VI.

Teljes szövegű keresés

VI.
Agyszövettani munkái részben a fejlődéstan és épanatómia köréből valók, nagyobb tömegükben az agykórtan területébe tartoznak.
A múlt század végén és századunk elején Marchi, Golgi, Weigert, Cajal, Apáthy, Nissl, Bielschowsky dolgozták ki az idegrendszer elemeinek vizsgálati módszereit. Ezeket Schaffer, amint ismertté váltak, azonnal mesteri módon elsajátította és tökéletesítette. Az idegsejtnek és nyúlványainak egységét ő már akkor feltételezte mielőtt a neuronnak – az idegsejt és nyúlványai egységének – a fogalma ismertté vált. A neuron meghatározását Waldeyer (1891) nyújtotta ugyan, de bizonyító tartalommal Koelliker, Cajal, Lenhossék, Forel és követőik töltötték meg az épanatomiából, Schaffer pedig az idegsejt pathologiájából vett meggyőző anyaggal. De Schaffer több épszövettani és szerkezettani megállapítása is átment a köztudatba. Ő fedezte fel, hogy az idegsejtben a tengelyfonal kilépését a Nissl-szemcsék kúpszerű hiánya jelzi (1893). Ezt a megkülönböztető jelenséget „Schaffer-féle eredési dombocska” néven tanultuk.
A napjainkban folyó elektronmikroszkópos vizsgálatok eredményei végét vetették annak a szenvedélyes vitának, amely évtizedeken át folyt az idegsejtek egymáshoz kapcsolódásának mibenléte körül. His, Forel, Cajal, Lenhossék, Schaffer és követőik az idegsejtnek és nyújtványainak anatómiai, genetikai, működésbeli, trophikai, regeneratiós egységét hirdették. Megfigyelték azt is, hogy az idegegység kóros körülmények között különálló egyedként betegszik meg, megsérült tengelyfonal-nyújtványát önmagából termeli ki, regenerálja. Apáthy, Bethe, Nissl és híveik viszont azt a felfogást vallották, hogy az egyes idegsejtek végső szálacskái más idegsejtek szálacskáival anyagi folytonosságban vannak. Ez volt a kontinuitás tana, szemben a neuronisták contiguitást, kontaktust, érintkezést valló felfogásával. Ma már tudjuk, hogy az idegsejt felszínét, ahol a közelből és távolból érkező finom idegsejtnyúlványok végződéseinek ezrei tapadnak, az elektronmikroszkópos képen élesen kirajzolódó hártya határolja el az őt beborító végződésektől. Ez az idegsejtek synapsisa. Jól esik tudni, hogy hazánkban a neurontan felvirágoztatásának élharcosai között ott látjuk ma is a porondon Ábrahám Ambrus és Szentágothai János professzorokat, Lenhossék Mihály szellemi örököseit.
Schaffer agykérgi munkálatai (1892–1897) során azt a nézetét nyilvánította, hogy az axonok mellékágai a sejtek felé, cellulopetalisan vezetnek, vagyis az idegsejt felfogó készülékei. Az Ammonszarv szerkezetéről írt tanulmányának megállapításait Ramón y Cajal utánvizsgálta és mesteri leírásoknak nyilvánította (1897). A neurophysiologia legújabb eredményei, amikor a mikroelektródák segítségével ma már egyetlen idegsejtből tudunk működési áramot levezetni, és le tudjuk valósággal tapogatni a serkentő és gátló hatású idegvégződéseket, sorra igazolják a múlt kutatóinak ezeket a finom megfigyeléseit.
A nagyagyi kéregben található rövid axonú sejteket Schaffer észlelte először Golgi módszerével (1897). A kisagy szerkezetének számos általa először leírt jellegzetességét is, amelyet Bielschowsky ezüstöző módszere alapján észlelt, ma más, későbbi leírók nevéhez kötik.
Tőle származik a nyúltvelőn látható fasciculus arcuatus bulbi első leírása is. Megállapította, hogy ez a köteg az akaratlagos mozgás szolgálatában álló, a nyúltvelőhöz és gerincvelőhöz vonuló hatalmas rostnyalábból, a pyramispályából szakad le és a kisagyvelőben végződik. Szerepe bizonyára az izomtonus szabályozásában van. Több éven át foglalkozott a pyramispálya eme ívszerűen a kisagyhoz futó rostnyalábjával, amelyet tractus corticocerebellarisnak nevezett el (1915–1938). Horányi 1932-ben nyelogenetikai (velőshüvely-fejlődési) módszerrel igazolta e rostok agykérgi, pyramiskötegbeli származását. A vita ma sem dőlt el, noha Schaffer nézetét meggyőző módon eddig senkinek sem sikerült cáfolni.
Nagy érdeklődést váltottak ki Schaffernek a nagyagyi barázdák keletkezésére vonatkozó vizsgálatai is (1917). A magzati agykéreg tanulmányozása során azt találta, hogy a fejlődés rendjén az agyfelszínén látható ún. embryonalis széli fátyol sejtjei a későbbi barázda helyén ékszerűen felszaporodnak, a mélybe nyomulnak, az eredetileg sima agyfelszínt felhasogatják, felszántják; ily módon tagolják és teszik kiterjedtté a kéreg felszínét, nem pedig a tekervények kúpszerű kidomborodása révén, amint azt Retzius feltételezte (1896). Nézetét Landau és de Morsier magukévá tették. Noha a vita ma sem ült el (Le Gros Clark, Barron), döntő értékű cáfolatot eddig senki sem szolgáltatott.
Barázdafejlődési és kéregszerkezeti vizsgálatai Schaffer figyelmét a tehetség és lángész anyagi alapjainak a keresésére irányították. Számos közleményben számolt be az emberi értelem és az agyvelő fejlettségének összefüggéseiről.
A nagy tehetségű emberek agyának vizsgálata alkalmával már korábban is kapcsolatot kerestek az agyvelő súlya, szerkezete és a szellemi képességek foka között. A normális átlaghoz viszonyítva, amely férfiban 1362–1399, nőben 1219–1248 gramm, a szellemi kiválóságok agysúlya kisebb-nagyobb mértékben ezen értékek föléemelkedik. Sonja Kovaleurskaja matematikusnőnek az agya 1385 g súlyú volt, Gaussé, a nagy matematikusé, Bolyai Farkas barátjáé 1492, Haeckel természettudósé 1572, Siemens fizikusé 1600, Bismarck politikusé 1807 grammot nyomott. De hogy az agy súlya egymagában mennyire nem irányadó, bizonyítja az, hogy nagyfokú elmegyengeségben szenvedők agyát egyes ritka esetekben 2000 grammnál is súlyosabbnak találták.
Érthető, hogy a későbbi idegkutatók figyelme már inkább az agyvelő finomabb szerkezeti viszonyai felé irányult. Az érzékszervek központi képviseletének a helyét az összehasonlító anatómiából és az emberi kórtanból már kellően ismertük. A táplálékukat szaglásukkal kereső állatok agyvelejében például a szaglómező erősen fejlett. Az emberi agyvelő kétharmad része áll a magasabb rendű, ún. társító vagy gondolkodó tevékenység szolgálatában. Az agyvelő homloki, fali és halántéki lebenye a székhelye ennek a magasabb fokú tevékenységnek. Már régebben is ismertek voltak olyan megfigyelések, hogy a különleges képességgel rendelkező emberek agyvelején az említett agyrészek az átlagot meghaladó fejlődést értek el. Schaffer és tanítványai, Somogyi István (1892–1938) és Sántha Kálmán (1903–1956) ilyen egyének agyának vizsgálatánál több érdekes megállapítást tettek. – Egy kalkulátor-tehetség számolási mutatványaival gyermekkora óta járta a világot, még uralkodók előtt is produkálta magát. Halála után Sántha Kálmán megállapította, hogy az egyén aránylag csekély súlyú (1185 g) agyának az a része, amelyet mint a számolás agykérgi központját ismerünk – az alsó fali lebeny középső harmada –, mindkét féltekén nagyobb kiterjedésű és szokatlanul gazdag tagozódású volt. A szövettani vizsgálat szerint ezeken a kéregmezőkön az idegsejtek nemcsak számbelileg szaporodtak fel, hanem a megszokottnál nagyobbak is voltak.
Somogyi István egy nagy tehetségű magyar operaénekes, továbbá egy csodagyermek hegedűművész agyán a bal oldali első halántéki tekervénynek, a hallás agyi központjának, továbbá a fali lebeny alsó részének gazdag tekervényezettségét észlelte. De nemcsak a felszíni kialakulás élénkebb tagozottsága volt szembeszökő, hanem a második esetben a kérdéses agyi mező területén az idegsejtek is feltűnően testesek voltak. Összefoglalva: Schaffer nyomán ezek szerint az átlagon felüli szellemi teljesítményeknek az anyagi megfelelői az agyvelőn egyrészt bizonyos agyrészletek dúsabb tekervényezettségében, az ott elhelyezkedő jellegzetes kérgi területek nagyobb kiterjedésében, a kérgi mezők sejtszámának felszaporodásában, vagy egyes esetekben a sejtek erőteljesebb voltában állanak.
Nagy jelentőséget tulajdonított Schaffer Károly annak, hogy a fali lebeny tekervényeinek gazdagabb tagoltsága úgy jön létre, hogy az itt futó barázda csillagszerűen szétágazik. Ez az ún. parietalis csillag megvolt a nagy nyelvtehetségű hegedűművész, továbbá egy 40 nyelvet ismerő férfi agyvelején, amelyet Schaffer vizsgált meg tüzetesen.
A tehetség és lángész anyagi alapjainak keresése során tett megfigyeléseit Schaffer az évek során több tanulmányban ismertette s végül könyv alakban is közzétette (1938).
A Magyar Tudományos Akadémia Schaffer-centenáriumán (1964), amikor a hazai szakembereken kívül szovjet, lengyel, francia, belga, német, osztrák tudósok elemezték Schaffer életművének hatásait, Leonhard berlini elmegyógyász professzor emlékelőadásában sajnálatát fejezte ki afölött, hogy ez a Schaffer által oly eredményesen művelt kutatási irányzat azóta sem talált hivatott követőkre.
Schaffer Károly halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy halála után vizsgáljuk meg agyvelejét. És amikor kedvelt tanítványával Sántha Kálmánnal, aki akkor már a debreceni egyetem ideg-elmeklinikájának volt a professzora, kegyeletesen eleget tettünk utolsó utasításának, a jobb féltekén ott láttuk az aster sulcorum parietaliuniot, a fali csillagot, de ezenkívül élénk tagozódást mutatott a bal oldali fali lebeny is. A bal homloki lebenyben a Broca-féle beszédközpont látszott kiterjedtebbnek, mindkét homloki lebeny tekervénygazdagsága mellett. Az elülső központi tekervény középső része, amely a kéz kérgi mozgató központja, szokatlanul tagoltnak mutatkozott. De feltűnt az is, hogy a nyakszirti lebeny tagozódása is élénkebb a megszokottnál. Ha ezek után az ő általa tanított lokalizációs elveket alkalmazni óhajtjuk, akkor a homloklebeny fejlettségében a magas fokú értelmi funkciók székhelyét, a Broca-tekervényben a szóbeli kifejezés képességét, a kar központjában a rajzolási készséget, a parietalis lebenyben a nyelvtudást és egyéb ismeret kincs raktárát, az occipitalis lebeny gazdag tagozódásában pedig a látási emlékképek elraktározási helyének kiterjedt voltát állapíthatjuk meg. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy az öregkori agysorvadásnak sem szabad szemmel, sem pedig a mikroszkópos vizsgálattal semmi jelét nem láttuk elköltözött Mesterünk agyvelején.
Schaffer Károly tehetségkutató tevékenységének egy második fontos megnyilvánulása volt az, hogy szembeszállt azzal a huszas évek elején Lange-Eichbaum német elmeorvos által képviselt irányzattal, amely a tehetség, elmebaj és hírnév összefüggéseit hirdetve a Lombroso-féle lángész és őrület már-már feledésbe merülő hamis elméletét frissítette fel (1928). Az általa elindított szellemi járvány hazai szerzőt is utolért, aki a magyar szellemi élet kiválóságait sorra véve számos nagy költőnknek, művészünknek szellemi és kedélyi megnyilvánulásaiban vélt oly kóros vonásokat felfedezni, amelyek az alkotásban nekik késztetésül szolgáltak volna (Szirmayné Pulszky Henriette; 1935). Schaffer Károly, aki már korábban is tanulmányozta nagyjaink szellemi felépítettségét, így pl. Széchenyi István lelki alkatát, 1848-ban fellobbant átmeneti zavartságát az Akadémia felkérésére behatóan elemezte, – határozottan és eredményesen cáfolta ezt a téves felfogást. Hangsúlyozta, hogy a psychopathia a teremtő erővel semmiképpen sem tévesztendő vagy keverendő össze. Mert más az elmebántalom génje, vagyis átörökítő egysége, és más az egyes tehetségek génje. Ezeknek esetleges összetalálkozása valóban lehetséges, mert az ember sokféle átörökölhető tulajdonság birtokosa. „A zseni és elmebaj összetalálkozása egy emberben a természet kombináló és permutáló működésének eredménye, és mi ennek csak néma szemlélői vagyunk.”

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages