A VARDŐI EXPEDÍCIÓ
A VARDŐI EXPEDÍCIÓ
Az 1768. év váratlan fordulatot jelentett Sajnovics János életében. Ez a fordulat egy csillagászati eseményhez kapcsolódik. A csillagászok kiszámították, hogy a Vénusz bolygó 1769 júniusában elvonul a Nap korongja előtt, azaz metszeni fogja a Napot és a Földet összekötő egyenest. Ez a körülmény – amint előrelátható volt – lehetővé tehette a Nap parallaxisának, azaz azon szögnek a meghatározását, amely alatt az észlelő a Napról a Föld sugarát látná, ez pedig végső soron a Nap és a Föld közötti távolság kiszámítását eredményezhette. A várható esemény élénken foglalkoztatta a szakembereket, sőt tettekre késztette a csillagászat iránt érdeklődő szélesebb köröket is. Különösen a dán királyi udvar követett el mindent a csillagászati problémák sikeres megoldása érdekében – tekintettel arra, hogy Dánia és Norvégia királya, VII. Krisztián (1749–1808) maga is foglalkozott csillagászati tanulmányokkal. Hogy a nagy eredményekkel kecsegtető megfigyeléseket minél kedvezőbb körülmények között lehessen elvégezni, Krisztián király a Dánia fennhatósága alá tartozó és az északi sarkhoz legközelebb eső Vardö szigetén csillagvizsgáló állomást építtetett, s tervbe vette, hogy a nagy napra tudományos expedíciót küld oda. A siker érdekében külföldi csillagászok részvételét is biztosítani kívánták, s ezért a király 1767-ben Hell Miksát kérte fel.
Hell Miksa magyar származású volt: Selmecbányán született 1720-ban. 1738-ban belépett a jezsuita rendbe. Ő tervezte a nagyszombati, az egri, a budai és a kolozsvári csillagvizsgáló intézet berendezését. Hazáját 1755-ben hagyta el végleg, amikor a bécsi udvari csillagvizsgáló intézet igazgatójává nevezték ki. Nagy volt a meglepetése, amikor 1767. augusztus végén adjunktusa jelentette neki, hogy Bachow, Dánia bécsi követe keresi. A követ elővette Bernstroff dán udvari titkos tanácsos levelét, amelyből az tűnt ki, hogy VII. Krisztián dán király, a tudományok kedvelője és mecénása, csillagászati megfigyelések végzése végett expedíciót kíván szervezni a Jeges-tengerben levő Vardö szigetére, s azt óhajtja megtudni, vajon Hell páter hajlandó lenne-e a király költségén 1769-ben e sziget központjába, Vardöhusba utazni.
Hell jelezte készségét az expedícióban való részvételre, és szeptember 7-én már az igenlő válasz is elment Koppenhágába. Ugyanakkor azonban Hell néhány kívánságát is nyilvánította. Egyebek közt azt kérte, hogy vele utazhassék volt tanítványa, a nagyszombati csillagda prefektusa, Sajnovics. János is. Hell ugyanis hallott és olvasott arról, hogy a skandináv országokban lakó lappok nyelvét több nyugati nyelvész a magyar nyelv rokonának tartja, s minthogy saját magyar nyelvi ismeretei már meggyengültek, Sajnovicstól várta, hogy anyanyelve ismeretében tisztázza az állítólagos magyar–lapp nyelvrokonság kérdését.
Hell és Sajnovics 1768. április 28-án indultak el útjukra Bécsből, s Prágán, Drezdán, Lipcsén és Hamburgon át jutottak el a balti kikötővárosig, Lübeckig. Itt hajóra szálltak, és rövid tengeri utazás után érkeztek meg Haffniába, azaz a mai Koppenhágába. A dán királyi udvar és a dán tudományos akadémia kitüntető szívélyességgel fogadta őket. Megérkezésükkor az államminiszter, a főkancellár és a dán egyház püspöke üdvözölte őket, ezt követően pedig a dán király ebéden látta őket vendégül. Egyéb dán hivatalos körök is rendkívül előzékenyek voltak velük szemben. Intézkedtek még arra nézve is, hogy jövendő tartózkodási helyükkel, Vardöhusszel az addiginál gyakoribb és gyorsabb postai forgalom létesüljön, indulásukat követően pedig a dán csillag vizsgáló intézet igazgatója elkísérte őket Helsingörig, azaz a dán határig. Itt hajóra szálltak, s július 2-án már svéd területen folytatták útjukat a hegyek irányába. Miután maguk mögött hagyták Varberg városát, kompon átkeltek a Göta folyón, melynek torkolatánál terül el Göteborg, a híres tengeri kikötőváros. Útjuk magas hegyek és szakadékok közt vezetett tovább, mígnem 1768. július 10-én a svinesundi tengeröbölnél elérték a svéd–norvég határt, majd betértek az élénk forgalmú, akkor Fredikshald, ma Halden nevet viselő városkába. Következő állomáshelyük már a Krisztiániának, ma Oslónak nevezett norvég főváros volt, ahol a lakosság-lelkes ünneplésben részesítette őket.
Innen veszélyes szárazföldi úton, olykor sziklák, peremén haladtak tovább. Alattuk patakok zúgtak, melyeken csak hevenyészett deszkahid vezetett át. Tanulmányútjuk közvetlen kiindulópontjába, a hegyektől és tengertől övezett, szép Trondheim városába kb. egyhónapi utazás után, 1768. július 30-án jutottak el. Innen ismét vitorlás hajóval folytatták útjukat. Hajójuk jól fel volt szerelve; a dán király rendelkezésére egy egész évre való élelmiszerrel ellátták őket, s gondoskodtak számukra megfelelő ruházatról és kellő menynyiségű tüzelőről is. Hajójukon öt tengerész, két szolga és egy szakács volt alkalmazásban. Amenynyire lehetett, a part mentén igyekeztek északabbra jutni. Lenvik, Tromsö, Hammerfest voltak fontosabb állomáshelyeik. Október elsején áthaladtak a Sörö sziget melletti veszélyes tengerszoroson, s elérték Norvégia legészakibb részét. A Porsanger és a Laxe fjord bejáratától északra haladtak tovább, és – a bécsi indulást számítva – egy félesztendei utazás után, 1768. október 11-én érkeztek el tanulmányútjuk célpontjához, Vardö szigetére.
Vardö szigete az Északi-Jegestengerben van; majdnem egész éven át jég borítja. Központja a vardöhusi erődítmény, melynek az volt a rendeltetése, hogy északról védje a norvég–dán királyságot. Az erődítményen kívül mindössze egy pár, mohával borított faház, egy protestáns templom és a dán király helytartójának a háza állott rajta. Katonákon s néhány állami hivatalnokon kívül kevés számú lapp család lakta a szigetet. A magával hozott ajánlólevelek hatására Hell minden támogatást megkapott. Szállást a dán király helytartójának faházában kaptak. Alighogy elhelyezkedtek, hozzáfogtak az obszervatórium megépítéséhez. Sietniük kellett, mert ezen az északi tájon november végén lebukik a Nap, s aztán, hét hétig nem látható többé. Életük különben sem volt valami nagyon nyugodalmas. A szigetet gyakran heves viharok söpörték végig. Egy éjszaka a vihar elvitte fejük fölül a tetőt, egy más alkalommal pedig úgy tönkretette hajójukat, hogy az a visszautazásra teljesen alkalmatlanná vált. Amikor azonban munkájukat a természeti körülmények lehetővé tették, igen tevékenyek voltak. A holdfogyatkozás tüneménye, a Jupiter holdjai, a napfoltok, az apály és a dagály jelensége, az égitestek magasságának meghatározása, az északi fény egyaránt foglalkoztatta őket. Tisztázni szerették volna azt is, vajon a Skandináv-félsziget valóban emelkedőben van-e. Evégből Hell megjelölte a tengerszintet égetett téglából készített oszlopokkal. 120 év múlva ott járt s kereste ezeket az oszlopokat a kiváló néprajzkutató, Herman Ottó, de nem sikerült megtalálnia őket.
A legnagyobb esemény, amely utasainkat vardői tartózkodásuk idején foglalkoztatta és szinte lázban tartotta, mégiscsak a Vénusznak a Nap előtti elvonulása volt. Ezt a nagy élményt Sajnovics a következőképp írja le: „…Május hó 27-étől 3-áig nem láttuk a Napot, mert felhők borították az eget folytonosan; e napon, miután a Napnak megfelelő délmagasságát megállapítottuk, szintén felhők mögé bújt az. Esti kilencz órakor ott álltunk a távcső előtt félelem és remény között, HELL, én és a nidrosiai tanuló, figyelvén, nem láthatnók-e meg az emelkedő Napon a belépő Vénust? És íme, nyílás támadt a felhőzeten s mint egy ablakon keresztül megpillantottuk a Napot és a belépő Vénus mindkét érintkezését pompásan szemléltük… Alig tartott öt perczig e látvány és sűrű felhők borították a Napot, melyekből többé ki nem bontakozott; öt óra folyásig elborult, így a kilépés érintkezésének megláthatásáról le kellett mondanunk. Szomorúan, bús arcczal álltak mellettünk a vendégek, fájdalmukat és részvétöket mély csendben tanusítván. Hogy mi mit éreztünk, azt elgondolhatni. Minden reményünket Istenbe vetettük. Az alatt közeledett az idő, melyben a Vénusz kilépendő volt, midőn a Nap sugarai az őt elfödő legsűrűbb felhőzetet kezdették áttörni s végre egészen szétoszlatni. Teljes fényében tündöklött ekkor a Nap és a kilépő Vénus mindkét érintkezése a legpontosabban volt észlelhető. Határtalán örömünkben álmélkodva, dícsértük az ég kegyességét… ez égi tünemény oly meglepő tisztasággal és a szokott mostoha időjárás közepett ily mintegy tetszés szerint elővarázsolt, legkívánatosabb derült égi körülmények közt volt szemlélhető. Én e csodára, a míg élni fogok, hálásan fogok vissza emlékezni. Azután az ég a legderültebb maradt, a Nap fogyatkozását legpontosabban lehetett észlelni és a délkörön fel is vétetett. Délután újra meghatároztuk a legtisztább égnek megfelelő magasságokat és a mikor ezek közül a legutóbbit jelölöm, rögtön rettenetes zivatar keletkezik északon, mely a legsötétebb felhőkkel borítja be az eget, a földet és a tengert egyaránt. Azóta, jóllehet ma már hatodikát írjuk, a Napot nem láttuk” (Herman: Az északi madárhegyek tájáról 543–4.)
A jól előkészített, gondos megfigyelések eredményeképpen Hellnek és Sajnovicsnak sikerült meghatároznia a Nap parallaxisát. Ennek segítségével további számítási műveleteket végeztek, és ez – amint Zétényi Endre írja – oda vezetett, hogy Hell meg tudta állapítani a Föld és a Nap közti távolságot. Az ő mérései szerint ez a távolság 151,2 millió km volt. A XVIII. században ez bizonyult a legpontosabb eredménynek.
A siker folytán a két tudós úgy érezte, hogy végrehajtotta azt a legnagyobb feladatot, amely életükben reájuk várt, s hogy ezáltal maradandó emléket állított magának a csillagászat történetében. „Megvalósult tehát a hatalmas dán király és az egész ország kívánsága – írja Sajnovics –, eleget tettünk az egész tudós világ várakozásának…” [Sajnovics levele a Nagyszombatban tartózkodó P(ater) Splényihez. Vardö, 1769. jún. 6. Vö. Vas József: Sajnovics két ismeretlen levele. Új Magyar Múzeum 1857: 136.]. Tudósaink a sikerről nyomban értesítették az érdekelt koppenhágai és bécsi köröket. Magán a szigeten is lelkes hangulatban ünnepelték a dán királyt, a dán tudományos akadémiát, a vardői lakosságot és mindazokat, akiknek az expedíció megszervezésében részük volt. A vardői erődítmény parancsnoka felhúzatta a zászlót, és ágyúlövésekkel üdvözölte a csillagászok eredményes vállalkozását.
Hell és Sajnovics június 27-ig maradtak Vardö szigetén. A korábbi hazaindulásban megakadályozták őket a kedvezőtlen időjárási viszonyok.
