Somogymegye. Baksay Sándortól
Somogymegye.
Baksay Sándortól
Baksay Sándortól
Somogymegye 6.500 négyszögkilométernyi területével a legnagyobb, 330.000 főre menő lakosságával a legnépesebb, 300.000-nyi magyar népével a legmagyarabb, s földjének termékenységével és dúsan fölszerelt gazdaságával a leggazdagabb megyéi közé tartozik Magyarországnak.
És egyszersmind a legrégibb megyék közé. Helynevei közűl igen sok az első Árpádok okleveleiben már említve, és nem egy van, a mely nevével a vezérek korabeli pogány időkre hivatkozik. Elébb, mint a most folyó évezred kezdődött, s ezzel együtt a magyar állam megszülemlett volna, Somogy a régi vallás és régi törzsrendszer védelmére kelve, ellene szegezte magát Szent István király ország- és egyház-alkotó terveinek. Magyarország első belháborúja Somogyból indúlt ki, s ennek élén a somogyi herczeg Koppány (Kupa) állott és vérzett el.
Ezekhez még több érdekes vonást is lehet előlegesen jelezni Somogyról.
Egy várostalan megye, még a közelmúltban is. Még a jelen század első felében az egész szép megyének egyetlen városa sem volt. Önhatósági joggal egyetlen egy hely sem bírt, mert – néhány apró köznemes fészek kivételével – földesúri hatalom alatt állott valamennyi; egyetlen egy sem volt, melynek népessége elérte volna a háromezernyi lélekszámot, sőt néhány kivétellel avagy csak az ezeret is. Piaczai a megye három sarkán, Pécs, Veszprém s főként Kanizsa, mind kivűl estek a megyén. A nagyobb uradalmak székhelyei a gazdasági lakokkal, az oltalmuk alatt álló, megszabott számú zsidósággal s három-négy országos vásárjukkal, mutatkoztak csupán városi színben – vásári alkalmatossággal.
Egy kőtelen vármegye; az egész megye fölszínén nem mutatkozik semmiféle szilárdabb alakúlás. Sárga és fekete agyag talaját hosszú széles homokterület vágja kétfelé, mely a balatoni Nagy-berektől déli irányban le a Dráváig nyúlik.
Egy erdőséges vármegye. Az egész területnek majdnem egy harmadát erdők borítják. Ma is példabeszédként járja, hogy nem az erdők vannak Somogyban, hanem Somogy van az erdőkben.
Egyenes sík területű megye – látszólag; tulajdonképen pedig fensík, mint a tudomány nevezi, és hátas és göröndös föld, mint a nép mondja; egyenes magas róna a megye közepén, azután hullámos dombozatú síkság a hegyesebb vidékek felé. Mert Somogynak hegyei is vannak, és síkságát a megye három sarkában lévő három hegycsoport foglalja be, de ezek az erdőkkel és szőlőkkel borított magaslatok általában alacsonyak; kevés közöttük a tetszetős kúpban vagy oromban emelkedő, és kevés, a mely a 300 méter magasságot megközelíti vagy meghaladja.
Ha már most összeszedjük az eddig mondottakat, némi meglepetéssel kell megállapítanunk, hogy Somogy egy sokféle tekintetben érdekes föld, s ez érdekességek összeségében vele kevés megye mérkőzhetik.
A legnagyobb, legnépesebb, legmagyarabb, legrégibb eredetű, történeti múltban leggazdagabb megyék egyike; várostalan, kőtelen, erdőséges és nagy termékenységű föld.
* * *
Nevének eredete nem bizonyos. A Soma személynévtől vette-é, vagy egy hasonló hangzású szláv szóból, mely erdőséget jelent; vagy a somtól, e fanyarizű gyümölcstől: nehéz volna eldönteni. Csak az bizonyos, hogy tiszta magyar hangzású. Lehet, hogy a som játszik benne. Ezen szószármaztatás barátai hivatkoznak is az emberderék vastagságnyira fejlődött sok százados somfákra, melyek itt-ott, s főként a megye egykori vára, Somogyvár környékén ma is láthatók.
Ezen utóbbira van czélzás abban a példabeszéddé vált pár versben, mely a szép megye népét kedvezőtlen színben állította a világ elé. Egy a maga idejében kitűnő iskolai könyv, a „Hármas Kistükör”, mely nyolczvan esztendeig uralkodott, s állításai a nemzet egy részének köztudatává váltak, világos czélzattal az imént jelzett szószármaztatásra, így emlékezik Somogyról:
Somot, almát, körtét itt eleget ehetsz,
De a tudományban részt keveset vehetsz.
De a tudományban részt keveset vehetsz.
Az első sor igaz. Somogy a gyümölcs hazája volt már akkor, mikor a gyümölcstermesztésre másutt nem is gondoltak. De a másik sornak mi alapja van?
Mikor ezt a tankönyvet megírta s majdnem egy egész századnak örökül hagyta Losonczi István, ez a kitűnő úttörő tanférfiú, abban az időben és még utána három évtizedig nem volt Somogyban egyetlen közép- vagy deákiskola sem; holott a reformátusoknak, a hol nagyobb számmal laktak, mindenfelé sűrűn voltak apróbb deák iskoláik. Az bántotta hát a szintén református vallású szerzőt, hogy somogyi nagy számú hitfelei, kik többi testvéreiktől elszigetelten s a tudományos központoktól távol élnek, csak nagy nehézségek árán eszközölhették gyermekeik felsőbb kiképeztetését.
Nem volt kedvezőbb, – (hogy a kevés számú ágostai evangelikusokat ne is említsük,) – sőt még kedvezőtlenebb a majdnem háromszorta számosabb római katholikusok helyzete sem, mert, jóllehet a megye egyharmad részben papi birtok volt, mégis az egész megyében nem hogy püspökség, de a török pusztítás után még csak magasabb fokú papirend sem volt, mely némi udvart tartana, ipart, ízlést fejleszthetne, közművelődési czélokra gondolhatna is, áldozhatna is. Hiányoztak tehát a középiskolák hivatott és természetes fentartói, a magasabb klérus, és hiányoztak azoknak hivatott vezetői, a tanítórendek. Az andocsi, nagyatádi, segesdi és szigetvári Ferenczrendiek nem foglalkoztak nyilvános tanítással, legfölebb ha földesúri udvarokba juttathattak nevelőt vagy udvari káplánt.
De alkalmas hely sem mutatkozott. Ebben az egész megyében, mint említettük, még a folyó század elején sem volt egyetlen város vagy városnak nevezhető hely, a melynek népessége elérte volna a háromezeret, s a melynek ereje vagy ösztöne lett volna valamely magasabb fokú képzés szervezésére. Legszembetűnőbb volt még Szigetvár, ez is Baranya-szélben, s ezt is csak vára s régi híre emelte. A megye székhelye, Kaposvár, maga is jobbágyközség, s a legnagyobb nevezetessége egy pár uradalmi épület és az egyetlen torony sisakján gyökeret vert hatalmas galagonya bokor volt, mely magával a toronynyal egyidősnek látszott. Falu, falu, apró falu, mintegy négyszáz apró népességű falu; erdők között, völgyek mélyén rejtekezik valamennyi. Az iszapba fúladt patakok széles nádasokká terűlnek. Vadak itt is, ott is.
Sok a falu, sok a kastély is. Néhol egy-egy faluban, a juhszélen, három-négy is néz egymással rendszerint farkas szemet. Ennek a nemességnek nem volt szüksége városra, mert fényűzési czikkeit az említett kivűl eső piaczok szolgáltatták, s egyébként is egyszerűen élt; a főbb urak Bécsben, sőt Bécsen is túl laktak. A parasztság az egy szűrön és kalapon kivűl maga készítette minden ruháját; és az iparos osztály, a rangosabb szűrszabón és kalaposon kivűl, egyéb munka híján szőlőt és kukoriczát kapált.
Templom és népiskola azonban van minden faluban; a paraszt gyermek kijárja a hat iskolát. De a jó Losonczinak ez nem tudomány. Nála a tudomány Cornelius Nepossal kezdődik.
* * *
Tehát Somogy a század elején csak hírből és egy barátságtalan párversből volt ismeretes. Kinek jutott volna eszébe tapasztalás végett keresztűl utazni egy várostalan vármegyét, melynek minden érdekessége Szigetvárnál kezdődött és végződött is? És a ki végig bolyongta is, balitélettel gazdagon lépte át, s még gazdagabban hagyta el határát; mintegy kötelességének tartotta tapasztalatát minél érdekesebb nagyításokkal megtoldva terjeszteni, és beszélni a szokatlan népviseletről, a szokatlan tájbeszédről és a szokatlan erdőségekről. Mert erdő erdőre borúlt mindenfelé; árnyékos bükkösök, sötét tölgyesek, félelmes nyíresek mindenütt. Ilyen a vidék lent a Drávára dőlve a folyam hoszszában Zákánytól Szigetvárig, keleten az egész Zselicz, és még föntebb Csoknya, Mesztegnye s Karád felé, föl a Balatonig.
Királyi nyájak, magyarán szólva disznócsordák birodalmai voltak ezek az erdők a Bélák korában. Udvarhely Drávára dűlő erdőségeiben, Berzencze alatt tanyáztak a királyi kanászok; sőt a falu nevéből itélve maguk a Bélák is gyakran fölvonatták itt sátraikat; legalább III. Bélának egyik oklevele 1193-ból ezt bizonyítja. Királyi családi birtok, Terra subulcorum regiorum. Királyi kanászok, kik a futó IV. Bélának Segesdtől Dalmatiáig kiséretűl is szolgáltak.
Kanászok.
Vágó Páltól
Valóban ez az erdőség egészen királyi kanászoknak való hely volt: és utódaik, noha keveset tudtak az ősi hagyományokból, meglehetősen királyi kanászok módjára éltek, maguk alkotta szabadalmaikkal az agarévi, szentai zsitvai és atádi erdőkben.
A folytonos semmit- vagy igen keveset-tevésben unatkozó erő birkózásban, baltavetésben, famászásban, bujkálásban, csínytervezésben, erőszakban és ha néha városba, vásárba, búcsúra került, véres verekedésben edzette magát, s igen gyakran Kaposvárott vagy a tapsonyi vasak közt senyvedt el, vagy a törvényfán szakadt meg. Széles fekete szalaggal beszegett sulyos vargánya-kalapjával, czifrára kihányt rövid veszprémi szűrével, háta közepéig sem érő gallértalan ingével, száz redőbe szedett, hosszú rojtos, rövid gatyájával, telekes bocskorával, balkézben viselt fényes baltájával, középen két felé választott, részben hátára szabadon omló, részben füle mellett csimbókba kötött fekete hajával, hetvenkedésével és káromkodásával: ez volt a kanász. Némelyik kinövi magát közöttük királylyá, kinek szava Siófoktól Dráva-Fokig parancs számba megy a kanásztársadalomban, rendőrködik és itéletet mond társai között, és eszével, vagyonával tekintélyre vergődik, mint Kertész Pali Kálmáncsán, a ki uralkodott és meghalt a nélkűl, hogy valaha megfordúlt volna Kaposban. És beljebb, az erdő mélyén, a kanász-tanyán öt-hat bújkáló ember tűz körűl ülve, néha kifáradtan, néha dőzsölve rejtőznek a vármegye elől. Nyírettek (szökött katonák), helyből kimaradt cselédek, apró vétségek és korcsmai verekedés miatt erdőre szaladt legények, kik ma önként jelentkeznének a biróságnál bújkálnak erdőről erdőre; a hír, a dal szárnyra veszi őket, s néhány hét alatt – kivált ha pandúr is jő közbe, – kinövik magukat Sobrivá. Szilajság, mely törvényt s felsőséget nem ismer, hajtja veszte felé a legtöbbjét ezeknek a Scott Walter yeomanjeire emlékeztető alakoknak.
Juhászok.
Vágó Páltól
De az erdők ritkúlnak, az irtások tágúlnak, a majorok szaporodnak, a csárdák pusztúlnak, a kanász dicsőség napja lehanyatlik, és a tenyérnyi széles vörös posztóval szegélyezett, selyem virágokkal kihányt kanász szűrt tisztes pitykés dolmány váltja fel balta helyett ártatlan furkósbot lesz a kezebeli; és káromkodás helyett halk füttyentéssel kormányozza a koczát az az emberséges, bár kissé szennyes, nyírett hajú polgári alak, a ki a fatörzsön ülve, figyelemmel olvassa a múlt heti újságlapot, melybe szalonnáját takargatta az asszony.
Hatalmának egyébként is hanyatlania kellett. Ősidőktől fogva ő volt az első pásztorember az erdős Somogyban; a legtörzsökösebb minden pásztorok között, mert hiszen lám, őtet még a török sem bánthatta, nem is sarczolhatta. De az irtások terjedésével, a majorok szaporodásával, a vadas erdők megtilalmazásával birodalma egyre szűkebb határok közé szorúlt, s az ő hanyatlásával arányban növekedett a selymes birkák őreinek tekintélye. Emberségesebbek, írástudóbbak, vagyonosabbak, helyhez kötöttebbek; belegeltetnek az erdők közé mint újabb foglalók a birkás gazda és az ő bojtárjai, a kiknek szintén vannak hosszú kampós botjaik, de a kampó magából az anyafából kifaragva és nem vasból vassal pántolva, tisztes jelvényűl csupán és nem verekedés végett viselve, mint az Alföldön. Ezek rég befurakodtak már a kanász birodalmába. Első foglalók között állottak a Széchenyi grófok homoktalajos uradalmainak juhászai, legalább ezekről szól legelsőben a dal, a legrégibb és legkedveltebb néprománczok egyike:
Elszegődtem Tarnóczára juhásznak…
De a somogyi erdők, a különféle fák ős példányának ez az egymásba ölelkező véghetetlensége, oly sötétek és gyilkos tekintetűek a félelmes szívű vándornak, egyszersmind boldog tanyái is millió és millió madárnak, ezer és ezer félénk erdei vadnak, és kedves kirándúló helyei a közeli falvak kis társaságának, kik tavasztól késő őszig itt jönnek össze közös találkozóra, egész naphosszat tartó szórakozásra. Ezen magas szálú erdők mellett egy másik erdő, a csipke és mogyoró bokrok erdeje, és a mogyoró erdő alatt egy harmadik, még alázatosabb, még kedvesebb, a szamócza erdő kápráztatja a szemet, csábítja, csalogatja a fiatalságot. Kora tavaszszal a nyírfa fehér bordáiból patakzik az édes ital, de sőt még az ághegyeken is permetez; ősz felé a páfrán ingatja virágtalan fejét, a gombák százféle kalappal köszöntik a cserkészőt, és piroslik a som, ez az anyajegy a szép vármegye arczán. Hol itt az emberevő kanász, vagy akár maga az irtóztató Sobri, a ki valamikor csakugyan ezekben a mi erdeinkben bujdosott, és a kit sokan színről-színre is láttunk azokon a piros keszkenőkön, a melyeket Kanizsáról szekér számra szállítottak hozzánk? Sem kanász, sem Sobri; de annál jobban őrizkedjünk az erdőkerülőktől, a kik miatt ma már nem lehet ám úgy keresztűl-kasúl gázolni, gyalogútakat nyitni és hintákat kötni a körűlárkolt, sőt körűldrótozott erdőkben, mint valaha. Gondos mívelés és őrizet alatt a legtöbbje, és nem Csáki szalmája, mint nem régiben is még.
Somogy összes erdőségeit három csoportban szemlélhetni. Tölgyes-cseres kemény-fa erdőség, mely az Iháros-Berénytől Szigetvárig húzott vonaltól lefelé a Drávára fekszik Belső-Somogyban. Ugyancsak tölgyesek a Balatonra dűlő külső-somogyi szétszórtan álló hegyi erdőségek Kaposvártól fel a Sióig, és ki a tolnai határszéleken; e két csoport között futja keresztűl Közép-Somogyot bükkös és gyertyános lombozataival a Baranyából kiszökellő zseliczi erdőség, mely a nagybajomi homokos síkság által egy nagy darabon megszakasztva, Mesztegnye felé tart, s onnét délnyugatnak fordúlva Iháros-Berénynél a zalai hasonfajú erdőségekkel csatlakozik. Nyíresek, hárs-erdők és egyéb fanemek mindegyik csoportozatban bőven.
Minden falura esik itt egy-egy erdő, csak Nagy-Bajomnak nincs, és a Sióra dűlő somogyi Kanaánnak a megye csúcsában, hol Ádánd, Kiliti és Ságvár feküsznek. Legtöbb erdő van a nyugati részeken, hol a területnek fele erdőség. Legnevezetesebb, egyszersmind legterjedelmesebb erdőtestek itt az iháros-berényi; a berzencze-nagyatádi (Kanizsa-berek), mely Nemes Dédtől a Dráváig majdnem 40 kilométernyi hosszúságban, s néhol 10–15 kilométer szélességben terűl el, s majorokat, apró falvakat határostól zár magába; fentebb a mesztegnyei és marczali erdőségek. Keleti oldalon a lakócsai és bürüsi, fentebb a 14.000 kataszteri hold hárságyi (Denna) a Zseliczben, és még feljebb az igal-koppányi rengetegek. Régebben ezek az erdőségek egymásba ölelkeztek, lombjaik a falvak végső házait, kertjeit árnyékozták; ma már teméntelen szőnyegzetük összevissza szaggatva, szabdalva, átlyuggatva, talajuk szántóföldekké alakítva, csak árnyékaik a réginek. A mi bennük nagyszerű, csodálandó vagy félelmetes volt, nagy részben talajkoczka-, épület- és dongafa alakjában szétvándorolt. Somogy a szertelen erdőpusztítás folytán régi kedves képéből egészen kikelt. Ezt panaszkodja a somogyi ember, míg az idegen megütközve kérdi: Még több is volt, mint a mennyit ma látni? És ha ez csak árnyéka a réginek, mennyi volt a régi?
Kétségkivűl sok szép erdő helyét meglepte az azelőtt ismeretlen gyalogfenyő; a kiirtott helyeken itt-ott kerekre puffadva a föld: avatatlan ember könnyen kunhalmoknak nézné, holott nem egyebek kilugozott hamudomboknál, mert ezeknek az erdőknek egyedűli ipara a hamuzsír s legfeljebb a szénégetés volt. De a hiba helyrehozására kettőzött igyekvéssel lát Somogy. Ákácz és fenyves ültetvények kelnek a régi tölgyek helyén; főleg a Dráva-szél futó homokján díszlik az erdei és fekete fenyő; míg a megmaradt erdők okos és éber gond alatt díszlenek, vagy körűlkorlátozva táplálják és őrzik a vadak sok ezreit. Nyúl sehol annyi, mint ezekben az erdőkben; fáczán már a nyilt mezőkre is sűrűn ki-kiszállong, s a cserkésző csövére hamarább kerül mint a fogoly; a szarvas csordákban jár, őz temérdek; boldogúlt Rudolf trónörökös egyszer négy nap alatt 53 darabot lőtt a Festetichék berzenczei erdeiben. Ifjabb gróf Széchenyi Imre monografiája 1890-ről a terítékre esett vadak számát 200.000-re teszi; s ebből a hasznos vadak értékét 134.000 forintra.
Önként érthető, hogy a pásztorembereknek imént jelzett múltja főként az erdőkben lelé magyarázatát és táplálékát; de, ha tovább keresgélünk, megtaláljuk a további nyomokat a társadalmi rendben és a faji jellegben. is. Mintegy négyszáz apró község, major és puszta, mindegyiknek háta mögött a vár, az erdő; hét szolgabíró és nyolcz úri szék tartotta fenn bennök a rendet. És a faji jelleg, az ősidőkből átszármazott függetlenségi hajlam, mely a viszontagságos harczi korszakokban makacssággal és furfangossággal fegyverkezett, mely készebb volt erdőre szaladni és bujdosóvá lenni, mint magát a legkisebb fegyelemnek vagy fenyítéknek alája adni, s mely megtámadtatása esetén elszánt ellenállásban nyilatkozott, – ez a faji jelleg.
A nép maga is érezte, hogy nincs mit sokat tartania, s ha érdekét sértve látta, kivált határvillongások alkalmával, könnyen összetörte korlátjait. A Kupa vére hamar felforrott benne, s néha véres ellenállásra ingerelte, melynek legnevezetesebb kitörése volt az ú. n. velites vagy insurgens lázadás a század elején, mikor Somogymegye is nagy számú önkéntes segédcsapatot, nevezetesen egy gyalog zászlóaljat és két lovas századot állított ki és szerelt föl a francziák ellen. A sereg el is indúlt a zalai határ felé, de a gyalogság már a második állomáson megtagadta az engedelmességet, mert az a hír terjedt el, hogy a muszkáknak akarják őket eladni; a kiséretében levő kevés számú rendes katonaságot szétszórta, s míg a nemesekből álló s már előbbre haladt lovasság a felső Somogyságban a földnépével egyesűlve dúlt és pusztított, addig a gyalogság visszafordúlva, Nagy-Bajom, Sárd, Csoknya környékén rabolta a kastélyokat, boltokat és pinczéket. Egyeseket halálra kerestek s talán kergettek is, gyilkosság is történhetett, de vérengzés, bosszúállásra mutató öldöklés nem. A lázadás, a dulakodás féktelenségében jelentkezett; a kirabolt kastélyok urai menekűlhettek, vagy maradhattak; ez a nép csak borra szomjazott, vérre nem. Hasonló dúlások másfelé is történtek a megyében szórványosan, de mindenütt vérengzés nélkűl. Az egész dulakodás legfeljebb öt napig tartott. Ekkor a zendűlők a megye atyai felhívására, s vezérlő századosuk, Oroszi Béni ügyeskedése folytán (a mint és a hol összeszedhette őket, katonai gyakorlatokat tartott s addig lövöldöztetett velük, míg úgy is csekély municziójuk végkép elfogyott, s csak a félágú vasvilla – bajonett – maradt kezükben) megadták magukat, s töredelmesen tértek meg Kaposvárra borzasztóan lakolni. A statarium válogatás nélkűl bánt el a szerencsétlenekkel; kivétel csak a nemes ember volt, a kinek „egy szeggel fölebb” volt az itélete. Maga az említett százados is, kit sorsa a vezérlő és békéltető szerepre juttatott, várfogságra került.
Ezen szomorú végű csetepaté óta terjedt el Somogy népéről némi-nemű rosz hír. Hogy ez a nép vad és rakonczátlan volna! Nem. Ha nem jobb is, de nem is roszabb testvéreinél; talán szilajabb, de bátrabb is; talán egyszerűbb, de őszintébb is; talán tartózkodóbb, éle hívebb is; talán daczosabb, de feledni tudóbb is; nem oly szálas, mint a jász, vagy a nagykun; nem oly zömök és izmos, mint a kecskeméti, de idegei mint a szíj, hajlékonysága mint a vessző. Ez a faj szolgáltatja Albrecht főherczeg vitézeit a 44-ik gyalogezredben. Mozgása, járása szebb és gyorsabb, mint beszéde, noha beszédében van valami eredetiség, valami sajátos zengzetesség, mely kivált szép ajkakról kellemesen hangzik. Ez a zengzetesség azonban, mely a hangzók többféle fínom árnyalataiból szövődik, korán sem annyira felötlő, mint a Vácz-, Mátra- vagy Kemenes-vidéki tájszólás. Az ő sibbolethje az s betű, melyet hangzó előtt tisztán ejt ki, de mássalhangzó előtt zs-nek mond, és az ly, melyet egyszerű l-lel helyettesít. Elkézsve értem Kapozsvárra, de azért én is od voltam. Azt gondollák, nem tudok sietni, ha sietőzs dógom van?
Tölgyerdő télen.
Ujváry Ignácztól
Ilyen formán beszél a somogyi ember, t. i. a valódi somogyi; mert, noha Somogy a többi magyarsággal való érintkezéstől határszéli helyzete miatt ős időktől fogva meglehetősen el volt zárva, mind a mellett is éjszaki része mind szójárásában, mind népviseletében és szokásaiban veszprémi hatás alatt állott. Más felől a szomszéd Tolnamegye dombóvári járására gyakorolta hatását; tehát ha a somogyi typust akarjuk keresni s megállapítani, ezt a megye déli részében találjuk meg, s e czélból derékon kell vágnunk a megyét körűlbelűl ott, a hol a dombóvár-kaposvári vasút s azontúl a kőtelen Somogynak téglából épített szép országútja Nagy-Kanizsa felé vezet. A mit eddig mondottunk, az inkább a déli, úgy nevezett Belső-Somogyra illik, mert fent Külső-Somogyban nemcsak a szójárás más, és, mint mondottuk, a veszprémivel rokon, hanem más a fizikai alkat is; megtermettebb, csontosabb, vállasabb, teltebb izomzatú, de nyugodtabb is és kényelemre hajlóbb. Az arczszín szőkére látszik változni, míg a Dráva felé a barna az uralkodó szín. Fent selymesebbek, posztósabbak az emberek, s a nők kedvelik a tarkát, a színest, a pirost; lent egyszerűbbek, és az öltözködés alapszíne a maguk szőtte-fonta fehér, valamint fehér a gyász is, mely a férfinépnél a fehér nyakravalóban jelentkezik.
Kérdésbe lehet tenni, hogy az a százötvenesztendős szélvész, melyet török korszaknak nevezünk, hogyan nem szaggatta meg, hogyan nem tépte meg összefüggő testét. Holott Somogy volt a határ kelet és nyugat között, megrakva őrhelyekkel és várakkal; állandó színtere az apróbb vagy nagyobb hadiműveleteknek, a hadi cseleknek, lesvetéseknek, melyek sehol oly gyakoriak, fortélyosak, változatosak és kegyetlenek nem voltak, mint itt. Kapuja Horvátországnak, Stiriának, Ausztriának, melyet mindkét fél védett és ostromolt, erősített és döngetett. Évről évre kézről kézre kerűlő várai körűl pusztaságoknak kelle támadni. Valóban támadtak is; megritkúlt a föld népe, melyet pedig mindkét hadakozó fél kimélt saját érdekéből is; és a nemesség elszéledt nyugalmasabb helyekre, vagy a végvárak őrizetére. Miként népesült meg a nagy dúlás után, s miként lett a legmagyarabb megyék egyikévé? Egy gondolat Somogy erdőségeire sokat megmagyaráz.
Idegen települőkre itt is volt szükség, s telepűltek is németek és tótok nagy számmal, de az erdők miatt nem oly nagy tömegekben s nem is oly összefüggő területeken, mint más megyékben; épen ezért nem támaszkodhatván egymásra, nem is őrizhették meg magukkal hozott nyelvüket és szokásaikat; úgy hogy magyar földesuraik, gazdatisztjeik, s főként Veszprémben nevekedett lelkiatyáik gondozása alatt, két század múltán csak oly törzsökös magyarokká lettek, mint a Drávára dűlő kálvinista falvak ős lakossága. Ez, mint amaz, magyar abban is, hogy egyedül a földet tartja biztos tőkének, osztozáskor kiveszi részét bármily kis darabban is, és vesz hozzá, ha vehet. Ha nem vehet, megy a horvát-szlavon megyékbe, hol olcsón jut terjedelmes területhez, telepeket alkot, s nem is vetkezik ki nemzetiségéből, kivált ha egy kis buzdításra talál. A föld népe szívósan ragaszkodik földjéhez, de nem terjeszkedhetik, mivel sok a kötött és a kötetlen nagy birtok. Az egész megye területének fele szántóföld, 600.000 hold, de ebből csak 40% a parasztbirtok, a többi a közép- és nagybirtokosok tulajdona. És ezek is a legnagyobb részben valódi nagy birtokok. Kisebb, azaz 200–400 holdas gazdaság, a mi a nagy Alföldön egymást éri, itt alig van; a valódi birtok – a minő sok van – a 800 holdnál kezdődik, és megy feljebb az Esterházy, Festetich, Hunyadi, Jankovics, Széchenyi, Zichy, Inkey, Czindery-Wenckheim, stb., és a papi birtokok tíz és tízezreiig.
Könnyű elgondolni, hogy a nemesség sorsa még viszontagságosabb volt, mint a népé. A régi nemesi családok vagy kihaltak, vagy örökre kivűl maradtak, úgy hogy csak a Mérey, Véssey és Zichy családok szállottak vissza sok százados fészkeikbe. Egy egészen új úri, részben nagyúri rend szállotta meg a megyét, és pedig akár a nemzeti intézmények ápolása, akár saját vagyonának kezelése tekintetéből nem kisebbségére megyéjének és önnönmagának. A somogyi úri rend jó gazda és gazdag. Magtárai, csűrei telvék, telekkönyve tiszta, legfeljebb újabb szerzeményekre fordított kölcsön terheli. Gazdasága a végletekig menő teljességben van beruházva, s a ki keresztűl-kasúl útazza Somogyot, azt sem tudja, melyik oldalra nézzen; minden oldalról egy-egy mintagazdaság majorja integet felé a toronymagasságú fasorokkal körűlültetett vetéstáblákon keresztűl, melyekből ma-holnap kiszorúl Somogynak ősi terménye, a rozs, hogy helyet adjon a tiszta búzának, az ország legértékesebb árpájának, a kapás veteményeknek, a takarmánynövényeknek, és, a mitől legújabban megcsordúl a somogyi föld, a czukorrépának. Ma-holnap már alig lesz értelme az üdvözlő szónak, melylyel régebben a somogyi patriotismus hazatérőben köszöntette rég látott hazáját: „Kedves szép országom! csak rozsot termesz, de azért én igen szeretlek”.
Boldog hazája hát Somogy a föld népének és a föld urainak. Annál mostohább a sorsa a mintegy 10.000 főre menő ú. n. köznemességnek (bocskoros nemesség), melynek elei fegyverrel védték egykor a hazát, és hűséges őrei voltak a magyar nemzeti hagyományoknak. Ez a faj szűk és egyébként is meddő homokos határai között napról-napra nehezebben küzd az élet gondjaival.
A somogyi nép építkezéséről szólva, nem szabad felednünk, hogy erdőséges és kőtelen vármegyében járunk, s ez a két tulajdonság meglátszik az építkezésen is. Igaz, hogy az újabb építkezéseknél, kivált mióta rájöttek, hogy a somogyi agyagot egy kevés fával kitűnő kővé lehet változtatni, s a téglaipar megyeszerte nagy fejlődésnek indúlt, mutatkozik a kényelem és csinosság. Előszoba, vendégszoba, tornyos nyoszolyák, padlásig rakott ágyneműkkel, kürűlpad helyett diván, a tálas fogason porczellán edények a régi mázos kancsók és tálak helyett: ez az újabbkori berendezés; a régiből csak a szellős tornácz kint, és bent a belső-somogyi nép királynői széke, a szövőszék maradt meg. Az ilyen házak kitűnnek, inkább kirínak a sajátságos alakzatú ősi hajlékok sorából, melyek suta homlokzatú födelükkel s faoszlopon nyugvó tornáczaikkal, s egyetlen ablakukkal ridegen tekintenek az útczán járóra. Sok közöttük a vert falból épűlt, de ezeket a belső-somogyi ember megveti mint tartatlanokat. Ő úgy építette házát, hogy talpgerendáin századokra szóljon, ha meg nem ég. Meg pedig nem éghet, mert nem épített rá kéményt, a mi kigyuladjon. Házát, ólait, pajtáját izmos tölgygerenda-alapokra fektette, ez alapokba tölgy oszlopokat vésett, az oszlopok közeit sövénynyel fonta be, és a sövényt betapasztotta sárral; azután födélfát rakott rá és betetőzte ügyesen és csinosan jó melegtartó zsúpfödéllel. Kéményt nem rakott, mert úgy hideg lett volna a konyha. Az erdők megengedték neki azt a fényűzést, hogy kemény fával fűtse zöld mázas, ú. n. szemes cserépkályháit. A ház előtt faoszlopokon nyugvó tornácz, és tornácz az útczára néző homlokzat is, szintén faoszlopokon, a megnyújtott tető védelme alatt. Csinosabb építkezésnél úri ember ezt verandának mondaná; a somogyi ember pitarnak (pitvar) nevezi, és vasárnap délutáni társalgónak használja. Nagyobb gonddal, sőt fényüzéssel építette pajtáját szintén tölgy-talpakra és oszlopokra, tölgyből fűrészelt vastag deszkákkal – borona – falazva, jóval magasabbra, tágasabbra és szellősebbre, mint lakóházát, mert összes takarmányait ide rakta be. A pajta végiben áll az istálló, némelyikben a magyar paraszt czímere, a négy ökör; tehén a legtöbbjében párosával, és ló valamennyiben, ép testű, jól tartott fajlovak, melyekre kevély a somogyi ember. Hogy ne! Somogyban volt a legelső lófuttatás a hetesi gyepen; és a pestieken is nem egyszer nyert az aszalói, jádi, hetesi és pulai ember. Az istálló végén a rendszerint tágas takarmány- és konyhakert, és a kertben gazdag tenyészet között méz a nádfedeles méhesekben, melyekből a kaptárokat hajdinavirágzáskor a mezőre szokták vinni. És méz a fákon: a körte, az alma, a kék szilva, a fekete ropogós és a fehér édes cseresznye, sok édes kincse Somogynak: ki tudná azt elszámlálni és megnevezni mind? Még vadkörtéje is kellemes ízű, ha megpuhúl; és vadalmája, melyből eczetet készít, festeni való.
És mivel jobbágy és magyar jobbágy volt, mondani is fölösleges, hogy életmódja, foglalkozása a földmívelés, melyben a szokott gabnafajok termesztése mellett a homokos részeken szembetűnő a pohánka (hajdina), kukoriczája mellett a czirkot is kedveli, mert a ló attól kap fényes fekete szőrt. Kendert bőven termeszt Szigetvár és Darány vidéke. Sok és szép len terem a csökölyi földön és Csökölytől fel Csoknyáig, azon a szép nyilt síkságon, mely az erdős, dombos Belső-Somogynak ritkaságaként Segesd felé terűl, s melynek koronájaként a láthatáron emelkedik a történeti nevezetességű segesdi kolostor. Itt pihente ki magát a legnagyobbik Béla királyunk hosszú futásából és a Babenbergi Frigyestől vett csalódásából és szégyenéből; idáig bírta hozni halálos sebét a mohi pusztáról öcscse, Kálmán herczeg is. Itt várt Nápolyból visszatérő fiára is a Nagy Lajos anyja.
Szénahordás.
Vágó Páltól
A megye három sarkán elterülő hegycsoport – inkább hegyes vidék – számtalan domborúlatain díszlik a szőlő és az erdő. E hegyi erdők szerencséje az útak hiánya vagy roszasága volt, mely miatt a szállítás sok nehézséggel és költséggel járt, s így kevesebb pusztulásnak voltak alávetve, mint síksági testvéreik. A filloxerának azonban, mely a szőlő tövére vetette fogát, nem állotta útját semmi, s ma már nem a szőlőültetvényeket, hanem azoknak csupán helyeit kell és lehet számba venni. Az egész Külső-Somogy Balatonra néző dombjai pusztulóban vannak, a látrányival együtt, mely borával a többi fölött kitűnt. A Drávára dűlő hegycsoport királya a zákányi volt; ugyanezen csoportnak szép gesztenyeerdői Iháros-Berény határát ékesítik. A természeti szépségekben meglepően gazdag Zselicz lejtői szintén jó bortermő helyek. A legnevesebb borokat azonban az az eddig még nem említett kis hegygerincz adta, mely Balaton-Berénytől Böhönyéig a kéthelyi, marczali, böhönyei uradalmi pinczéken keresztűl a szomszéd megyékbe egész Sopronig s még tovább is árasztotta keresett nedveit. A jó borok mellett akad Somogyban három emberes bor is, somogyi nyelven erős bor (erős… meginni), s más efféle, melyet a kegyetlen humor saját névvel jelöl meg; ilyen az egresi kórság, a jádi nyavala, melytől a filloxera is elpusztúl, s melyből termesztője is csak penitencziális héten iszik. Egyébként a somogyi embert nem búsítja a filloxera. Kivágja tőkéit s a földet más veteményre hasznosítja, aztán leszáll a homokra s ott csinál magának hegyet. A Balaton egész hoszszában, a Nagy-berek szélein, a merre régebben a kis tenger habjai kecskéztek, az egész part ki van már fodrozva és csipkézve szőlőültetvényekkel. Lelle, Boglár és Fonyód szemei előtt öles vesszőket hajt a tavali ültetés. Úgy van! Somogy küzd, és nem engedi kifonnyadni czímeréből a szőlőfürtöt.
Ezen dombok között folydogálnak a megye benszülött vizei, régebben sásas, nádas, elecs- (batomus) és vízirózsa termő ingoványok, ma rétöntöző szabályozott, de apró vizecskék; és hűségtelenek is, mert valamennyi ki kivánkozik a vármegyéből. A három ágú Rinya, egyébként is a legszebb, leghasznosabb és legegyenesebb első-szülött, a kivétel; mindenütt az atádi erdőségek szélén rohanva szalad le, Babócsánál és Barcsnál két ágon szakad a Drávába, csak úgy megkövetelvén a maga Deltáját, mint bármely más anya-folyó. Még ártere is van, mint bátyjainak; ki is csap, de nem pusztítás, hanem öntözés végett; áldja is az újnépi ember a lába nyomát is, mert a hol a Rinya megfordúl, fölsarjad a fű, hogy alig győzi hordani a szekér a drága szénát. Patakja csukát, csíkot, rákot bőven rejteget. Az Almás már kiszökik Szigetvár alól, melyet oly sokáig ölelve tartott, de meg nem védhetett, és a tünékeny Okorral ölelkezve Baranyába bujdosik. Még hűtelenebb a Kapos és a Koppány, kik külön úton szöknek ki a szülei házból, hogy később idegen földön találkozva, együtt vándoroljanak tovább. No, de Somogynak legalább van vize, – mondja a somogyi ember, – nem úgy, mint Tolnának, a ki a lovát sem tudná megitatni, ha idegenből nem kapna vizet.
* * *
Víz és forrás mindenfelé, dombok tövében, erdők árnyékában; de egyik sem Hippokrene vagy Kastalia. A tudományban még részt keveset vehetsz. A zokszót nem könnyen felejti az ember: mi csuda, ha akaratlanúl is visszatérünk rá és védekezünk ellene, a hogy tudunk, rámutatván egyes helyekre, ahol mégis mintha mutatkoznék a szárnyas paripa lába nyoma. Lent Szigetvár körűl három apró faluban, Horhi, Sztára és Kálmáncsehi (régebben Kálmánkirálycseh), a protestantismus három hírneves atyjának nyomait keresi és tiszteli az utókor. Ezek Melius Péter, az első magyar hitvitázó és fűvész, az énekes Sztárai Mihály, és a tudós Kálmáncsehi Sánta Márton; egyúttal ez utóbbinak születéshelyén rövid virágzású főiskolát is nyomoz. Fentebb Nagy-Bajom a költő Virág Benedek bölcsőjét, és egy másik költő, Horváth Ádám, elpusztúlt házának törmelékeit őrzi kegyelettel. Föntebb Sárdon Somssich Lázár, s még feljebb, Niklán, a Berzsenyi újjai alatt pengett a horatiusi lant. Még akkor a költők berkekben énekeltek, megvonúlva kiki a maga fészkében, mint a madarak. Csak Csokonainak nem volt fészke; ő végig trillázta Somogyot, csak úgy a levegőben röpködve mint a pacsirta, vagy helyről helyre vándorolva mint egy elkésett troubadour. Legmaradandóbb műve, „Dorottya”, víg éposz, Somogyban játszik, és alakjai közül nem egyet a maga tagjai között ismert föl az akkori somogyi társaság.
Ha Csokonai Dorottyáját olvassuk, láthatjuk belőle, hogy nagyon vidám élet folyt a kaposvári báltermekben, és a nemesi kastélyokban is kétségkivűl. De ha nem a játékot, hanem a valódi életet keressük, ezt másutt kell keresnünk. Kéthelyen, a gróf Hunyadi József körében; Marczaliban és Somogyvárott a gróf Széchenyi Ferencz főispán udvarában; Csurgón a gróf Festetich György zártkörű tudóstársaságában, Sárdon a Somssich-kastélyban és Nagy-Bajomban a Sárközy István házánál.
„Hunyadi József gróf – írja a megyének és egyszersmind országunknak egyik kitűnő vezérférfia Somssich Pál – a külföld mívelt gazdáit kereste föl, a megyébe édesgette, s általuk okszerűen rendezvén be gazdaságát, ezekkel mint követésre méltó példákkal hatott honosaira.” Ez történt a múltban, s a jelenben hozzátehetjük, hogy a kéthelyi uradalom berendezésében, ménese, juhászata, takarmánytermesztése, fásítása, csatornázása, gép-beruházásai összeségében Somogy nagyszámú mintagazdaságai között. is mintagazdaság számba vehető. És ebben a tudományban részt eleget vehet mindenki, még a külföld is.
„Gróf Széchenyi Ferencz – írja tovább Somssich Pál – ifjakat, kikben magasabbra törekvő lelket sejtett, rang- és születés-különbség nélkűl udvarába hívott meg, hogy ott megismertesse velök a nagyobb és míveltebb körök szokásait. Somssich Miklós, Bodonyi József a derék jogtudós, a Talliánok, Stefaits Gáspár, Bezerédi Pál, Szalay József, Xanthus Ignácz, Kozma Ferencz és mások, mind Széchenyi Ferencz udvarában képződtek.” Egy apród iskola, melyben az ifjak bőv tudományt szereztek a közélet harczaira.
Ezeken kivűl Sárdon a Somssich-kastély és Nagy-Bajomban a Sárközy István háza volt állandó góczpontja a közszellemnek, közigazgatásnak, az irodalomnak, a tudománynak, a politikai és értelmi előkelőségnek. Az imént említett költők, a tudományszerető egyházi férfiak, mind a kik égtek valamit tehetni, az előretörekvő szellemek ezen két érintkezési pontján szoktak összegyűlni. Ebben a körben nevekedett Somssich Pál, és ennek a körnek volt most mozgató lelke, majd végrehajtó keze gróf Széchenyi Ferencz, a Magyar Nemzeti Múzeum megalapítója, és gróf Festetich György, a keszthelyi „Georgikon” alkotója.
Úgy látszik, nemcsak a som díszlik itt: az olajfa is megfogja ebben a földben, csak ki kell mondani, hogy elég volt már a somból. Sárdon építik a kaposvári gymnasiumot, és Nagy-Bajomban a csurgóit; amazt a nemesség alkotja meg a megye védnöksége alatt, emezt a kálvinista papság rakja föl, de gróf Festetich György a fő pallér, a ki a pallér nevet nem is igen titkolja.
Csurgó-környéki erdő.
Feszty Árpádtól
Mikor a bécsi világot önkéntes számkivetéssel cserélte föl, gazdagságának, tevékenységének, emberszeretettől dagadó szíve buzgóságának tért, és eszméinek kicserélésére társaságot keresve, ezt a társaságot uradalma gazdatisztjeiben, jobbágyai predikátoraiban s egynehány képzettebb nemes úrban, a Cséppánokban és Sárközyekben találta meg. S míg a félmilliónyi jövedelemmel rendelkező gróf felesége, Sallér Judit, szappant főz, gyertyát márt, pörgeti a rokkát, fon és sző saját kezével, mint egy újkori Penelopeia: addig az úr tisztjeivel tanakodik, kik közűl méltó megemlíteni Nagyváthy Jánost, a tudóst, a ki bölcsész, természettudós, gazda, sőt még költő is egy személyben, és Biró Sámuelt, az uradalmi ügyvédet. A tanakodásnak eredménye lett a csurgói gymnasium.
Csurgó a zákányi alacsony hegycsoport legdéli tövében nagy erdőségek között rejtekező, szalmagunyhókból épűlt városka volt akkor. Éjszaki részén a gróf nagy terjedelmű, kőfallal kerített majorja, közepén az uradalmi tiszti lakások hosszú sora az alacsony emeletű szűk palotával, melynek homlokán a Festetichek vigyázatos darúja áll őrt fél lábon. A majorkapu előtt az ódon tornyú római katholikus szentegyház, maradványa a szentjános vitézek erődített konventjének, melyet II. Géza özvegye, Eufrozina alapított, s leánya, Margit királyleány, III. Béla testvérhúga meggazdagított. A városka alatt egy patak fut, mely a most is látható gátakkal elzárva valamikor halastó lehetett. A városka alsó végén a legvégső ház tövében egy őserdő kezdődött, s a gróf itt mutatott és irtatott helyet egy szép dombon a gymnasiumnak, melyhez a pénzt és építési anyagot ő maga, az iga- és kézi munkaerőt a belső-somogyi egyházmegye hatvan egyháza a távoli Szigetvártól kezdve Csurgóig szolgáltatták. A gymnasium mellé két tanári lakot is épít; a tanárok fizetésére alapítványokat tesz, tizenkét deákot táplál és ruház is, fehéres szürke térdig érő gazdagon prémezett mentében s kalpagosan járatva őket; mellükön a gróf jelszavának négy kezdő betűje: D T R H (Deum Time, Regem Honora – Az Istent féljed, a királyt tiszteljed). Tanárok hivatnak meg, s mikor ez sok nehézségekkel jár, maga veszi kezébe a dolgot, sajátkezűleg írott leveleket küldözget Jénába, Göttingába, ott tanúló magyar ifjakhoz. Ez idő alatt Csokonai is itt éli át rövid életének egy rövid szakaszát. Még ma is mutogatják a berket, a múzsák berkét, hol tanítványaival szokta tölteni a tanúlási időt. Mikor az iskola később a lét és nem lét kérdése közt sülyedezett, és az alapoknak már nem növeléséről, hanem tízszerezéséről szólt a szükség: a somogyi papok, tanítók és egyházak önként tetemes évi járúlék fizetésével terhelték meg magukat. A Festetich György unokáiban is buzgott a hagyományos érdeklődés birtokuk ezen dísze, és a magyar műveltség ezen végvára iránt; Somogyvármegye, Csurgó városa, a Somssich grófi és úri család, az intézet hálás növendékei, köztök két lelkész: Belevári Ferencz és Soltra Alajos, s mindezek buzgóságának méltánylásáúl hazánk kormánya, megszilárdították ezen intézet alapját, mely áll a hajdani rengeteg helyén, bővizű forrásoktól környezett zöldelő dombon, Festetich György emlékének és egy maroknyi papság teremtő erejű lelkének magasztalására.
György gróf várost akart teremteni a várostalan Somogyban és pedig magyar várost. A Csurgótól félmérföldnyire eső Alsok tövéig irtatott s az irtott tért betelepítette. Az országos vásárok számára két nagy tért alkotott a város közepén; ezek egyikén áll ma az állami tanítóképző-intézet díszes épűlete.
Kaposvár.
Dörre Tivadartól
György gróf terve megvalósúlt; fia, László fejezte be. Várost alkotott Somogyban, egy hosszú, hosszú várost, mely ma már a tövében levő Alsokkal egy helyrajzi testet alkot, és egy jó órába kerűl, míg egyik végétől a másikig sétál az ember. Azt hinnők, tízezerek lakják e hosszú várost, holott összevissza alig négy ezerre megy lakosainak száma.
Nem ily tervszerűleg, sokkal természetesebben, a szerencsés tényezők kedvező hatása, s főként a somogymegyei nemesség összeható gondjai alatt fejlődött ki falusi mivoltából csinos székvárossá Kaposvár. Ötven év alatt, kétezer lakosából tizenkétezer, kéménytelen parasztházaiból emeletes útczasor, szatócs boltocskáiból rakott kereskedések, a faluból, melynek postája sem volt, s melynek egyetlen középűlete a fatornáczos kis megyeház volt, Somogy büszkesége lett. 1825-től 1831-ig épűlt a megyeház. Jóval elébb, a század elején a nemesség önkéntes adakozásából, melyet herczeg Esterházy kész épűlettel s egy tanszék fentartásával kezdett meg, – keletkezett a négy, – később hatosztályú gymnasium, de a melynek alapjait Somssich Pál neve, szava, keze, bölcsesége szilárdította meg, nevelte tőkéit, s tette lehetővé, hogy állami nyolczosztályú intézetté fejlődjék. A megyeház, melynél – úgy tartotta Somogy – sem szebb, sem nagyobb nem volt akkor az országban, s a mely állandó találkozó helyévé lőn az értelmiség és vagyon úri képviselőinek, és színhelye azok társadalmi és politikai mozgalmainak, évről-évre új intézményeknek lett életadó és ápoló szülőjévé. A nemesi kaszinó, a gróf Festetich Lajos által alapított könyvtár, mely később a gymnasium kezelése alá jutott, a takarékpénztár, az útczák kövezése, világítása, a ló-díjazással egybekötött ló-eladások, s az e czélra berendezett 100 lóra való istálló, stb. Mindent a nemesség, ez az előkelő és gazdag osztály, mely kevés helyen él nagyobb számban és nagyobb fényben, mint Somogyban, s a mely szétszórva bár, sőt politikai pártnézetek és családi érdekek szerint itt-ott élesen meg is hasonlva, de megyei patriotismusában és nemzeti érzületében erősen egybeforrva élt, közéletének új tűzhelyét lelkesedéssel vette körűl s igyekezett megszépíteni. A polgárok is ösztönt kaptak az építkezésre; a Kaposberek régóta tengő szabályozása befejeztetett, a város egészségi állapotának nagy előnyére, s a szabályozott folyócska partján az elpusztúlt Gerlicze-malom körűl sétaliget épűlt, melynek hatalmas jegenyefái, hatvanesztendős koronával hatszáz évet mutatnak. A város fő díszei a műízléssel gazdagon restaurált plebániai templom, vele szemközt a Ranolder püspök által alapított zárdaiskola. Tovább a megyei árvaház, megyei kórház. („Manu plebis, aere nobili, cura Czindery surrexit, ut foret pauperibus saluti.” „A köznép munkájával, a nemesség pénzével, Czindery gondjai alatt épűlt a szegények gyógyúlására.”) Kint, a város keleti lejtőin a honvéd kaszárnya néz a tágas gyakorlótérre, tovább a díszes parkból emelkedő katonai kórház és kaszárnya; alant a völgyben Kaposvár legújabb kincse, a kaposvári uradalmat bérlő Hitelbank (somogyi népnyelven a Bank-uraság) által alapított czukor-gyár, hova a vasútak, s ezek között az újabban s főként ezen gyár érdekében épűlt mocsoládi szárnyvasút (répavasút, czukros vasút) száz napon keresztűl, naponként ötven waggonnal, ötfelől szállítják a félmillió mázsányi czukoranyagot, hogy ma-holnap egész Somogy répával fordúl föl, lapályaiból kényszerítvén elő a mézet, melyet hegyei megtagadtak. De a szövetkezve diadalmaskodó ipar alkotásainál még kellemesebben hatnak a szemlélőre a magános polgárok építkezései; azok az új útczák, melyeknek mindenfelé, de különösen a czukorgyárra néző keleti oldalon, ízléssel, sőt fényűzéssel díszített földszintes házaik, a szép Kapos-völgyre borúló Zselicz villákkal gyöngyözött zöld lejtőivel, vagy a toponári uradalom paradicsomával ragyognak össze. Nevében régi, de alakjában egészen új és ifjú város, melynek semmi érdekes régisége nincs; legfeljebb a minden nyom nélkűl elenyészett várhely, a Tamásiak, Dersffyek, Újlakiak egykori fészke.
Földbirtokos a tanyán.
Vágó Páltól
Csurgó és Kaposvár a megye legkiemelkedőbb két főhelye, mindkettőnek dísze a főgymnasium, hol a tudományban is bőv részt vehet, a ki akar. Van még három város, mely bizonyos tekintetben meghaladja mindkettőt. Egyik Szigetvár nagy történetével, másik Nagy-Bajom, ötezer lakosával a megye kellő közepén, széles útczás alföldi tekintetű városka, csak a házai vallanak somogyi eredetre. Nagy homokos síksága mintha az Alföldről tévedt volna ide. 40.000 holdnyi területével minden más somogyi községet messze meghalad. Szomszédságában egyfelől Sárd, s közelében Korokna romjai, másfelől Jákó, Közép-Somogy legmagasabb vízválasztó homokja. A harmadik Barcs-telep, – ifj. gróf Széchenyi Imre ismertetése szerint – egy szerény kis faluból amerikai város módjára gombaképen felcseperedett országos emporium a Dráva balpartján, melyet egy vasúti és egy közúti híd köt össze Szlavoniával. Itt vannak a budapesti Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank közraktárai több mint egy millió métermázsa gabonaforgalommal; egy franczia társaság fűrészgyára és faraktára, mely árúit Francziaországba szállítja, s állandóan száz munkást foglalkoztat; ezenkivűl a bécsi Union-Bank, és még három más nagy czég donga- és épűletfa raktára, melyeknek szállításai évenként külön-külön 600 waggont igényelnek. Itt a Dráva gőzhajó-társaság igazgatósági székhelye, téglagyár, nagyszabású műmalom, takarékpénztár, sertéshizlaló. Barcs összes szállítmányai megközelítik a négy millió métermázsát, úgy hogy a déli vasút állomásai között Bécs és Trieszt után Barcs a legnagyobb forgalmú pont.
* * *
Karádi népviselet.
Vágó Páltól
Ha Somogytól és erdőségeitől valaha rettegett a járatlan, még jobban rettegett az ismerős idegen. A fagyökerekkel beszőtt kanyargós erdei útak, sőt a nyilt mezők fekete és sárga agyagja is, mely felázott állapotában malomkerékké dagasztotta a kocsikereket, ínségessé tették az utazást esőben a sár miatt, fagyban a rögök miatt, szárazságban a kátyúk miatt. Hiába eszelte ki a somogyi ember a legkönnyebb kocsialakot, mely keskeny keréktalppal s keskeny kerék-közzel, rövidre, magasra volt alkotva; ezzel az oldalnyilallás és nyaktörés eshetőségeit csak mérsékelhette, de végkép el nem háríthatta. Ma már az országútakon idegen kavics birkózik a benszülött sárral, a vizek szabályozása elejét vette a völgyi iszap hatalmának, és nemes uram könnyű kocsijára lépve, egy óra alatt végezheti birtokán a körszemlét, melyet régebben, ha szétnézni akart, vasas végű bottal és bagaria csizmában naphosszat végezhetett csupán. Noha, mint a hagyomány regéli, akkor is voltak sportemberek, kik 24 óra alatt a Zseliczből Budáig hajtattak. (De onnan már gyalog mentek át Pestre). Mindamellett nagyon soká lesz az, mire a kőtelen megye útjai teljesen kiépűlnek. Nagy kényelmére van a Kaposvártól Nagy-Kanizsa felé egészen új rendszerrel kiépített 80 kilométernyi téglaút, melynek, mint mondják, építése és fentartása is kevesebbe kerűl, mint egyéb kőútaké. Régibbek a Balaton- és Kapos-menti országútak, s ezeknél is régibb a Dráva-menti homokos országút. A Kaposvárról szerteágazó főbb útak között legemlékezetesebb a Czindery útja, melyet ez az alispán a Zseliczen keresztűl nyitott és fásított Szigetvárig s melynek építésénél az irányt állítólag egy vén rab-ember jelölgette ki, s ezen szolgálatáért szabadságát kapta jutalmúl.
Egyébként az egykor zárt megyébe hat kapun jár be a világ: Siófoknál, Balaton-Szentgyörgynél, Zákánynál, Barcsnál, Szigetvárnál és Dombóvárnál. A hat kapun gőzkocsik járnak-kelnek, s rövid idő alatt meghordozzák az embert Somogyban, de csak a déli és nyugati részeken, mert a megye felső részét csak érinti, de nem szegdeli vasút.
A déli vasút Siófoknál lépi át a Siót, és ezzel Somogy határát. Siófok még Veszprémben él, de meghalni Somogyba jár; t. i. maga a város Veszprémhez tartozik, de temetője már Somogyban van. E vasút vonalától délkeletre terűlnek el a külső somogyi hegyek, Balatonra tárúló völgynyílásaikkal. E hegyek között rejtőzködnek a pogány ősidőkre emlékeztető helyek az ő Kupaváraikkal, mert az itt és ott, mintegy öt helyen mutatkozó sáncz- és falmaradványokat mind Kupa várának tiszteli a hagyomány. Közel a Balatonhoz kellemes völgyben Kőröshegy rejtegeti Anjou-kori hatalmas építésű templomának megsiratni való vázát, melynek egy harmada isteni tiszteletre szegényesen van berendezve, kétharmadának szomorú tört ívei alatt halálmadár vijjog és denevér röpköd. Beljebb Bálványos, ennek hegyoldalában is egy Kupavár csalittal benőve; hol egykor táltos áldozott fehér lovat. (A somogyi ember kupának nevezi a domb oldalakban mutatkozó kerek medenczeszerű mélyedéseket.) Kőröshegy és Bálványos között a kereki magas ormon ismét egy Kupavár (Katonavár) igazabban a Marczaliak ősi vára, de a melynek hajdani neve is, Fejérkő, feledésbe ment. Köveit újabb építkezésekre nagyrészt elhordták, de az izmos alapfalak, a kápolna körvonalai, sőt ívezetei és a torony kettős aknája még szilárdan állanak. Tövéről látszik, hogy nem egyszer bolygatták kincskeresők. Kapolyon, egy szép kis völgyben rejtekező falucskán túl, termékeny halmok őrizete alatt Nágocs két szép temploma, két bástya a városka két végén, s benne hűvös ligetben Zichy István kastélya s gonddal berendezett gazdasága. Nágocstól jobbra és balra Zics és Andocs. Amaz a Zichy család kiszármazási helye, emez egy vidám nyilt tekintetű falu, közepén a Ferencz-rendi nagy kolostor, melynek 20 hold területű belsőségét erős téglafal övezi körűl; szép gót stílű szentélye és szentély-tornya megragadja a szemlélőt; csudatevő fekete Madonnája előtt sok ezer töredelmes lélek jelen meg évenként áhítatával. Közel hozzá Miklósi szép új temploma ragyog. Tovább az apró helységek, melyeknek nevét Koppány herczeg szomorú végével hozza elmés vagy idétlen összefüggésbe a helyi helynévmagyarázat. Csepel (seb-hely, itt kapta a lázadó vezér a halálos sebet), Köttse (köt-seb, itt kötözték be sebeit), sőt még Bőrivár is van, a hol felnégyelt testének egyik darabját kifüggesztették. A hegycsoport középpontján a halmos-völgyes Karád a lövöldi karthausiak egykori birtoka, termékeny gabnatermő hegyektől környezett élénk városka, még szebb és élénkebb a népe. Egészen Tolnaszélben Tab és Zala; az erdős Török-Koppány, sokat emlegetett név a török világból; szandsák székhely, bégjének hatalma egész Somogyon át Zaláig kiterjedt, s jövedelme több volt 20.000 aranynál; mind a mellett is helyzete nem volt kivánatos a közeli magyar végvárak örökös lesvetései miatt. Nevében ez a város is befoglalja Kupa (Koppány) herczeg emlékét. Ugyanezen hegyek aljában, de már a síkra néznek Mernye, Szill, melyet Zsigmond király Galambócznál történt megmentetéseért Szentgyörgyi Cziczellének adományozott, Somogyvár, a megye törzsök vára s régi székhelye, mely szintén a lázadó herczeg régi várának, egyszersmind a Szent László királyunk által alapított saint-gillesi benczés apátságnak romjait mutogatja, melyekből az antik oszloptörzseket s a XIII. századbeli franczia művészet érdekes faragványait gróf Széchenyi Imre parkja és kastélya őrzi.
A déli vasút mentén Szántódnál nagy révközlekedés van a szembeszögellő Tihanynyal, hol legkeskenyebb a Balaton, s az összeszorúlt vizek, mint egy tengerszoros, a felső Balatont összekötik a keszthely-tihanyi Nagy-Balatonnal. Alább Lelle és az élénk Boglár, Külső-Somogy piacza, füröszti a habokban lábait, míg homlokát termő lugasok alatt hűvösíti. Azután a Fonyódi hegy emeli fel erdő és lugas koronázta szép fejét, lősz és homok meredekeit a Zalából ide tévedt lávakövekkel a keletkező villáknak szegzi, míg nyugati tövében a Bézsenyi sárvár maradványai tünedeznek. Itt kanyarodik be a balatoni Nagyberek Somogyba mélyen, nagy területét a láthatáron köröskörűl emelkedő nagy facsoportok, s az ezek közül kisugárzó majorok jelzik, bent a homokos gyepet fehér és bivaly gulyák legelik, míg balatonszéli peremén a szőlő veti meg gyökerét a fehér fövenyben, beljebb szorítván az őslakó nádat. A fehér föveny alatt turfa rétegek, a lengyeltóti uradalomnak még ki nem használt kincsei. A berek egyik szélén Lengyel-Tóti, a másikon Kéthely, két nagy uradalom hatalmas gazdasági székhelyei. Lengyel-Tóti kies halmairól a zalai Badacsonynyal nevet össze, míg körűlötte romolt búslakodnak, tövében a berekből csudálatosan kiemelkedő sírhalom alakú Tatárvár nevű szőlőhegy. A lengyel-tóti uradalom gazdaságát, juh- és lótenyésztését e század első felében országos, sőt európai hírre emelte akkori bérlője, báró Fechtig, kinek vendégszerető háza 15 éven keresztűl állandó találkozó helye volt a gazdáknak, a keszthelyi Georgikon növendékeitől kezdve a legelőkelőbb földes urakig és külföldi szaktudósokig. Maga is útaztatta gazdatisztjeit; törzsnyája első volt az országban, és arab ménese (a híres Tajár) világhírű, melyet a hazai és külföldi államméntelepek évről-évre rendesen fölkerestek.
Lengyel-Tótitól délnyugatra a Nagyberek átellenes szélén Kéthely, a gróf Hunyadyak gazdagon felszerelt uradalma, ritka szép renddel épűlt házsoraival meglepi a szemlélőt. Azontúl Balaton-Keresztúr és Berény keresett fürdőinél s jóború hegyeinél végződik a Balaton és vele a Somogyság nyugati határa.
Balaton-Szent-Györgytől Szobon keresztűl Barcsig egészen Somogy kedvéért épűlt ki egy szárnyvonal, ennek mentén Marczali, a Zsigmond és Mátyás királyok idejében virágzott hasonnevű főúri család fészke, élénkségben Somogy első városaival vetélkedik; Mesztegnye, a Zsigmond, II. Lajos és János királyok harczaiból ismert Szerecseny család törzsök-birtoka. Alább a zalai határszéleken egy csoportban levő nemes helyek: Nemes-Déd, Vid, Szakácsi, Kisfalud, s lent egészen a megye sarkában Nemes-Pátró; Böhönye borával, Segesd kolostorával, Nagy-Atád erdőségeivel válik ki. Távolabb a vonaltól a sokszor említett Iháros-Berény, az Inkeyek szép kastélyával, és Vésse, melyet hatszáz év óta bír a róla nevezett család.
A harmadik vonal a dombóvár-zákányi, mely a Kapos völgyében fut a Zselicz alatt, melynek ormai és völgyei váltogatják itt egymást, magukba fogadva az éjszaki szelet és hűvösre szűrve erdőségeikkel a dél forró lehelletét. Az itt megvonúlt apró falvak közűl csak Mozsgó városka emelkedik ki, Biedermannak művészettel ékesített kastélyával s mintaszerűleg – mint általában a somogyi nagy birtokok – berendezett és kezelt gazdaságával. A hegység élén romok köztök a zselicz-szent-jakabi apátság romjai, és a hegység lábainál köröskörűl Báté, Kaposmérő, a régi Mérey család fészke, Kadarkút a gróf Somssichoké, a dohánytermesztő Mike, hol gróf Somssich Imre minta-óvóiskolában emelt emléket magának és bástyát a magyar nyelvnek; a gyönyörű magaslaton épűlt régi Hedrahely veszedelmes lejtő útaival, melyeket a Zseliczben horhónak neveznek, és Lad. Kastélyos helyek mind, melyekre ma is azt mondaná József császár: „Itt is egy uralkodótársam lakik”. Magyar- és Német-Ladra gondolva, méltó dolog ismételve megemlékezni egykori földesuráról, a már két izben említett Czindery Lászlóról, ki a megyének alispánja s rövid ideig főispánja volt. A 25.000 holdnyi földdel bíró conservativ főúr magyarladi kastélya, – épen úgy, mint a század elején Sárd és Nagy-Bajom, – találkozó helye volt Somogy értelmi világának rangkülönbség nélkűl; az ott tisztázott eszméket s megbeszélt terveket az alispán erős keze valósította meg, kinek keze alatt nyiltak meg a közlekedési útak, keltek ki és nőttek meg az út- és birtokszegélyező fasorok, a szabályozások, az erdőgazdasági, a birtokrendezési mozgalmak. Mindaz, a mi Somogyban szép és örvendetes van, összefügg a Czindery László nevével, ki nevét s ezzel együtt hazaszeretetét, közjóra törekvő buzgóságát, nagy szívét és nagy vagyonát férfiutódra nem hagyhatta örökűl. Távolabb a Zselicztől ugyanezen vasút mentén a szépnépű Csököly, melynek népe építkezéseiben úgy, mint viseletében legjobban megőrizte régi szabását. Itt láthatni hosszú sorban a faoszlopos tornáczú régi somogyi házakat; a széles kalapú, nagy rézgombos fehérmellényű, élelmes munkás polgárokat, és még munkásabb, deli viseletű asszonyaikat, kik évenként 150 métermázsa lenmagot szoktak eladni; a termesztett lent házi használatra felszövik, s csak a legallát (leg-alját) cserélik ki a háztartáshoz szükséges vidéki terményekért. Ezenkivűl ügyesek a díszes kézimunkák minden nemében. Kezükből sok remek felszedéses (ugyanaz, a mi a kalotaszegi varrottas) darab kerűl a somogyi szalonokba és templomokba is, mert sok helyen a kathedrák és szent asztalok is ilyenekkel vannak leterítve. A mily munkás a csökölyi asszony, öltözködése is ép oly kedves, szép és eredeti. Fején a két gerézdű csipke főkötőt tenyérnyi széles korona alakú fejszorító övedzi, melyről a halántékra két széles selyemszalag foly le, s ehez egy galléralakú díszesen kivarrott fejszorító vég járúl, mely a vállakat födi.
Szigetvár. Zrínyi Miklós emléke.
Cserna Károlytól
Egy negyedik vonal Zákánytól fut vissza Szigetvár felé, a török időkből ismert vagy feledett erődei mellett a Dráva vonalnak. A palotás és vadaserdős Berzencze, a Festetich grófok rengetegei között Tarany, Bélavár, Vízvár, Babócsa, és (Homerral szólva) a „jó lovat, szép asszonyt nevelő” Csokonya, Darány, Istvándi, – a Zrinyiek útja ez itt, – fentebb a dohánytermesztésből meggazdagodott Szulok német népe, és még tovább, egészen Szigetvár alatt kisebb községek, melyeknek nevét, az említett helyi szószármaztatás Szigetvár emlékezetes ostromával hozza összeköttetésbe. Itt Dobsza, mely a dob-szótól vette volna nevét, holott a török időknél régibb név és telep; itt Pata, a hol a törökök kovácsai tanyáztak és lovakat patkoltak; Basal, a hol kétségkivűl valami három lófarkas basa, és Szulimán, a hol maga a nagy Szulejman sátorozott és meghalt; végre Turbék, ez már igazi törők síroktól vette nevét, s a nagy szultán szíve is itt van eltemetve, melynek őrzésére az utódok kegyelete kápolnát épített, és – nem feleslegesen – állandó őrizetet rendelt. A kápolna mellett egy apró halmocskákkal elborított terület, mely ma is török temető nevet visel.
A sok neves és nevetlen fehér tornyos apró falu között a Csertői dombok alatt, hol Somogy végződik, és kezdődik a baranyai panoráma, – emelkedik:
Szigetvár. Három torony, egy pár emeletes házacska, egy igen hosszú főútcza, mögötte a vár, s ezek hátterében jegenyefás major egy szép völgyben, hol a Zselicz búcsúra tárja karjait, mindezek távolból nézve összejátszó szépségben nyílnak ki. Festő felkeresi, hogy vászonra lehellje, költő versenyezve röpködi körűl, hogy elmondja énekében, époszban és elegiában, ódában és drámában azt, a mit mindenki tud, és mindennap újra szeret hallani. Körner, Vörösmarty és mások, köztök első helyen az unoka, második Zrinyi Miklós, az első magyar epikus, a költő és hadvezér, nagyobb annál a kit megénekelt, és nagyobb mind azoknál, a kiktől született.
A nagy szultán, a három világrész hódoltatója, Magyarország földhöz verője, ezen „szarkafészek” földúlásával akarja elhárítani hódító útja bántó akadályát. Hetekig ostromolja sikertelenül, míg bele nem hal a dölyfbe és kudarczba. A nagyvezér titkolja halálát és a holt padisáht sátra elé helyezett trónra ülteti, mintha személyesen buzdítaná csüggedt bajnokait a vég ostromra. Kell-e tovább mondani, a mit tud az egész világ? A kit hódolt szövetségesűl gazdag ajánlatokkal hiába kisértgetett a török, a tovább élni kevély bajnok arany dolmányba öltözik, zsebjeit száz aranyakkal terheli, hogy a ki megöli, ne hiába fáradjon; a védett és már rommá égett vár kapujában szemközt támadva fogadja halálát, s vérével írja be nevét a Leonidások rövid jegyzékébe. Ott Napkelet sakálja, és egy kis torony sólyma egymásra borúlnak, de az maradt felűl, a ki elesett. Szulejmánnak lándzsatővel és vas czérnával összevarrott palástját megtépte az idő, de Szigetvárnak e naptól fogva örökös ura lesz Zrinyi Miklós. Eszes, bátor, gazdag, hatalmas és hatalmaskodó faj, tulajdonságai a nyilt elme és bátorság, dacz és elszántság, hagyományos hűség és nagyravágyás, az elődökben kiragyogva, fényüket átlövellik az egész fajra. Mihályra, ki szigetvári öcscsét vére hullásával megelőzte a mohácsi mezőn; Györgyre, a Miklós fiára; Miklósra, a költőhadvezérre, a ki nagyobb valamennyinél; Péterre, a ki szerencsétlenebb valamennyinél; Ilonára, neme díszére, a férfilelkű asszonyra; és végsőt lobbanva kihamvad Ádámban és Jánosban. Korán halt mind mint a férfiak, és tragikus halállal mind, mint a kik nagyot mertek.
A szigeti plebánia szép templomának boltborúlatán élénk jelenetekben vannak megörökítve a szigeti ostrom egyes részletei; maga a kirohanás jelenete pedig a Magyar Nemzeti Múzeumban Krafft Péternek egy megható és hatalmas fölfogással alkotott festményében, mely ezer és ezer lenyomatban országszerte el van terjedve. Egyéb emlék sokáig nem volt más, legfeljebb Szigetvár dobszai útczájában az a kis kápolna, melynek homlokzati fülkéjében öt koponya, – ki tudja, kik viselték, – hirdette Zrinyi elestének állítólagos helyét. Most egy oroszlán emlék áll Szigetvár fő terén, melyet a környék kegyelete emelt. Szellemibb emléket emelt a nagy bajnok egyik bajtársának végső unokája, Juranics László pécsi kanonok, ki a Zrinyi emléke megünneplésére alapítványt rendelt. Azóta ünnepé lett Szigetváron a szeptember 7-ke, melyre Szigetvár népe ünnepi gyászban gyűl fel, az áldozatra elszánt honszerelem buzdító szavait és lelkesítő dalait hallani. Ilyenkor az őrtorony falán egy sereg új név törli el a régieket. Rögtönzött névjegyei a látogatóknak, kik eljöttek tisztelegni a vár örökös uránál.
