A DEMONSTRATIO ELŐZMÉNYEI ÉS KÜLFÖLDI VISSZHANGJA
A DEMONSTRATIO ELŐZMÉNYEI ÉS KÜLFÖLDI VISSZHANGJA
Sajnovics János a Demonstratióban, mint részletesen kifejtettem, a magyar és a lapp nyelv rokonságát kívánja bizonyítani. Nem ő volt azonban az első, aki e két nyelv rokonságának a gondolatát felvetette. Jóval Sajnovics előtt többen vallották a magyar és a finn nyelv rokonságát, s mivel a finn és a lapp nyelv összetartozása pedig bizonyítatlanul is általánosan elfogadott igazságként volt ismert, természetes, hogy a magyar és a lapp nyelv közös eredetéről is már a Demonstratio megjelenése előtt esett szó az irodalomban. A finn és a lapp nyelv rokonításának kérdése nem tartozik szorosan e kis tanulmány keretébe, de megemlíthetjük: már Sebastian Münter (1489–1552) Cosmographia universa (1544) című művében említést tesz arról, hogy a finnek és a lappok közös s ugyanakkor a svédtől eltérő nyelvet beszélnek, s ilyen értelmű megjegyzést J. J. Scaliger (1540–1609) francia filológus Oposcula varia (Párizs, 1610) című művében is találhatunk (121).
Hogy a magyar és a lapp nyelv esetleg rokon egymással, arról Hell elsősorban Johannes Scheffer (1621–1679) strasbuorgi születésű uppsalai professzornak és Anton Friedrich Büsching (1724–1793) német földrajztudósnak a műveiből szerzett tudomást. Scheffert Svédország első igazi nyelvtudósaként tartja számon a svéd nyelvészet története. Lapponia című műve 1673-ban latinul jelent meg Frankfurtban, s oly sikert aratott, hogy hamarosan lefordították egész sereg európai nyelvre. Német fordítása 1675-ből való, s így belőle már száz évvel a Demonstratio előtt meg lehetett tudni egyrészt azt, hogy a lapp és a finn nyelvben sok közös szó és nyelvtani elem található, másrészt pedig azt, hogy e nyelvekkel a magyar is összetartozik. Büsching fő műve a tíz részből álló Erdbeschreibung (1754–1792); benne a szerző a magyar és a lapp nyelv viszonyáról ugyanolyan értelemben nyilatkozik, mint Scheffer.
A Demonstratióból egészen nyilvánvaló: Sajnovicsnak soha sem fordult meg a fejében az a gondolat, hogy a magyar és a lapp nyelv rokonságáról korábban leírt vélekedéseket elhallgassa. Hogy ő nem vindikálja magának a magyar és a lapp nyelv rokonságának felfedezésével járó dicsőséget, hanem csupán e két nyelv rokonsága bebizonyításának az érdemét tartja fenn magának, kétségbevonhatatlanul kiviláglik következő nyilatkozatából: ;,Obtinui praeter haec, Celebriorum quorundam Authorum opuscula, in quibus Idioma Ungaricum cum Fennico, atque Lapponico convenire, etsi non demonstrent, ita tamen luculenter afferunt, ut hac in re novae Inventionis laudem mihi arrogare non possim, licet forte possem certitudinis, atque Daemonstrationis” (111). Teljesen alaptalan volt tehát egy, Pozsonyban megjelent gúnyirat szerzőjének az a vádja, hogy Sajnovicsnak a magyar–lapp nyelvrokonság hirdetésével csak szenzációhajhászás volt a célja. Annál kevésbé lehetett Sajnovicsot ilyen váddal illetni, mert könyve utolsó fejezetében maga felsorolja azokat a tudományos műveket, amelyekben a magyar–finn (–lapp) nyelvrokonság gondolata már a Demonstratio megjelenését megelőzően felmerült. Elsőnek Olaus (Olof) Rudbeck Specimen Usus Linguae Gothicae című, 1717-ben Uppsalában kiadott, híres tanulmányára utal, de még jelentősebbnek mondja Johan Ihre Glossarium Suio-Gothicum című művét: Szerzője a finneket és a lappokat hun eredetűeknek véli, mert – úgymond – másképp nem lehet megmagyarázni azt a jelentős hasonlóságot, amely a magyar és a finn nyelv között megállapítható. Mindjárt megpróbálja érzékeltetni is, mily nagy ez a hasonlóság: értesülése szerint a kevéssel korábban Németországban viselt háború során finn katonák kerültek el Magyarországra, s itt oly hamar megtanulták az ország nyelvét, hogy beszélni tudtak a lakossággal. Hivatkozik Sajnovics Leibnitzre is, aki szintén észrevette a szóban forgó rokonságot, különösen pedig Johannes Velint (…–1744), az első olyan finn tudóst emeli ki, aki finn és magyar szókat egyeztetett egymással. Egyeztetéseiből mindjárt be is mutat vagy harmincat, tehát – mellesleg – a magyar–lapp nyelvrokonság mellet a magyar–finn nyelvi rokonság igazolását sem tartja feleslegesnek, sőt gyakran hivatkozik észt nyelvi rokon jelenségekre is. A finnugor népek és nyelvek rokonságára vonatkozó irodalomból megismerkedett Philipp Johann von Strahlenberg (1676–1747) Stockholmban, 1730-ban megjelent, Das Nord- und Ostliche Theil von Europa und Asia című művével is. A német származású Strahlenberg XII. Károly svéd király tisztje volt. Az 1709-i pultavai ütközetben orosz hadifogságba esett, s így 13 évet töltött az orosz birodalomban. Idejét földrajzi, történelmi, néprajzi és nyelvészeti tanulmányokra fordította, s összegyűjtötte, amit Kelet-Oroszország és Szibéria földjéről, népeiről és azok nyelvéről írva talált. Volt alkalma hallani is sok szibériai és egyéb nyelvet, s így elsőnek hirdette meg valamennyi finnugor nyelv összetartozását. Észrevételei annyira megragadták Sajnovics figyelmét, hogy magyar–finn szóegyeztetései közül negyvenkettőt Demonstratiójában is közöl.
A másik német származású tudós, aki ugyancsak már Sajnovics előtt nagy érdemeket szerzett a finnugor nyelvek egymás közti viszonyának tisztázásában, Johan Eberhard Fischer volt. Már viszonylag fiatalon elkerült hazájából a cári Oroszország fővárosába, Szentpétervárra. 1740-től részt vett az orosz akadémiától szervezett, ún. második kamcsatkai expedícióban, hétesztendős tanulmányútja során sok másolatot készített a szibériai levéltárakban az ezen országrész elfoglalására és betelepítésére vonatkozó okmányokról, s. egyidejűleg gyűjtötte elsősorban a vogul, az osztják, a szamojéd és a tatár nyelvi adatokat. Minden egyes finnugor nyelvből kb. 300 szó állott rendelkezésére akkor, amikor ezekre és az általa gyűjtött okmányanyagra támaszkodva megírta a magyar nyelv eredetkérdése és Szibéria népeinek története szempontjából oly nagy fontosságú műveit. Közülük az első, a Sibirische Geschichte, kéziratban már 1757-ben elkészült, de nyomtatásban csak 1768-ban jelenhetett meg. A másik, a De origine Ungrorum, kéziratos formájában 1756-ból való, de csak 1770-ben (azaz a Demonstratio megjelenése évében) August Ludwig Schlözer (1735–1809) Questiones Petropolitanae című gyűjteményében került kiadásra.
Strahlenberg műve és Fischer tanulmányai – együtt azokkal a korábbi történeti, néprajzi és nyelvi jellegű megállapításokkal, illetőleg következtetésekkel, amelyek Miechovi Mátyás lengyel orvos és Herberstein Zsigmond osztrák diplomata meg mások művei révén váltak ismeretessé – a magyar nyelv finnugor voltát oly mértékben valószínűvé tették, hogy a bizonyítékokat ismerő nyugati tudományos világ a végső szó kimondásához már csak az elsősorban érdekelteknek, azaz a magyaroknak az állásfoglalását várta. De a magyar állásfoglalás persze csak akkor eshetett kellő súllyal a latba, ha legalább egy-két finnugor nyelv ismeretében születik meg, s e nyelvek helyszíni tanulmányozása során szerzett anyagra támaszkodik. Ennek az igénynek bizonyos mértékű kielégítése az, amire Sajnovics János lappföldi tanulmányútján vállalkozott, s Demonstratiója az a nyelvtudományi mű, amely végre meghozta a magyar állásfoglalást nyelvünk eredetének addig is, később is sokat vitatott kérdésében.
A Demonstratio fogadtatása a tudományos körökben meglehetősen kedvező volt. Henrik Gabriel Porthan (1739–1804), a finn művelődéstörténet ezen kimagasló alakja, a Tidningar utgifne af et Sällskap i Ĺbo című, svéd nyelvű, turkui újságban már a Demonstratio megjelenése után egy évvel részletes ismertetést írt e műről, s néhány kiegészítő megjegyzést fűzött a benne foglalt megállapításokhoz. Majdnem ugyanezt mondhatjuk a svéd szótáríróról, Emanuel Johann Öhrlingről (1751–1808), aki 1772-ben Uppsalában Dissertatio academica de convenientia linguae hungaricae cum lapponica címen értekezést írt a magyar és a lapp nyelv közötti egyezésekről. Védelmére kelt Sajnovicsnak hazai ellenfeleivel szemben Josef Hager is Neue Beweise der Verwandtschaft der Ungarn mit den Lappländern című, 1793-ban Bécsben megjelent tanulmányában. Végül a Demonstratio külföldi hatásával kapcsolatban említést érdemel még az az ösztönzés is, amelyet ez a munka Sajnovics egy európai hírű kortársának, a cseh Josef Dobrovskýnak (1753–1829) adott egyrészt e kiváló filológus finnugor nyelvészeti tanulmányaihoz, másrészt pedig összehasonlító nyelvészeti módszerének elvi megalapozásához.
A német tudósok a Demonstratiót élénk érdeklődéssel fogadták. Az egyike azoknak, akik leghivatottabbak voltak nyilatkozni Sajnovics magyar–lapp nyelvrokonításáról, tudniillik J. E. Fischer, már nem nyilváníthatta véleményét, mivel a Demonstratio megjelenését követő esztendőben meghalt. Annál nagyobb érdeklődéssel fordult a Demonstratio felé Schlözer, akit 1768-ban neveztek ki a göttingai egyetemre Kelet-Európa történelmének professzorává. Ő a finnugor népekre vonatkozó kutatásainak eredményeit Allgemeine nordische Geschichte címen 1771-ben foglalta össze. A finnugor népek rokonságát kétségbevonhatatlan ténynek tekintette, de csak szóegyezésekkel igyekezett igazolni. Művében Schlözer elfogadja a magyar és a lapp nyelv rokonságáról szóló tanítást, s hogy ezen rokonság megállapítása körül milyen érdemet tulajdonít Sajnovicsnak, az világosan kitűnik következő nyilatkozatából: „Dass die Sprache dieser heutigen Ungern mit dem Finnischen und Lappischen nahe verwandt, und die Nation folglich ein Zweig des grossen Finnischen Völkerstammes sey, ist was altes und längst bekanntes. Hr. Sajnovics hat diesen alten Satz ganz neuerlich durch neue Gründe bestätiget, und besonders gewiesen, dass auch in der Grammatik (nicht blos in einzelnen Wörtern) eine grosse Uebereinstimmung zwischen dem Ungrischen und Lappischen sey” (Kap. II. Von den Stamm-Völkern des Europäischen Nordens”, XII. cikkely). Ugyanakkor azonban, amikor Schlözer Sajnovics módszerét nyilvánvalóan helyesli és a magyar–lapp nyelvrokonságot illető végső következtetését is elfogadja, korántsem ért vele egyet minden kérdésben. Hogy véleménye miben tér el Sajnovicsétól, kiviláglik következő nyilatkozatából: „A czimlapon levő ,idem esse’ túlzás. Annyira még nem viszi Sajnovics úr a magyar és a lapp nyelv összehasonlításával, hogy jó okkal azonosságról lehetne szó… Még túlzottabb az a mondása (27.), hogy ,audeo dicere: nullam fere Ungaricam vocem reperiendam, quae non inter Fennos, aut Lappones Sueciae, aut certe inter Lappones Finmarchiae itidem reperiatur’. Sajnovics úr nem ismeri sem a finn [értsd: finnugor) népségek sokaságát, sem az ő magyarjainak történetét és vándorlásait; mert különben már a priori is több hasonlóságot sejtene a vogulban és a permiben; mint a sokkalta távolabb eső lappban … A magyar és a lapp nyelvet tehát olybá képzelem magamnak, mint az angolt meg az izlandit, és következtetésem ez: ha a magyar nyelv még legtávolabbi testvéréhez is oly láthatóan hasonlít, sejteni lehet, hogy még jobban egyezik az ő közelebbi Ural- és Volga-vidéki testvéreivel. Vajha a jó sors ezekre a vidékekre is elvezetne egykor egy Sajnovicsot!” (Schlözer ezen megjegyzéseit itt Szinnyei József fordításában közlöm, 1. Nyelvtudományi Közlemények XXVI. 225. A német eredetit Szinnyei Benedetto Cetto … De sinensium imposturis dissertatio [Bécs, 1781] című könyvében találta, s abból fordította magyarra – anélkül, hogy szerzője kilétével tisztában lett volna.) Schlözer ezen bíráló megjegyzéseivel természetesen egyetértünk, de Sajnovics mentségére meg kell említenünk, hogy amíg Schlözernek a finnugor nyelvek egymásközti rokonsági kapcsolatainak tisztázásához rendelkezésére állottak Fischer jelentékeny mennyiségű feljegyzései, addig Sajnovics a magyarság keleti rokonainak a nyelvét kellő mennyiségű nyelvi anyagból még nem ismerhette.
Tudvalevő: hazánkban a korabeli nyelvészek többsége elutasítólag foglalt állást Sajnovics eredményeivel szemben. Különösen Beregszászi Nagy Pál háborgott a magyar–lapp nyelvrokonság gondolata ellen, s hirdette továbbra is a magyarnak a héberrel meg az arabbal való rokonságát. Schlözer velük szemben is védelmezte Sajnovics igazát: „Türkisch, Persisch und Ungrisch, sind verschieden an sich, wie Deutsch, Slavisch und Hebräisch. Deswegen können doch im Ungrischen ein halbes Schock Worte vorkommen, die auch im Türkischen und Persischen sind. Wie viel Griechisches ist im Russischen, wie viel Lateinisches im Deutschen; und doch ist Russisch eine ganz andere Sprache wie Griechisch u[sw]. Auch mit dem Hebräischen, Arabischen, Syrischen u[sw]. hat das Ungrische keine Aehnlichkeit, als dass alle diese Sprachen Suffixa haben: hingegen mit dem Finnischen, oder Lappischen ist die Aehnlichkeit des Ungrischen frappant” – írta egy levelében Beregszászinak (idézi Paulus Beregszászi Ueber die Aehnlichkeit der hungarischen Sprache mit den morgenländíschen című könyvének [Leipzig, 1796] V. lapján). Az északi rokonság ellen berzenkedő és „előkelő” rokonok után áhítozó honi nyelvészeknek végül is meg kellett hajolniuk a tények előtt, és így – ha nem is, előbb, mint a XIX. század végén – a Sajnovics képviselte összehasonlító nyelvészeti irányzat nálunk is győzedelmeskedett. Ez a fordulat azon további kutatásoknak volt a következménye, melyeket a finnugor nyelvek megismerése érdekében északi és nyugati tudósok fejtettek ki, s amelyekbe magyar részről Reguly Antal, Hunfalvy Pál és Budenz József a múlt század közepe tájától oly eredményesen kapcsolódtak bele.
