VITÁK A NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS FELIRATAI KÖRÜL
VITÁK A NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS FELIRATAI KÖRÜL
A kincset 1799-ben találták meg egy falusi portán a kerítéshez készített alapok ásásánál. Kalandos körülmények között került Bécsbe, ahol ma a Kunsthistorisches Museumban őrzik. 23 aranyedényből áll, amelyeken különböző feliratok vannak. Van két darabon egy azonos szövegű görög írásos görög nyelvű felirat, van az egyik edényen egy görög betűs felirat nem görög nyelvű szöveggel és számos más darabon találhatók karcolt vagy poncolt rövid feliratok egy ismeretlen írással. Már a kincs megtalálása utáni évben elkezdődtek a feliratok megfejtései, s különféle javaslatok születtek. Nem sokkal azután, hogy 1893-ban V. Thomsen megfejtette a keleti türk feliratokat, illetve a keleti türk ún. rovásírást, a régész Nagy Géza felvetette, hogy a székely rovásírás betűi és a nagyszentmiklósi feliratok írása is ehhez közel állhattak. (Erre Nagy egyébként már a megfejtés előtt is gondolt.) A székely rovásírásra és a nagyszentmiklósi feliratokra egy sor dilettáns vetette rá magát. Székely rovásírással krónikákat hamisítottak, a nagyszentmiklósi feliratokat meg magyarul olvasták el. A székely rovásírás körüli zűrzavarnak ideiglenesen Sebestyén Géza vetett véget, aki egy 1909-ben írott cikkében, illetve egy 1915-ben kiadott monográfiában tisztázta, hogy melyek a székely rovásírás hiteles emlékei, melyek a hamisítványok. Az Ethnographia című folyóirat hasábjain 1915-ben Mészáros Gyula arra tett kísérletet, hogy a nagyszentmiklósi feliratokat törökből fejtse meg. Erre a kísérletre még ugyanabban az évben Németh szokatlanul élesen reagált. Már az előző évben bírálta Mészáros egy másik művét, s ott is, itt is arra mutat rá, tegyük hozzá, joggal, hogy Mészárosnak hiányzanak a turkológiai ismeretei. Mészáros törökül jól tudó autodidakta volt, akinek csuvas gyűjtését ma is számon tartja a tudomány, azonban nem ismerte a török nyelvek történetét, a tudományos irodalmat és a forrásokat, s így modern és régi alakok rendszertelenül keveredtek nála. Egykét konkrét hiba bemutatása után Németh így írt: „Ha jók a Mészáros olvasatai, akkor ezeket a feliratokat csak valamely modern török nyelvész hamisíthatta. Ilyeneket botlik az, a ki szótárakból, megfelelő ismeretek nélkül dolgozik.” (1915, 217.) A szavak súlyosak, és a válasz nem is maradt el. Németh 1916-ban Sebestyénnek a székely rovásírásról írott könyvéről közöl bírálatot, melyben ugyancsak nem kíméli a Nemzeti Múzeum akkori főigazgatójának művében található szakszerűtlen és homályos részeket. Erre azután Sebestyén válaszolt. A vitába ezután mások is bekapcsolódtak, bár a szerkesztőségek többször jelezték, szívesen lezárnák a nem mindig épületes hangnemben folytatott vitát. Ha a vita stílusától eltekintünk, akkor azt kell mondani, hogy – mai ismereteink szerint is – Némethnek szinte minden kérdésben igaza volt: Németh azonban nagyon hamar érezte, hogy a nagyszentmiklósi feliratok Mészáros, Supka Géza és mások által javasolt „megfejtéseinek” igazi cáfolata egy jó megfejtés lenne. Hogy ez nem volt teljesen lehetetlen, arra a példát éppen az a Vilhelm Thomsen adta meg, aki a keleti türk rovásírást megfejtette. Thomsen 1917-ben egy cikket szentelt a görög írásos, de nem görög nyelvű, ún. Bujla-feliratnak, és azt törökből magyarázta meg. Thomsen ebben a cikkben éles kritikát gyakorolt a korábbi megfejtések felett, és ez a kritika lényegében egybeesett Némethével. A vitathatatlan tekintélyű Thomsen megszólalása után az addig elszigetelten hadakozó Németh helyzete lényegesen megerősödött. Németh előtt most már csak egy feladat maradt. A nem görög betűs feliratok helyes olvasatának bemutatása. Németh egész életében nem tudott ettől a feladattól szabadulni. A feliratok első, nagyobb szabású kiadásával 1932-re készült el, egyszerre magyarul és németül is kiadta olvasatait, a függelékben a székely rovásírás ismertetésével. A feliratokkal utoljára 1971-ben foglalkozott, úgy hogy a közbülső negyven évben is több ízben visszatért e témához.
Németh Gyula a nagyszentmiklósi kincs feliratainak megfejtésében abból indult ki, hogy a betűk alakjainak, formájának hasonlítgatása nem hozhat eredményt. A feliratokat a keresztrejtvény-fejtéshez hasonló módszerrel kell szóra bírni. Szerinte az edényeken lévő rövid feliratok egyike-másika minden valószínűséggel az edény nevét rejti, ugyanis a keleti törököknél több tárgyat találtak, amelyen a tárgy neve volt olvasható. Azt is feltette, hogy a görög betűs feliraton előforduló nevek a rovásírásos feliratokban is megtalálhatók. Ilyen módszerrel adta meg a feliratok olvasatait. Legfontosabb eredménye az volt, hogy a feliratok törökül vannak, méghozzá egy kipcsak típusú török nyelven, a besenyőkén. A kincs tehát egy besenyő fejedelmi kincs, besenyő-török nyelvű feliratokkal.
Míg a század elején Németh jogos kritikája arra mutatott rá, hogy a nagyszentmiklósi kincs feliratainak megfejtése nem sikerülhet megfelelő módszer és turkológiai ismeretek nélkül, addig a harmincas évek után, vagyis 1932-ben, publikációját követően a helyzet megváltozott. Németh módszerességét és szakmai illetékességét senki nem vonta kétségbe. A megfejtésről kialakult, s a mai napig tartó vita résztvevői azonban többségükben szkeptikusak maradtak. 1971-es cikkében Németh számba vette az addigi vita főbb elemeit, s ezt azzal zárta, hogy nem tud azokkal vitatkozni, akik nem „hiszik el” megfejtéseit. Maga is érezte azonban, hogy megfejtései újabb megerősítést igényelnek. Ezeket a Kelet-Európában előkerült ún. rovásírásos emlékektől várta, amelyeket szovjet turkológusok kezdtek publikálni. 1971-es cikkében ezekről is egy jó áttekintést adott. Érdekes a cikk utolsó sora. „Úgy gondolom, nem vagyunk messze a kazár írás megfejtésétől.” A kelet-európai rovott írásokat Németh ezek szerint két részre osztotta, a közvetlenül a besenyőktől származó, s a kazár írásokra. Meg kell azonban jegyezni, hogy Németh a kazár nyelvet, Gombocz nyomán z-töröknek tartotta, tehát nem csuvasos típusúnak, nem bolgár-töröknek. Ugyanakkor figyelemre méltó Németh óvatossága („nem tudjuk ezeket a feliratokat olvasni” – írja), hiszen ekkor a keleteurópai rovott feliratok több „olvasata” látott már napvilágot. Ezekkel szemben maga is szkeptikus maradt.
Németh Gyula megfejtéseinek végleges megítélésére még várnunk kell. Fontos szerepet fog ebben játszani az 1983-ban megtalált szarvasi felirat. Ennek a feliratnak sincs még „végleges” megfejtése, abban azonban minden szakember megegyezik, hogy ábécéje lényegében azonos a nagyszentmiklósi feliratéval. Abban is egyetértés van a szakemberek között, hogy a szarvasi felirat datálható, s nagyjából a VIII. század második felére. A nagyszentmiklósi kincslelet feliratainak datálásához eddig mindössze annyi kiindulópont volt, hogy a kincsen a kereszténység szimbólumai is megtalálhatók voltak. Ez azonban természetesen a feliratok szempontjából csak annyit jelentett, hogy azok a keresztény szimbólumok megjelenése után kerülhettek a kincsre. S bár egyes tudósok a kincs feliratait a honfoglaláskor utánra teszik, a szarvasi párhuzam alapján a nagyszentmiklósi kincset is a késő avar korba kell datálnunk. Bármi is lesz a tudomány ítélete Németh nagyszentmiklósi megfejtéseiről, a megközelítés és a módszer helyessége akkor sem fog megkérdőjeleződni, ha az olvasatok lényeges módosításra szorulnak. A feliratok pedig mindenképpen a török nyelvek történetének a híres orhoni feliratokéval közel egyidejű egyedülálló emlékei.
