A budai hegyvidék. Thirring Gusztávtól
A budai hegyvidék.
Thirring Gusztávtól
Thirring Gusztávtól
Budapest fő- és székvárosnak a Duna jobb partján elterűlő környéke általában hegyes-völgyes, de e hegyeknek a legmagasabb pontjai sem emelkednek a középhegységek vonala fölé. A hegyvidék mindenütt szomszédos a Dunával, melyhez helyenként olyan közelre nyomúl, hogy az országút csaknem egészen elfoglalja a hegy lába és a folyam közti hézagot. E hegyvidék földrajzi neve Pilis-Gerecse hegység; alakúlatára nézve inkább csoportos, mint lánczolatos hegyekből áll. Ezért völgyei sem hosszanti, sem kereszt irányban nem szabályos fejlődésűek, hanem csak hosszabb-rövidebb mélyedések, melyek szeszélyes összevisszaságban horpadtak be a kecses alakú s többnyire tölgy- és bükkerdőkkel borított hegyek közé s közűlök az egyvégtiben futókat is inkább apró hágók kötik össze, mint egy közös völgyfenéknek összefüggő mélyedései. A Dunára csak kevés völgy nyílik s azok sem mind szolgálnak rendes útjáúl egy-egy kisebb pataknak.
E hegyeknek kivált az alsóbb lejtőit még csak nehány évvel ez előtt is szebbnél szebb szőlőültetvények borították, bő szüretekkel jutalmazva a szőlőmunkások szorgalmát. Ma már kopáran állnak a régi jeles bortermő szőlők. A filloxera annyira elpusztított mindent, hogy a roppant kárt vallott gazdák az utolsó tőkét is kénytelenek voltak kiirtani.
Ezt a különben igen kies hegyvidéket minden irányban kisebb-nagyobb s elég sűrűn fekvő falvak népesítik, melyeknek nagyobbára vegyes nyelvű lakossága a bortermesztésen kivűl mezei gazdasággal és baromtenyésztéssel foglalkozott ősidők óta. Budapest maga is csak a jelen században emelkedvén igazi nagy- és fővárossá, a környékére sem lehetett olyan hatással, hogy azt az őstermelés színvonala fölé emelhette s a maga mozgalmasabb ipari és kereskedelmi életének részesévé tehette volna. Mindössze mint a vidék legnagyobb fogyasztója nyújtott jövedelmes piaczot a szomszédos kisebb helységek termesztményeinek; művelő, különösen pedig nemzeti művelő hatása csak csekély lehetett apróbb szomszédjaira, a mennyiben 1848 előtt még a politikai élet fő fészke nem annyira Budapest, az ország igazi középpontja, mint inkább a határszélen fekvő Pozsony volt.
Budapest igazi föllendűlése s minden téren való rohamos fejlődése csak a legutóbbi koronázással megnyitott legújabb korszak beköszöntésétől számítható; az pedig aránylag oly rövid idő, hogy azóta csak megkezdeni is alig érkezhetett azt az átalakító hatást, melyet Bécs, Berlin és más nagy városok már régóta és rendszeresen gyakorolhatnak a maguk szomszédos környékére.
Ez magyarázza meg, hogy míg a külföld nagyvárosait kisebb-nagyobb városok egész raja veszi körűl külvárosok gyanánt, a melyekben nagyobbára iparos és kereskedő nép lakik: a mi fővárosunk körűl ily külvárosok eddig alig keletkeztek, kivéve a pesti oldalon nemrég keletkezett és oly gyorsan fejlődő Új-Pestet és Erzsébetfalvát.
A budai hegyek, a Csillag-völgyből éjszak felé nézve.
Dörre Tivadartól
Földrajzilag a budai oldal vidéke három külön álló részre oszlik, melyeket a vörösvári és a budaőrsi völgy választ el egymástól. A tulajdonképeni budai hegységtől éjszak felé a vörösvári tágas völgy kisebb terjedelmű, de magasságra nézve ahhoz hsonló hegycsoportot választ el, melynek éjszaknyugatról délkeletre vonúló hosszú gerincze feltűnő éles tarajával már távolról is leköti a szemlélő figyelmét. E kicsiny, de érdekes hegycsoport Békásmegyer, Üröm, Csobánka és Pomáz közt terűl el s legmagasabb csúcsáról a Nagy-Kevély hegycsoportjának neveztetik. Ez a név, bár a vidék német lakói Giebelre ferdítették el, ősrégi magyar név, mely már régi okiratokban is előfordul; hozzá nem egy történelmi esemény emléke fűződik. A Kevély hegycsoportjának keleti lejtőin, Kaláz felé, többféle régiség kerűlt napfényre s a Nagy- és Kis-Kevély barlangjairól különböző mondák élnek a nép száján. A két Kevély lejtőiről a régebben dúsgazdag szőlők mind eltűntek s ma egyedűl a jó épületkő az, mely az elvesztett jövedelemforrásért némi kárpótlást nyújt. Felsőbb lejtőinek árnyas erdeit és a pompás kilátással jutalmazó csúcsokat ma nagy számmal látogatják a fővárosi turisták, kik e vidéket nehány év óta divatba hozták s különösen Csobánka festői vidékét keresik föl leggyakrabban.
Maga a Budai hegység az egész vidék legmagasabb és legterjedelmesebb tagja s a Duna medrétől éjszak felé Vörösvárig és Pilis-Csabáig, nyugat felé Jenőig és Pátyig, dél felé Torbágyig és Budaörsig nyújtja ágait. E kiterjedt hegycsoport jellege nem egyforma; nyugati részeiben sok az erdőség, keleti oldalain szőlő helyett ma gyümölcsösök fedik a lejtők legnagyobb részét s az erdő csak a hegyek tetejére szorúl. A Duna völgye felé ereszkedő lejtőket Hidegkúttól kezdve a budaörsi Törökugratóig a szőlőknek szakadatlan sora fedte ez előtt, melynek szélessége helyenként a négy kilométert is meghaladta. A híres budai boroknak ez áldott termőhelye ma nagyobbára kopárság, csak helylyel-közzel terem gyümölcsöt, kukoriczát vagy burgonyát. A budai hegység keskeny hátai, mély völgyei s vízmosta árkai a földmívelésre kevéssé alkalmasak. Sokkal jobban virágzik ez a hegység nyugati részében, a hol Nagy-Kovácsi, Budakeszi, Telki és Páty vidékén a magasabb hegyek közt is nagy terjedelmű lejtők és völgyteknők vannak fölszántva. A hegység ezen része nem oly összefüggő tömeg, mint a szorosabb értelemben vett budai hegycsoport, hanem inkább egyes lánczokra oszlik, melyek közt tágas völgyteknők nyílnak. Ily völgyteknőben fekszik Hidegkút, Nagy-Kovácsi és Budakeszi, míg a többi községek a hegység aljában terűlnek el.
A nagy változatosságnak és szakadozottságnak, mely az egész hegylánczot jellemzi, geologiai okai vannak; a hegység alapját a felső triászhoz tartozó képződmény alkotja, mely dolomit és tömött mészkő alakjában lép föl; amaz a hegység szélén bukkan ki (Gellért-hegy, Sas-hegy, Csiki-hegyek, Törökugrató, Hármashatár-hegy, stb.) s most nagyobbára kopár magaslatokból áll, melyekről a termőföldet az eső már régen lemosta, miért is az újból való befásítás ott csak lassan halad; a mészkő inkább a hegycsúcsokon és gerinczeken lép föl, mint pl. a János-hegyen, Hárs-hegyen, stb. E kőzetekre fiatalabb eocén- és oligocén-korbeli mészkő, agyag, márga és homokkő telepűl, helyenként a jellemző nummulit-mész és a cerithium-mész mutatkozik. A dolomit és mész gyakori előfordúlása magyarázza meg a hegység nagy vízhiányát, mely a szorosabb értelemben vett budai hegységben jelentkezik legfeltűnőbben. A mély völgyekben nem csörgedez patak, egyetlen forrásuk az ú. n. Disznófő, de ennek a vize is gyakran kiapad. A legnagyobb patak az Ördögárok; ez Nagy-Kovácsi felől jő s a Hűs-völgynek veszi útját; rendes körűlmények közt ebben is alig van víz, de nagy záporok után gyakran ijesztő mértékben megdagad s nem egyszer már nagy szerencsétlenség okozója lett.
A budaörsi hegyek.
Dörre Tivadartól
Az Ördögárok völgye a budai hegységet két részre osztja. Ez ároktól éjszakra a vörösvári hegyek (Köztük a Szénáshegy, 549 méter) terülnek el, melyekben Nagy-Kovácsinál szénbányát nyitottak; odább a hidegkúti keskeny gerinczhegység csatlakozik hozzá s ez a Hármashatár-hegy (496 méter) kopár, de szép kilátást nyújtó csoportjába megy át. Az Ördögároktól délre a Nagy-Kopaszhegy (558 méter) erdőségei terűlnek el, melyekhez a „Szép Juhászné” nyergén túl a tulajdonképeni Budai hegység csatlakozik. Ennek legszebb részei a gyönyörű Hárs-hegy (458 méter), János-hegy (529 méter) és a Sváb-hegy; ezek hosszú gerinczét nyugat felé a budakeszi szép erdő borítja, míg tetejét s keleti lejtőit a Zugliget és Sváb-hegy nyaralóinak százai díszítik. Délnyugat felé a Sváb-hegy tömege az ú. n. Csiki hegyekbe megy át, melyeknek karsztszerű meztelen kopár ormai Budaörs vidékének legjellegzetesebb részei. A Duna felől a Sas-hegy és a Gellért-hegy tekinthetők a hegység legszélső előörseinek.
Egészen elütő jellegű az a dombvidék, mely a budai hegységtől délre, Budafoktól Sóskútig és Biáig terűl. A budai hegységtől a Mészáros-út széles völgye különíti el, a melyből a törökugrató ferde sziklakúpja magánosan emelkedik ki. A meddig a történelem adatai visszaemlékeznek, mindig ez volt a népek vándorlásának fő útja. A kedvező völgyet rég megszállta a földmíves népség. Budaörs, Török-Bálint, Torbágy és Bia, mindmegannyi népes nagy község, itt virágzott föl; a buda-bicske-szőnyi országút, az ú. n. Mészáros-út, évszázadokon át első rendű közlekedési út volt; de az államvasútak budapest-szőnyi vonalának kiépítése jóformán nyugalomba helyezte e fontos útat, melyen hosszú járatú fuvaros karavánok helyett ma csak helyi közlekedési eszközök járnak-kelnek; míg magán az egész völgyön gőzparipa száguld végig.
E vonal jelöli azon dombsor éjszaki határát, mely Budafoktól Biáig, dél felé Tétényig és Tárnokig nyújtja hullámzatos ágait. Magassága csekély, tájképileg kevéssé változatos, de geologiai szempontból és földrajzi alkotásánál fogva egyaránt érdekes és jellemző. Budafok felől lassanként emelkedik a talaj; Budaörs felől meredekebb a lejtő s ezt a főváros birtokába kerűlt egykori Kamara-erdő árnyas útjai kedveért gyakran látogatja a fővárosi közönség. Budafok szőlői nagyobbára elpusztúltak ugyan a szőlővész elharapódzása idején, de már is sokat újra ültettek s így nem soká fog üresen állni a sok borház. A szomszédos Kis-Tétény szőlői szintén tönkre mentek; ma csak a magános kis temploma körűl szétszórt nyaralók tanúskodnak arról, hogy ott még csak néhány évvel ez előtt is zajosabb élet uralkodott. A szőlőhegyek közűl hirtelen egy terjedelmes laposra érünk ki, melyet az oda való német lakosság „Grosse Haide” néven ismer. Kevéssé hullámzatos, tagozódás nélkűli fensík ez, mely mintegy 5 kilométernyi terjedelemben Török-Bálint felé nyúlik. Puszta a szó szoros értelmében, melyen szemünk áhítozva keres valami nyugvó pontot és kiesebb tájat; sovány földjén a szomszédos községek marhája legeli a silány füvet, termékenyebb helyen némi zabtermesztéssel történtek kisérletek. Fának e nagy pusztán alig van nyoma; némának, kihaltnak látszik az, bármerre jártassuk is szemünket. Több irányban szelik ösvények, de emberi életet csak egy-egy árva juhakol körűl találhatunk. Meddő, terméketlen térség ez, mely csak mélyében rejt némi kincset. A Kis-Tétény melletti felhányt sziklatalaj tanúsítja, hogy ott régebben nagy kőbányászat folyt; ma dudva lepte el a hajdani bánya vájásait s tündökő mészkövét piszkos szürkévé változtatta az időjárás viszontagsága. De a fensík éjszaki és nyugati szélén ma is nagy kőfejtők vannak, melyekben Török-Bálint férfi népének java része keresi mindennapi kenyerét. Dél felé menedékes lejtők ereszkednek a Duna felé, melyek közűl Diós község temploma bukkan elő. Ez a helység már a magyar királyság első ideiben is megvolt. Itt hált meg Szent Gellért püspök azon végzetes útazása alkalmával, midőn I. Endréhez Pestre sietett, hol aztán a mai Szent Gellért-hegy alatti révnél az ősvallás hívei megrohanták és életétől megfosztották. Rébebben sok és jó bor termett itt s a Diós-árok mészkőfalaiba vájt nagy boros pinczék ma is érdekes látni valók.
A sóskúti kőbánya.
Háry Gyulától
Török-Bálintnál nagy erdők váltják fel a tétényi pusztát, melyeknek egyik kies völgykatlanában festőileg terűl el a magyar hős nevét viselő község; de odább nyugat felé ismét a tétényi puszta képe tárúl szemeink elé. Sóskútnál a föld soványságáért busás kárpótlást nyújt a kitűnő kőanyag. A sóskúti kőbánya a legnagyobbszerűek egyike, melyben sok száz munkás fáradozik a kitűnő építőanyag kiaknázásában. Budapest nagy része ebből a kőből épűlt, melyet kitűnő tulajdonságai miatt örömest alkalmaznak a fővárosi építők. A nagyszerű kőbányát vasút köti össze a Déli-vasút tárnoki állomásával, a honnan a követ főleg a fővárosba, de a Dunán-túl számos városába is szállítják.
A sóskúti halmos vidék éjszak felé elveszti ridegségét, s Bia táján kies hegycsoportba megyen át. A vasút felől érkező útas elragadtatással szemléli az Iharos- és a Szarvas-hegy regényes bérczeit, melyeknek sötétlő erdejéből a Sándor-grófok dombon fekvő kupolás mauzoleuma és a herczeg Metternich-féle vadászkastély fehérlik ki. Gondosan ápolt útak, szebb időkre mutató kőlépcsők vezetnek föl a Pipáló név alatt ismeretes kilátóhoz és a Szarvas-hegy csúcsára, a honnan – ez a vidék legmagasabb pontja (334 méter) – körűljárathatjuk szemünket a kies tájon.
Sóskút és Tétény pusztáit kivéve, a budai hegyvidéknek nincs része, a mely bőven meg ne fizetné a törekvő földmíves munkáját; a nép szorgalmát maga a természet is jutalmazza termékeny talajjal s a gazdálkodásnak kedvező éghajlattal. Egészben véve enyhe itt az éghajlat, különösen a Budapesten alúl eső részeken, a hol a téli hideg valamivel kisebb, a nyári meleg pedig nagyobb, mint odább éjszak felé. Igaz, hogy az évszakok hirtelen mennek át egymásba s tavaszszal gyakoriak a késői fagyok; de a tavasz jóval korábban kezdődik, mint másutt hasonló földrajzi szélesség alatt, az ősz pedig rendesen soká tart s állandóan szép és meleg. A magasabb hegyeken a tenyészet 8–10 nappal később jár, mint a lapályon, a tél is zordabb ott, de általában ott is kedvez az éghajlat a tenyészetnek. Az ősz meleg volta miatt sok tavaszi növény újra kivirágzik; sok növényfaj meg egyenesen déli természetűnek látszik. A növényzet nagyon változatos és érdekes; a nyugat- és kelet-európai növényzet itt találkozik egymással, innen van a növényfajok gazdagsága és színpompája. Sok kiváló magyar növénye is van a budai hegyvidéknek, s erdői is nagyon változatosak. Az erdőtenyészet övei közűl csak tölgy és bükk öve lép itt föl, amaz számos változatban fordúl elő s leginkább az alacsonyabb hegyeket és a déli lejtőket borítja, a hol rendesen gyertyán, szil, nyár, kőris és juhar keveredik vele. A bükk a magasabb tetőkre s az éjszaki lejtőkre szorúl, de a Lipót-mezőn és a Farkas-völgyben 180 méterig ereszkedik alá. Fenyvesek ültetésével csak újabb időben tettek kisérletet a Hármashatár-hegy és általán a budai határöv éjszaknyugati gerinczein és kopár lejtőin, s úgy látszik, hogy ezen, televényföldben szűkölködő hegyoldalok a beerdősítésre alkalmasoknak fognak bizonyúlni.
A kedvező éghajlat a mezőgazdaságot is magas fokra fejlesztette. Igaz, hogy gabonatermése nem elégítheti ki a főváros szükségleteit, de a mi gabonája terem, többnyire kitűnő, mert talaja jó, népe pedig szorgalmas és értelmes. A gazdálkodási rendszer majdnem mindenütt a szabad, s leggyakoribb a háromnyomásos gazdálkodás. A földmívelés mellett a konyhakertészet is virágzó s a főváros szükségleteit nagyobb részt ki is elégíti. Leginkább Ó-Buda körűl s a Gellért-hegy alatt űzik, emitt főleg bolgárok.
A bortermesztés egyelőre teljesen megszűnt. A budai bor ős időktől fogva hazánk legjobb borainak egyike volt s a Sas-hegy, Gellért-hegy, Nap-hegy, Rókus-hegy, Mátyás-hegy, Arany-hegy, Testvér-hegy, Polgár-hegy és József-hegy termése volt a legkitűnőbb. A mi kevés amerikai szőlőt ma a főváros környékén termesztenek, az sem mennyiség, sem minőség tekintetében nem versenyezhet a régi budai fajokkal. Hajdanta a fekete kadarka (mely a legjobb vörös bort szolgáltatta), a piros dinka, a muskotály és a mézédes (Hönigler) voltak a legkedveltebb szőlőfajok, s egyedűl a főváros határában több mint másfélszázezer akó bor termett évenként. A környék községei ennek tízszeresét is szüretelték; legtöbb szőlője volt Budafoknak, Nagy- és Kis-Téténynek, Budaörsnek, Diósnak, Biának és Békásmegyernek. A gyümölcstermesztés azonban ma is tetemes. A budai hegyekben sok szép és nemes gyümölcs terem, de legtöbb mégis a közönséges gyümölcs, a azért a főváros piacza különösen a nemesebb gyümölcsöt távolabbi vidékekről kénytelen beszerezni. Az egyes községek közűl különösen Budakeszi, Budaörs, Solymár, Nagy-Kovácsi, Vörösvár, Torbágy, Bia, Pomáz és Csobánka termeszt sok gyümölcsöt.
A főváros környékének története messzire visszanyúlik a múltba. Egyes helységekről már a XII. és XIII. században történik említés. Solymár, Török-Bálint, Pomáz és más községek a XV. és XVI. században gyakran játszottak szerepet s némi fontosságra is tettek szert. A török uralom véget vetett az előbbi virágzásnak és sivataggá változtatta át a főváros környékét. A régi községek mind elpusztúltak, a vidék néptelenné lett. Tinnye, Tök, Páty és Bia voltak a fővároshoz legközelebb eső lakott helyek. III. Károly alatt történtek az első lépések a vidéknek újból való betelepítésére. Az udvari kamara külföldről hívott be dél-német és osztrák (sváb) katholikus lakosokat. A kamara mellett a főurak és szerzetesek is közreműködtek a telepítésben. Savoyai Jenő herczeg Budafok községet telepíté, a gróf Zichy-család Budaörsöt, Budakeszit, Solymárt és Békásmegyert, a Szunyogh-család Hidegkútat népesítette meg. Ugyanakkor népesűlt be német lakókkal Nagy-Kovácsi, Szent-Iván, Telki, Jenő, Torbágy és Borosjenő; Pilis-Csabára is ekkor költöztek be tót lakói. A betelepűlők, kik hat évi adómentességet élveztek, kivétel nélkűl földmívelők voltak. A főváros környékén parlagon heverő földeken csakhamar értelmes gazdálkodás indúlt meg s a szőlőmívelés virágzásnak indúlt. A fővárossal szomszédos községek nagy részt nem magyar lakossággal népesűltek meg s e tarka népkeverék, melyben az országnak majdnem minden nemzetisége és hitfelekezete föltalálható, nem kis mértékben járúlt ahhoz, hogy Budapest (s főleg Buda) oly soká inkább német város volt. Fővárosunk környékének lakossága a budai részen ma is nagy részt idegen-ajkú s a legközelebbi községek közt ritka a tiszta magyar lakosságú. De ma már e tekintetben is hova-tovább átalakúlás tapasztalható, s a budai részt környező 29 községen is mindinkább meglátszik a föllendűlt nemzeti és állami élet természetes hatása; az utolsó tíz év alatt összesen 15%-al emelkedett e községek lakóinak száma, a mely ma kerekszámmal 60.000 főre megy. E népességnek mintegy negyedrésze magyar; a többsége német, s részben szerb és tót, bár emezek száma az utolsó évtizedben nagyon megcsökkent. Tiszta magyar község csak három van e környéken: Páty, Bia és Tök. Tetemes számú a magyarság továbbá Pomázon, Érden, Budafokon és Tétényben. Üröm, Békásmegyer, Borosjenő, Diós, Szent-Iván, stb. községek lakosságának nagy többsége német. A többi nemzetiségek közűl a szerbek Érden, Pomázon, Kalázon és Csobánkán, a tótok Sóskúton, Tárnokon, Érden, Pilis-Csabán, Pomázon és Csobánkán laknak számosabban, de absolut többségük sehol sincs.
A Makkos-Mária templom romjai.
Dörre Tivadartól
Az a körűlmény, hogy maga Budapest is csak nehány évtized óta emelkedett a nagy városok sorába, okozta azt is, hogy a fővárost környező községek még ma sem vetkőztek ki eredeti falusias jellegükből. Még ma is mindenütt a földmívelés a lakosság fő foglalkozása; némi iparos jellege Budafoknak van és Albertfalvának. Budapestnek nincsenek oly elővárosai, mint Bécsnek, vagy bármely más fővárosnak; a községek nagyobbára kicsinyek, a legnagyobbaknak (Budafoknak és Budaörsnek) is csak 5.000 lakosuk van; azután következik Budakeszi 3.600, Pomáz 3.500, Érd 3.400 és Vörösvár 3.000 lakossal; a többi község ennél is kisebb. Az anyagi műveltség terén tapasztalható hátramaradottság nagy részt a fővárossal való gyér közlekedés miatt van; egészen 1888-ig, a midőn Békásmegyer, Kaláz és Pomáz egyenes vasúti összeköttetést nyertek a fővárossal, dél felé csak Budafoknak, Téténynek, Érdnek és Tárnoknak, nyugat felé csak Bia-Torbágynak, Török-Bálintnak és Budaörsnek volt vasúti közlekedése, de Budaörs ezt ma is alig használja, mert kocsin, sőt gyalog is hamarább eljut a fővárosba, mint a nagyot kerülő vasúton. A főváros környékének éjszaki és nyugati részei még ma is nehézkes társaskocsik közlekedésével kénytelenek megelégedni.
Jelenleg a legközelebbi környék az, mely a fővárossal rendes összeköttetésben áll. A budai hegyek szelíd lejtőin s a Sváb-hegy tágas laposán, úgy szólván, egy új város keletkezett, 300 méternyire a Duna tükre fölött, üde, egészséges, tiszta levegővel, árnyas erdők közepette. A fővárosi lakosság egy része itt nyaral. Az 1886. év derekán végzett népösszeírás 4.000 főben állapította meg a budai oldalon (de csak a főváros területén) nyaralók számát; azóta e szám bizonyára kétszer annyira emelkedett. Ezt mutatja a budai hegyek nyaralótelepeinek gyors fejlődése, mely évről évre újabb területeket von be az eddigi keretbe. Mennyire élénkűlt különösen a Sváb-hegy, kitűnik abból is, hogy a svábhegyi fogaskerekű vasút forgalma 1876 óta napjainkig 95.000 személyről 237.000-re gyarapodott; hasonló gyarapodás mutatkozik a közúti vaspálya zugligeti vonalán is, mely jelenleg évenként már 3/4 millió személyt szállít. Mind e számokból azonban nem ítélhetjük meg, hány ember nyaral a Lipót-mezőn, hány Budakeszin és a fővárossal szomszédos többi községekben.
Az ürömi mauzoleum.
Kimnach Lászlótól
A legnagyobb élénkség természetesen magán a Sváb-hegyen és a Zugligetben uralkodik. A Sváb-hegy, mívelt lejtőivel és elragadó szépségű pontjaival méltán egyik nevezetessége a magyar fővárosnak. Az Eötvös-nyaraló, a Normafa, a Széchenyi-orom, a Karthauzi-ház mindmegannyi gyöngye a főváros környékének. A ki a Normafától szemléli a színpompát, melyet a budai hegyvidék tarka változatossága szeme elé varázsol, felejthetetlen emlékekkel távozik onnan. A Zugliget árnyas völgyei, az idylli Csillag-völgy és Harang-völgy, a Tündér-hegy merész sziklái, a Fáczán és a Disznófő körűl nyüzsgő néptömeg, és sok egyéb, részint a természet, részint emberi kéz alkotta tényező: mind olyan jelenség, a mely figyelmünket a legnagyobb mértékben leköti. Az egész vidéken az 529 méter magas János-hegy uralkodik, mely a fővárosi közönség kirándulásainak legkedveltebb czélpontja. Nyugati lejtőjén egy népes és vagyonos község, Budakeszi terűl el, mely a fővárosiaknak egyik kedvelt mulatóhelye. Pompás erdőségei, melyeket a főváros hatósága nem rég megvásárolt, alkalmassá is teszik erre; határában a Makkos-Máriát találjuk, e kies völgyben fekvő templomromot, melyet a XVIII. században az Ó-Buda mellett fekvő kisczelli trinitarius kolostor bírt s a hová még ma is el-eljárogatnak búcsúsok és kirándúlók. Dél felé a Csiki-hegyek kopár tetőin túl Budaörs terűl el. Ez jó nagy község 5.300 német lakossal; Budakeszinél közelebb esik, de nyaralásra nem alkalmas, mert hegyei ugyan geologiailag és földrajzi alakulásuknál fogva nagyon érdekesek, de kopárak és meztelenek, mivel erdeje nincs, kitűnő szőlői pedig mind kipusztultak. Budaörs a török uralom alatt elpusztúlt, s csak a XVIII. század elején telepíttetett újra, a midőn a gróf Zichy-család bírta. Később az ó-budai koronauradalomhoz tartozott s Mária Terézia korában, mikor a mercopaili merino törzs-juhnyáj egy részét ide helyezték át, a magyar nemes juhtenyésztés bölcsőjévé lett.
A budai hegyek éjszaki részében a Hárs-hegy és a Hármashatár-hegy emelkedik legmagasabbra; a Hárs-hegy aljában terűl el az a kies völgylapály, melyet Lipót-mező név alatt ismerünk. A sok csinos nyaraló közt itt az országos tébolyda hatalmas épülete tűnik ki, mely 800 boldogtalan betegnek nyújt a tudomány és humanismus minden vívmányával enyhített hajlékot. Odább éjszak felé, a Hűs-völgyön túl a Vadas-kert erdős halmai terűlnek el. Hajdan Mátyás király vadaskertje volt itt, ma alig tenyészik benne vad. Még tovább Hidegkút községe közelében Remete-Mária búcsújáróhely kápolnáját pillantjuk meg, melynek közelében az Ördög-árok regényes sziklatorkolatában egy régi remetebarlang nyílására akadunk.
A távolabb eső községek közűl Nagy-Kovácsi és Telki említendő. Amannak jelene, ennek múltja érdekes. Nagy-Kovácsin ma szénbányászatot űznek, de ez nagyobb fontosságra még nem emelkedett. Telki hajdan híres Szent Benedek-rendi apátság székhelye volt, mely 1198-ban keletkezett és Szent István király nevét viselte. A sok viszontagságot átélt apátság templomát 1543-ban a törökök lerombolták, a XVII. század végén a Benczés-rend bécsi skót szerzete kapta meg, melynek birtokában napjainkig megmaradt. Éjszak felé a legtávolabb eső községek Pilis-Csaba és Vörösvár. Mind a kettő nagy és csinos község s a bécsi országút mentén fekszik; Vörösvár lakói hajdan a gyorsfuvarosságot gyakorolták ez országúton: ma már ez teljesen megszűnt s a földmívelés és gyümölcstermesztés a lakosság fő keresetforrása. Pilis-Csabának a mellette levő katonai tábor ad némi fontosságot, mely nyaranta nagy hadgyakorlatok színhelye. Vörösvárhoz közel Szent-Iván és Solymár község fekszik; mind a három a gróf Karácsonyi család birtoka, melynek elhalt feje, gróf Karácsonyi Guidó, ott néhány évvel ez előtt a „rózsaleányok” kitűntetésére tett alapítványt. A rózsaleányok megkoszorúzása nagy ünnepélylyel megy végbe.
A vörösvári völgyön túl, a Kevély hegycsoportjának aljában hat község van. Kettő vegyes népességű, a többi majdnem tiszta német. Legnagyobb Pomáz, a szentendrei helyi érdekű vasút mentén, negyedfélezer lakossal. Érdekes népvegyülékénél fogva, melyből a szerb jelleg erősen kirí, bár a szerbek száma az egész környéken állandóan fogy. A hosszan elnyúló község közepén, emelkedett helyen fekszik a Teleki grófok pusztuló kastélya, melyben gróf Teleki József az ötvenes években a „Hunyadyak korá”-nak történetét írta.
Csobánkán is sok a tót és szerb; magyar szó még ritkán hallható. Igen barátságos, kies község, melynek fekvése és környéke egy kis Svájczot varázsol szemünk elé. Nyaralásra kiválóan alkalmas, és újabban föl is kapja a fővárosnak pihenést kereső lakossága; de a közlekedés hiánya megnehezíti föllendűlését, s ha vasútat nem nyer, alig lesz képes a természet pazar adományait értékesíteni.
Budafoki barlanglakás.
báró Mednyánszky Lászlótól
A Nagy-Kevély aljában fekvő többi községek közűl Üröm érdemli meg leginkább figyelmünket. Főnevezetessége az a görög-keleti díszes kis templom, mely a község déli szélén csinos kert közepette emelkedik. Ide temettette József nádor első nejét, a 19 éves korában elhúnyt Alexandra Pavlovna főherczegnét, Pál czár leányát, és sírja fölé díszes mauzoleumot emeltetett, melyet Sándor czár 1883-ban szépen megújíttatott. Ma a mauzoleum nemcsak mint a kegyelet példája, de egyúttal a benne rejlő nagybecsű orosz festmények s gazdag egyházi kincseknél fogva is egyik érdekessége fővárosunk vidékének.
Budapesttől délre a Duna mentén szintén több népes és virágzó községet találunk. Budafok valamennyi közt a legnépesebb és legélénkebb, nemcsak azért, mert a fővárossal (két vasúton és gőzhajón) sűrűn közlekedhetik, de azért is, mivel törekvő népessége újabban az ipart is fölkarolja. Savoyai Jenő idejében keletkezett e község, melynek rohamosan szaporodó népessége ma már az ötezer léleknél is nagyobb. A szőlőművelés volt eleitől fogva fő foglalkozása, s még ma is, bár szőlői elpusztúltak, a borkereskedelem és a borkezelés nevezetes helye. Óriási borpinczéit, melyeknek nagy részét a cerithium-mész falaiba vájták, nagyobbára budapesti borkereskedők bírják s bennök még ma is igen sok bort tartanak. A borkereskedés mellett a sörgyártás és pezsgőkészítés is nagyban folyik itt. Budafoknak építésmódja is nevezetes. Házainak nagy része, egész útczák a cerithium-mészbe vannak vájva, s a földből csakis füstölgő kémények látszanak ki, melyek közt akadálytalanúl sétálgathatunk ide-oda. A mészkő oly összeálló és szilárd, hogy az így vájt lakások minden boltozat vagy egyéb építkezés nélkűl használhatók, s mivel a kő nagyon száraz, az egészségre nézve sem ártalmasok.
Tétény, Diós és Érd szintén bortermesztő községek voltak; Tétény urasági kastélyát báró Száraz György építtette, utóbb a Szentgyörgyi Horváth családnak az az ága bírta, a mely gróffá lett és a Hugonnay nevet vette föl. Ma bérlő kézben van. Szép kastélya van Érdnek is, mely előbb báró Sina Simon tulajdona volt, kiről leányágon a gróf Wimpffen családra szállt. Érd és a szomszédos Batta classicus talajon épűltek. A két község meredek Duna-partjának száznál több halmából (Százhalom) az 1876-ik évi budapesti régészeti és anthropologiai congressus alkalmával számtalan ős-kori csontváz és régiség kerűlt napfényre, melyek e vidék praehistoricus időben való benépesedését tanúsították. E mellett számos római régiségre is bukkantak, közöttük fürdő, castrum s különböző más épületek nyomaira. A történelem gyakran tesz említést e vidékről. Itt történt a monda szerint a hunoknak a Dunán való átkelése. Később a törökök ellen is folytak itt heves harczok. 1684 július 23-án Lotharingiai Károly herczeg a Szulejmán pasa által vezetett török seregen itt aratott diadalt. Az egykori török uralom emlékeűl megmaradt itt egy kis török minaret, mely még ma is ép.
Török-Bálinthoz, e kedvelt nyaraló helyhez is történelmi emlékek fűződnek. Nevét a konstantinápolyi „Héttorony”-ba veszett Enyingi Török Bálinttól, János és Ferdinánd királyok híres vitézétől vette, a ki birtokosa volt és várat is építtetett határában. A törökök ezt elpusztították s ugyanakkor elpusztúlt maga a község is. A XVII. században ismét nagy falu volt s egykorú írók állítása szerint a régi vár nyomai akkor még meglátszottak. A török uralom után rendjük megszüntetéseig a jezsuiták bírták; ezek után a gróf Majláth, majd a déghi Festetics családra szállt, s most csinos kastélyát egy bécsi család bírja.
Odább nyugatra Torbágy, Bia, Sóskút és Tárnok jelöli annak a darab földnek a határát, a meddig mi a budai hegyvidéket számítjuk. Torbágy, melyet már Béla király névtelen jegyzője is említ, csinos vidéke miatt, Bia mint a gróf Sándor-család egykori uradalmának feje, Sóskút nagyszerű kőbányáinál, Tárnok az ott talált régiségeknél fogva érdemel figyelmet.
