Zalamegye. Eötvös Károlytól
Zalamegye.
Eötvös Károlytól
Eötvös Károlytól
Zala-Egerszeg.
Háry Gyulától
Sok tekintetben fölötte érdekes része hazánknak e nagy vármegye. Nagysága 5.122 kilométer, 405 ezer lakossal; tehát területére nézve a közép, lakosságára nézve a nagyobb vármegyék közé tartozik. Van területén 640 falu és város, meg 385 népes puszta, összesen tehát 1.025 helység. Nagy városok s népes falvak ily elosztás mellett természetesen nem lehetnek. A népesség nagyon sűrű, mert egy kilométerre mintegy 80 ember esik, de azért nem tömötten, nem zsúfoltan lakik együtt.
Ezt a terület- és telepfelosztást mintegy a természet talán a magyar ember természetével egyetértve jelölte ki. A magyar ember nem szereti a nagy városokban való tömörülést, s bár a dunai és tiszai alföldön a tatár, török és német hadjáratok veszedelmei miatt nagy városokba verődött össze: ez alföldi nagy városok lakosságának többsége is mind a mellett az év nagy részében a városon kivűl lakik. Tavaszi munka idején kivonúl a tanyára s késő őszszel tér vissza a városba. Ez is magyarázza a zalai telepfelosztást. De okozza ezt a természet is. Egyenes síksága Zalának kevés van. Csupán a Muraköz Csáktornyáig, meg a Mura, Lendva s kis részben a Kerka völgyei tekinthetők síkságoknak. Ezeken kivűl az egész megye, néhány apróbb lapályt kivéve, erdős, hegyes, hullámos, néhol sziklás fölszínű s a hullámos területet száz meg száz helyütt patakok, folyók, szakadékok szaggatják meg. Ily fölszín mintegy csábítja az embert arra, hogy minden kis összefüggő és patak, szakadék vagy bércz által körűlvett s mintegy védett területen egy-egy külön falut alapítson. Ép úgy, mint az alföldi ember a maga külön birtokán külön tanyát.
A falvak és puszták elnevezésében a történeti, néprajzi és földrajzi okok az irányadók. Muraköz lakossága horvát ajkú; itt tehát horvátok a helynevek és csak ott van kivétel, mint példáúl Perlak, Szerdahely, Csáktornya, stb. elnevezésénél, a hol valamely közép-kori nagy úr neve, hatalma s családi története biztosította a magyar elnevezés állandóságát. A Mura és Lendva völgyén vendek laknak; ott tehát a különben horvát-szláv fajú vend nép nyelve látszik meg a helyneveken. Egyebütt a magyar elnevezés uralkodik, sőt csaknem kizárólagos. De kivétel itt is van. Kivétel mind az, a mit itt hagyott Róma, s a mit az ő hagyatékából másfél ezer év el nem törölt. Ilyen példáúl Mura, Nova, Sala s még nehány. Kivétel az is, a mit a szlávok hagytak itt, a minők a Balaton mellett példáúl Paloznak, Csopak, Tapolcza, stb. De kivételt képeznek még a családnevek is, melyeket azonban a magyar nép eszejárása ha módosított is, de a magyar nyelv természete szerint módosított.
Különösen Vas, Zala, Somogy és Baranya megyékben, de főkép Zalában a helynevek megalkotása körűl a szeg és fa szóval gyakran találkozunk.
Itt van példáúl: Barabásszeg, Cserszeg, Egerszeg, s még mintegy 18 szeg. Itt a szeg hajlást, elhajlást, szegletet jelent. És pedig folyónak, meredeknek, völgynek, hegyfoknak vagy útnak szegletét. Épen mint a német Bug vagy Pug. Teljesen egyenes és sík földön nincs szükség az elhajlásokra, tehát ritkább a szeg szó a helynevekben. Legföljebb ott, a hol a folyamok alkotnak szegletet, mint példáúl Tiszazug Jász-Nagy-Kun-Szolnokmegyében. S ha valaki gondosan utána néz: a zalai helynevek szeg szavánál mindenütt megtalálja a folyónak, hegyfoknak vagy útnak szegletre hajlását.
A fa más eredettel ép oly sajátságos és gyakori. Itt vannak Zalában példáúl: Alibánfa, Gógánfa, Malomfa, Mikefa, Salomfa, Zelefa, stb. mintegy 40 falu. Mind e helynevekben a fa egykor falva szót jelentett, mint ez XIV. századbeli, sőt korábbi s későbbi okiratokból nyilván kitűnik. A nép nyelve a falva szót fa szóvá koptatta el. Sok helynév készűl e szóval: föld; példáúl Égerföld, Pördeföld, Himföld, Kajánföld, stb. Sok készűl a híd szóval: Óhid, Kehida, Andráshida, Bollahida, stb. Sok a háza szóval: Baksaháza, Bokaháza, Sándorháza, stb. Sok a vár és hely szavakkal: Budavár, Szegvár, Zalavár, továbbá Keszthely, Szerdahely, Vásárhely, stb. Legtöbb helynév azonban Zalában ép úgy, mint az egész ország területén a nemzetségi és családi nevektől s a szentek neveitől ered.
Zalamegye történetének vázolásánál természetesen csak a helyi történetre szorítkozunk s ennek is nagy részét az illető városok és falvak, várak s egyéb jelentékeny emlékű helyek leírásánál adjuk elő. De általánosságban is érintenünk kell a nemzeti történet zalai részének főbb vonásait.
Semmi kétség, hogy a megye a legelső keletkezésű megyék közé tartozik. Lakosságának mai magyar része szintén a honfoglaláskor telepedett meg itt és megőrizte eredetiségét s tiszta voltát ezer éven át. Beszéde, családnevei és helyneveinek legnagyobb része bizonyítják ezt. Egyetlen történelmi adatunk sincs, mely azt bizonyítaná, hogy a zalai magyarság később s nem a honfoglaláskor telepedett ide.
A kereszténység első két századából két nagy történelmi eseményt kell megemlítenünk. Az egyik idegen nagy családok beköltözése s a másik a kereszténység intézményeinek meghonosítása és szervezése.
Kik voltak itt a honfoglaláskor megtelepedő első nagy családok: e kérdésre ma már valószínűleg hiába keressük a kielégítő feleletet. A történeti hagyomány Vér Bölcsöt őrizte meg emlékében első foglalóként. A beköltözött nagyobb családokra már bővebb világot vetnek történetíróinknak levéltári kutatásai. E családok kétfélék. Olyanok, melyek csak az ország más megyéjéből telepedtek át, s olyanok, melyek külföldről jöttek. Ez utóbbiakról két dolog bizonyos és felette örvendetes: az egyik, hogy mind e családok nemzetünk keresztény korának első két századában behozták hozzánk a nyugati műveltséget; és a másik, hogy csakhamar tökéletes magyarokká váltak, sokkal inkább, mint Vas, Sopron és Mosony egyik-másik jövevény nagy családja, és sokkal inkább, mint a XVIII. és XIX. század indigena főurai.
A kereszténység megalapítása után a megye csakhamar tele lett egyházi intézményekkel. Bizonyság arra, hogy a népesség sűrű, s benne a kereszténység már jól megállapodott, s hogy Zalamegye népességének vallásos neveléséről és erkölcsi oktatásáról már a legkorábbi időkben aránylag eléggé gondoskodtak. Sajátságos, hogy a szerzetes rendek, apátságok és egyházak alapításában különösen a nyugatról beköltözött idegen nagy családok tűntek ki. A megye lakosságának nagy többsége római katholikus és csupán a Veszprémmegyével határos részeken, a tapolczai járásban vannak nagyobb számmal kálvinisták. A Tapolcza völgyétől nyugatra már tisztán katholikus a nép.
A tatár pusztítás Zalamegyét majdnem teljesen érintetlenűl hagyta. A török legelőször 1480-ban tette lábát Zalamegye földére, a Dráván át betörvén egy dandára Muraközbe. De a megyei fölkelők s Mátyás király elől, ki személyesen jött ide, visszatakarodott. Szolimán szultán 1541-iki nagy hadjárata után 1546-ban vetette szemét Mehemet Jahioglu budai basa Zalára, s az ez évi országgyűlés már a megye védelméről intézkedik. Általában a mohácsi vész s kivált Szigetvár eleste után országos és óriási szerepe van Zalának. A Balatonra, Drávára és Murára támaszkodva s e vizeket, mint a támadó török had nagy akadályait védve, neki kell első sorban megvédelmeznie az ország dunántúli megyéit s ezeken kivűl Stájert, Ausztriát és Bécset. Meg kell erősíteni tehát a Balatont s erre szolgálnak Tihany, Csobáncz, Szigliget, Keszthely várak, s meg kell erősíteni a Drávát, a mi a csáktornyai, légrádi várak feladata. A Balaton és Dráva közt azonban egy 50 kilométernyi hosszú vonalon nincs vízi akadály. E vonalt megvédeni a majdnem közepén fekvő Kanizsavár feladata. Kanizsa elestével természetesen módosúl s nehezebbé és költségesebbé válik a határvédelem. Most már nem a határt, (mert azt nem lehet), hanem a hódoltsági határról bevezető útakat kell megvédelmezni. Ilyen út három van. Az első a Zala völgye éjszak felé. Erre hat új erődöt szerelnek föl: Kis-Komáromot, Magyaródot, Hidvéget, Zalavárt, Szentgyörgyvárt és Szent-Grótot. Másik bevezető út Kanizsától egyenesen éjszakra a Kanizsa folyónak és Nagy-Csatornának völgye. Ennek megvédelmezése végett Rajkot, Pölöskét, Kapornakot és Zala-Egerszeget kell megerődíteni és fölszerelni. Harmadik út Kanizsától nyugatra és éjszak-nyugatra a Mura, Lendva és Kerka folyók völgyein vezet. Ezek fölött Szemenye és Alsó-Lendva, Szécsi-Sziget és Nemti uralkodnak, tehát ezeket kell védművekkel és alkalmas őrséggel ellátni. S a mit a természet és hadi tudomány így kijelölt, azt Zalamegye sürgetésére az országgyűlések elhatározzák, de bizonyára a munka, költség, áldozat és hősi vitézség legnagyobb részét maga Zala viseli és teljesíti. S nemcsak az említett, hanem a hátmögi, a másod hadvonalon levő várakban is, a minők Tátika és Sümeg, Keménd és Zalabér, Kányavár, Dobrónak, Reznek és Zala-Lövő. Magának Zalának 30 erődített végvárat kellett megerődítenie, jó karban tartania, költséggel és hadi közmunkával ellátnia s a védőrségek élelmezéséről és fölszereléséről gondoskodnia. A zsoldot vagy a városok, vagy a kinevezett várkapitányok fizették elvben az ország pénztárából, gyakran a maguk zsebéből, rendszerint a környékbeli lakosság kizsarolásából. A várőrségeknek mindig volt oly része, mely nem rendes zsoldért, hanem zsákmány fejében szolgált. Ez azután gyakran nem igen válogatott ellenség és jóbarát között. Gyakori eset volt az adót beszállító hódoltsági parasztok megvámolása és kifosztása. A töröknek meghódolt falvak kötelesek voltak adózni a töröknek is, de adóztak a vármegyének is. S mikor az adót pénzben, posztóban, lóban, eleségben szállították, a várőrség portyázói bizony gyakran kifosztották őket. A zalamegyei várkapitányok épen nem tartózkodtak ettől. Az 1596., 1625., 1630. és 1647. évi, de egyéb országgyűlések is ismételve szigorúan tiltják az efféle zsarolásokat. A várőrségek beszedték a veszprémi püspök zalamegyei tizedeit is, de eszük ágában sem volt azokat beszállítani. Az 1647. évi 97-ik törvényczikk erről is külön intézkedik. Néha a várkapitányok, mikor a török nem zaklatja őket, egymás közt s néha többen összebeszélve, egyéb távol eső várakkal viszálykodnak s fegyveres kézzel hatalmaskodnak. A nemtii, egerszegi és szécsiszigeti kapitányok példáúl 1617-ben összebeszélve, Vasmegyébe rontanak és az izsákfalvi várat, Nádasdy Tamás birtokát, megrohanják és kifosztják. Két országgyűlés is vesződik az ebből támadt panaszokkal.
A várőrségek feles számban lovasok és gyalogok, sőt a lovasok gyakran nagyobb számban vannak, mint ezt az 1655-ik évi országgyűlés rendeli. Ennek oka egyszerű. A töröknek nemcsak rendes hadjáratai voltak, melyek ellen egy kis vár csekély őrsége úgy sem sokat tehetett; hanem a török várőrségek portyázó csapatai, a gazdagabb bégek lovassági berohanásai pusztították leginkább a falvakat és egyházakat. Ezek a várakat kikerűlték. De ezek ellen a gyalogos várőrség keveset vagy semmit nem tehetett. Ezért kellett lovasságról gondoskodni. Feltűnő a várak őrségének csekély létszáma. Hiszen a 30 zalai végvár őrsége az 1655-iki országgyűlés szerint alig rúg összesen 2.000 lovasra s 1.800 gyalogra. Ez azonban a békelétszám. Ha ostrom fenyegetett valamely várat: ennek őrsége négyszeres, sőt ötszörös számra emeltetett, s akkor kivált a gyalogság erősíttetett meg. Zala rendei, különösen Szigetvár eleste után megrettenve, az országgyűléstől 1574-ben inkább gyalogkatonák tartására kértek engedélyt. E kérelmök később nem ismétlődött, meggyőződvén arról, hogy kivált kisebb váraiknak az a feladatuk, hogy az ellenség hadi mozgalmait kikémleljék s az apróbb portyázásokat meggátolják vagy megboszúlják, a mihez pedig főleg lovasság kellett. Nemtire nézve megengedte az országgyűlés, hogy ennek őrségét Stájer állíthassa és tarthassa. Kanizsa őrsége s védelmének vezetése 1590 után németekre bizatott. Be is vette a török csakhamar. Általában a német, olasz, vallon zsoldosok jó katonák voltak, s tisztjeik jártasak a hadi tudományokban; de köztük a hősiességnek oly példáit, minőket a magyaroknál a Zrinyiek, Thury, Gyulaffy, Török, Nádasdy, stb. seregei mutatnak, ritkán találunk. Ők nem hazájukat védelmezték. Az ország legtöbb és legnagyobb várát idegenek juttatták a török kezére. Ezen kivűl iszonyú zsarolásokat követtek el, ha zsoldjuk elmaradt, a mi pedig gyakran megtörtént. Tehát nemcsak közjogi, hanem honvédelmi s emberiségi okokból is sokszor ismételt keserű panaszokat tesznek a XVI. és XVII. századbeli országgyűlések az idegen várőrségek és vezérek ellen. Más felől a királyi udvar gyakran még sem tehetett mást, mint a panaszok előtt szemet húnyt. Oly nagy volt a baj gyakran a törökök támadásai miatt, hogy a kisebbnek látszó bajokat el kellett nézni.
Somogymegyében már 1540 után megfészkelte magát a török. Míg Szigetvár és Babócsa állott: addig a vármegye a nyugati részekben még fennállhatott és működhetett. Ezek eleste után csakhamar lehetetlenné vált, s azért az 1596-iki országgyűlés Somogy kormányzását, igazgatását és igazságszolgáltatását áttelepítette Zalamegyébe. Több mint 100 évig így maradt a helyzet, míg végre az 1715-iki országgyűlés Somogy hatóságát ismét visszaállította s Zalától elkülönítette.
A XVI., XVII. és XVIII. században új nagy családok lépnek Zala régi nagy családjainak helyébe. A Zrinyiek, Nádasdyak, Batthyányak, Széchenyiek és Esterházyak s utoljára a Festetichek foglalják el a Kanizsay, Bánffy, Széchy, Gyulaffy, Gersei Pethő, Szent-Ghyralthi, Hagymássy, Pogány, Lengyel, Sárkány, Ördögh, stb. nemzetségek helyét s a megváltozott körűlményekhez képest ép oly nagy hatalomra emelkednek. A nemzeti önállóságért és alkotmányos szabadságért folytatott harczoknak csak végső hullámcsapásai érnek el Zaláig s még azok sem mindig. Bocskay, Rákóczy György és Thököly harczát alig érzi Zalamegye. Bethlen győző seregei azonban idáig is elérnek, s II. Rákóczy Ferencz tábornokai néha ide is beszáguldoznak. S az 1848/49-iki hadjáratok is jóformán kikerűlték Zalát. Az eszmék harcza azonban annál magasabb és tisztább lánggal lobogott fel itt századunk folyamában.
E harczban a Deák testvérek voltak a vezérek. 1820-tól 1833-ig Deák Antal, ez után sokkal nagyobb s valóban országos tekintélylyel Deák Ferencz. Zala közel 20 éven át főleg Deák Ferencz vezetése mellett egyik legelső vezérmegyéje volt az országnak. Egyenlő fontosságú Pestmegyével s fontosabb, mint akár Bars, akár Bihar, vagy Borsod. A haladás eszméit s a nemzeti nemes szenvedélyek állandó magvait mind addig, míg alkotmányos és békés eszközökkel folyt a küzdelem, itt ápolták, itt növesztették s elvekké és intézményekké itt fejlesztették Deák és társai, kik közt legkiválóbb volt Csányi László.
A birtokviszonyok a megye történelmi s földrajzi alakúlásának megfelelők. A mezőgazdaságilag használható terület mintegy 925.000 kataszteri hold. Ebből 310.000 hold, tehát a területnek egyharmada részint egyházi, részint hitbizományi, részint egyéb főrendi nagy birtok. Az egyházi birtok mintegy 80.000 hold. Nagyobb birtokosok a veszprémi és szombathelyi püspök; a zalavári, kapornaki és tihanyi apátság; a veszprémi káptalan, a budapesti központi papnövelde egyetemi alapja, a kegyesrendiek tanítószerzete s a vallásalapítvány.
A világi nagybirtokosok közt egy uralkodó-házbeli s két római szent birodalmi herczegi család van. Amaz Koburg herczeg, emezek az Esterházy és Batthyány herczegek. Összes birtokuk mintegy 100.000 kataszteri hold, több mint 3/4-ed részben az Esterházy herczegeké. Grófi család 15 bír mintegy 125.000 holdat. Legtöbbet a Festetich, az Esterházyak pápai ága, a Széchenyi, Andrássy és Batthyány grófok. Kisebb s részben közép- és kisbirtokúak az Erdődy, Deym, Somssich, Zichy, Szápáry, O'Donell, Pejacsevich, Hugonnay, Orsich és Zsigray grófi családok. Néhány báró család, köztük Mikos, Puttheány és Trebesburg kis birtokkal, Sina Simon örökösei 7.500 holddal.
A köznemesség nagy számban lakott s lakik és bír Zalában ősidők óta. Több mint száz falu köznemességből áll s 1848 előtt több mint 6.000 szavazattal rendelkezett a vármegye közgyűlésein. Azt hiszszük, nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy a használt birtokterületeknek közel egyharmada még mindig a régi köznemesség birtokában van. Ennek legnagyobb része ugyan kisbirtokos 20–50–100 hold birtokkal, melyben beltelke, szántója, kaszálója, legelője és erdeje is benfoglaltatik, s hajdan a vesztegetéssel járó korteskedések idején bocskoros nemességnek is csúfolták. De ez csak gúnynév volt, mert a Dunán túli s e közt a zalai köznemesség is századok óta elhagyta már a bocskor használatát, ha ugyan viselte valaha. Sarut viselt még a 30-as években is itt-amott, de bocskort nem. A „bocskoros nemesség" gúnynév az Erdélylyel határos vidékek oláh s a felső vármegyék szegényebb, főleg tót kisnemeseiről ragadt az egyéb vidékek kisnemeseire.
A gazdálkodás, az uradalmi birtokot kivéve, általában az egyszerű, úgy nevezett parasztgazdaság kis méretei közt mozog s hármas forgású szántásvetésből s marha-, juh- és sertéstenyésztésből áll. A buja kaszálók s többnyire kitűnő hegyi és erdei legelők mintegy rá viszik Zala népét a marhatenyésztésre. Lova és szarvasmarhája összesen mintegy 180.000. Ez fölötte kedvező arány. A juh és sertés összesen mintegy 380.000, tehát minden családra esik mintegy 4 darab. Ez is kedvező arány. Az anyagi jóllétnek föltétlenűl szükséges föltételei tehát bőven megvannak. Hús, tej, gabona és egyszerű ruhának való növényi és állati anyag bőven terem. Az ipar azonban megyeszerte kis méretű. A falusi házi iparnál alig nagyobb.
Zala népének jóllétében a megye keleti és közép részein nagy tényező volt a szőlőmívelés. A Balaton-parti hegyeken s az ezek mögötti hegyek délre és délnyugatra néző oldalán, a Zala és Kanizsa folyók s a Mura mellékein a délfelé hajló hegyoldalakon nagy terjedelmű szőlők voltak, melyek nagy értékű tüzes és zamatos bort termettek. Ma még mintegy 30.000 holdra teszik a szőlőterületet. Bizonyára nincs már annyi szőlő, de a phylloxera pusztításai előtt többre rúgott 50.000 kataszteri holdnál. A megye keleti szélétől kezdve csaknem Badacsonyig teljesen kipusztúltak a szőlők s Badacsony is, sőt a megye egész szőlőterülete meg van már támadva és csak néhány év kérdése, hogy a régi hazai szőlők és szőlőfajták Zalában is végkép kiveszszenek. Egy kataszteri hold szőlőterület közép számítással mintegy 100 forintot szokott itt évi átlagban tisztán hozni. Ily számítással is Zala népének évi jövedelme mintegy 5 millió forinttal csökkent. E veszteséget egészében nem lehet készpénzbeli veszteségnek tekinteni. Borának túlnyomó részét a zalai szőlős gazda családjával együtt maga élvezte. Mértékletesen, dobzódás nélkül, de rendszeresen élvezte. Az egyszerű gazdák naponként összejöttek a pinczénél borozni, társalogni, eszmét cserélni. Szívesen kinálták a cselédet, a munkást, a szegényt, sőt az utonjárót is. Nyíltság, vidámság, játszi elme, erőteljes és egyenes termet, tökéletes egészségre valló, piros arczszín jellemezte a Tapolcza és Keszthely vidéki földmívest és szőlős gazdát. A számítás nélküli nyájasság és előzékenység s a minden szerénytelenség nélküli nyiltság és őszinteség hazánk egyetlen vidékén, sőt az összes mívelt nemzetek egyetlen mezei munkás osztályánál sem fejlődött talán annyira ki, mint itt. Szőleinek elpusztúlásával a jóllét csökkenése, bora helyett sör és pálinka, s mindennapi vidám szórakozás helyett a számító fáradozás, úgy látszik, lassanként át fogja alakítani a népnek jellemét és gondolkozását.
A néprajzi viszonyok meglehetősen egyszerűek, a mennyiben a különböző ajkú népesség nem összekeveredve, hanem egymástól külön s mindegyik ajkú egy tömegben lakik. A lakosság száma kerek összegben 405 ezerre tehető. Ebből 300 ezer magyar, 100.000 szláv s a Stájerral szomszédos nyugati határokon mintegy 5–6 ezer német ajkú. A szláv is két árnyalat. A Dráva és Mura között, az úgy nevezett Muraközben mondhatni, tisztán horvát, s itt csak a városokban s a falvaknak csak egyházi és világi elöljárói beszélnek magyarúl. A horvát kerek számban 80.000. A Murától éjszakra Bellatincz és Turnisa körűl mintegy 20.000 vend lakik, a kiknek neve a régi okiratokban vend, vind, vandal szavakkal is jeleztetik. Mind a horvát, mind a vend békés, nyugalmas jóllétnek örvendő nép, földjének termékenysége eléggé fedezi minden szükségletét. Régi nemesség nem lakik és nem lakott köztük, úgy nevezett úri osztályt saját kebelükben nem ismernek. Ilyen nincs is. Muraköz ősidők óta Zalamegyéhez tartozott. Az 1848–49-iki mozgalmak után Varasdmegyéhez s ekként Horvát-Szlavonországhoz kapcsoltatott, azonban 1861-ben az alkotmányos életnek már első újabb kisérlete idején nyomban visszakebeleztetett Zalamegyébe.
A magyarságnak van itt egy sajátságos faji árnyalata. A vidéket, melyen ez lakik, meghatározhatatlan ős idők óta Göcsejnek hívják. Göcsej határai éjszakról a Zala folyó Lövőtől Egerszegig; keletről a Váliczka csatorna Egerszegtől Bánok-Szent-Györgyig; délről a Váliczka patak Bánok-Szent-Györgytől Iklódig s nyugatról a Kerka folyó Ramocsáig s ettől kezdve Vasmegye széle Lövőig. Hosszúkás négyszög majdnem egyenes határokkal. Térfogata mintegy 700 kilométer s vagy 90 falu és 30–40 népes puszta van rajta. Természetesen kis faluk és kis puszták. A beszéd módja, némely szóhangok nyújtott ejtése, nemkülönben régies, irodalmilag szokatlan alakú és ragozású szavai erősen megkülönböztetik a göcseji embert a sümegi, kanizsai, vagy Balaton-parti egyéb magyartól. Eltérő szavai, ötletei, példabeszédei s hangejtési sajátosságai többszörösen összegyűjtvék. Mi csak két jellemző vonást vagy csak példát emelünk itt ki. Egyik az, hogy a magyar nyelv általános törvényét, mely szerint a szóvégi rag ugyan olyan magas, vagy mély hanggal bír, mint a szó, megszegi s nem így mondja: „kalap-pal, marok-kal, láb-bal”, hanem így: „kalap-vel, marok-vel, láb-bel”. Másik általános sajátsága bizonyos rövidítés és összevonás a kiejtésben. Példáúl e szót: „elvitte” az éjszaki palócz így ejti ki: „eevitte”; a nyugati palócz így ejti ki: „ievitte”, a göcseji pedig így ejti ki: „evittö”. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magánhangzók kiejtéskori megnyomását a Balaton-parti magyarság is oly sajátságosan csinálja, hogy erről nyomban fölismerhető.
Áttérünk most Zala egyes részeinek leírására s három fő részre osztjuk a megye területét.
I. A keleti határtól a Zaláig.
II. A megye közepe Zalától Göcsejig és Letenyéig.
III. Göcsej és környéke s a Muraköz.
