Szilágymegye. Kincs Gyulától

Teljes szövegű keresés

Szilágymegye.
Kincs Gyulától
Délkeleti Magyarország tájrajzi áttekintésére legalkalmasabb kiindúló pontúl Szilágymegye kinálkozik; mely ez országrész éjszaknyugati szélén fekszik a Szamos és Sebes-Körös folyók közén s természetes átmenetűl szolgál egy részről Felső-Magyarország tiszai hegyvidéke; más részről a nagy Alföld felső lapályai felől Erdély belsejéhez.
Szilágymegye Szatmármegyétől délre és Biharmegyétől keletre terjed; hegyes-völgyes vidéke déli részén a Bihar-hegységgel kapcsolatos.
A megyerendező törvény az egykori Közép-Szolnok- és Krasznamegyéből, továbbá Zilah városából és Dobokamegye egy részéből 1876-ban alkotta 3628.69 négyzetkilométernyi terjedelemmel, s a hajdan Szilágy vagy Szilágyság név alatt ismert és jelenleg e megye magvát és zömét tevő vidékről nevezte el.
Maga a természet nyitott itt útat az erdélyi hegyvidékről a nagy Alföldre a népvándorlásnak, a mely keletről nyugatra századokon át hömpölygött e földön, és a melynek terjeszkedése előtt nem volt elég erős korlát az a több helyütt meg megszakadó hegység, a mely határt vont Erdély és az Alföld között.
E hegység részei között legnevezetesebb főkép történelmi szempontból a Meszes-hegység. A mint a költő a Névtelen, Jegyző által megőrzött hagyományra támaszkodva mondja, Tuhutum itt jegyzé ki a magyar hazát a határszélen épített nagy kő kapukkal és fa korláttal s csak később tört át Árpád engedelmével a meszesi kapun, hogy az erdőn túli földet megszerezze magának és maradékainak. A Meszes a múlt korszakaiban legtöbbször két ország határa, s környéke sokszor véres csaták színtere volt. Hogy már a rómaiak mennyire ismerték a Meszes hadászati fontosságát, maig is mutatja a kolozsmegyei Kis-Sebestől Tihóig mindenütt a Meszes ormán húzódó vallum, mely határtöltésűl szolgált a római birodalom és Dacia közt.
Ez a hegytest Szilágy- és Kolozsmegyéhez tartozik. Lábait éjszakon a Szamos, délen a Sebes-Körös öntözi. Tagozatai igen szépek s érdekes változatokat tárnak lépten-nyomon szemeink elé. Itt mély, szinte járhatatlan völgyekre bukkanunk, amott megmászhatatlan sziklafalak állják útunkat. Néhol terjedelmes hegyi legelők, kaszálók illatos gyepszőnyege terűl, más helyen kopár gipsz- és mészképződmények fehér tömege csillámlik. A Meszes lánczolata éjszakkeletről délnyugatnak húzódik 40–56 kilométer hosszúságban. A Szamos völgyétől kiindúlva szelid emelkedésű dombokkal kezdődik; legmagasabb csúcsa a perjei Magas (Magura) 989 méter. Itt ered nehány hegyi forrásból a Kraszna folyó.
A hegység, mely ágazatait a Kraszna, Egregy és Almás vizek vidékére is szétterjeszti, aránylag kevés folyónak, pataknak ad létet s azok nagyobb része is a hegység keleti oldalából ered. Apróbb, igen egészséges vizű erek, források gyakoriak az erdőség völgyeiben, de legnagyobb részük nem fejlődik patakká, hanem elszivárog a völgy fenekén.
A hegység geologiai alakúlását tekintve elég változatos. Fő gerincze a legrégibb üledékes kőzetekből (csillámpala, fillit, stb.) áll, a melyekhez ó-harmadkori képződmények (homokkő, mészkő, stb.) csatlakoznak. Bővelkedik építésre alkalmas kitűnő kőanyagokkal, sok gipszszel, mészkővel, melyeket azonban mindeddig kevéssé értékesítettek; van benne majolika-gyártásra alkalmas agyag és van kőszén is.
A Meszes ma már nem politikai határ. A megyerendezéskor Szilágymegye kikerekítése szükségessé tette, hogy az Egregy és Almás melléke is ide csatoltassék, s így ezen a részen a régi értelemben vett Magyarország benyúlik a már csak földrajzi terűletté lett Erdélybe. Mert a Szilágyság, noha földjének alakúlásánál s egyéb természeti állapotainál fogva inkább Erdélyhez számítható, államjogi tekintetben úgy az 1538. évi nagyváradi békekötés előtti időkben, mint az 1848. évi VI. törvényczikk erejénél fogva a tulajdonkép Magyarországhoz tartozott, bár e két időpont között, mint a Partium egy darabja, hol Erdélyé, hol Magyarországé volt, a szerint, a mint az erdélyi fejededelmek, vagy a Habsburg királyok felé fordúlt a harczi szerencse.
A Meszessel kapcsolatos, fő irányában délkeletről éjszaknyugatra huzódó Réz-hegység gerincze azonban nemcsak természetes, hanem politikai határa is a megyének Biharmegye felől. E hegység és a Meszes elválasztó határáúl a Perje és Csucsa közötti Plopis hágót tekintik. A Rézhegy lábait délről a Sebes-Körös, éjszak felől a Berettyó öntözi. Minden tekintetben szebb és érdekesebb, mint a Meszes. Nincsenek ugyan olyan hatalmas tetői, de sokkal változatosabb tagozatokkal, völgyalakúlásokkal, sziklás bérczekkel dicsekedhetik. A hegygerincz kréta-korú sziklás kiszökellései gyakoriabbak, völgyeinek vízhálózata gazdagabb és növényzete általában dúsabb.
Magasabb, pontjai délen a tuszai erdőség két messze tekintő csúcsa az Oszoj 520, és a Ponor 790 méternyi magas tetőikkel. A Ponor-tetőn hatalmas, mély barlang tátong. E barlang járhatatlan sziklafalai miatt részleteiben ismeretlen. A tető alatt gyönyőrű, sziklás völgyben buzog föl a Berettyó gazdag forrása, melynek vize köves kéreggel vonja be a bele dobott tárgyakat.
A Meszestől éjszakra alacsony hegysorok ágaznak szét minden irányban. Ezeken túl, a megye éjszakkeleti részén mintegy 30–35 kilométer hosszúságban a tisztán kristályos őspalákból álló Bükk-hegység emelkedik, természetes határt alkotva Szatmár- és Szilágymegye között. Keleti végnyúlványai a Szamos folyó völgyére hajlanak; onnan a hegység az előhegyek magasságában délnek, majd nyugatnak vonúl a Mázsa patakig. Széles hegytest, mely néhol 8–10 kilométernyire kiterjeszkedik s egészen a Szilágy patak völgyéig kinyújtja karjait. A Bükknek szintén sok kies részlete van. Hegyrajzi tekintetben a Meszessel összefügg, de geologiailag önálló hegység és vízben amannál is szegényebb. Sok apró ér csörgedezik ugyan sziklás völgyeiben, de azok alig képesek vízzel táplálni a Szilágy patakot.
A megye legszebb hegyvidékének a Szamos-völgy környezete mondható. A Szamosnak Benedekfalva és Czikó falu közti szorosa ritka szépségű. Magas hegyek közé ékelve, három kilométernyi, szűk, csillámpalába vájt sziklakapu ez, melyen túl a folyó völgye széles síksággá tágúl. A folyó baloldali hegyei fölnyúlnak egészen a Meszesig s tulajdonképen abból ágaznak ki. Magasabb csúcsaik az említett szoros fölött az Ördöghegy és a Ficzigó, melyből a vízmosásokon záporesők után leömlő áradat természetes gránátszemeket sodor alá, míg föntebb, Szamos-Goroszló környékén kőszén és kátrány mutatkozik.
A Szamos jobb oldala melletti hegyek is igen változatosak. Az itt elvonúló hegytest, a kelenczei Bükk, le Köődig határt von Szilágy és Szatmár, föntebb Zsibóig pedig Szilágymegye és Szolnok-Dobokamegye között. Zsibónál emelkedik a 423 méter magas Rákóczy-hegy, melynek tetejéről nézte II. Rákóczy Ferencz 1705 november 5-én seregének szétveretését.
A megye belsejében mindenütt erdős halmok és hegyek váltakoznak, de mint önálló hegytest csak a Kraszna partján, Szilágy-Somlyó fölött emelkedő Magura érdemel külön említést az 596 méter Keselyűs csúcscsal. A somlyai Magura egyike a legérdekesebb előhegységeknek, regényes, szép részletekkel. Tetejét erdők koszorúzzák; déli és keleti lejtőinek meszes összetételű földjén kitűnő bor terem. E hegység épen Szilágy-Somlyó fölött emelkedik, s hogy mily lakott hely volt már a rómaiak és a népvándorlás idejében, mutatják az e korszakbál származó s 1797-ben és 1889-ben itt talált híres kincsleletek, melyekről föntebb régészeti czikkünk szól. (L. 34. lap.)
A Kraszna-menti s az ezzel egyközű Berettyó-menti alacsony hegyek szétszórt csoportokat alkotva szanaszét ágaznak a folyók irányától s a megye éjszak-nyugati szögletében leszállanak a nagy részt még szintén e megyéhez tartozó érmelléki síkságba, a hol csak apróbb erdőségek vannak:
A Szilágyság folyóvizei a Berettyó és Ér kivételével éjszakra folynak, a Tisza folyamrendszeréhez tartoznak s általában a megye hegyeiből erednek, kivéve a megye keleti oldalát öntöző Szamost, mely Szolnok-Dobokából lép ide, és ennek mellékfolyóját, az Almást, mely Kolozsmegyéből érkezik. Nagyságra nézve második folyója a Szilágyságnak a Kraszna, mely a perjei Magurából ered, a megyét csaknem két egyenlő részre szeli és Szatmármegye terűletén, közel a Tiszához, szintén a Szamosba ömlik. Harmadik nagyobbacska folyó a Berettyó, mely a megye délnyugati részén félkörben folyva nyugaton Biharba fut át, a hol Pocsajnál a Szilágymegye éjszaknyugati határáúl szolgáló Ér folyó egyesűl vele.
A hegységeket borító erdőkben az előhegységek mindennemű fája dúsan tenyészik, sőt, mint a zilahi Éjszak-hegyen és Erzsébet-ligetben tett kisérletezések bizonyítják, a tűlevelű fák is gyorsan és szépen fejlődnek. A három hegylánczolat erdőségei legnagyobb részt bükkösök, melyek fatermését ez ideig pusztán tüzelő anyagúl használták. A hegységek lankásabb részein és az apróbb dombsorokon a tölgy- és cser-erdők az uralkodók. Bár építési czélokra, különösen pedig vasúti talpfáknak és cserkéregnek gyönyörű erdőket taroltak le, a megmaradottak a sok erdőpazarlás után is valóságos kincset érnek. Dúsan tenyésznek még a gyertyán-, nyír-, hárs- és szilfák is. A völgyekben, folyók, patakok mentén egész éger-, nyár-, jegenye- és fűzfaerdők díszlenek ékességéűl az amúgy is szép és változatos vidéknek ott is, a hol a rengetegek már megszakadnak s a rétségeknek adnak helyet.
Az erdős hegyeknek állatvilága is szép és gazdag. A Közép-Európában honos vadak közűl még a ritkábbak is, mint a vadmacska, borz, s vizeiben a halpusztító vidra is elég gyakran előfordúlnak. A hasznos erdei és mezei vadak is elég bőven tenyésznek. Van vaddisznó, őz, nyúl. Hajdan a nemes szarvas is otthonos volt az akkor sokkal nagyobb kiterjedésű erdőségekben. Egyedűli nemes vad szárnyasa a császármadár.
A Szilágyság éghajlata általában szelíd; a tavasz elég korán, a tél későn köszönt be. Legzordonabb idő és legtöbb eső jár a Meszes magaslatain.
A megye lakossága leginkább őstermeléssel foglalkozik. Erre indítják földjének természeti tulajdonságai, éghajlata s általában úgy földrajzi helyzete, mint földtani alakúlása. Hegyi legelőin kitűnő fű terem, tág völgyeiben dús kalászok hullámzanak. Dombos dűlőin, kisebb-nagyobb térségein igen jó termőföld mozdítja elő a mezőgazdaság minden ágát és folytonos fejlődését.
A Szilágyság szőlője és bora kapós volt, míg gyönyörű szőlőültetvényeit a fillokszera tönkre nem tette. Ma már ismét kezd föllendűlni a szőlőmívelés. Szőlőtermesztésre (a legmagasabb hegyeket kivéve) az egész megye terűlete alkalmas; a legjobb bort azonban az Érmelléken szűrik. Az érmelléki, nevezetesen a tasnádi bakator világhírre emelkedett. Asztali bora kiváló, jó a megye minden részének. A szőlőtermesztés mellett nagy a gyümölcstermesztés is. Zamatosabb, színre, alakra nézve szebb, egészségesebb alma, körte nem igen terem az országban. Szilágymegye a nemesebb faj-gyümölcsökön kivűl nagymennyiségű szilvát termeszt. A terjedelmes szilvások egész vidékeknek adnak jó jövedelmet. Kiváló jó és szép beszterczei, vagy más néven berczenezei szilvája, a melyet aszalvány vagy szilvaíz alakjában országszerte ismernek. Különféle szilváiból évente nagy mennyiségű szeszt főznek. Terem továbbá sok és kitűnő diója, zamatos és szép cseresznyéje. De bármily kedvezők is a gazdasági állapotok, a kivitel csekély. Nagyobb kivitele a megyének csak a gyümölcsfélékből lehetne. Most félmillió forintot vesz be gyümölcsből évenként.
A szarvasmarha-, juh- és sertéstenyésztés itt igen nagy fontosságú. A megye kövér legelői, dús makktermő erdei a gazdasági állatok tenyésztésére önként kínálkoznak. Gyönyörűen fejlődő szarvasmarháiért az ország minden vidékéről járnak a kereskedők híres baromvásáraira (Szilágy-Cseh, Zsibó, Nagyfalu, Kraszna, Zilah, Égerhát). – A mi lótenyésztését illeti, a Wesselényi-féle zsibói és görcsöni híres istállókat kivéve, alig van e tekintetben más említésre méltó tenyésztő telep.
Vizeiben bőven van hal és rák. Hegyi patakjaiban, különösen a Berettyó forrásvizeiben sok a pisztráng, a Szamosban a harcsa és sokszor, főleg ívás idején, a kecsege is.
Mindebből azt lehetne következtetni, hogy e megye őstermeléssel foglalkozó lakossága legalább is tűrhető megélhetési állapotnak örvend; de nem úgy van. A mezőgazdasággal foglalkozó nép szegényedik. Különösen szegényes élete van a Meszes, Réz és Bükk aljában rendetlenűl szétszórt, szalmás viskókban lakó oláh népnek, mely nem is nagyon munkás. Tápláléka egész éven át a tengeriből sütött málé, a hűvelyes veteményekből legtöbbször napraforgóolajjal készített sovány főzelék és a hagyma; a csekély számú tehetősebb rész, sok juhot és kecskét tartván, tejjel, túróval és sajttal él.
A magyar ajkú lakosság lélekszáma 67.225, a románoké 117.711. A románság nagy elszaporodása újabb kelétű itt. Voltak ugyan oláhtelepítések e terűleten már az Anjouk alatt, de annyi helyét, a mennyit jelenleg elfoglalnak; csak az a majd két évszázadon keresztűl folyton tartó néppusztítás adhatott nekik, a mely akkor kezdődött; a midőn a Szilágyság Partiummá lett. Ettől kezdve a lakosság állandóan adózott Magyarországnak is, Erdélynek is, azonkivűl közvetve a Portának is, miután 1661-ben török hódoltsággá lett. E mellett a váradi pasa martalóczai folytonosan rabolták, pusztították s fogságra hurczolták a magyarságot. Ehhez járúltak nem sokára a kurucz és labancz seregek pusztításai. A nemesek odahagyták birtokaikat, a föld népe pedig csapatostól elbujdosott. E szomorú időkben a mai Szilágymegyének csak a közép-szolnoki részében negyven magyar falu maradt lakatlanúl. Erre következett az a telepítés, a mely az oláhság itteni elszaporodásának az alapját megvetette azonkivűl, hogy a Szamos, Szilágy, Kraszna és Berettyó vidékén egykor virágzó magyar községek lakosságának jó nagy részét is magába olvasztotta.
A magyarsággal való folytonos érintkezésének tulajdonítható, hogy e nép nyelvében nagyon sok a magyarból átvett szó; s hogy a magyarság szokásait és öltözetét is rendesen átveszik ott, a hol ők vannak kisebbségben. A Kraszna és Berettyó mentén sem öltözetükről, sem beszédjükről nem lehet nemzetiségükre ráismerni, a hol (mint Krasznán és Nagyfaluban) magyar többség közt élnek; az Érmelléken pedig már-már elmagyarosodtak.

Szilágysági népviselet Deésházán.
Cserna Károlytól
A magyar lakosság is elszórt csoportokban él, melyek úgy nyelvjárásukban, mint öltözetben és szokásokban is többé-kevésbbé különböznek egymástól. Viselete nagyobb részt az alföldi magyarságéhoz hasonlit, de külön helyi sajátságai is vannak. A férfiak kurta, elől, hátúl ránczos, bő gatyát, elől redőzött, gyöngyházgombbal kivarrt kézelős vagy lobogós újjú inget, pörge, tollas vagy bokrétás kalapot, szürke daróczot, szürke, fehér vagy fekete gubát, újabb időben kék posztóból varrt újjast, fekete, színes szélű nyakkendőt, czifrán kivarrt zsebkendőt s magas sarkú csizmát viselnek. A Berettyó-mentiek fehér, galléros, a perecseniek fekete galléros darócza feltűnően elüt ettől. Az Érmelléken már teljesen az alföldi öltözködés divatozik. A nők kurta, bokor-ugró szoknyában, nyalka, magas sarkú csizmában, virítós fejkendővel és színes köntösben, újjasban járnak a Kraszna, Szilágy és Szamos mentén és az Érmelléken; a Berettyó völgyben, Nagyfaluban, a sötét színeket kedvelik s még a menyasszony is feketében, fehér gubával, nagy fehér kendővel pompázik. (A kendőt a szertartás alatt a koszorú pótolja). A Tövishát (a Szilágy-menti régi nemes falvak) ismét más változattal teszi érdekessé öltözetét. Itt laknak a kiék (kék) sipkások (Vérvölgy, Kis- és Nagy-Doba), bőr-kozsókosok. Az újj nélküli, barna színű, színes selyemmel kivarrt bőrbundákat, az úgy nevezett cseres bundákat, téli időszakban a zilahi és krasznai asszonyok viselik, jobban mondva: viselték; ma már csak elvétve látható.
Székelyek már igen-igen régen laknak e megye terűletén. Némelyek szerint határőrökűl telepíttettek ide a sóútak védelmére, a melyek itt haladtak keresztűl.
A magyarokon, románokon kivűl vannak Szilágymegyének itt-ott szász, sváb, tót és czigány lakói is. A szászokat a múlt század elején elpusztúlt lakosság helyére Hadadba telepítették le a Wesselényiek. Itt átvéve a magyarság öltözetét, alkalmazkodva annak szokásaihoz, részben még nyelvüket is fölcserélve a magyarral, mint földmívesek élnek és szorgalmukkal elég jó helyzetet teremtettek maguknak. Mostanában már össze is házasodnak a magyarokkal. A svábok Tasnád vidékén telepűltek le s ott jobbára el is magyarosodtak. A tótok a megye déli részén a Réz-hegység egy pár községében ősi szokásaikat, nyelvüket, vallásukat (róm. kath.) megőrizve szűkös körűlmények közt élnek. A czigányok leginkább faluvégéken, sár-kunyhókban tanyáznak s hol orsó-, fakanál-, teknő-, sarló-, fejsze-, patkó-készítéssel, hol mint zenészek keresik kenyeröket.
A megye lakossága általában őstermelő lévén, az ipar terén feltűnőbb eredményekkel nem találkozunk. Az iparosok nagy része az úgy nevezett „magyar” mesterségekkel foglalkozik: varga vagy timár, csizmadia, szűr-szabó, szűcs és gubás. S valójában az ilyen iparos mind magyar. Ezek, ha iparuk révén egy kis pénzre teszek szert, földbirtokot, főleg szőlőt vásárolnak s idősebb korukban iparukkal fölhagyva, földmívelőkké lesznek. Az iparosok nagyobb része Zilahon, ezen kivűl Szilágy-Somlyón, Tasnádon, Szilágy-Csehben, Zsibón, Krasznán, vagyis a magyarság lakta nagyobb helyeken található. Zilahon rég idők óta foglalkoznak az agyagiparral, edény- és kályhakészítéssel is; de van a megyének egy tiszta magyar községe is, Deésháza, melynek egész lakossága ez iparággal foglalkozik s híres készítményeivel messze földre eljár. Mázos edényeik igen tetszetősek s régi magyar motivumok tünedeznek föl kezdetleges rajzaikban.
A gyáripar jóformán csak a szeszgyártásra szorítkozik. Van ezen kivűl gőztéglagyár, több cserép- és tégla-égető kemencze s meglehetős sok gőzmalom. Fölemlíthetők még a Szamoson álló hajó-malmok; a Kraszna és Berettyópartjain jegenyések, fűzesek árnyában és a hegyi patakokon épűlt felűl- és alúlcsapó kisebb malmok, guba- és darócz-szumánykallók s egy pár fűrészmalom a Réz-hegység szilaj kis patakjai mentén.
Figyelemre méltóbb a házi ipar. A hegyvidéki oláh majd mind mesterember. Maga készíti szekerét, ekéjét és gazdasági szerszámait, sőt egyszerű házi bútorait is: asztalát, padját, székét, hombárját, ládáját. Más mesteremberre alig van szüksége, mint a falu czigány kovácsára. A nők megyeszerte kitűnő szövők, s különösen az oláh asszonyok összes fehérneműiket maguk fonják, szövik, szabják és varrják. Gyönyörű mintás ingeket, zsákokat, tarisznyákat, párnatokokat, kendőket szőnek, melyekkel lakóházaik belsejét díszítik, minden szent kép fölé akasztva egy-egy kék, vörös és fekete fejtővel, dús rajzú mintázattal tele szőtt vászonkendőt. Szekereket, házi eszközöket, sőt hordókat is házi iparszerűleg készítenek a magyarok is Szeérben, Bogdándon, meg más falvakban is, valamint fonnak, szőnek a magyar nők is; de a magyar lakosság általában mégis inkább csak a földmívelés mellett marad.
A három fő hegylánczolat mentén iparszerűleg foglalkozik a hegyi lakosság a mész- és szénégetéssel, a zsindely-faragással, itt-ott a kőfejtéssel is.
A nép művelődése tekintetében örvendetes haladás tapasztalható. A népiskolákon kivűl polgári fiú- és leányiskola van Zilahon, felső leányiskola, Szilágy Somlyón, iparos tanoncz-iskolák minden nagyobb helyen; róm. kath. püspöki algymnasium van a minorita rendiek vezetése alatt Szilágy-Somlyón, a reformátusoknak régi főgymnasiuma Zilahon. E középiskola egy idős a reformácziónak Zilahon való meghonosúlásával. Azokat az adatokat, a melyek ez iskola régibb multjára vonatkoztak, elsöpörték az idők zivatarai; meglevő följegyzések szerint 1646-ban kezdődik s azóta a háborús időket kivéve megszakadás nélkül foly benne a tanítás és nevelés munkája. Az iskola jó ideig a zilahi ref. egyházé volt, az fizette a rektorait, később tanárait. 1816-ban az erdélyi református egyházkerűlet fönhatósága alá került. A század 30-as éveiben a helybeli egyház és az iskola elűljárósága közt összeütközés támadt. Ekkor a nagy Wesselényi Miklós vette védelmébe és támogatásába. Ő és családja fizették tanárait. Az absolutizmus alatt csak a város és vidék áldozatkészsége menté meg az elenyészéstől; 1888 óta állami segélyben részesűl; az ezredévi ünnepléskor Szilágymegye 40.000 forintos alapítványnyal vetette meg konviktusának az alapját.
A gazdasági fejlődés terjesztésére van e megyének gazdasági egyesűlete; számos jótékonysági és társadalmi egyesűleten kivűl Zilahon tisztán a megye közmívelődésének elősegítésére alakúlt a Wesselényi-Egyesűlet.
Ezek után térjünk át a megye részletes áttekintésére.
Mikor az útas a szilágysági vasúttal Nagy-Károly felől jőve átkel a kevés vizű Ér folyón, a mely Szilágymegyét éjszaknyugaton Szatmármegyétől választja el, a szilágysági Érmellékre, hazánk egyik legjobb bortermő vidékére érkezik és csakhamar Tasnád alá kanyarodik.
Tasnád a megye éjszaknyugati dombsorának lejtőjén, az érmelléki síkságnak a szélén, de a szilágysági egész Érmelléknek a közepe táján fekszik. A megyének a két rendezett tanácsú városa után legnagyobb községe. 1879-ig ez is rendezett tanácsú város volt s a régi Közép-Szolnok közéletében olyan szerepet vitt, mint Zilah. 1848-ig Tasnád vidékének, az Érmelléknek, külön alispánja is volt. Tasnád csínos község. Kiváló nevezetessége középkori eredetű, szép magaslaton álló református temploma. E templomot 1476-ban építtette, vagy fejeztette be Mátyás király rokona, Vingárdi Geréb László, erdélyi püspök, kinek Meszesen túli vicariusa itt székelt. Az évszám a csúcsíves templom szentélyének gyámköveit takaró paizsok egyikén maradt fönn.
A templom-dombról s még inkább az 1820-ban épűlt toronyból körben hatalmas kilátás nyílik az Érmellék éjszaki, sík felének minden községére s a déli, dombos, szőlőtermesztéséről ismeretes területnek több falujára.
Nyugatra esik innen Szeődemeter falu, Kölcsey Ferencznek, a „Hymnus” költőjének szülőházával, melyet születésének századik évfordulóján, 1890-ben a Szilágymegyei Wesselényi-Egyesűlet emléktáblával jelölt meg. Szeődemeteren túl nyugatra van a bakator boráról híres Peér község, Budai Ézsaiás jeles történetíró születéshelye. Tasnádtól éjszak-keletre a megye síkságának szélén fekszik. Ákos község, az Árpádok korából való, ma is teljes épségben levő, kettős tornyú, román-ízlésű templommal, mely ma a reformátusoké.

Az ákosi templom.
Cserna Károlytól
Tasnádtól a szilágysági vasút éjszakkeleti irányban s többnyire a sík és dombos vidék határán megy Ákos felé. Ákosnál a vasút bekanyarodik a Kraszna völgyébe s ott Sarmaság alá érkezik, a hol a Kraszna folyó és a Zilah patak völgye találkozik. Sarmaság alatt a szilágysági vasút két ágra szakad; rövidebb mellék ága Szilágy-Somlyó felé tart s elhagyva a dombokat a Meszes előhegyei közé fut be. A vasúttól nyugatra marad a kisebb községek között Zálnok (régi nevén Zónuk, Zolnuk) s az Ursoi nevű hegy alatt, egy mély völgyben, erdős vidéken Zónuk várnak és egy régi kolostornak a romjait láthatjuk. Zálnoknak fürdője is van, mely négy savanyú forrásból nyeri vizét. Lakossága legnagyobb részt oláh, görög-katholikus fatemploma 200 éves.
A Zálnokkal dél felől szomszédos Kémer tiszta magyar nagyközség, jó módú, református lakossággal. A szomszédes falvak közűl Somlyó- (vagy Suta-) Újlak szép tornyú templomáról híres.
A vasút Sarmaságtól délre a Kraszna völgyén haladva csakhamar eléri a Báthoryak ősi városát, a hajdani Krasznamegye székhelyét, az 5000 lakosú Szilágy-Somlyót. E csínos külsejű, rendezett tanácsú város kiterjedésénél és lakosai számánál fogva második helyen áll Szilágymegyében. A Magura déli tövében, gyönyörű vidéken, mintegy gyümölcsös kertben fekszik. Közepén ezüstszalagként húzódik végig a gyakran rakonczátlan Kraszna folyó. Hegyek környezik, melyek közűl a Púpos fenyővel van beültetve. A Púposnak egyik nevezetessége a „sárkánylyuk” nevű barlang. A rege szerint egy hét fejű sárkány tanyázott ez üregben s a város hajadonaiból koronként egyet-egyet elragadott, míg vég-e a Báthoryak egyik őse megölte. Ennek emlékére vették föl aztán a Báthoryak czímerükbe a három sárkányfogat. Mert a Báthoryaknak e város az ősi fészkök. Itt született Báthory István fejedelem, később hatalmas lengyel király. A Báthoryak idejéből sok érdekes emlék maradt fönn a városban.
Szilágy-Somlyó annak idejében mint erődített hely is nevezetes volt. Máig is fennáll, de már csak romjaiban, a város közepén, a gymnasium épűlete mellett a Báthoryak által újjá épített lovagvár, melynek kapuja fölött Báthory Zsigmond nevének kezdő betűi (S. B.) és az 1597. évszám vannak bevésve. Különben ezt a várat Báthory István még erdélyi fejedelem korában építtette, II. Rákóczy Györgyné Gyerőffy Györgynek adta, ettől pedig Bánffy Dénes vette meg. Újabb időben a Bánffy családtól a város vásárolta meg s kertjét sétahelyűl használja.
A közeli Magura oldalán, a Várhegyen bástya volt, melyet az említett várral alagút kötött össze. Ez a magurai vár oklevéli bizonyság szerint 1351-ben már megvolt. 1660-ban Szejdi Amhát pasa Barcsay Ákos fejedelem érdekében a szultán parancsára ostrom alá vette Somlyó várát, s minthogy az hősileg ellenállt, üszköket dobatott a vár épűleteire, melyek meggyúlván, a város maga is elhamvadt. Ekkor pusztúltak el a Krasznamegyére vonatkozó régibb írott történelmi adatok. A veszedelmet és a róm. kath. templom elhamvadását s helyrehozatalát máig is hirdeti a szentély fölött lévő gerenda fölírata. 1703-ban azok a császári hadak dúlták föl ismét a várost, a melyek Somlyó határán a Rákóczy kuruczaival vívtak véres ütközetet. Említést érdemel a minoriták kolostora, a melyet 1731-ben építtetett b. Andrássy Ferencz, és algymnasiuma, melyben a minorita-rendiek végzik a tanári teendőket. Somlyó ipara és kereskedelme főleg a szilágysági és a somlyó-margittai vasút kiépítése következtében örvendetesen föllendűlt. Élénkíti a várost a benne levő több állami és megyei hivatal, továbbá három pénzintézet, köztük az oláh nemzetiségi Silvania.

Szilágy-Somlyó.
Cserna Károlytól
Elhagyva e várost a szilágysomlyó–margittai vasút vonalán, átkelünk a Krasznán s egy szép völgykatlanba érünk, melyen túl előttünk áll lomhán elnyíló tömkelegével a tekintélyes Réz-hegység. Egyik magaslatának a tetején fényes torony látszik, a tót lakosságú Magyar-Patak templomának tornya. E szép fekvésű kőzségtől éjszaknyugatra esik a szintén tót Hármas-Patak. A Réz rengetege ezt úgy körűlöleli, hogy szétszórt lakóházait csak akkor látja az ember, mikor ajtaik előtt áll. Éjszakra van innen Halmosd község egy szomszédos gyönyörű völgyben, melyen a pisztráng-termő Halmosd patak fut végig. Ettől keletre egy másik völgyben Gyümölcsényes falu rejtőzködött el.
A Réz éjszaki végnyúlványának szerteszórt ágazatai között, szép hegyi tájak erdős környezetében csupa apró faluk feküsznek; ezek közűl Jaáz a határában levő tóról nevezetes, melynek kénes vizét a nép gyógyfürdőűl használja. Tusza község határában ered a Berettyó, mely alább Magyar-Valkó várának romba dőlt, mohával befedett falai alatt fut el. Itt a középkori vár romjai 422 méter magasságban, festői környezetben ma is láthatók. A valkói vár uradalma nagy kiterjedésű birtok volt, melyhez a Réz-aljai községek egész sora tartozott. A valkói vár a körűlötte elterjedő erdőségekkel együtt Bánffy család ősi birtoka. A vár egykori ura a lázadásairól ismeretes. Kopasz nádor volt, a ki a XIII–XIV. század fordúlóján történelmi nevet szerzett Valkónak. Mikor aztán a nádor Róbert Károly ellen föllázadt, a király hívei Valkót elvették családjától. A török háborúk idején 1665-ben a váradi pasa csapatai bevették s teljesen lerombolták.
Magyar-Valkótól éjszaknyugatra, a Berettyó jobb partján fekszik Bagos, magyar lakosságú község a Bánffyak lakatlan kastélyával s régi templommal. A Berettyó völgyében legnagyobb s egyik legrégibb község Szilágy-Nagyfalu rendezett ház-soraival, széles útczáival, újabban épűlt szép református templomával. A községtől keletre egykor kolostor emelkedett, melynek romjai ma is láthattók. Ez a kolostor már a XIII. században fönnállott. A Berettyó a község éjszaki felét mossa s partján emelkednek a Bánffyak kastélyai szép parkokkal.
Nagyfalutól délkeletre, a Lapis erdő mellett emelkednek a híres hunhalmok, azok a hatalmas sírdombok, melyek közűl egy párt Pulszky Ferenc fölbontatott, s belőlük hun-avar kori csattok, ló-szerszámdíszítések és fibulák kerűltek fölszínre.
Odább a vasút a Berettyó alsó völgyébe kanyarodik, hol először Zoványt, e megye és messze vidék egyik legrendezettebb magyar kisközségét érintjük. A falutól éjszakra, a vasút-állomástól félórányi távolságra van a zoványi fürdő női bajokban nagy hatású timsós, kénes vizével.
A vonat Zoványt elhagyva a Berettyó-völgyben még Ipp magyar községet érinti s aztán a porczi „Nyakon” áthaladva Biharmegyébe robog át.
A szilágysági vasút fő vonala Sarmaság alatt a Zilah patak völgyébe fordúl be s azon megy föl egészen Zilahig. Az éjszakkeletre elmaradó dombos vidék szűk völgyeinek helységei közűl megemlítjük Kusalyt (régi nevén Kusalkő), a hol Ilosvai Selymes Péter régi költőnk 1570-ben „Ptolomeus királynak historiája” czímű művét írta. E község volt a fő birtoka a kusalyi Jakcsoknak, hazánk egyik igen régi családjának. Váruk a néphagyomány szerint a Kusaly nyugati oldalán emelkedő Várhegy-tetőn állt, mely alatt egy fensíkon van a reformátusok érdekes, még a XV. század elején épűlt temploma. Ugyanazon a fensíkon klastromuk volt egykor a klarisszáknak.

Zilah.
Cserna Károlytól
Délre van Magyar-Goroszló, mely régebben a Zilah patak völgyében feküdt, de 1601 után, a mikor Básta Székely Mózest itt megverte s a községet szétromboltatta, a lakosság beljebb költözött, a falu mai helyére, ebbe a mellékvölgybe. Odább a Zilah völgyében, Haraklányon túl a vasút érezhetőleg emelkedve halad Zilah felé, melyből az állomáson még alig látszik valami. A város zömét eltakarja a Deák-domb, a Meszesnek egy haránt nyúlványa.
Zilahról a Névtelen Jegyző azt jegyzi föl, hogy Tuhutum idáig hatolva, nagy áldomást ivott annak örömére, hogy Szabolcscsal és Tassal az új ország keleti határait, mint még akkor hívé, itt kijelölhette, de csakhamar elkészűl Erdély meghódításának tervével és Zilahról elindúlva, azt végre is hajtja. Hajdan Zilahot az erdélyi róm. kath. püspök bírta 1542-ig, mikor a marosvásárhelyi országgyűlés Statileo J. püspök halála után az erdélyi püspökség javait egyelőre csak ideiglenesen világi czélokra lefoglalta, s így Zilah az erdélyi kincstár birtokába ment át, majd 1617-ben földesurak birtokába jutott s ott marad 1806-ig, mikor a város utolsó földesuraitól, báró Wesselényi Miklóstól és feleségétől, Cserey Helenától, nyolczvanezer bankóforintért megváltja magát. Ettől kezdve szabad város, politikai, törvénykezési és adózási tekintetben a megyétől független. Különben mint püspöki birtok Kun László királynak egy szabadalomlevele értelmében törvény- és igazságszolgáltatási tekintetben már 1282 óta ki volt véve a megyei ispán törvényhatósága alól. E mellett idők folytán több oly kiváltságot kapott, a melyek bizonyos önállást biztosítottak számára. Így nyerte 1496-ban II. Ulászlótól a jus gladiit, ugyanazon évben a szabad kereskedés olyan biztosítását, hogy lakosai ellen még máshol elkövetett vétség esetén is csak a zilahi főbíró előtt lehetett keresetet indítani. Ez önállóságának és kiváltságainak tulajdonítható részben, hogy kebelében már a régibb időkben erős polgári rend fejlődött ki. Minthogy azonban lakott a városban nemesség is és ennek kiváltságai miatt a polgárságot a közterhek erősen nyomták: hosszas, több izben megújúló versengés, sőt tettleges összetűzés is támadt a két osztály között főleg a XVIII. század elején. 1737-ben valóságos szerződéssel, az úgy nevezett harmonialis contractussal kötöttek békét, melynek értelmében a városi 12 esküdtet attól kezdve nemcsak a polgárok közűl választották, hanem felerészben a nemesek közűl. E tizenkettőből választották aztán fölváltva egyik esztendőben a nemes, a másikban a polgár főbírát.
Egyébiránt a Zilah régibb történelmére vonatkozó adatok megsemmisűltek azon sok pusztúlás közben, mely ez „ország kapujá”-t annyiszor sújtotta. A többek közt fölperzselték a tatárok 1241-ben, a Básta zsoldosai 1601-ben, a Rabutin ráczai 1703-ban. E miatt régi épűletei sincsenek, kivéve a református templomot, illetőleg annak csúcsíves szentélyzáradékát, és kivéve azt a ma már egyszerű lakóházat, a hol XII. Károly svéd király 1714-ben Benderből haza tértében szállva volt.
Kiválóbb köz- és magánépűletei mind az utolsó pár évtized s különösen az utolsó nehány év alatt keletkeztek. E miatt Zilah ősrégisége mellett is újonnan épűlt város és abban a festői kettős keretben, melynek egyikét a Meszes hegyláncz dús erdőségei, másikát ezen belűl az ismét virágzásnak indúlt kies szőlősdombok alkotják, igen kellemesen hat a szemlélőre, főleg tavasz és nyár idején, mikor épűletei a virágos, lombos gyümölcsfák százezrei között mind nyaralóknak tűnnek föl. Útczái egy középpontba futnak össze s e középpont, a város főtere, mely rendezés és építkezés következtében napról-napra méltóbbá válik arra, hogy a közepét Fadrusz szép alkotása, Wesselényi Miklós szobra foglalja el. Hadd hirdesse majd az a szobor a késő utódoknak, hogy Wesselényi az egyenlőség, szabadság és testvériség általános nagy eszméitől vezetve mennyit tett a jobbágyság fölszabadítására! A szobor az egyenlőség eszméjét fejezi ki, úgy ábrázolván a hatalmas főurat, a mint magához emeli az elnyomott parasztot. Ez a szobor a lángoló lelkű és vasakaratú hazafinak Erdély uniója érdekében vívott nagy küzdelmét is hirdeti. 1848 május 17-én, mint királyi biztos, a Partium visszacsatolását itt hajtotta végre; a Partiummal, mint valami kapocscsal, Erdélyt Magyarországhoz fűzte s a mire lelke vágyott, beteljesűlt: „lett az egységes nemzetnek egy hazája!”

Wesselényi Miklós szobra.
Háry Gyulától
Zilah lakossága igen korán, több régi író állítása szerint már 1527–1530 közt egyszerre és összesen vette föl a reformácziót úgy, hogy a régi katholikus egyházközség teljesen megszűnt benne; az új csak 1751-ben létesűlt ismét. Ama korban keletkezett egy sajátságos, maig is fönnálló intézménye, a kalandosok: a városnak négy kerűletre való fölosztása. Ez önkormányzattal bíró kerűletek első sorban az egyházi közigazgatás szervei voltak, másod sorban pedig, minthogy az egész város kálvinista volt s így egyház és község egyet jelentett, a községi közigazgatás terén is szerepök volt. Élükön az útczaatyák és az öregség (választmány) állottak s állanak, kiket az útczanegyedek választanak az útczagyűlésekben. A városban más vallásúak ma is igen kevesen vannak, s ma sincs több, csak egy református és egy római katholikus templom. Tiszta magyar lakosainak száma 7000-nél több.
Most, mint a megye székhelye, egyesíti magában Zilah majd mindazt, a mi egy megyei fő helyet megillet. Van törvényszéke, járásbírósága, pénzügyigazgatósága, honvéd-zászlóalja, melynek számára közelebbről szép új kaszárnyát építtetett: a báró Fejérváry-laktanyát; van csendőr-szárnyparancsnoksága, tanfelügyelősége, államépítészeti hivatala; megyei közkórháza, állami erdőhivatala; s egész sereg iskolája, stb.
Lakossága többnyire kisiparos, egyszersmind gazdálkodó is, különösen pedig szőlőmívelő. A szőlőtermesztés ősrégi foglalkozása lehet a zilahi embernek: e mellett szól az 1246-ban épűlt templomszentély déli ablakának külső ívén látható szőlőfürtös venyige-dísz is.
Ez ősi városból távozva a Meszes alatt Egrespatak községet találjuk, mely a megyében kelet felé végső telepe a magyarságnak. Innen nyugatra a Kraszna gyönyörű völgyébe jutunk, hol említendő Perecsen község, egykor a Báthoryak tulajdona. Itt volt a sírboltjuk is; de ennek falai később összeomlottak s köveiből templomot építettek. A templom, mely 1429-ben épűlt, egy Báthorynak féldomborművű síremlékét is, noha már csonka állapotban, őrzi bejárata falában.
Fölebb Kraszna nagyközséget találjuk, mely szorgalmas magyar s kis részben oláh lakosságával valódi központja e vidéknek. Piros tornyú egyháza a XV. században épűlt; a csúcsíves építészet már teljes kifejlődésében látható rajta, s egyetlen a megyében, melynek fő tornyán kivűl négy fióktornya is van. A templom mennyezetét érdekes régi, bibliai tárgyú festmények ékesítik. Itt volt a történelmi nevezetességű Cserey család ősi birtoka s a Cserey-féle híres könyvtár, melyet az 1848/49-diki háborús idők megsemmisítettek. A bibliotheka-épűlet (ma is így nevezik) most magtárúl szolgál. Kraszna gyönyörű völgyben fekszik. Sok gyümölcsöt termeszt. Híres állatvásárai vannak.

A zsibói kastély.
Cserna Károlytól
Innen déli irányban megyünk föl a Kraszna völgyén, kitűnő állami úton, a mint hogy Szilágymegye útjai általában igen jók. A folyó partjain sötétzöld levelű égerfák, egész fűzes-erdők díszlenek.
A Kraszna-völgyet hatalmas vízválasztó zárja el az Oláhpatak völgyétől, a melyben fekszik: Pecsely, Alsó-, Felső-Bán és Felső-Szék.
Ha útunkat tovább folytatjuk, a Meszes-tetőre érünk. Onnan leereszkedve a megye határától mintegy másfél kilométer távolságra balról egy úttorkolatot találunk. Ez az út Szilágymegyének a Meszesen túl fekvő részébe vezet, melyet a megyék kikerekítésekor a szoros értelemben vett Erdélyből csatoltak a Szilágysághoz.
Térjünk erre az útra, mely hatalmas erdőségek fölségesen szép lombsátora alatt kanyarog át a Meszes ormán. Ez a rész a Meszes déli lejtőjén. az Egregy folyó és Almás patak völgyén, a Limes Dacicuson belűl, a régi Daciában terűl el, telve római emlékekkel. Erdőben gazdag vidék, földje azonban, kivéve az Egregy és Almás keskeny síkjait, inkább szegény. Éghajlata is zordonabb, mint a megye többi részeié. Sokszor megesik tavasz felé, hogy a ki innen szánúton indúl Zilah irányában, a Meszestetőn túl már poros útra bukkan. Lakossága legnagyobb részt oláh; magyar csak elszórtan találkozik. Magyarok legnagyobb számban élnek Ördögkúton és Vármezőn.
Tihón alúl az Almás elhagyja a hegyeket s vele együtt mi is a Szamos szép völgyébe érkezünk s a hol a Szamos az Egregyet is fölveszi, a torkolattal és a Rákóczy-hegygyel szemközt ott áll Zsibó a báró Wesselényiek XVIII. századi kastélyával. Zsibó a nagy Wesselényi Miklósnak szülőföldje, porainak nyugvóhelye. A Wesselényiek itteni szereplése révén közéletünknek, irodalmi mozgalmainknak számos emléke fűződik a zsibói kastélyhoz. Történetünkben is nevezetes események emlékei jegyezvék föl Zsibóról; itt vesztett csatát a császári hadsereg ellenében II. Rákóczy Ferencz 1705-ben s itt rakta le a fegyvert a honvédség utolsó csapata 1849-ben.
A rendezett és szépen fejlődő magyar községnek újabban nagy lendűletet e adott a Szamosvölgyi vasút, melynek itt van a tulajdonképi gócza, honnan három irányban nyújtja ki ágait: Zilah felé, Deés, illetőleg Besztercze felé és éjszaki irányban, a Szamos alsó folyásának mentén Nagy-Bánya felé.
A kanyargó Szamos Benedekfalváig gyönyörű völgyet öntöz a megye e részén, melyet a folyó balpartján haladó vasút is élénkít. Ez áldott és igazi szép vidéken hajdan virágzó magyar községek álltak. Most csak apró, rendezetlen, legnagyobb részt oláh népességű falvak vannak helyükön.
Széplaktól és Köődtől kezdve a völgy keskenyedni kezd s ez utóbbin alúl, a Szamos jobb partján elvonúló hegyek oldalában, csak éjszakról megközelíthető meredek tetőn föltűnnek a köődi romok, egykori tekintélyes egyháznak maradványai. E romok fölött, ugyanennek a hegynek a tetején, pár száz méterrel magasabban, egy fensíkon régi épűletek széthúllott kövei találhatók; mondják, régi vár romjai, valószínű azonban, hogy ezek a Szent Margitról nevezett és oklevelekből ismert meszesi apátság monostorának kövei a XII. századból. Az átellenben fekvő Benedekfalva nevéből következtetni lehet, hogy ez a monostor a hasonnevű szerzetes rend birtoka és székhelye volt.
Benedekfalvánál a völgy záró hegyei már annyira összeszorúlnak, hogy a Szamos mellett a jobb parton csak egy mezei út, a balon csak a megyei út fér el; a vasútnak már a sziklába vágtak helyet.
A festői szépségű szorosból Czikónál kezd kibontakozni a Szamos; a vasúti vonattal csakhamar Sülelmeden, e vidék legnagyobb forgalmú helyén és egyidejűleg már azon a síkságon vagyunk, a mely, mint a nagy Alföld széle, Szatmármegyéből nyúlik át a Szilágyba. A vasút Sülelmed alatt kétfelé ágazik. A jobb ág a Szamos vashídján keresztűl Nagy-Somkút felé haladva azonnal elhagyja a megyét; a másik az éjszaki határszél felé fut Gardánfalváig. Balról elmarad Ardó község, melynek református temploma a Hunyadiak korából való.
Gardánfalvától vissza, Szilágy-Cseh felé út vezet a Szilágy patak völgyén. Ezen a völgyön halad a szamosvölgyi vasútnak Sülelmedről kiindúló mellékága is. Az úttól és pataktól nyugatra feküsznek a Bükkalja szegényes oláh falvai.
A Bükkalja déli határa a Korondi, Mázsa és Kusalyi patakok völgyében Alsó-Szoportól Szilágy-Csehig vezető út. Ez út mentén fekszik Hadad magyar község, a Wesselényiek ősi fészke, melyben ma is két kastélyuk van. Hadad várának már csak omladékai láthatók. Mellette ásványos forrás van.
Innen az út Szilágy-Csehbe, e vidék rohamosan fejlődő nagy magyar községébe visz. Itt hajdan vár állott, mely oklevelekben már a XIV. század elején említtetik. Később a Drágfyak birtokába jutott, kik közűl talán épen János, a mohácsi ütközetben az ország zászlajával együtt elesett országbíró, építtette 1519-ben a heraldikai szempontból is annyira nevezetes református templomot. A vár később a Gyulafyaké, még később a Thökölyeké lett. A nép ma is Thököly-várnak nevezi, noha falainak romjai is alig láthatók; csak régi kútja van épségben.
Szilágy-Csehtől a Szilágy völgyén fölfelé a hajdan tiszta magyar falvak közűl ma már sokban az oláh lakosság van többségben, de mégis több az olyan, a melyikben a magyarság erősebb, vagy ép magyar az egész lakosság.
Amazok közt van Szilágy-Szeg, melytől nem messze emelkedett hajdan Szilágyi Mihály vára, és Menyő régi egyházával; ezek közt Deésháza, Nagy-Mon, Vérvölgy, Kis- és Nagy-Doba, Diósad, Keresztúr, stb. A különböző nemzetiségű falvak azonban keverve feküsznek egymás mellett. Míg példáúl Szilágy-Szentkirály tiszta magyar maradt, addig a vele csaknem egy községet alkotó Debren egészen eloláhosodott.
Szilágyfő-Keresztúrnál elhagyjuk a Szilágy patak hegyes-völgyes, de föltűnőbb szépségek nélküli tájékát, hogy a fölötte emelkedő vízválasztó tetejére érve, egy tekintettel átpillantsuk azt a tájképet, melynek szegélyét a Meszes, a Réz és Bükk egybeszögellő ágai alkotják. Jobbra lent látjuk Görcsönt a báró Wesselényiek kastélyával; előttünk egy mély vögyben van Czigányi, melyen túl egy jó óra alatt ismét Zilahon vagyunk.
A ki régebben Zilahról Erdélybe akart menni, a nehezen járható völgyeken-hegyeken fárasztó útat kellett tennie. Ma akár azon a párját ritkító szép megyei úton, mely kígyóvonalban kanyarog át a Meszesen, akár a zilah-deési vasúton 1–2 óra alatt könnyen czélját érheti. A régi, történelmi nevezetességű út ma már csak kevéssé járt mellékúttá lett. Ez Zilahról indúl ki s Vártelken keresztűl Bréd felé halad. Vártelken túl, az úttól balra, a Pogujor hegy ormán egykor római castellum állott. Ez őrtorony egyik erődítménye volt az innen és Mojgrádtól délkeletre eső Pomet nevű hegyen épűlt Porolissum római városnak, s védelműl szolgált az alatta lévő meszesi kapunak azon az útvonalon, a mely később, a honfoglalás idején, a középkorban, sőt az erdélyi fejedelmek alatt is egyetlen átjáró volt Erdély éjszaknyugati részéből az anyaországba.
E szoroson átlépve elhagyjuk a Szilágyságot, mely éjszaknyugat felől Erdélynek mintegy előcsarnokáúl tekinthető.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages