(II. Vilmos pszichéjéhez)
(II. Vilmos pszichéjéhez)
Dr. August Forel még 1915-ben, „A föld egyesült államai” c. könyvében foglalkozott II. Vilmossal. Az excsászárra vonatkozó részt most közli a Wage idei 49. száma.
Bismarck, kit II. Vilmos félretett az útjából s aki talán meg tudta volna akadályozni a világháborút, rossz sejtelmekkel nézett II. Vilmos uralkodása elé. Azt mondotta egyszer, hogy ez a Hohenzollern császár, kinek családját egy angol hercegnővel való keveredés megfertőzte, szerencsétlenséget fog hozni a birodalomra s a világra. Forel ezt a sokak által előre megsejtett veszedelmet II. Vilmos pszichéjével igyekszik megmagyarázni. Szerinte II. Vilmos, ki kellemes modorával s a német népnek szentelt lovagi szellemével hatni tudott az első látásra, egyensúlyozatlan, impulzív, lelkileg rendellenes ember. Munkavágyával, bizonyos felületes tehetségeivel, emlékezetével és sok-sok beszédével sokat megtévesztett, ezek nem vették észre gyengeelméjű ítélőképességét, nem látták meg benne mindenekelőtt az önkritika és egészséges értelem teljes hiányát. Elvakulva nagyapja sikereitől, melyek pedig mind Bismarck érdemére írhatók, s határtalan, hiú, nagyravágyó becsvágyától vezetve, II Vilmos azt hitte, hogy Isten rendeléséből mindenkin és mindenen uralkodnia kell. Bismarck nagy féltékenységet keltett benne, azért azzal kezdte meg uralkodását, hogy balzsamnak szánt, magas címek adományozása mellett elbocsátotta. Mikor aztán Hamburg városa óriási szobrot emelt Bismarcknak, II. Vilmos szíven találva érezte magát, valahányszor átutazott Hamburgon, mindig nagy kerülőt tett hogy szembe ne találkozzék a szoborral.
Ismeretes, hogy istentiszteleteket tartott, felolvasta a bibliát, festett, komponált, bíráskodott, előadásokat tartott a hajóépítésről s ki akarta oktatni a technikusokat stb. Már trónörökös korában megmutatta tapintatlanságát, midőn leszidta a szocialistákat (mint később a fia) azzal hitegetve önmagát s népét, hogy nagyszerű szociális reformokkal fogja felvirágoztatni birodalmát. A katona azonban csak éppen arra volt jó neki, hogy főbe lője apját és anyját a császár dicsőségére.
Legrosszabbul ment dolga a diplomáciában s politikában, mely területeken minden tehetségtelensége ellenére szintén mindent maga akart elintézni. az orosz-japán háborúban ok nélkül megsértette Japánt, midőn a hűtlen orosz generálisnak, Stösselnek a „Pour le mérit”-et adományozta. Vak volt, semmit se látott, nem ismerte önmagát, a viszonyokat, az embereket, pillanatnyi érzések rabszolgája volt. Ezek az érzések pedig mindig cézári nagyravágyásából fakadtak – jelszava szerint: „suprema lex regis voluntas”. Mivel mindig a saját és dinasztiája hatalmára gondolt, nem bírta elfojtani rögeszméjét, mely azt súgta neki, hogy ellenfelei be akarják keríteni, elhatározta, hogy megsemmisíti őket. Ítélőképességének gyöngesége szerepelt itt is, félreismerte számát és erejét ellenfeleinek, kikre ő s általa befolyásolt népe rájuk akarta kényszeríteni a német kultúrát. Rendellenes, gyógyíthatatlan ember.
Nevetséges, pompázó lovasattakjai a híres császármanővereken szintén tipikusak. Miután a tudomány és művészet minden terén lángésznek tartotta magát, írt egy meglehetősen gyönge színdarabot: Aegir király volt a címe. Berlinnek, Konstantinápolynak s egyéb városoknak ízléstelen emlékműveket ajándékozott: így adta Berlinnek a „Siegesalleet”, melyet a berliniek „Puppenallee”-nak kereszteltek el. Még ma is emlékezetes híres sürgönye, melyet az öreg Krügernek küldött s melyben Krügert, miután nagyanyja, Viktória elé terjesztette egy búrok ellen kidolgozott támadás tervét, Anglia ellen tüzelte, hogy aztán cserben hagyja a búr vezért leveretése után. Gondoljunk számtalan, összefüggéstelen beszédére, melyekben állandóan az ő népét, az ő istenét, az ő hadseregét emlegette s amelyekben mindig szétmorzsolással fenyegette azokat, akik vele szembehelyezkedni akarnak.
Alapjában véve a legjobb szándékoktól volt áthatva, ezek azok a szándékok, melyekkel a pokolba vezető út van kikövezve. Ő képviselte azt az erőt, mely öntudatlanul rosszat tesz, mialatt tudatosan jóra törekszik. Ő vágyott a világbékére, de nem tudta elképzelni, hogy ezt másképp is el lehet érni, mint Németország, illetve az ő fegyveres erejével.
Ha rá gondolunk, jusson eszünkbe egy osztrák, humoros lap régi képe II. Vilmos ül a trónján s a lakájnak öltözött Bülow kancellár előtte áll. A császár megszakítás nélkül beszél és hadar a terveiről. A kancellár minden tétel után meghajol: „Parancsára felség!” Mikor előadása végére és II. Vilmos császár épp az ellenkezőjét rendeli el annak, amit beszédje elején meghagyott. Bülow kancellár ekkor is meghajol: „Parancsára, felség!”
Így történt.
