünket egy, a régi falra támaszkodó épület ragadja meg, a mely azelőtt fegyvertárúl szolgált. Ma a Czaroryski herczegi család gyűjteményeinek egy része van benne elhelyezve. Több, mint egy évszázaddal ennekelőtte, a mikor a „Lengyelország” név még ott volt a térképeken, egy nemes, fenkölt lelkű és művészetkedvelő hölgy, Czartoryska Izabelle herczegnő, régiségek, könyvek, képek, kézíratok, hazafias emlékek és mindenekelőtt Lengyelország történetére nézve fontos okíratok gyűjteményének alapját vetette meg. A falusi kastély, a melyben e kincseket őrizte, utóbb az oroszok birtokába kerűlt. Az 1830. évi fölkelés után, mely alatt a nagy fáradsággal gyűjtött tárgyak egy része elpusztúlt, vagy elkallódott, a herczegi családnak az országot el kellett hagynia. A mi gyűjteményből megmaradt, azt Francziaországba vagy Galicziába vitték s itt újabb vásárlásokkal gyarapították. Ma ismét egy födél alatt van az egész gyűjtemény. A képtár annak idején Párisba kerűlt, a hol európai hírnévre tett szert. Pedig a képek még talán a legkevésbbé értékes részei az egész gyűjteménynek, a mely agyag-műipari termékekből, ötvösművekből, zománczokból, szövetekből, fegyverekből áll. Igen becses a könyvtár s még ennél is fontosabb az okírattár.
A krakói barbakán (rondella).
Weber Antaltól
A városba lépve, legelőbb a híres Ring-térre érünk. Az oda vezető útcza szűk, mint a falakkal kerített középkori városok útczái rendesen; de a házain mér nincs meg a hajdani jelleg s a járó-kelő lakosok többnyire szegényes, szomorú tekintetűek. Annál meglepőbb egyszerre a tágas gyönyörű tér, a melyre a szűk útcza torkollik. Előttünk állnak a téglából emelt nagy Mária-templom magasba nyúló tornyai. Valamivel jobbra a teret ketté osztják az eredeti, szeszélyes építkezésű posztó-árúcsarnokok. Mögöttük a városház hatalmas tornya emelkedik. A körben álló házak és paloták ugyan részben új és épen nem stílszerű alkotások, de azért mégis a nagy többségben lévő ódon és tisztes épületek csodálatos hatása az uralkodó, a mely egy egészen más világba ragad bennünket. Épen most üti a delet. Az imént még félig üres tér egyszerre megnépesűl, az emberek leveszik a kalapjukat és imádkozni kezdenek. Az „Urangyala” ájtatos harangszava kondúl meg az egész városban. Azután pedig a Boldogasszony templomának tornyáról sajátságos, messzire elhallatszó és mégis szelíd dallam hangzik le. Krakóban a nem egy délnémet és éjszak-olaszországi város lakóit gyönyörködtető harangjáték helyett a nappal és éjjel minden óráját a Mária-templom tornyának kürtösei jelzik egy régi dallammal, a melyet a négy égtáj felé fordúlva négyszer ismételnek. Májusban, mint a Boldogságos Szűznek szentelt hónapban, ezenkivűl a torony kürtösei korán reggel, mindjárt napfölkelte után néhány áhítatos dallammal ébresztik a még alvó város lakóit.
A Mária-templom két magas, idő haladtával megbarnúlt téglatoronnyal néz a Ring-térre. A baloldali karcsúbb és magasabb s eredeti, könnyed tetőzetben végződik. Középső csúcsát nyolcz kis tornyocska veszi körűl. Onnan hangzanak le óránként az imént említett kürtszózatok. A másik torony jóval alacsonyabb és barok stílű födele van. A monda azt tartja e tornyokról, hogy két testvér építette azokat. Az egyik csak azon volt, hogy a maga tornyát mentűl magasbra emelje, míg a másik széles, vaskos gyámfalakra építette a magáét. Mikor aztán az ifjabbik látta, hogy magasabbra már nem emelheti a maga tornyát, mert több terhet már nem bír el az alapépítmény, kétségbeesett fájdalmában eszét vesztve, agyonszúrta a bátyját. E miatt maradt a másik torony csonka. A kés, a melylyel a testvérgyilkosságot elkövette, ott függ a posztó-árúcsarnok kapualjában.
A Mária-templom első, 1226-ban megkezdett faépítményéből semmi sem maradt fönn. A mai sokkal későbbi időre vall s leginkább a XIV. század második felének az építészeti jellegét viseli. Csúcsíves téglaépűlet, a melyen azonban számos, kőből faragott részlet és megkezdett, de be nem fejezett gyámpillérek és gyámívek nyomai láthatók. A Mária-egyház Krakó legszebb és legrégibb temploma. A város hajdani gazdag polgárságának a történetével áll szoros kapcsolatban, mint egész nemzedékek hitbuzgalmának emlékjele.
Az országnak a XIII. században a tatárok berohanásakor történt elpusztítása után Szemérmes (Pudicus) Boleszláv, Krakó és Sandomir fejedelme, német telepeseknek szabadalmat adott, hogy a magdeburgi városi jog szerint szervezkedjenek. Így a város felében németté lett s a Mária-templom volt hosszú időn át a német lakosság egyháza, a melyben az idegen eredetű polgárság keresztelkedett és temetkezett. A XIV. századbeli keresztelőkápolnán német fölírat van. Még a XVI. században is két nyelvű volt itt az isteni tisztelet, míg végre a lengyel nyelv jutott egyedűli uralomra. A németeknek ez óta a közelben álló Szent Borbála-templomocskát engedték át.
A Boldogasszony templomába lépve, mindjárt megakad a szemünk a szentély hátterében lévő három, igen régi színes ablakon, a melyeknek üvegei szafirok, topázok és rubinok mozaikjához hasonlóan ragyognak. Ez ablakok előtt a Veit Stoss óriási szárnyas oltárának aranyos alakjai emelkednek; az oltár, ha a szárnyai ki vannak tárva, középső képén a Boldogságos Szűz halálát ábrázolja az apostolok között. Ha ellenben az oltár szárnyai be vennek csukva, akkor egészsor újtestamentomi jelenet látható rajta, csillagokkal gyéren behintett égszínkék alapon.
Midőn néhány évvel ez előtt az ódon templomok kijavították, falait Jan Matejko színes ábrázolatokkal díszítette. A szentély falaira angyalokat festett, a kiknek mindenike egy szalagot tart, melyen a lorettói litánia egy-egy czíme olvasható. A templom falain a „Salve Regina” hymnus szavait látni, a főhajóban meg különféle czímereket, így a czéhekéit, az egyetemét, stb. A tető boltívei csillagokból álló s egymásba font arany szalagokkal vannak díszítve. E tarka ékítmények ma még talán kissé nyugtalan, rikító színezetűek, de az idő már is kezdi a színeket tompítani s remek összhangba olvasztani. Annyit már most is kénytelen bárki is elismerni, hogy e festmények egy ihletett nagy szellem alkotásai. Ha azonban igazán kívánjuk méltányolni e fölötte merész és teljesen egyéni izlésű polychromia hatását: akkor este, pl. a májusi ájtatosságok idején, vagy a karácsonyi éjféli mise alkalmával, avagy nagyszombaton a föltámadási körmenetkor lépjünk be a templomba. Ilyenkor, a gyertyák ragyogó fényénél a színek bámúlatosan nyugodt és szép harmoniába olvadnak, s a csillagok úgy tündöklenek a boltozatról, mintha valami ködfátyolon át szürődő fényű igazi csillagok volnának.
Az újjáalakításkor a templom ablakainak fehér üvegtábláit ólomkarikákba foglalt zöld korongokkal s utóbb néhány pompás színes ablakkal cserélték föl. Egyebekben azonban a legnagyobb kegyelettel megőriztek minden régi emléket. Nem bántották sem a barok oltárokat és énekkarzatokat, sem a modoros képeket. Nem mozdították el helyéből sem a szentségtartó, sem a trébelt ezüstlemez-hátterű feszűletet. Megmaradt a nyakán aranygyapjas rendet viselő lengyel fehér sas is az oldalhajóban, a melynek a gépezete úgy van szerkesztve, hogy a nagy madár lebegteti a szárnyait. Számos, régi századokból való síremlék is megmaradt a templomban. Képünk is egy ilyent mutat, az 1516-ban elhúnyt Salomon Péterét, a ki mindjárt a főoltár mellett van eltemetve. A templomban körűljárva, igen sok krakói polgár, tudós és rangbeli ember síremlékét látjuk még; egy részük a korai, szerényebb, másik a már pompásabb renaissance, s végűl a még későbbiek egy még pompázóbb műizlés alkotásai. Mellettük vannak az ország legutóbb elhalt kiválóbb fiainak és leányainak egyszerűbb emlékei. Évek, évszázadok suhantak el a „Miasszonyunk”-temploma fölött, s minden évszáz, sőt minden évtized is hagyott benne valami emléket.
Salomon Péter síremléke a krakói Mária-templomban
Siegl Károlytól
A Boldogasszony-egyháza mellett állt a Szent Borbála templomocskája, melyről azt tartja a monda, hogy a krakói plebánia-templom építésénél foglalatoskodó kőmívesek a szabad idejük alatt építették. A Boldogasszony- és a Borbála-templom közötti szöglet a város legjellemzőbb helyei közé tartozik, a mit a krakói művészek már jó régóta észrevettek, s ezért elég nagy számmal láthatni az olyan történelmi, vagy genreszerű képeket, a melyeknek ez a hely a színterük. A templomocska belsejét alaposan elrontották, de a külsején két igen kedves kis toldalék-építmény tűnik szembe: az egyik a XVII. század elejéről való kápolna, a másik pedig a gyönyörű csúcsíves előcsarnok.
Most a kis Ring-térre mehetnénk, a hol, mint a veronai Piazza d’Erbe-n, jókedvű kofák árúlják ernyők alatt, vagy deszka bódékban a gyümölcsöt. Mehetnénk mindjárt a „Heugasse”-n át is, ezen a szűk, egészen középkorias útczán, mely a nevezett térre vezet. Egyik oldalán áll a diákok bursája, egy későbbkori nagy épűlet, a másikon pedig a „szürke ház” kopasz, kevés ablakú falai merednek. Állítólag ebben az olasz városok erősségszerű kastélyaihoz hasonló házban lakott a szép Eszter nevű zsidónő, Nagy Kázmér kedvese. Azonban minden efféle részletnél, a milyen igen sok van Krakóban, nem időzhetünk. Térjünk tehát vissza inkább a nagy Ring-térre s annak történelmi nevezetességű házaihoz, a melyeken közönséges homlokzataik mellett is akad itt-ott még mindig egy-egy érdekes részlet. A boltíves kapualjak részben még megvannak; a termekben, melyeket hajdan az idegen hatalmak követei laktak, a mennyezetet nagy, faragott gerendák tartják; itt-ott még egy-egy régi vaskos kandalló is áll. Itt a hagyomány szerint a velenczei, amott a törökkövet talált vendégszerető fogadtatásra; ismét másutt meg a királyi pénzverő-intézet helyisége volt. Az a ház a Krakóban letelepedett számos olasz családok valamelyikéé volt, emebben meg, a mely most a Potocki grófoké, hírneves humanisták laktak; később könyvkereskedés költözködött beléje. Nagy Péter fia, utóbb Poniatowski József herczeg, később a szász király s egyúttal Varsó fejedelme, legutóljára pedig I. Ferenc József Ő Felséges és Rudolf főherczeg voltak e házban szálláson. Ma itt a krakóiak, valamint idegen művészek és műtörténészek egy elsőrendű képgyűjteményt láthatnak, a melyből főkép egy Giorgionának tulajdonított pásztorjelenet válik ki. Így a házak mind a múlt időkről regélnek annak, a ki kapuikon át szép előtornáczaikba vagy boltívekkel szegett udvaraikba bepillanthat.
A legtöbb regélni valója azonban kétségtelenűl a posztó-árúcsarnoknak (Sukiennice) van. Ez is Szemérmes Boleszláv 1257. évi szabadalmának az idejéből való. Eredetileg két sor boltból állott, utóbb azonban a város legsajátszerűbben érdekes és jellemző épületeinek egyikévé lett. Húsz évvel ezelőtt kitatarozták s ma megint szép csúcsíves boltjai vannak, és jóllehet az építészet legkülönbözőbb korainak nyomai láthatók rajta, ezek a töredékek mégis mind olyan szerencsés összhangban vannak egymással, hogy az egész épült attikájával, fantasztikus faragott díszítményeivel, keresztfolyosóinak csúcsíves bolthajtásaival, Matejko rajzai után készűlt oszlopfőivel tökéletesen egymásba olvadó s teljesen sajátszerű krakói alkotásnak mutatkozik. A középrészen végig egy hosszú, dongaboltozatú födött csarnok vonúl, a melynek mind a két oldalán az árúsok és vevők mozgalmától élénk és hangos boltok vannak. Itt régebben s még a közel múltban is különféle nagy ünnepélyeket tartottak, a melyek némelyikének még ma is él az emléke. Itt üdvözölték 1809-ben Poniatowski József herczeget, Napoleon hadseregének a vezérét; legutóbb pedig 1880-ban, I. Ferencz József Ő Felsége látogatása alkalmával bálteremmé alakították át e csarnokot. Az épület első emeletén két művészeti intézet helyiségei vannak. Az egyik a régi és nagy érdemű művészeti egyesűlet; a másik, a fiatalabb, 1879-ben alakúlt a Rómában élő világhírű Siemiradzki Henrik áldozókészségéből. A nemzeti múzeumban napról-napra gyarapodnak a múlt és jelen lengyel művészetnek emlékei. S habár a gyűjtemény ma még nem tartalmaz annyit, a mennyiből a lengyel festészet fejlődésének menetét, vagy akár csak mai virágzását is meglehetne ítélni: azért a műbarátnak mégis gazdag tanúlságot nyújtanak az itt kiállított képek és szobrok, faragott és vésett kövek, meg a közép- és a renaissance-kori lengyel szobrászatnak eredetiben vagy gipszöntvényekben látható alkotásai, valamint a rutén egyházi festészet művei.
A krakói Borbála-templom kapuja.
Lipiński H.-nak a bécsi műtörténelmi múzeumban lévő vízfestménye (1881) nyomán.
A posztó-árúcsarnok közelében egy torony emelkedik, az elpusztúlt városház utolsó maradványa. A terjedelmes épűletek, melyek még századunk elején is mellette állottak, eltűntek, s eltűnt az a nagy mesterséggel szerkesztett középkori óra is, a melyből amaz idők divatja szerint minden óraütésre allegoriai alakok jöttek elő. A csúcsíves építésű torony, mely ma díszítményeinek nagyobb részétől meg van fosztva és későbbi korból való tetővel van födve, szomorúan áll így magában s úntalan az elmúlt szebb időkről látszik búsan elmélkedni. Órája a mai nemzedéknek is jelzi ugyan a futó idő múlását, de olykor-olykor bizony meg is téved, mintha már nagy vénsége miatt csak ügygyel-bajjal tudná a kötelességét teljesíteni. Éjjel azonban, kivált holdvilágnál, még mindig bámúlatosan méltóságos az alakja, a mint Isten újjaként nyugodt fönséggel emelkedik a jelenkor sürgő-forgó életéből a csöndes magasságba. Innen néz alá a nálánál is régibb Szent Adalbert-templomocskára, melynek valamikor román stílusát a későbbi kor barokká változtatta.
Hetenként kétszer van Krakóban vásár, s ilyenkor a város környékéről beözönlő parasztság sukmanos* alakjai árasztják el az egész Ring-teret. Hangos, színes és igen élénk akkor az egész város. Néha egy-egy paraszt lakodalmas menet is vonúl át a piaczon; a menyasszony a hozzátartozóival a kocsin, a vőfélyek pedig elől lóháton. Több szomszédos falu ugyanis a Mária-templom plebániájához tartozik, s mindazok a leányok, a kik olyan majorban születtek, a honnan még meglátni a Boldogasszony templomának a tornyait, csak az ebben nyert egyházi megáldást ismerik el érvényesnek. Legélénkebb azonban e tér az úrnapi körmenet alkalmával. A körmenetet magát ugyan a fényes olaszországiakhoz, vagy a bécsihez képest kisszerűnek, vidékiesnek kell mondanunk; de annál élénkebb a népség tarka színezete, annál megkapóbb a résztvevők mély áhítata. Egész héten át lobognak a városban a zászlók, míg az ünnep nyolczadán ismét körmenettel az egész szent idő be nem záródik. Mikor az utolsó zászlóvivő betért a Mária-templomba, nyomban egy igen eredeti népmulatság kezdődik. Századok előtt, úgy mondják, a tatárok épen ily ünnepnapon rontottak be Krakóba; de egy külvárosi halász egy csapat ifjú emberrel kivert őket. E halásznak egy utóda azóta évenként tatárnak öltözve fa lóra ül s nagy néptömeg kiséretében a Ring-térre vontatja magát. A ki a közelébe jut, azt botütésekkel riasztja el, míg az ablakokból pénzt hajigálnak a tenyerébe.
Sukman-nak hívják a galicziai parasztok szűrkabátját.
A krakói Ring-térről minden égtáj felé nyílik egy-egy útcza. A legnevezetesebb a „Burg” felé visz s ezt máig is „Burg”-útczának híjják. Mielőtt azonban ebbe betérnénk, fordúljunk nyugatnak az Anna-útczába és látogassunk el a Jagello-féle egyetembe.
A krakói egyetem, melyet 1364-ben Nagy Kázmér alapított, Jagello László pedig 1400-ban kiegészített, a legrégibb és leghírsebb európai egyetemek egyike. Nagy számmal látogatták hajdan magyar, svéd, svájczi és különösen német tanúlók. A történelmi Faust, „Georgius Sabellicus”, „Faustus iunior”, „magus secundus”, nagy valószínűséggel a Jagello-véle „studium generale” tanítványa volt. Csak a XVII. században indúlt e főiskola hanyatlásnak, a melyből azonban a lengyel köztársaság utolsó évtizedeiben rövid időre ismét kiemelkedett. Ma megint újabb fölvirágzásnak indúlt.
Az Anna-útczában levő egyetemi épűlet a XV. század végéről való vagy a XVI. elejéről. Tantermek azonban ma már nincsenek benne, csak könyvtárúl szolgál, a mely kivált régi lengyel nyomtatványokban igen gazdag s 200.000-nél több könyv és 5.000-nél több kézírat van benne. Ezek közül főleg a Codex picturatus említendő, mely Krakó város régi czéh- és kereskedelmi szabályzatait tartalmazza és gyönyörű díszfestésekkel ékes. A könyvtár látogatóinak a fejedelmek és más híres emberek itt jártát megörökítő vendégkönyvben a sok nevezetes névaláírás közt meg szoktak mutatni egy pergamen könyvet, melynek az egyik lapján egy nagy fekete folt van. Ez a könyv állítólag ama Twardowsky tulajdona volt, a ki lengyel Faust néven ismeretes; a fekete folt pedig az ördög karmainak a nyoma, a melyekkel a varázsló könyvét megragadta.
Több rendbeli átalakítás és toldás-foldás a hajdani „Collegium maius”-t, a mai könyvtár épületét nagyon megváltoztatta. A legutóbbi helyreállítás (1841–1864) alkalmával a különböző és különféle korbeli épűletek művészi egyöntetűségbe kerűltek egymással a nélkül, hogy azért eredeti jellegüket elvesztették volna. Minden arra menő tekintetét leköti az Anna- és a Jagello-útczára néző két homlokzat. De be kell lépnüni az épűletbe s egy pillantást vetnünk Szent Cantius János, az egyetem egykori tanára s ma védszentje lakásába és kápolnájába, meg kell állapodnunk a belső udvarban, ha e régi épüleg egész sajátszerű varázsát és hangúlatát méltatni akarjuk. Köröskörűl egy folyosó van, a melynek a boltívei mesterien kovácsolt gót oszlopokon nyugszanak. Az oszlopos folyosó fölött a falakon féldomború művek, ajtóbélletek, erkélyek és emléktáblák láthatók. A fal fölé messzire kirúgó, födél fa gyámgerendákon nyugszik. Az udvarban ünnepies csend honol még a reggeli órákban is, a mikor a könyvtár látogatói annak termeibe sietnek. Az udvar közepén egy kút van, a melynek helyére nem sokára a fiatal Copernicus szobra kerűl, ki a krakói egyetem tanítványa volt. Érdemes az összes boltíves termeket is végigjárni, melyeket híres férfiak emlékszobrai díszítenek, nemkülönben a „Stuba communis”-ba is betekinteni, a melynek még megvan az erkélye s a hol a Jagello család utolsó sarja, Anna királyné, Báthory István felesége egy izben a tanárok közt megjelent.
A mai könyvtárépűlet szomszédságában az egyetemmel kapcsolatos különféle tudományos intézetek vannak. Így az egykori „Colegium maius” mögött a „Collegium minus” határozott jelelg nélküli épűlete, az állattani gyűjtmemény, a vegytani laboratorium s mindenekelőtt a „Collegium novum” új épűlete, mely 1887-ben nyílt meg s főkép humanista és jogtudományi előadások czéljaira szolgál. Építője szépen alkalmazkodott a környezethez. Dicsérendő különösen az épűlet belseje, melynek dísztermét, tanács- és tantermeit becses festmények is ékesítik. A klinikák, kórházak, dolgozó helyiségek, a boncztani terem, a növénykert, valamint az egyetemhez tartozó többi intézetek a város belsejétől távol, a keleti városrészben vannak.
A hajdani „Collegium maius” mellett van a Szent Anna gymnasium, a melynek híres falai közt sok nevezetes ember nyerte kiképzését. Ezen iskola növendéke volt egyebek közt Sobieski János is. Az útcza másik felén, a gymnasiummal szemközt, van a Szent Anna templom érdekes barok épűlete, a mely a XVII. század végén, a római St. Andrea della Valle egyház mintájára épűlt. A templom falait az egyetem tanárainak arczképei és síremlékei díszítik, a kereszthajó oltárában pedig Szent Cantius János ereklyéi nyugszanak. Copernicus Miklósnak és a lengyelek egyik legnagyobb költőjének, Słowacki Gyulának is itt van az igen szerény síremléke.
A Szent Anna templomból az ültetvényeken át a „Burg”-útczába menve, a püspöki palota előtt haladunk el. Az 1850. évi nagy tűzvész ezt az egész városrészt elpusztítitta s benne ez ódon épületet sem kimélte meg. Udvarán azonban még ma is láthatók egy remek oszlopcsarnok maradványai. Innen a kis térre kilépve, ha délnek fordúlunk, jobbkéz felől a hajdani gróf Wielopolski-féle palotát, mely ma törvényhatósági épűlet, és a Ferencz-rendiek templomát meg kolostorát, bal felől a Domokos-rendűek merész építésű templomát látjuk. Néhány évtizeddel ez előtt itt még egész sor oly épűlet állott, a melyekről már csak Krakó öregei tudnak. A térnek „Mindszentek-tere” neve azt tanúsítja, hogy itt valamikor ilyen nevű templomnak kellett lennie.
A krakói Jagello-féle könyvtár udvara.
Weber Antaltól
Assissi Szent Ferencz tanítványai elég korán eljutottak Lengyelországba. A XIII. század második felének az elején Krakóban már templomuk épűlt. Azóta sok viszontagság érte ez egyházat, melyet az 1850-ki tűzvész miatt át kellett alakítani s a boltozatát lejebb szállítani. De azért még ma is sokat megőrzött a Ferencz-rendiek temploma egykori jellegéből. Itt látni példáúl az ország legrégibb geometriai díszítményű csúcsíves ablakait. Újabb időben a presbíteriumot kissé tarka, de legalább sajátszerű políchrom festéssel díszítették. A templommal szomszédos a kolostor, melynek gyönyörű csúcsíves keresztfolyosói vannak. Még a később, alighanem a XVIII. századból való festés sem ronthatta el e remek boltívek hatását. A falakon a krakói püspökök arczképeinek a XVI. század elejétől kezdődő sorozata függ, alattuk pedig számos síremlék és emléktábla látható. A ferencziek kolostora sokat tud annak regélni, a ki az ország történetében és mondai hagyományaiban jártas. Lokietek László itt rejtőzött 1289-ben s barátcsuhába öltözködve egy kötélen ereszkedett innen alá, hogy Henrik (Probus) boroszlói fejedelem harczosai elől menekűljön. Nem sokkal utóbb mint győztes uralkodó kerűlt vissza. Körülbelűl száz esztendővel később e kolostor éttermének falai közt történtek Lengyelország trónja örökösnőjének, Hedvignek jegyesével, ausztriai Vilmossal való titkos találkozásai. A herczegnő azonban végre is legyőzte szíve hajlamát s hazaszeretetearra indította, hogy Jagello lithván fejedelemnek nyújtsa kezét, a kiben erős szövetségest szerzett országának, s egyúttal vele a keresztény vallásnak ezreket nyert meg.
A tér másik oldalán áll a Domokos rendűek temploma, mely a XIII. század közepe táján épült. Az eredeti épűletnek még ma is vannak némi nyomai. A szerencsétlen 1850. év pusztítását ép oly szerencsétlen újjáalakítás követte. Dísztelen tornáczot építettek a templom elé, belsejét pedig egész sor új-gót szoborművel és festménnyel töltötték meg, a melyek Overbeck megannyi öntudatlan torzító másolatai. Ép oly drága, a mily roszúl sikerűlt fő oltárt állítottak, a falakat izléstelen tarka színezéssel vonták be; de a boltozat változatlan maradt s a régi faragott kapuzatot se merték bántani. Így a templom mindezek mellett is még mindig egyike Krakó legérdekesb látnivalóinak. A fő oltár közelében van Krakó fejedelmének, fekete Leszeknek (meghalt 1288-ban) a falba beillesztett kőemléke, valamint az a bronz lap, mely a híres Buonaccorsi Fülöp, másként Callimachus (megh. 1496) sírhelyét jelöli. A templom körűl évszázadok során néhány szép kápolna keletkezett. Ezek egyikében, a mely az első emeleten van és a barok izlés korában részleges átalakításon ment keresztűl, nyugszanak Szent Hyacinth (meghalt 1257) hamvai. A kolostornak igen szép csúcsíves keresztfolyosói vannak, melyekben a legutóbbi években érdekes román építészeti maradványokat találtak.
A Burg-útcza, mely a „Burg” felé megy, nem sokat őrzött meg régi jellegéből. Az a ház, melyben Veit Stoss lakott, ma semmiben sem különbözik a többi közönséges új háztól. Csak itt-ott látni a falakba illesztett régi faragványokat. De néhány templom mégis egy kis változatosságot ád azútcza ház-sorainak. Mindenekelőtt a nagyszerű Péter templom, mely valamikor a jezsuitáké volt s a XVI. század végén és a XVII-nek elején épűlt. A nemes barok izlésű épűletnek keresztalakú alaprajza és szép, könnyed kupolája van. Az egésznek zömökségét, elmés szerkesztését, úgy szintén a tér helyes fölhasználását Gurlitt is dicséri. Odább a Szent András templom következik, mely még nevezetes jeleit mutatja eredeti román jellegének. Végűl pedig a kis csúcsívű Szent Egyed templom, melynek szentélyében a renaissance-kori márványszékek említendők; ugyanitt a krakói czéh-szerű festészet néhány műve is látható. Jobbra ez egyháztól emelkedik Krakó méltóságos tekintetű vára, mely a Wavel nevezetű dombon áll. Valamikor több tornya volt, mint ma; a XVIII. század végén itt még három templom állott; ma azonban már csak egy van meg közűlök: a székesegyház.
A krakói székesegyház.
Ohmann Frigyestől
A királyi vár (Burg) kaszárnyákká van átalakítva. Katonai kórházak veszik körűl; régi fényéből keveset hagytak meg a tűzvészek, ellenséges beütések és a katonák rongálásai. Csak kivűlről mutatós még ma is, a mint magaslatáról büszkén tekint le a városra. De az óriási pompás udvaron kivűl, a melyet három oldalán egy háromemeletes, de az újjáalakítás óta túlsádogan megterhelt oszlopos folyosó vesz körűl, az épűlet belseje valósággal szomorú látvány. A nagyobb termek egyikében a márvány oszlopokat fa pillérekkel pótolták, egy másikban a rekeszes díszű mennyezetet meszeléssel vonták be. A csúcsíves és renaissance építésű gyönyörű ablakokat befalazták, s a legszebb ajtók ma az ezred konyhájában vannak. A régi boltíves, egy pilléren nyugvó terem ma a betegek szobája. A Wawel egész déli oldalát csúnya új épűletek, irodák és kórházak foglalják el. Csak pár helyen látni még a régi stucco-munkát, a hajdani ajtóbélleteket és a Wasa uralkodóház egy-egy czímerét. Még három régi tornyocskának kis ablakocskákkal áttört téglafalai emelkednek a váron, a melynek ma már semmiféle újítgatással sem lehetne többé a Piastok és Jagellók korabeli képét visszaadni, legfölebb ha a XVI. századi alakját sikerűlne helyreállítani. A ki ma e várat meglátogatja, szemébe fog tűnni annak udvarán a következő két fölírat. Az egyik, a melyet mindjárt beléptünkkor olvasunk: „Si Deus nobiscum, quis contra nos?”, a másik pedig az említett erkélyen látható ilyen mélabús szavakban: „Tempora mutanter et nos mutamur in illis.”
A székesegyházra is nagyon ráférne a javítás.
A késő renaissance-kor kapun belépve, valami őskori állat lánczon függő csontjaira esik tekintetünk. Bal felől az óratorony emelkedik, melynek festői vörösréz teteje a XVIII. század elejéről való. Jobb oldalon az „ezüst harangok tornya” áll, a melynek négyszögű alja nyolczszögben folytatódik, a hajdani teteje azonban, sajnos, nincs meg s csak a legközelebbi újjáalakításnál fogja ismét régi képét visszanyerni. Az ajtószárnyak vasas veretűek és Nagy Kázmér (1333–1370) monogrammja látható rajtuk.
Krakó többi emlékszerű épűletéhez képest a székesegyház belseje alacsony tetőboltozatával lep meg bennünket. A falakon régi szobrocskákat és a hajdani festés nyomait látni. Későbbi időben fölaggatott szőnyegek takarják el az építészeti vonalakat. A belépővel szemben áll a XVII. századból való ezüst mennyezet, a mely Szent Szaniszló, krakói püspök és vértanú, Lengyelország védszentje koporsójára borúl. A szentély szép ülései mögött egy lebontott barok oltár maradványai vannak, a melynek lépcsői között három síremlék látható. Jobbra Hedvig királynőé, Jagello László feleségeé, balra Krakónak egy XVII. századbeli püspökeé, középütt pedig egy remek alkotású érczdombormű, Jagello Frigyes bibornok (meghalt 1503) emléke, a mely aligha nem a Vischer péter munkája.
A széksegyház történelmi nevezetességét és műbecsét azonban teljesen csak akkor méltányolhatjuk, ha sorra járjuk a hajó körűl álló hét oldalkápolnát is. A jobboldali elsőben két király márványemléke van, a melyek egyikét Veit Stoss vésője alkotta, továbbá két sajátszerű festésű szárnyasoltár. De ezen kivűl figyelemre méltók benne még a XV. század második feléből s rutén festőktől való falképek is. A következő káponákban különféle műizlésű alkotásokat látunk. Az egyikben Thorwaldsennek egy Krisztusa, majd egy márványból faragott nőalak tűnik szemünkbe, a melynek a mása a firenzei Santa Croce templomban van. A fő hajó falain és pillérein a XV. század nevezetes férfiainak álló vagy fekvő alakjai látszanak szinte megelevenedni, a mely síremlékek a csúcsíves építés korának hagyományos izlésétől a renaissance sokkal élénkebb műformáihoz való átmenetet mutatják. Tobább a Wasa-kápolna következik, a melynek belseje sírfölíratokal és nehézkes díszítéssel van túlságig elhalmozva, a külseje azonban a Zsigmond kápolna nemesb izlésű alakját utánozza. Emezt régóta a renaissance művészetnek az alpesektől éjszakra látható legszebb emlékeűl ismerik.
E kápolnát az olasz Berecci Bertalan építette 1518 és 1530 közt, a ki e művében egész művészi képzelő és alkotó erejét kifejtette. A díszítményekben a mythologiai alakjait a lengyel lovagkor hőseivel kapcsolatban ábrázolta s oly ékítéseket teremtett, a melyeket nem csupán krakói, hanem egyéb művészek is utánzásra méltó mintáknak ismertek el. A kápolna Öreg Zsigmond (1506–1548) költségén épűlt s ő alapította a benne lévő ezüst szárnyasoltárt is. Ma benne pihennek az ő és a fia, Zsigmond Ágost, meg a leánya, Anna, az utolsó Jagello-sarj, Báthory István nejének hamvai. Mind a három a kápolna sírboltjában van eltemetve, díszes vörös márvány síremlékeik pedig (olasz művészek alkotásai) fönn a kápolnában állanak.
A többi kápolnákban, valamint az oldalhajók és a szentély falai mentén is szobor szobor mellé és síremlék síremlék után sorakozik. Itt áll a majdnem egészen meztelenűl ábrázolt Potocki Władymir, Thorwaldsen vésőjének műve: amott egy gyönyörű késő-gót síremlék, a Nagy Kázméré (meghalt 1370) következik. A vörös márványkoporsó, melyet köröskörűl domborművű alakocskák díszítenek, oszlopocskákon álló szép mennyezet alatt nyugszik. A szemben lévő jobboldali mellékhajóban van János Albert király (meghalt 1501) szép síremléke, a korai renaissance egyik nevezetes lengyelországi alkotása. A fő oltár mögött Wisnowiecki Mihály (megh. 1673) és Sobieski János (meghalt 1696) választott királyok barok emlékei láthatók; tovább pedig egy szép nagy kápolnában, a mely valaha a várpalotába nyílt, vörös márvány síremléken Báthory István (meghalt 1586) neve olvasható. S mindenfelé csupa emléktábla, kép és fölírat, melyek főméltóságok, püspökök és előkelő személyek neveit őrzik. A nemzeti köztudat a krakói székesegyházt már régóta olyanféle disztemetőnek tekinti, a minő az angol Westminster-apátság.
A Wawelen eltemettetni ma oly nagy kitűntetés, a minőről még csak álmodni sem mer senki. Most pedig a templom gazdag kincstára mellett, a régi ereklyetartók, ragyogó egyházai díszruhák, püspöksüvegek, kelyhek és a pápa aranyrózsája előtt elhaladva, melyet egy lengyel királynénak ajándékozott, leszállunk a sírbolt emlékeihez és koporsóihoz.
Legelőször a Szent Lénárt sírboltjába lépünk, a melynek román épűlete koczka fejezetű oszlopokon nyugszik. Benne és a véle kapcsolatos földalatti mellékhajókban vannak I. Zsigmond óta a lengyel királyok eltemetve, míg az elődei, a mint láttuk, fenn a templomban aluszszák örök álmukat. A nagy király egyszerű, de hatalmas, kőből faragott koporsóban pihen. Fia, Zsigmond Ágost és leánya, Anna, Báthory István neje, valamint Báthory is, renaissance izlésű ón koporsókban feküsznek. A Wasa család királyai, III. Zsigmond, ennek két felesége, mind a kettő a Habsburg-házból való osztrák főherczegnp, továbbá IV. László és neje, nemkülönben e család gyermekei, többnyire féldomborművekkel dúsan ékített sarkophagokban nyugosznak. Majd a későbbi lengyel uralkodók nagy és díszes koporsói következnek. Közűlök azonban hiányzik az utolsó lengyel királyé, Poniatowski Szaniszló Ágosté, a ki messze távolban, Szent-Pétervárott van eltemetve. Itt van azonban más két nagy lengyelé, ú. m. Poniatowski József herczeg, I. Napoleon Tábornagyának, a lengyel Bayardnak, és Kosciuszko Tádénak sírhelye.
II. Zsigmond Ágost síremléke a krakói székesegyházában. (a kettős síremlék alsó része)
Siegl Károlytól
És 1890 óta a Wawel sírboltjának egy új lakója is van, a ki ugyan nem volt király és hadvezér, de koronát viselt a költők országában. Mickiewicz Ádám az, Lengyelország legnagyobb lantosa, ki Konstantinápolyban halt meg, Páris közelében talált ideiglenes sírhelyet, utóbb pedig népe a legnagyobb kitűntetésre, a nemzeti Pantheonban való eltemetésre méltatta. Legnagyobb műve a Boldogságos Szűzhöz intézett fohászkodással kezdődik, s ezért annak a csodatételeiről híres Mária-képnek a másolata függ a sírmeléke fölött, melyet a költő ifjú korában lithván földön látott. Nemsokára a Ring-téren is díszleni fog emléke. Pedig Mickiewicz életében soha sem járt Krakókban, s pályája második, hosszabb részét számkivetésben, a lengyelek lakta országok határain kivűl töltötte. Az első nagy költő, a ki Krakót, igaz, hogy e város legszomorúbb hanyatlása idején meglátogatta, Goethe volt, a ki 1790 őszén itt járt.
De térjünk vissza a királyok sírboltjából a szabad ég alá, a fényes napvilágra, s hallgassuk a vár tövében álló fák lombjainak susogását, a Visztula habjainak mormolását és a székesegyház öreg harangjának ritkán megszólaló hangját. A nagy ünnepeken kivűl csak május másodikán, a saját nevenapján kondúl meg e harang, a mely I. Zsigmond királyról van elnevezve. 1520-ban öntötte a nürnbergi Behem János mester. Midőn a templomtól külön álló magas tornyában meghúzzák, az egész városon átrezeg méltósággal teljes hangja és ünnepi merengésbe andalítja a lelkeket.
Most pedig kerűljünk vissza a várba s vessünk annak éjszaki ablakaiból egy pillantást az alant elterűlő városra, a melynek templomain és ültetvénykoszorúján túl a külvárosok következnek. Balra van a „Piasek” (Homok) a karmeliták templomával és kolostorával. Az egyik falon Hedvig királynő kőbe mélyesztett lábnyomát mutogatják, a ki ugyan nincs szentté avatva, kit azonban a lengyel nép, úgy, mint a franczia nemzet d’Arc Johannát, szentként tisztel. Jobbra, a nézőtől távolabb van a „Kleparz”, a régi oklevelekben „Clepardia” vagy „Florentia”. Ez utóbbi nevét e külváros a Szent Flórián-templomáról kapta, mely ma már egészen elvesztette régi alakját. Benne azonban nevezetes egy szobrászati ábrázolatú késő-gót triptychon, továbbá Kulmbachi Suess János festő néhány legszebb alkotása. A Kleparzon túl lévő síkságon mezők, fákkal szegélyezett útak, falvak következnek, a melyek némelyike telve történelmi emlékekkel; még odább magaslatok, a melyek már Ausztria határain kivűl állanak.
Hogy Krakó déli környékét egy szempillantással áttekintsük, elég a vár falának azon tájékára mennünk, a hol egy barlangban tartózkodott hajdan a rege szerint ama szörnyű sárkány, melyet a város alapítója, Krak, ölt meg. A háttér távolában a Tátra-hegység emelkedik. A látókör szélén a bielanyi kamalduliak templomának tornya, a folyóból emelkedő ködön túl pedig a tynieci templom és a XI. században alapított benczésrendű apátság romjai látszanak.
A Walwelen álló nézőhöz közelebb a Visztula kígyódzik. Bal partján áll a Szent Norbert-rendű apáczák XII. században alapított kolostora, a melyet újabb időben történt átalakítása sem fosztott meg kiváló festői külsejétől A kolostortól jobbra téres községi legelők mögött a Czartoryski herczegek kastélya fehérlik, a melyet a XVI. század egy hírneves humanistája épített, ma pedig műkincsek töltenek meg. A síkon túl pedig egy dombtetőn emelet sírhalom, egy a maga nemében páratlan emlék emelkedik. Krakótól délre van a város mondai hírű alapítójának, a sárkányölő Krak- vagy Krakusnak sírja. Keletre meg, Mogiła telepítvénye közelében, a melyet régi oklevelek „Clara Tumba” latin néven emlegetnek s a mely a XIII. században alapított cisterci apátsághoz tartozik, egy másik sírdomb van, ama szintén mondai emlékű Wanda fejedelemnő emléke, a ki állítólag a Visztulába ölte magát, hogy kezét ne kelljen idegen, német lovagnak nyújtania. Midőn 1818-ban Kosciuszko hamvait Krakóba vitték s a Wawelen a királyok mellé temették, az az eszme merűlt föl, hogy Lengyelország függetlenségi harczai utolsó hősének épen olyan emléket állítsanak, a minő kettő ama regében halhatatlan hajdankori alakok nevét őrzi a város határában. A társadalom legelőbbkelő személyiségei kordékat húzva, maguk hordták össze a feltöltendő dombhoz a földet. E magaslat 1820 és 1823 közt keletkezett s majdnem akkora, mint egy kisebb természetes domb.
A Wawel tetejéről letekintő útas szeme azonban a környék e távolabb pontjain nem nyugszik meg, hanem balra, a keleti oldalon, majdnem a lábai alatt egy másik külvárosra esik. Kazimir ez, a mely az alapítójának, Nagy Kázmérnak a nevét viseli. Az ő 1335. évi szabadalomlevelével megajándékozott városrész idővel Krakó zsidó külvárosává lett, a melylyel még a híres amsterdami ghetto sem vetélkedhetik festőiség dolgában. Ugyanaz a nyüzsgés, nyugtalan sürgés-forgás látható itt is; csakhogy itt a nap fénye élesebben világítja meg az árúsnők sárga fejkendőit, a hosszú atlasz kaftánokat, az idegesen rángatódzó arczokat, a rókaprémes kucsmákat. Valamely szép júliusi napon az ember szinte azt képzelhetné, hogy a távol keletre vetődött, olyan tolongás és lárma, olyan idegen és érthetetlen nyelvű zsibongás veszi körűl. Péntek este aztán a legszegényebb viskó ablakaiban is kigyúlnak a gyertyák. Szombaton még élénkebb e külváros. Mennyi jellegzetes főt, milyen lángoló s mégis mindig szomorú tekintetű szemeket látni itt! A zsinagógák megtelnek a vénebb, komolyabb zsidókkal. Ez imaházak némelyike igen érdekes és szép, de a legtöbbje ma pusztúlófélben van. A legismertebb közűlök egy a XIV. század végéről való csarnokszerű épület, a melyet azonban a XVI. században kivűl-belűl átalakítottak. Szép kovácsolt vas baldachinja s a falakon gazdag renaissance díszítmények és sok szép sárgaréz karosgyertyatartója van.
A jobbára zsidók lakta városrész közepette azonban igen díszes keresztény templomok is emelkednek, a melyek évekkel ez előtt még nagyobb számban voltak. A legkevesebbet tartott meg az egyházak közűl eredeti jellegéből a Szent Mihály-templom („am Felschen”), a hol 1079-ben Szilaj Boleszláv király Szent Szaniszló krakói püspököt agyonütötte. Itt volt több történetíró véleménye szerint az eredeti székesegyház. Ma azonban a régi templom helyén egy XVIII. századbeli építmény áll. Közelében van a Szent Katalin-templom, Krakónak talán legszebb csúcsíves épűlete, de mindenesetre a leggazdagabb mindenféle stílszerű ékítményben. lapítója Nagy Kázmér volt. A főhajó tűzvészek által elpusztúlt boltozatát utóbb az eredetit utánzó faszerkezettel pótolták. Itt is számos síremlék van, valamint érdekes régi szárnyas oltárképek meg a XV. századból való nagy becsű szövetek láthatók. Nagy Kázmér fogott állítólag e külváros még egy nagy templomának az építésébe; ez a „Corpus Domini”-egyház, a mely a XVII. századból való toronysisakjának, óriási barok oltárának, renaissance izlésű kápolnáinak és rokokó díszítményeinek kivételével egészben még megőrizte eredeti merész csúcsíves jellegét.
Krakó ma.
Bernt Rudolftól
Krakó csendes, álomba merűlt város, a melyet ha nappal tüzetesebben végignéztünk, érdemes még egyszer éjszakának idején is bejárni. Naplementétől kezdve a város épületének körvonalai az égbolt opálszerű hátterére élesebben rajzolódnak le s ilyenkor egészen új szépségek tetszenek föl rajtuk. Mikor pedig az ablakok mögött elalszanak a gyertyák s a hold ezüst fénye árad el a nagy Ring-téren, akkor a Boldogasszony-templom színes ablaküvegein ilyen titokzatosan szűrődik át az oltár előtt égő örökmécs pislogása, a tornyok mintha megnyúlnának s a házak alattuk mintha törpébbekké kuporodnának össze. A magasban álló vár is büszkébbnek és hatalmasabbnak tetszik. A történelmi emlékekben oly dús városba ismét visszatér mintegy a múlt idők élete. A kinek az ilyenek látására való szemei vannak, az előtt egyszerre megnépesedik a Jagello-féle könyvtár udvara s középkori diákok tarka tömegével telik meg; a Ring-téren pedig, a magában álló városháztornya táján elvonúl előtte a díszmenet, melylyel 1525-ben Albert, a kereszturak világiasított nagymestere, Lengyelország uralkodójának hódolatát bemutatta. Vagy pedig nyugat felé tekintve, lelki szemei elé varázsolja azt a pillanatot, a mikor Kosciuszko Tádé a hona függetlenségeért vívandó utolsó harczra kivonúlván, szent esküt fogad. Hogy mindezt magunk elé idézzük, nem is kell épen Krakó város szülöttének lennünk; elég ehhez csak egy kis történelmi érzék is. Meg aztán azt az egyet jó lesz megjegyeznünk, hogy a ki valaha híres, ma azonban aláhanyatlott városokat igazságosan akar méltányolni s a múltjukkal legalább futólag meg kiván ismerkedni, annak minden jelenkori elfogúltság nélkül és valamicskével behatóbban kell őket megszemlélnie. Tudnia kell ugyanis, hogy az alvó városok nappal többnyire hétköznapi és élettelen képe csak az est homályában elevenedik meg igazán, a mikor az ódon falak közé a régi kor hangúlata s a múlt idők minden szép költészete hazajáró lélekként visszatér.
