Tolnamegye. Baksay Sándortól

Teljes szövegű keresés

Tolnamegye.
Baksay Sándortól
Keleti határával a Dunára, nyugati síkságával Somogyra dől e megye, melynek területén, ha madárröptéből tekintjük, egy keskeny ágyban messzekalandozó és nagy darab földet befutó vízbokor tűnik szemünkbe. Folyónak kicsi, pataknak nagy a Kapos, mely mint nevéről is sejthetni, a somogysági Kaposvár felől, Baranya határát is érintve egy darabon, Dombóvárnál Tolnába lép s a megyét kétszer hasítja, futtában nevét kétszer-háromszor is vesztve vagy cserélve. Indúlva a legalsó délről, felmegy Simontornyáig s ott a Sióba ömlik. A Sió, a Balatonnak ez a berekben nevekedett leánya, visszacsalja magával dél felé, s így {jel} alakban megkerűli azt a követlen, agyagos hegycsoportozatot, mely Tolnamegye közepét borítja; déli útjokban versent futnak a tőlök kis távolságban és mindenütt egyenközűleg szálló Sárvízzel, míg végre a folyócskák a tuloknevelő Agárdnál háromegy folyóvá nevekedve, de ki is fáradva, lomhán siklanak Szegzárd alatt a tolnai haldokló Duna-ágba. De még ezúttal is meghasonlanak az egygyé vált habok; egy részük külön válik, s régi vetetlen ágyába elfeküdve, száz kanyargással tovább bujdosik, míg pártos fejével a bátai Dunába végkép elmerül. Mikor a Duna feldagad, felnyomja a vizeket, hogy Simontornyánál is megérzik. Ez a szeszélyes vízbokor vezeti a vasútakat is; egyik ágán Dombóvár felé, másikon Szegzárd felé.
Vízbokornak mondható, mert a Kapos, Koppány, Sió és Sárvíz ágaiból alakúlt. Ma már folyócskák, – tulajdonképen pedig az említett hegység tövében jobbról-balról elterűlt terjedelmes ingoványok vizeit levezető csatornák, melyek a most folyó század elején jöttek létre, és pedig részben, mint kiújításai annak a vízi-műnek, melyet a III. század végén, Diocletianus uralkodása alatt, ennek hadvezére, később veje és utóda, Galerius, a mai Sió-Sárvíz mederben ásatott, s ez által a Balatont a bátai Dunával összekötvén, a csatorna által szegdelt alsó Pannoniát, felesége nevéről új néven Pannonia Valeriana – nevezte el. A három csatorna, – Kapos, Sió-Sárvíz- vagy Nádor-csatorna, – a három megyének, Fehérnek, Somogynak és Tolnának, közel 100.000 holdnyi posványságát tette gazdag termő földdé.
Más tekintetben is érdekes e folyócska. Ez adja kezünkbe az osztó mértéket, melylyel a megyét könnyebb áttekintés kedvéért három hasábra tagoljuk: keleti, közép és nyugati részre.
* * *
E három tagozat között legkiválóbb és legnagyobb a Dunára dűlő keleti rész, mely Simontornyától és Duna-Földvártól le Bátáig hoszszában terül el a Duna és Sió-Sárvíz csatornák között. E területnek éjszaki része völgyekkel keresztezett és ki a Dunáig egyre magasodó síkság; a Dunáról nézve magas, meredek part-alakzat, mely a tövében ásott barlanglakásokkal egy darabig szorosan a Duna szélén délnek haladva, alább egy nagy kanyarúlattal Bölcske és Madocsa termékeny lapályát körűl ölelve, Paksnál ismét a Dunára szökken ki szép szőlőkkel és gyümölcsösökkel díszlő omlatag dombjaival. Azontúl homokos a vidék a Sárvíz tolnai torkolatáig, innen kezdve Bátáig a Sárvíz régi ágya mellett terül el a Sárközség termékeny lapálya.

Dohányszárítás.
Feszty Árpádtól
Ilyen lévén a föld alakúlása, könnyen következtethető a terület terményvilága, s a rajta élő nép foglalkozása és életmódja is. Gabonaneműek a síkokon, szőlő- és gyümölcstermesztés a hegyeken, zöldség a Duna-menti lapályokon, és dohány, még pedig híres dohány a homokokon, Nagy-Dorog, Fadd, Bikács, Tolna, Kajdacs homokjain. Fent a Duna-menti lősz-hegyek bőven termik a könnyebb fajta bort, alább pedig a baranyai Mecsekből átszakadt szegzárdi erős agyag hegyláncz, míg semmivé nem tette a filloxera, és a mit a filloxera meghagyott, el nem pusztítja a gyakori jégeső, ontotta a nagyhírű báttaszéki és decsi fehéret, és a még híresebb szegzárdi sötét verest. Erdősége kevés; a mi van is, a Duna alsó folyásának sárközségi kanyarúlatai között helylyel-közzel még sötétedő tölgyek csoportozatából, és nagyobb részben a maguktól felvergődő puhafa erdőkből áll, ezek között is uralkodó faj a maláti fa, ez a kevés haszonra való fűz faj, mely mindenütt ott leskelődik a partokon, s a mint a Duna valahol zátonyt vet, rögtön kitűzi a maga zászlaját, s betelepszik mint első foglaló, meg nem tűrvén maga között idegen elemet; – még a madárnak sem enged fészket rakni bozótjában. Lovai messze földön híresek, s volt idő, mikor a lókiállítási paraszt-díjakat mind tolnai csikók nyerték el, s e szép állatból ma is nagy a kivitel Fehérvár felé, de kivált a dunai réveken. És nem is mindig a réveken; csakhogy az ilyenekkel ritkán jár „passus”, és a kárvallott tulajdonos keresheti jószágát, kit Szabadkán, kit Kikindán. Még nagyobb híre van a bonyhádi tehénnek, mely a svájczi és magyar tehénfaj keresztezéséből állott elő, s mely ma már Tolnában, Baranyában elterjedt, kedvelt és keresett, jó legelő, erős, könnyen bánható és igavonásra különösen alkalmas jószág. A juhtenyésztést, míg a kövér pázsitot föl nem hasogatta az eke, nagybérlők, úgy nevezett birkás urak űzték; ma már ilyenek nincsenek; a mezőgazdaság ezen selymes ágát az uradalmak maguk kezelik.
Nagy városai nincsenek, de vannak erős és népes községei, mind a Dunáról szemlélhetők; valamennyi régi város, eredetileg római telepek a Budától Eszékig vonúló régi római útban. A nép ezekben iparral, kereskedéssel, de általában a nagy többség szőlő- és földmíveléssel foglalkozik.

Duna-Földvár. Az egykori apátság tornya.
Kimnach Lászlótól
Budapestről aláhajózva a Dunán, legelőször Duna-Földvárt, Tolna megyének és egyszersmind a pécsi püspökségnek is éjszakon legvégső határát érjük; zöldségben, gyümölcsben, borban, gabonában gazdag tágas határának a benczések voltak földesurai, ma a budapesti egyetem tulajdona. A város a Dunára néző magas halmon fekszik, melynek ékessége egy négyszögletű régi torony, az apátság utolsó maradványa az Árpádok korából. Római katholikus magyar lakossága mintegy 15.000. Alább sikamlós dombok alján szintén a Dunában füröszti lábát a mozgékony és eleven Paks, régibb neve Pakos, – nagy forgalmú révközlekedése van a kalocsai alfölddel. Hajdan a királyok uradalma, később a Rátold nemzetség Pakosi ágáé, ma közbirtokossági birtok. Tűz és víz gyakran ostromolja e város vigyázatlan népét; de az élelmes nép hamar kiheveri kárát; segítik ebben sokfelé ágazó keresetmódja, szőlőhegyei, élénk piacza, népes vásárjai, vízi és szárazi kereskedése. Nagy területen pusztai majorságok környezik. Figyelemre méltó a város éjszaki részén látható hegysülyedés, és lent a Duna mélyében alacsony vízálláskor szemlélhető terjedelmes falai és boltozatai a rómaiak korából fenmaradt épületműnek. Emlékezetre méltó Széchenyi Pál kalocsai érseknek II. Rákóczi Ferenczczel paksi találkozása, hol az érsek békeajánlatát terjesztette a fejedelem elé, melyeket Rákóczi a szövetséges rendekre való tekintetből el nem fogadott. Pakson alúl a Duna-szent-györgyi nemesség termő mezői terűlnek egy homok hegyláncztól le a Dunáig. Alább a szerencsétlen Gerjen, melyre az ott elzátonyosodott Duna annyiszor kiönti haragját, és a soknépű és szép templomú Fadd, szintén a Duna torkában, egyike Tolnamegye legnépesebb községeinek; dohánya a magyar dohányfajok legkitűnőbbjei közé tartozik. A régi Tolna, a római Alta Ripa, hol már Szent István királyunk is alkotta törvényeit, hol Mátyás király is vidám és tanúlságos beszélgetésekben adta kiváló bizonyságát elmésségének, és egyszersmind vallási kérdésekben való jártasságának, hol a mohácsi napot előző időkben országgyűlések is tartattak, s az azt követőkben a reformátusoknak is egy kollegiuma majdnem 100 esztendeig virágzott; egykor várfalakkal kerített s magyarsággal népes királyi birtok. A várfalak tövét ma már a Dunában, vagy még messzebb, a Duna másik oldalán lehetne keresni; míg magyarságát az átvonúló hadak vagy magukkal ragadták, vagy elszélesztették csendesebb helyekre, főként a Duna kanyarúlatában fekvő erdőséges Bogyiszlóra, hol a félhold alakú Duna-szakadék védelme alatt kálvini hitével és templomi szent edényeinek részben máig is megőrzött darabjával állandó menedéket talált. A török torkából a Duna torkába. De jobb így, mert azt mondja, a Duna elveszi, a mit a tél hagyott, de a török azt is elvette, a mit a nyár adott. A kollegium is elköltözött professoraival és deákjaival együtt Kecskemétre. Az elszéledt magyarság városát, hosszas pusztúlása után németek szállták meg: serény iparos, szorgalmas földmívelő, ügyes kereskedő, remeklő műtakács, tanúlt hajó-ács, bátor hajós és szerencsés halász; de az Alta Ripát, melyet dunaparti helyzete emelt, maholnap alig láthatni meg eliszapolt Dunája mögött, mely itt ma már alig folydogál, mióta 30 kilométeres nagy kanyarúlatát a bogyiszlói átvágás (ottani néven: ásás) 7 kilométernyire rövidítette. Megrövidült ezzel a szerencsés halászok érdeke is; a sekélyesedő, s néhol már át is lábolható tolnai Duna-medret egyre ritkábban keresik fel a mélységek nemes vadjai, a hatalmas vizák; ezekkel együtt ritkúlnak a partok hoszszában sátorozó halásztanyák és a körülöttük száradt rengeteg öreg hálók is. De megrövidült az élelmes hajósok keresete is. Egy időben Tolna volt a hajósok egyik leghíresebb telepe, és a hajóvontatási üzletek fő piacza a magyarországi közép Dunán. A két part gabona termékeit, fa-gyártmányát Eszéktől Budapestig uralkodó versenyben tolnaiak szállították lóvontató hajókon, sokszor átcsapva egyik partról a másikra, és jó keresetet osztva a parti falvak lakóinak, kik elhasznált lovaik végső erejét ekként értékesíthették, ezen őskorból fenmaradt útján a vízi teherszállításnak, melyet a főváros – egykori végczélja az aldunai lóvontató hajóknak, – már nem ismer; odalent is enyészőben van, útját is rövidebbre – egyik parti várostól a másikig – szabja, és a csavargőzösök elől a csatornákra szorúl ki, mikor ezeknek vizét az áradt Duna felnyomja. Tolnán alúl a Duna hét nagy, de már szintén átvágások alatt állt kanyarúlatában erdős zátonyokkal szegélyezett parti lapályon már alig látni falvakat s tornyokat, míg hajónk oda nem kanyarodik a hegyoldalban függő Báta alá, melynek régi apátsága eszünkbe juttatja a Hunyadiakat; magát Hunyadi Jánost és nejét Szilágyi Erzsébetet; Mátyás királyt, és fiát, Korvin Jánost, kik öröklő kegyelettel tisztelték Krisztusnak csudatevő szent vérét, mely a bátai monostor őrzött kincse volt. Itt gyónt és áldozott utoljára II. Lajos királyunk, siralmas halála előtt két héttel, Nagy Boldogasszony napján.

Hajóvontatás lovakkal.
Greguss Jánostól
Beljebb hatolva a megyébe, a filloxera miatt kietlenné vált szép hegyek alatt találjuk a megye székhelyét és legszebb városát, Szegzárdot, a római Alisca-t, emlékét a bölcs, de rövid életű I. Béla királyunknak, az apátsággal együtt, melyet ő alapított, és nyugvóhelyűl nyert, s kinek nevéről neveztetett, Turóczy szerint, maga a város is. A jó király ugyanis szeg (barna) és szár (kopasz) ember volt. Innét Szeg-szár-d. Sok baj van e helynév leírásával. Irták Szexárdnak, Szekszárdnak, Szegzárdnak (ez a hivatalosan megállapított név), de úgy hangzásának, mint a fentebbi szószármaztatásnak megfelelőleg, leghelyesebb a Szegszárd. A város lejtős hegyoldalban fekszik, felső részét a fölötte függő Bartinától a Séd (vízmosásos hegyszakadék) választja el; a Séd mélyén patak, mely esőzés, felhőszakadás idején partszaggató rombolással nyargal alá. A lakosság magyar. Maga a város régtől fogva fő helye Tolnamegye társadalmi s ezzel együtt közmívelődési és politikai életének. Várszerű, nagy s díszes megyeháza, mely a régi apátság romjain épűlt, s melynek területéről a megyeház építése alkalmával, az első századokra mutató díszes sarkophagok és egyéb régiségek kerültek napvilágra, kiemelkedve uralkodik a város fölött, s magába foglalja a tágas tanácskozási termeken kivűl a megyei központi hivatalokat, a főbb tisztviselők lakását, és a börtönöket. Itt a tolnamegyei nemesség által a Pesti Első Hazai Takarékpénztárral majdnem egy időben alapított, fokozatosan és nem nyerészkedési számításokon fejlődött takarékpénztár; a városi polgárság és a megyei nemesség csinos házai, kastélyai, köztük az Augusz-féle tornyos kastély, művészet tanyája, egykor Liszt Ferencznek is kedves pihenő helye, az újonnan épűlt törvényszéki palota, s mindenek felett a szintén I. Béla által a Megváltó tiszteletére szentelt templom a főtéren, mely méreteivel s belső díszítésével meglepi a szemlélőt. Most száz esztendeje a várossal együtt porrá égett ez is; akkori romlásából felépülve nyerte mai alakját. Mindezek Szegzárdot távolról széppé, közelről megismerve kellemes várossá teszik.

Szegzárd.
A város nyugatról nézve. – Béri Balog Ádám fája. – A megyeház. – Selyemgubók a selyempete-tenyésztő intézetben.
Kimnach Lászlótól
Országos érdekessége Szegzárdnak az állami kezelés alatt álló selyempete-tenyésztő és górcsövező intézet, s benne a górcsövezésre berendezett terjedelmes csarnok, hol több mint ötszáz női munkás csöndben, de vidáman foglalkozik a peték vizsgálásával. Az egyik csoport föladata górcsövön megfigyelni a fátyolzacskókba elhelyezett pillepárokat Pasteur módszere szerint, mert csak egészséges állatok tojásai használhatók. Százötven górcső működik, mely a nyár folyamán mintegy tíz millió vizsgálatot végez, s e számmal az intézet az összes hasonló intézetek között az első helyet foglalja el Európában. Nemcsak Magyarország peteszükségletét látja el 2.000 kilogrammnyi mennyiségben, de szállít déli Francziaországba és Salonikibe is. A selyemtenyésztést Magyarországon ez az intézet alapította meg, a gubótermelést 2000 kilogrammról egy millióra emelvén, és eddig több mint tíz millió forint keresetet nyujtván a népnek, jórészt oly munkaerőknek, kik egyéb munkára alkalmatlanok; és oly időben, mikor egyéb munka szünetel. A tenyésztők száma évről-évre szaporodik, kik átlag egy millió kilogramm selymet szolgáltatnak évenként, a mi nyers jövedelemként ugyanannyi forintnak felel meg. Ezen fejlődés Bezerédj Pál érdeme, ki az intézetet példásan, nagy áldozatkészséggel és szakismerettel vezeti; az intézetben felügyel, oktat, ellenőrködik, és az intézeten kivűl országszerte buzdít, serkent, lelkesít, ösztönöz, sürget, izgat az intézet érdekében. Fönt néhány tiszta teremben az ország selyemtenyésztési térképei, a tenyésztési szakba vágó eszközök, berendezések, a fényűzésre polgárosított férgecskék rövid életét s átalakúlását ábrázoló múzeum; a pete, a hernyó, a lepke, fejlődésüknek különböző mozzanatában, egészséges és beteg állapotukban. A polgárosúltsággal együtt jár a betegség; miért volna kivétel a selyembogárnál? Ott látni sokszorosan nagyított gipsz és viasz másolatokban az állatka életműködését s betegségeit: a szemcse-kórt, renyhe-kórt, mész-kórt, asz-kórt, sárgaságot, melyeknek vége kora halál.
A felügyelőség megelégedéssel szemléli az évről-évre fejlődő eredményt, legfölebb ha a szomszéd ellen fakad néha csendes panaszra. Értvén a szomszéd alatt Pest- és Bácsmegye népét, honnét többet várna, mert földje az eperfát szereti, s népe, ha akarná, félországon túl-tenne a selyemtenyésztésben. De a magyar telkes polgár még méltóságához illetlennek tartja e taliánnak való féreggel babrálni, másnak pedig nem egy könnyen engedi megkoppasztani az eperfáit.
Szegzárdon alúl, jobbra hagyva az ős öreg szilfát, melyet a hagyomány Béri Balog Ádám kurucz generális nevével köt össze (Balog fája), egyenes déli irányban, le Báttaszékig, csinos, sőt ízléssel épűlt borházakkal, villákkal behintve látjuk a hegyoldalt. Öt-hat népes község minden egyes lakosának van itt szőlője (ma kukoriczaföld) és a szőlő lábjában háza, ólja, istállója, különb mint odahaza. E vidék népe két háztartást visz, az esztendő külön-külön időszakához népest: egyet otthon falujában és egyet a hegyen, emezt nagyobb kényelemre rendezve be, mint amazt. Emezt inkább, mivel ide pihenni tér, s itteni foglalkozása, ha munka is, de szőlő-munka, mely félig ünnepszámba megy, mivel hűvös lombok között folyik, s nem kénytelen vele sietni az ember, mint a mezei munkával. Azonkivűl aratástól szüretig ez az ő nyaralóhelyük; ide járnak ki, itt hetelnek, kivált a fiatalabb fehérnép, fürödve a levegőben, és őrizve a szőlőt; kötni, varrni, szávonyászni kendőit, csipkéit, fehérneműit.

Sárközségi leányok a játszón.
Kimnach Lászlótól
E hegyláncz lejtőiről az egész Sárközséget belátja az ember; azt a több mint 100 kilométernyi nagy és termékeny fekete talajú lapályt, mely Pakstól Báttáig a Duna jobb és bal oldalán, emitt a szegzárdi hegyek, amott a pestmegyei homokdombok által határoltatva elterűl, s a melyet a nép az egykori édes tenger medenczéjének tart. Nevét ez a lapály a föntebb már említett Sárvíztől vette ugyan, de megjegyzésre méltó, hogy e név kiterjed a pestmegyei oldal néhány községére is, a hol pedig semmiféle Sárvíz nincs; így az elnevezés a faji összetartozandóságnál fogva származhatott át rájuk; mely összetartozandóságukat világosan mutatja viseletük, szokásaik, szójárásuk, sőt vallásuk azonossága is.
Mindamellett is az igazi Sárköz és igazi sárközi nép csak a tolnamegyei. Ebből is csak az az öt alsó község Szegzárdtól délkeletre, melynek szép s egészséges népét, férfit és nőt hetenként kétszer feles számmal láthatni a szegzárdi heti vásáron. A férfiak fehér szűre, a nők kurta szoknyás viselete, faji szépsége, mézes beszéde baranyai rokonságra vall egyéb erkölcseikkel együtt. Tanúlt, iskolázott, olvasni szerető, hazai történetben, vallási kérdésekben jártas, énekes, dalos, kényes, tánczos, könnyen élő nép, kinek a munkát és vagyont a hegy és a víz, a rétek és a mezők olcsón és bőven szolgáltatják; a nők kitűnő és fáradhatatlan szövő-fonók; kár, hogy eredetileg gyönyörű népviseletüket ízléstelen szélessé torzították. A fiatalság, ha ki akar öltözködni, egész szekrény patyolatot és selymet szed magára, s fejére a régibb egyszerűen szép díszes párta helyett egész kosár virágot illeszt; így bizony csak távolról nézve szép, mikor százával összefogózva, dalszóra körben lejt a pázsiton, a játszón. A magyar nép a piros orczát tartja szépnek, és nagy messze földön nem találni annyi szép piros embert és annyi szép piros fehércselédet, mint a Sárközségben. Fajtól van-e, víztől van-e, bortól van-e, fehér kenyértől van-e, ki tudná megmondani? Vagy mind a négy tényezőtől, pótolva még azzal is, a mit a már egy ízben említett Pater Ubaldus észlelt: „Condimentum ciborum est una rubra bestia, quam bobriga vocant, sed mordet, sicut jabolus. „Étkeik fűszere valami vörös fenevad, a mit bobrigának (paprika) hívnak, de csíp mint az ördög!” A rubra bestia még van bőven, víz, kenyér is akad, de a bort nem ontják már hozzá a hegyek. És a faj terméketlen e termékeny földön. Népesebb falvaik Őcsény, melyet a diphtongizáló szójárás Eőcsénynek mond, és Decs, szép régi román alkatú templomával, mely a homlokán levő felirat szerint a kurucz dúlás (Dózsa-lázadás) után 1517-ben újíttatott meg; határában egy várhely, melynek Ete-vár a neve; egyetlen emléke Ete vezérnek, kinek Árpád ezt a földet adományozta. Alább Pilis és Nyék, végre a megye legalján a már említett Báta. A Sárközség szélén, már csaknem a hegyek tövében a széles útczás Báttaszék, a körülötte levő helyekkel együtt a Terézianum birtoka és uradalmi székhelye.

Marokszedés.
Feszty Árpádtól
Báttaszék közelében, a Bonyhád felé kanyargó vasút mentén jobb kézre csendes völgyben rejtekezik s ád fáradt lelkeknek nyugalmas otthont és a beköszöntő idegennek szíves vendéglátást a grábóczi kolostor; a görögkeletieknek ezen országrészben egyetlen kolostora egy oly megyében, melyben ezen egyháznak az egy Medinán kivűl alig vannak ma már hívei. Ez a kolostor az Óriás-hegy árnyékában van, mely azonban csak Tolnában válik be óriásnak, mivel egész magassága 300 méter. A kolostort Mérey szegzárdi apát építtette. Tovább mindjárt, a vasút jobb oldalán Czikó völgyében és romjaiban keresi a történetírók egy része a zircziek híres apátságát, Czikádort, míg a másik rész ezt egyenesen Báttaszékre helyezi. Itt, vagy ott... ezen apátság alatt folyt le egy véres ütközet Hunyadi János és az Erzsébet királynő híve, Garay László között, melyből az összetört Garay gyors futással menekült Esztergomig. Ezen egész részben igen sok a nagy kötött birtok. Lent a Terézianum báttaszéki és az egyetemi alap szegzárdi uradalma. Középen a paksi, duna-szent-györgyi, köz- és nagyobb nemességi birtokok és puszták; fönt a népes Nagy-Dorog; homokján díszlik szőlő és dohány; bent a községben két kastély: egyik a gróf Széchenyieké, a másik a községi népiskola. Az egész területen római katholikus és református magyarság lakik. Legnagyobb részt református a falvak, és római katholikus a városok lakossága; a kevés számú németség itt általában római katholikus.
* * *
Másik tagozat a megyének dombóvári járás név alatt ismert nyugati része, mely a Kapostól nyugatra a Somogyságig terűl, s melynek halmos síkságát a Kaposba siető Koppány patak osztja kétfelé; a patak partján, egyszersmind a járás közepén, a járási székhely, az egykor vadas erdős Tamási. Dús gabonatermő áldott mezőség az egész járás, beszegve nyugaton a somogyi erdők beszögellő csipkéivel és sűrűn behintve virágzó majorgazdaságokkal, melyek az egykori téres legelők és kövér erdőirtások helyén emelkednek kastélyaikkal, veresfedelű magtáraikkal, istálóikkal, kazlaikkal és füstölgő gépeikkel hirdetve az életet, és árnyékos ligeteikkel kinálva a pihenést. Kivált a déli részen, hol a Dombóvártól Kocsoláig vezető országútról egy 300 négyszögkilométernyi területet lát az ember, az Esterházy herczegek tulajdonához tartozó gyönyörű majorokkal beültetve. Az Alföld tengere, a kalász, itt újra messzire hullámzik, hogy a szem nem látja a széleit, és a kalangyák terhe alatt nyárban roskadoznak a halmok. Nem egy nyári szombat alkonyán találkozni a kocsolai úton vidám menettel. Aratók térnek haza az aratásról. Két czigánylegény hegedűl, néha több is, előttük, utánuk. Két leány viszi rúdon az aratási áldozatot. Egy hosszúkás kosár, válogatott kalászokból fonva, kalász az oldala, kalász a fogantyúja és kalász a köröskörűl gazdagon kihajló perémzete. Csak a belső fala a kosárnak fényes tiszta arany szalma. Egészen a kis Jézuskának való bölcső, mert hiszen ő rá gondolt, a ki fonta. Otthon a gazda vagy az urasági tiszt lakomával várja őket, annak jó kedvéből termett elő az a három czigány is. Vacsora előtt az ajándékot átveszi, melyet rendesen verses mondókával ajánl föl az arató csapat vezetője.

Koszorú-vivő aratók.
Feszty Árpádtól
Átlépve Szántónál a Koppány patakát és az alacsony domb-lánczot; melynek lábánál ez a patak folydogál, ugyanezen mezőségeket találjuk a járás felső részében is.
Majorok mindenütt úgy, hogy az egész 900 négyszögkilométernyi járáson mindössze alig harmincz község van, ezek legnagyobb része is a járás szélein; Dombóvár, két vasútvonal keresztező pontja, a berkeiből emelkedő romok a Dombayak múltjáról beszélnek; Döbrököz, hol Henrik bán hatalma után a Rozgonyiak, Szerecsenyek és Verbőczyek láttak jó és gonosz napokat; régi várából egyetlen zömök szöglet áll, merőn tekintve a lábánál rohanó gőzgépekre. Fentebb Regöly szintén várromos hely; még fentebb az imént még jó ború, most szomorú és kopár Pinczehely, törökök, ráczok egykori vára; fönt a csúcsban más járás székhelye, Simontornya, melynek történeti szereplése a tornyot rakó Simon alországbíróval kezdődik, és a Laczkfiak, Garayak, stb. elvirágzása után a kurucz háborúk füstjében enyészik; és Ozora, itt állott egykor az Ozorai Pipó gróf kastélya, az olasz renaissance egyik remek alkotása, melyet Pipó gróf a híres Masolino freskóival ékített, melyet egykor a florencziek is megcsudáltak, s a melyeket ma már ne keressen senki; Ozorának ma már híresebbek népes és bajvívó búcsúi, mint nyomtalanúl eltűnt műremekei. A nyugati széleken Tótkeszi, a Nyáry család ős fészke Bedeg, Szántó, a zajos képviselőválasztásáról híres Szakcs, s lentebb az erdős Lápafővel megkerűltük a járást és emlékezetesebb helyeit, míg bent Felső-Ireget, Nagy-Szokolyt, Kónyit, Kocsolát és Gyula-Jovánczát találjuk mindössze, és még egy pár kisebb községet. Kellő-középen áll Tamási, a járás székhelye; ennek tövében terül el az egyébként erdőtelen Tolnamegyének legszebb és legnagyobb erdeje, a tamási tölgyerdő, Somogyból mintegy átszakadva, s táplálva és rejtegetve nagyszámú vadjait.
Ez a föld a somogyival egyező, s mint mondva volt, alacsony hegyekkel ritkásan szegdelt hullámos dombozatú, gazdagon termő mezőség. Népe egészen magyar; s mint a föld, úgy a nép is a somogyival alkatban, színben, viseletben, szójárásban, életfoglalkozásban, erkölcsben rokon; erős, dolgos, kitartó, barátkozó, ingerlékeny, makacs s a végletekben szilaj.
* * *
Az eddig ismertetett két terület tehát síkság és mezőség és magyarság. A kettő között a megye közepén déltől éjszakra terűl el a harmadik tagozat, az a Döbrököztől Simontornyáig nyúló hegyvidék, melyet a Kapos és a Sió, mint már említettük, {jel} alakban kerít be. Ennek lejtőin és völgyeiben németség lakik, mely a föld mostohaságát szorgalmával és takarékosságával pótolva, termővé teszi a terméketlent, olajat facsarva a kopár dombokból is, melyeknek oldalán imént még a bor bővebben csordúlt, mint a víz. Bárhonnan telepűlt is, és bárhová jutott is, a német paraszt mindenütt egyforma. Egy helyütt talán gazdagabb, másutt szegényebb, de mindenütt takarékos, terjeszkedni, szerezgetni szerető; erkölcseiben, szokásában állandó, zárkózott, idegen elemmel nem vegyűl. A magyar megtartotta magának, s most is jobban szereti az ekét és a négy ökröt; a német kapát hozott magával, mikor ide telepűlt, kezére is áll az magának és feleségének. Most a filloxera által kiölt szőlő helyén kapásveteményt nevel, míg a tehetősebbek a meredekségeket ákáczerdőkkel és szépen índúlt fenyvesekkel népesítik; helylyel-közzel kaczéron mosolyog le a mák, míg lent a Kapos-völgyben erdőszámra hányja sárga fejét a csicsóka. Ezek a holt hegyek koszorúi. E területen a németség többnyire egy végtiben elhelyezkedve él, s felerészben a római katholikus, felerészben a két protestans egyházhoz tartozik. Őseiket legnagyobb részben Mercy Claudius Florimund gróf tábornok telepítette, még pedig eleinte azoknak nyelvére, vallására, származására való tekintet nélkül, tervszerűen számítva az elvegyűlésre. Később azonban a dorogi paraszt bíró megjegyzése folytán más útra tért. „Minden jó volna, kegyelmes uram! de egyet méltóztatott elhibázni. Minden községben egy náczió és egy religio.” A gróf szót fogadott a bírónak, egy újabb népvándorlást rögtönzött a dorogi bíró elve szerint, s maig is úgy van, a hogy berendezte. Itt a Sióra néző dombok párkányain Szent-Lőrincz, erős vagyonos magyar község, hol egy ideig a később Bonyhádra költözött gymnasium virágzott; alább a csatás hírű Csonthegy völgyei között Kölesd, a sárközségivel rokon, de annál szebben és ízlésesebben öltözködő népével. Itt érték utól Korvin Jánost Báthori István és Kinizsi, itt ütköztek meg vele, s győztes ütközetben megsemmisítették seregét és kilátását; kincseiben temérdek zsákmányt vetettek.

Tolnai németek.
Kimnach Lászlótól
Ugyancsak a Csonthegy közelében még egy másik esemény is folyt le később Kajdacs mellett, hol Szerecsen János a Szulejmán elől Sáros-Patak felé igyekvő Perényi Péteren rajta ütött s azt kincseivel és a gondjai alatt tartogatott koronával és klenodiumokkal együtt hatalmába kerítette. A buzgó hagyomány mutogat is valami odút, melyben a viszontagságos életű főúr a koronát három napig rejtegette volna; holott ma már ki van mutatva, hogy a korona akkor nem volt Perényi kezén. Itt vannak az Apponyi grófi család kiterjedt birtokai: Pálfa, Hőgyész, Lengyel; itt Miszla, Gyönk, Tevel, közép népességű, de a környékbeliek által sűrűn látogatott mezővároskák; itt Nagy-Székely, virágzó németajkú református község, melynek ősei a múlt század elején vándoroltak ide Hessen-Kasselből Keck Vilmos nevű predikátoruk vezetése alatt, a kinek emlékéhez annyira ragaszkodnak, hogy papjaikat több mint másfél száz év óta folyvást e családból választják; itt a sok kastélyú Zomba; és itt, Tolnamegye mélyén, a tolnai völgység gyöngye, Bonyhád; nagy darab helyen a legcsinosabb, legtisztább városka, a Perczel család fészke, a báttaszéki vasút mentén, mely már mindenütt Baranya hegyei alatt fut Dombóvárig, ős népek temetői között, melyeket éles figyelemmel s nagy eredményekkel nyomoznak és tanúlmányoznak gróf Apponyi Sándor és dr. Wosinszky Mór, a szegzárdi apát. Bonyhád alatt, a legdélen Váralja; váralakú hegyfok védelme alatt kies völgyben élő magyarsága hívebben megőrizte tájszólását és jellemzetes viseletét, mint sárközségi testvérei, kiktől itt rég elszakadva s elszigetelten él.
A szemlélő vizsgálván a jelent, a múltat is keresi, legalább a múlt nyomát, melyeket váraknak nevez.
Csak a nyomokat ismerjük; történeti emlék még kevés van kiemelve a romokból, melyeket a kapos-völgyi várak, továbbá Ozora, Dombóvár és néhány apátsági erőd beomlott sánczai mutatnak. Simontornyából áll még a régi donjon és pallatium, Garay László nádor, és neje a mazovi herczegnő udvartartásának néma tanúja. Ennyi, a mi itt a múltból int felénk, de nem szól semmit.
Annál beszédesebb a jelen. A nagy uradalmak kiterjedt pusztái, és a parasztfalvak gonddal mívelt apróbb telkei között sűrűn találni az újabbkori várakat, díszes kastélyokat kint a birtokon, vagy bent a falvakban, árnyékos lombos erdőktől vagy gondozott ligetektől környezve. A közép és nagyobb nemesség ősi birtokai és udvarházai itt is, amott is az országútakra, vagy a dombokról a folyókra ragyognak ki tornáczaikkal vagy tornyaikkal. A lélek olvassa ezeket a kő betűket, a képzelet egy-egy kötet Virgiliust lát bennök, mely díszkötésben s elefántcsont papiron idylleket mond, georgicont tanít, s hagyományt és régi emlékeket – arma virumque őrizget. Tolnamegye előkelő helyen állott Magyarország politikai, társadalmi, gazdasági és közművelődési mozgalmában. A szabadelvű és conservativ eszmék a szegzárdi megyeház termeiben nyertek először határozott alakot; éles, sőt véres vívódások között itt nyertek vérkeresztséget s a keresztségben Pecsovics és Kubinszki nevet a magyar toryk és whigek, a tolnai lakodalmas idegizgató sivalmai között. Ott Csapó; Sztankovánszki; a nagy műpártoló, maga is művész, Augusz; az öreg Perczel, kit 12 fia szokott kisérni a gyűlésekre; a paksi, uzdi, borjádi familiák, a dunaszentgyörgyi nemesség; ez a nemesség pezsgő életének, éles vitáinak, alkotó eszének, hazaszeretetének, kevés eszközzel és kevés összetartással is, rövid idő alatt nagy tiszteletreméltó emlékét nem egy intézményben alkotta meg. A tolnamegyei takarékpénztár, melyről már emlékeztünk, a csatornázások, a humánus börtönrendszer, és mindezek fölött az a szabadelvű szellem, melynek Tolnamegyében volt egyik első oltára a Bezerédj István lelkében. Ékesebben szóló s még ékesebben cselekvő bölcs, hazafi és államférfi, nagy emberbarát, kinek az egykorú szatira, kormányra jutása esetén egy külön miniszteri tárczát szánt, a filantropiait. A közteherviselés zászlóvivője, gyakorlatban is. Ő az első, ki önként megadóztatja magát, ki jobbágyával örökváltsági szerződést köt, felszabadítja őket, s pusztát telepít szabad emberekből. Pusztát ültet be szederfákkal, egy kis selyemfonót rendez be; példát, ösztönt mutat ez új iparágra, mely eddig csak az útszéleken és falusi temetőkben tengő eperfák létezésében és az iskolás gyermekek hernyóetetési mulatozásaiban nyűglődött. Megadta és nem engedte többé elenyészni a lelkes példát, melynek továbbfejlését nem érte meg, de a mely az államilag alkotott s ma is egy Bezerédj igazgatása alatt álló selyemintézetnek, melyről fentebb szólottunk, előképe volt. Hozzá méltó lelkületű neje, Amália, szintén Bezerédj leány, míg férje vezére a nagyoknak, ő anyja és dajkája a kicsinyeknek, kinek szép kis Flóri könyve annyi ideig annyi gyermeknek volt első játszótársa; férjével versent ír, cselédeket javít, birtokán kisdedóvót állít, az első selyemtelep mellé az első kisdedóvót, vagy az elsők egyikét.
És a kisded-óvás... Ez az édes gond is a tolnai nemesség karjairól sugároztatja felénk első mosolyát, terjeszti felénk kicsiny karját. Brunszvik Teréz grófnő volt a nemes ügy kezdeményezője, s Tolnamegye az első, mely a buzgó grófnő felhívására az ügyet melegen fölkarolta. A kisdedóvó-intézeteket terjesztő egyesűlet alapító tagjai, előkelő úrnők és az akkori közélet kitűnőségei között ott környezik V. Ferdinánd királyunkat Augusz Antal, Bezerédj István, gróf Festetics Leó nevei is. Gróf Festetics Leó saját birtokán, Tolnán, az akkor még egészen német városkában fölállítja s berendezi legnagyobb részt saját költségén az első Óvónőképző Intézetet s mellette gyakorló iskoláúl a minta óvó-intézetet is. A nagy nevek árnyékában egy szerény emberbarát cselekszik és gondolkodik tovább, az intézet igazgatója, Varga István, ki tervezetet ír, nagy, egész országra szóló alapvető tervezetet, melyet Tolnamegye rendei a nemesi pénztár költségén ezer példányban kinyomatnak és az ország minden törvényhatóságának megküldenek. Később másfelé fordúlt az ország gondja, maga a minta-intézet is elenyészett észrevétlenül, mint a mag, melynek el kell rothadnia, hogy új növény támadjon belőle a fővárosban. Ma már azt is kevesen tudják, hogy volt. De a jövendő, ha majd gyümölcsét szedi annak a fának, melynek kisdedóvó-törvény a neve, ne feledje el Brunszvik grófnő mellett Varga Istvánt, a tolnai nemességet, és Tolna városát se, a hol, ha kérdezték „kinek hívnak?” ez előtt ötven esztendővel így felelt a német gyerek: „Held Ferencznek, édes hazám szolgálatjára.”
Egy másik erődje a humanismusnak a gróf Styrum Limburg két alapítványa: egyik a jövőnek, másik a múltnak; egymás mellett, mint faiskola és temetőkért, mindkettő Tolnamegye kezelése és felügyelete alatt. Az egyikből tolnamegyei nemes ifjak pályájok végeztéig évről-évre növekedő ösztöndíjat élveznek; a másikból elszegényedett nemes emberek, szám szerint tizenketten tisztességes ellátásban részesűlnék holtuk napjáig Simontornya régi várában, melyet e miatt a kevésbbé humanus néphumor gőbölyakolnak nevez.
A múzsa is röpköd a völgyek között, neki is vannak itten fészkei. Fiai nyomát keresgéli, meg is találja. Szent-Lőrincz és Borjád egy-egy bokrot rejtegetnek, Petőfi szállt meg bennök egy időre; amott tanúlt egy rövid éven, emitt énekelt egy rövid tavaszon át. Az Árpádok lantosát, a szép nyelvű Garayt, Szegzárd szűlte a nemzetnek; és a költők atyja, Vörösmarty, Bonyhádon nevelt és nőtt a Perczel udvarban. Nem is felejtheti, meg is örökíti Széplak czímű költeményében a széplaki völgyet, „fiatalságának tündérországát”.
Bent a völgyek között, a völgyek mélyén, források tövében két kis kunyhója zöldel a múzsának, Gyönk és Bonyhád. Mindkettő német város, amaz meglehetős rendetlen és kicsiny, emez nagy, szép, nyílt, versenyre termett, meglepően tiszta, kellemes városka. Mindkettőben nemesi kastélyok és udvarok, s mindkettőben egy kis gymnasiumocska, hasonló a mellettük folydogáló patakhoz, kevés, de kristályvízzel. S mint a forrást nem ásta senki, ez is mindkettő mintegy magától szökkent ki; nem alapították, nem építették, csak maguktól keltek, mintegy magról kelve, mint a protestansok gymnasiumai rendszerint a múltban. Szegény papok, tanítók, kiknek nem volt benne módjuk, hogy gyermekeiket messzi helyre küldjék, szövetkeztek; egyet maguk közül, a leghivatottabbat, felkértek, megbíztak a tanítással csekély díjért. Időközben akadt patronus, a ki a maga kuriájából egy darabot egy házikóval oda ajándékozott a kis intézménynek. A tanulók nem fogytak ki belőle, a tanító bele szokott a napi munkába két-három osztály minden tantárgyát tanítani. Majd az egyházi felsőség is észreveszi, megjelenik az erkölcsi támogatással; némi sovány alamizsna is jelentkezik, marokkal összehordott gabonából konviktus, és tudós emberek el nem árúsíthatott könyveiből könyvtár keletkezik. Semmi alap egyéb a buzgóságnál. Később a buzgósághoz alapítvány is csurran-csöppen, némelyik kegyes kézzel nyújtva, másik kegyetlenűl kiélesítve, minő a gyönki egyik alapítvány, melyet az alapító rendelkezése szerint „pap soha ne kezelhessen”: Pedig mindkettőt a papság alkotta, gondozza, tartja fenn. A csaknem egyidős két intézet történetében két említésre méltó mozzanat van: egyik sem azon a helyen van, a hol kikelt, hanem ki van ültetve. A Bonyhádinak Sárszentlőrinczen volt a bölcsője, a Gyönkinek Nagy-Székelyben. sik az, hogy a tolnai tisztán németségből álló evangelikus egyházvidék a maga egyetlen s tiszta magyar községét, Sárszentlőrinczet, – viszont a tisztán magyarokból álló református egyházvidék az egyetlen tiszta német községét jelölte ki eredetileg gymnasiuma helyéűl. A gondos szülék messze távolból hordják mindkét helyre gyermekeiket, mert itt, úgy reménylik, a fiú megtanúl németűl. De a remény csalfa.
Még egy rejteke van Tolnának: Lengyel; igazi rejtek, hová erdőségeken, hegyszakadékokon keresztűl, egyik oromról másikra kapaszkodva, és egyik völgyből a másikba ereszkedve jut az ember, míg végre előtte áll gróf Apponyi Sándor kastélya. Maga a kastély is ízléssel épűlt, pompával, kényelemmel vendéglátásra is pazaron berendezett palota. Homlokzatát egy terjedelmes ligeterdő árnyékos lombjai hüvösítik, két hatalmas szárnya a tágas udvar díszbokrait fedezgeti; a kastélytól jobbra a nagy fölszerelésű gazdasági telep; a ligeterdő lábjában terjedelmes szőlőgazdaság. Az emelet balszárnyát a két kincstár foglalja el, a könyvtár és a múzeum; mindkettőnek gyűjtője, szerzője, őre és vezetője maga a tulajdonos gróf; a széles folyosó is, mely ide vezet, szintén kincsekkel van tele rakva, régi és ritka térképekkel, aczél- és fametszetekkel.

A lengyeli kastély és könyvtár.
Kimnach Lászlótól
A könyvtárban unicumok, incunabulák, princepsek; egy külön osztályban egybegyűjtve lehetőleg mindaz a külföldön s idegen nyelven megjelent régi könyv, melyben Magyarországra vonatkozás van; ismét egy másikban a régi magyar könyvek és nyomtatványok gyűjteménye van nagy teljességben. Ép és tiszta példány valamennyi.
A könyvtárból nyílik a múzeum. „Lengyeli múzeum”, a szó mindent kizáró értelmében, mivel a Kapos iszapjaiban talált 18 etrusk, (sőt homerosi ércz kondérokra emlékeztető) cisták egyetlen példányán kivűl mindaz, a mi itt látható, a lengyeli uradalomból van összegyűjtve, és a lengyeli uraság által rendezve. A történeti időket előző ős embervilág összegyűjtött nyomai és töredékei ezek; bronz- és kő-eszközök, kagylóbélből gyermekember kézzel csiszolt ékszerek, agyaggyöngyök, edények, kezdetleges kényelmi czikkek, sőt plasztikai kisérletek (emberi lábszár agyagból kiformálva,) melyekkel a bronzkorszaki, s ismét az ezt századokkal meg megelőzött kőkorszaki barlanglakó ember (magyar mese-néven földiember) magát ékesítette, védelmezte, fentartotta, s a teremtés rendiben magának az uralkodásra útat nyitott. Ott terűlnek el százöles mélységű völgyek által védett magas síkon, – a ki vasútról nézi a kaposmenti hegyeket, el sem hinné, hogy bennök ilyen szakadékok vannak, – ott terűlnek el a két egymásra következő nemzedék földbe ásott falui, egy-egy csoportban ötvenével-hatvanával az ember-verem. A kőkorszakbeli ember még földben lakik, de már társaságban él, tehát van társadalmi rend, törvény, igazság. Háza és vára méhkas alakú üreg, felyűl szűk, lefelé arányosan tágúló belvilággal, mert világosságot is kap a kerek nyíláson, mely fölé vesszőből font esőhárító van alkalmazva. Ez a hajlék; mellette külön verem a konyha, és külön az éléstár, és az éléstárban búza, köles, árpa, az emberi arczveríték megszenesedett bizonyságai, melyeket már akkor is eszességgel kellett termeszteni, munkával gyűjteni és előrelátással takarítani. A három osztályban nehéz a közlekedés, mindannyiszor napvilágra kell jönni, hogy a másikba leereszkedhessék, mert egymástól el vannak különítve; noha némelyiknél – talán az úri rendnél – átjárókkal vannak összekötve. E kihalt népre következett egy másik, talán eltörlő ellensége, talán fejlettebb utóda az elsőnek; ez már odáig művelődött, hogy lakását csak félig ásta a földbe, – tehát föl találta a putrit, – már meghódította az ásvány- és állatvilágnak kezére eső részét; – a lengyeli múzeumban felgyűjtött kőeszközök között a Mecseknek 17 féle kőfaja szemlélhető; – érczöntője volt, lábas jószágot tartott, a gölöncsér mesterséget nagy tökéletességre fejlesztette, ízlése a maga ékítgetésében fejlődésnek indúlt. Sőt rendszeres hadi tudománya is volt (ha még ember!). A hol a maga húsz holdnyi országát az ásító mélységek által eléggé megvédelmezettnek nem tartotta, a lejtősebb oldalak párkányain sövényeket font és töltéseket hányt... Ezeket beszélik a lengyeli múzeumban őrzött töredékek általánosságban; részletesebben és az avatatlannak is igen érthető alakban mindezt darabról-darabra megismerteti az ásatásokat vezető Wosinszky Mór becses munkája: „A lengyeli őskori telepről.” A két ősi köztársaságnak temetője is volt, és temetőik beszédesebbek, mint hajlékaik. A hajlékok csak megfigyelő értelmünkhöz szólnak, a temetők szivünket is érintik. A holtak, a csontok fölkelnek és beszélnek. Elmondják, hogy a földi-ember a társaságos lét ős törvényét halottaira is alkalmazta. Nem ott földelte el egymást a hol halva találta, hanem közös temetőbe vitte; halva is társaságos lény kivánt maradni. Elmondják, hogy annak a földi embernek, bár a földben lakott is, volt valakije, a ki felé emelte formátlan arczát, és a ki felé agyagból formált ember-kar oszlopon nyújtotta áldozó tálát; hogy az a földi ember, bármily tudatlan volt is egyébként, tisztelte önmagát, érezte más mozgó lények fölötti méltóságát, és halottait tőle telhető díszszel temette el, mint a kiknek a halálban is vannak jogaik, követeléseik, jövendőjük... Ki tudja? A fájdalommal együtt nem nyilalt-e szívébe a halhatatlanságot követelő sejtés? Nem az diktálta-e neki, hogy halottait arczczal keletnek fordítva, összezsugorítva, kezöket fejök alá helyezve fektesse el, mint a kik nem haltak meg, csak alusznak és a nap fölkeltére várnak? Nem az helyeztette-e melléjük az áldozó tálat, a kőbaltát, az agyag buzogányt, mint a kik nem maradnak ott, hanem tovább mennek?... Ezek a szertartások, ezek a kézfejre szelíden nyugtatott koponyák mintha azt mondanák nekünk, hogy az ember már akkor sem hitt a halálban; és hogy a halhatatlanság hite ős kincse az embernek, mely kezdettől fogva ott rejlett lelkében, míg végre jött valaki, a ki azt életre és világosságra hozta.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages