MŰKÖDÉSE A SZÁMKIVETÉSBEN (1849–1858)
MŰKÖDÉSE A SZÁMKIVETÉSBEN (1849–1858)
Mészáros Dembinszkyvel 1849. augusztus 14-én késő délután lépte át a török határt. A két tábornok álnéven utazott, Mészáros Mády Lajos néven, orvosként mutatkozott be. A törökök azonban felismerték, és Turnu-Severinbe kísérték, ahol más menekültekkel együtt vesztegzár alá helyezték őket. Innen öt nap múlva kocsin Vidinbe utaztak, ahol Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Batthyány Kázmér, Perezel Mór és még mintegy 1600 menekült tartózkodott. A Zia vidini pasával való augusztus 20-i találkozáson Mészáros elmondta, hogy küzdelmük szerencsétlen kimenetele kényszerítene őket hazájuk elhagyására, menekültként jöttek a szultán birodalmába, és teljes bizalommal teszik életüket nagylelkű pártfogása alá. Mészáros sorsa közös volt a többi menekültével. A nehéz körülmények között is egyenes jelleme szerint cselekedett. Augusztus 23-án megtagadta a Kossuthtal való együttműködést, aki ismét kormányzóként kezdett tevékenykedni.
A Vidinben töltött két hónap alatt elmélyült barátsága Dembinszkyvel, akivel eszmecseréket folytatott társadalmi, gazdasági, technikai és tudományos kérdésekről. Itt fogadta el Katona Miklós ezredes szolgálatait, aki ettől kezdve elválaszthatatlan segítőjeként gondoskodott az idős tábornokról. A menekültek és Mészáros jövője azonban igen bizonytalan volt, mert az osztrák és orosz kormány éles diplomáciai csatározást folytatott a Portával kiadatásukért. A török kormány csak hosszas tanácskozás után, angol és francia támogatásra határozta el, hogy a háborús fenyegetés ellenére sem adja ki a menekülteket. A Porta 1849. szeptember közepén a bonyodalmakból abban látta a kiutat, hogy felszólította a menekülteket az iszlám vallásra való áttérésre, amit többségük elutasított. Mészáros is határozottan megtagadta, noha még magas katonai méltóságot is ígértek neki a törökök.
Az átélt izgalmak, a mostoha klíma, az újságok lehangoló hírei, Batthyány Lajos és más hazafiak mártírhalála beteggé tette Mészárost: Közben a Porta, teljesítve az osztrák és orosz követelést, a menekülteket Vidinből Sumlába (Sumen) szállította; Mészáros október 28-án indult e1, és 1849. november 17én érkezett a bulgáriai városkába. Itt szerzett tudomást arról, hogy az osztrákok orgyilkosokkal akarnak végezni Kossuthtal, Batthyányval, Dembinszkyvel, Bemmel és vele. November 23án értesült arról, hogy a sorsukról való diplomáciai alkudozás azzal végződött, hogy a menekült vezetőket internálják, és kényszer-tartózkodási helyül Kis-Ázsiát jelölték ki.
Mészáros Sumlában 1849. december 31-én kezdte meg az 1850. december 31-ig vezetett naplóját, amelyből kiderül, hogyan élte át a magyar számkivetettek körül európai üggyé váló nemzetközi küzdelmet, továbbá, hogy a menekültek napi életének részese volt. Naplójában saját szerepének túlzó kritikája mellett éles hangot üt meg a polgári forradalom és szabadságharc különböző politikai irányzataival, neves alakjaival szemben. Papírra vetett elmélkedésében, bár sajnálja nemzete tragédiáját, rendületlenül bízik abban, hogy hazája a jövőben a szabad népek közé emelkedve fog boldogulni. 1850 januárjában elkezdett törökül tanulni, érdeklődéssel olvasta az újságok tudósításait az európai és hazai eseményekről. Nagyon foglalkoztatta internálásuk ügye is. Ezekről a kérdésekről, a „népek boldogítási eszméi”-ről sokat beszélgetett Dembinszkyvel.
Februárban megtudta, hogy az általa nagyra becsült híres gróf Josef Radetzky tábornagy már kétszer amnesztiát kért számára a császártál és feljegyezte: „Radetzky kétszer bocsánatért jött be a személyemért.” Mészáros erre elhatározta, hogy Radetzky segítségével fogja magyarországi és olaszországi levelezését lebonyolítani. Erről két naplójegyzete is tanúskodik: „Gróf Radetzky által olasz barátaimnak írtam, hiszem, hogy a nagy vezér nagy ember is lesz… Radetzkynek írtam és két levél átadására kértem, amint is némely könyvek küldésére. Meglátom, ha a statusember alszik-e, és a polgárember él-e benne, rnelly akkor is jótékony lehet, midőn a másik kárhoz.” Becsületére válik Radetzkynek, teljesítette Mészáros kérését.
A beteg Mészáros Katona Miklós kíséretében, az internált vezetők társaságában indult el kijelölt kényszerlakhelyére 1850. február 15-én. Várnáig batáron utaztak, itt egy török hadihajóra szállva folytatták útjukat. A Boszporuszon áthajózva értek gümleki (gémliki) kikötőjébe, majd onnan kocsin Brusszába (Bursa) utaztak. Itt elmélkedett Magyarország viszonyairól, és az újságok hírei alapján megállapította: „Mi lett belőled gőgös Ausztria, már most értem, miért voltál boszszúálló, vérengző és törvényes gyilkos, mert gyenge és erőtlen voltál.” Áprilisban örömmel vette át Antal bátyja pénzküldeményét és olasz barátainak leveleit, amelyekben azok vagyonukat és házukat ajánlották fel a számára.
Brusszából 1850. április 6-án indultak el, és hat nap múlva értek a kis-ázsiai Kutahiába, ahol egy kaszárnyában helyezték el az internáltakat. Itteni életéről naplójában és leveleiben számolt be, amiből kiderül, hogy visszaemlékezésének írása melléh az internáltak sorsa, a magyar ügy és vezetőinek becsülete foglalkoztatta. Belátta, hogy a teljes kétségbeeséstől csak a megfeszített munka és a rendezett életvitel mentheti meg. Négy és öt óra között kelt fel, a kávéivás után 8 vagy 9 óráig a szabadban sétált, majd megreggelizett, s utána, szavai szerint: „Munka, történetírás, török nyelv tanulás, olvasás a milly könyvekhez jutni lehetett.” Közös ebéd Katona ezredessel és néhány társával, ez után kávézás és társalkodás a szobája előtti folyosón, majd olvasás és írás. Késő délután újabb séta következett, este folyosói beszélgetés, majd a szobában olvasás és 10 óra felé lefekvés. Ha a reggeli sétát megunta, akkor a kaszárnya 350 lépésnyi folyosóját járta 68-szor körbe, ősszel és télen ez a napirendje egy órával később kezdődött. Feljegyzései szerint „ministeriális életrajzom mellett mi gyéren haladt, és mit legkedvetlenebb tárgya mellett még is végezni akarék, más könyvekre is került sor”. Francia, angol, német és magyar történeti műveket tanulmányozott.
A többi internálttal együtt álmodozott kiszabadulásukról, mivel elterjedt a hír, hogy a bonyolult európai viszonyok ellenére nemsokára véget ér törökországi kényszertartózkodásuk: Közben értesült arról is, hogy az internáltakat, így őt is 1850. január 9-én a cs. kir. pesti haditörvényszék elé idézték, ahol megkezdték ügyük tárgyalását. Mészáros 1850. május 6-án jegyezte fel: „Az újságokból olvastam, mivel 60-ad magammal az idézésre meg nem jelentünk, pre contumariam elítéltettünk, következőleg május vége felé olvasandhatjuk. Az én ítéletem három közül egy leend, ha jól foghatom fel… 1ső halál törvény szerint, 2-ik 20 évi fogság, 3-ra örökös számkivetés, meglátjuk.”
1850 júniusában Mészárost is felkereste Robertson festőművész, aki úgy festette le, hogy a Ludovika épületét kezében tartotta. Nagy figyelemmel kísérte a hazai híreket. „Örültem – írta –, hogy Széchenyi István jobbult.” Az amnesztiáról szóló tudósításokkal kapcsolatban július 15-én feljegyezte: „De, hogy én is benfoglaltassam, nem hiszem, mert én mint ausztriai tábornok első példája annak, az ellen fegyvert fogni ki engem soronkívül tábornoknak nevezett ki, hálátlan dolog volt.”
Szeptember 8-án Mészárost Szolimán bejhez kérették, és ott Jasmagy osztrák titkos ügynök amnesztiája ügyében beszélt vele. Feljegyzése szerint „a császár örömest adna amnestiát, ha egy lépés történne tőlem, erre azt feleltem, győződésem nem engedi, ha amnestiát akarnak adni, elfogadom azon feltétel alatt, hogy a múlt tabufa ráza legyen, az az semmi felelősségre nem vonhatnék, hogy egypár éveket utazhassak; ígérem, hogy semmi politikába nem avatkozom, és evvel otthagytam, mi lesz belőle meglátjuk, hogy – semmi. Szegény Ausztria, ki illy kétes jellemre, alacsony és haszonlevő egyéniségeket választ orgánumul.” Közben egész ősszel az újságokban és levelezésekben sok szó esett az internáltak kiszabadulásáról folyó vitáról és időpontjáról.
1851 januárjától kiszabadulása utáni jövőjét tervezte, és nagyon várta internálása megszüntetését. 1851. január 18-án Szemere Bertalannak Párizsba írt levelében hosszan taglalta ügyük állását, szabadulásuk lehetőségét. Ha az sikerül, ő Párizsba fog utazni, és majd új hazát keresni valószínű Amerikába. Április 20-án megütközött az amerikai kongresszus határozatában szereplő emigráció szón, amelyet misztikusnak és homályosnak tartott, nem önként távoztak hazájukból, ezért őket fogolyként és száműzöttként kezelik. 1851. május 4-én tudta meg, hogy szabad lesz, május 8-án indult útnak, és tíz nap múlva Szmirna (Izmir) kikötőjében szállt fel az angol utasszállító gőzhajóra.
A menekültek 1851. június bán érkeztek meg Angliába, a southamptoni kikötőbe, ahol a polgármester üdvözölte a volt hadügyminisztert és társait. Az angol újságok szerint Mészáros Lázár, a magas férfiú roppant szakállal, angolul jól beszélve válaszul azt mondta: szívében feledhetetlenül fog élni az angol nemzet rokonszenve; hogy ő régi tisztelője e nemzetnek, s azért már ifjú korában mint katona, örömmel tanulta az angol nyelvet, de nem hitte volna soha, hogy ilyen körülmények közt kelljen még azt valaha használnia.
Southamptonban Mészáros talákozott Rónay Jácinttal, aki arról tudósította a Pesti Naplót, miszerint: „Mészáros Lázár fölött nyom nélkül viharzott el a szerencsétlenség; érzése ugyan mély, de testben, lélekben ép, ő férfi, ő még mindig a régi Mészáros: vidorszeszélyű, őszinte s becsületes magyar ember.” Az angol fővárosban való tartózkodása alatt gyűléseken is fellépett, és nagy tömeg előtt sikeres angol szónoklatokat tartott. Londonban „egy becsületes hazánkfiánál, Meyer úrnál ki eddig még ingyen tart” lakott.
Mészáros nem feledkezett meg a Kutahiában internált társairól; levélben tudósította őket élményeiről. 1851. július 5-én Perezel Miklós ezt jegyezte fel: „Temérdek levelet kaptunk, Mészárostól igen vígat. Londonban van, mindenfelé jár, agitál mellettünk. Azt hiszik, hogy ő Kossuth legjobb barátja. Egyébként Kossuth igen populáris ott, benne a népek szabadsága legjelesebb apostolát tekintik. Készülnek roppantul fogadni. Palmerson tudató Mészárossal, hogy szeretné látni, el fog hozzá menni.” Július 19-én az ifjabb Perezel a következőket írta naplójába: „Batthyányék közölték Mészáros levelét. Leírja a leicesteri meetinget, küldi az odavaló hírlapot, ebben van beszédje. Peticio lett belőle nemcsak Palmerstonhoz, de az alsóházhoz is. – Még több meeting is készül mellettünk, ő mindenikre hivatalos.”
Mészáros 1851 augusztusában Párizsba utazott, ahol sokat volt együtt Dembinszkyvel, gróf Teleki Sándorral, Beöthy Ödönnel és más magyarokkal. Mivel nincs elég elfoglaltsága, nem találja a helyét. Nem tetszik neki, mint írta 1851 szeptemberében, hogy a francia rendőrség „hajtóvadászatot tartott a hontalanok ellen”, és csak ismerőseinek kunyerálására engedték meg ott-tartózkodását, de nehezen bírja ki, hogy minduntalan jelentkeznie kell a rendőrségen. Erősen gondolkodik azon, hogy ne utazzon-e vissza a ködös Londonba. Közben bejárta Párizs nevezetességeit, híres kertjeit és kastélyait. Szeptember közepén betegsége gyógyítására tengeri fürdőt venni Marseille-be utazott.
Ilyen hangulatban tudta meg, hogy a cs. kir. pesti hadtörvényszék ítélete alapján 1851. szeptember 21-én az Újépület mögötti Faraktár téren – a cs. kir. katonai szabályzat előírásai szerint – végrehajtották a kivégzését, in effigie, jelképesen felakasztották 35 társával: A korabeli tudósítás szerint „három hadbíró olvasta fel a szám szerint 36 ítéletet, s aztán a bakó az illető fekete táblákat, melyeken a nevek fehéren voltak felírva, a gyalázatfára akasztó”. Ausztria ilyen szégyenletes tettel állt bosszút, hogy akarata ellenére szabadultak ki a kutahiai internáltak.
Az emigránsok és Mészáros helyzete még tarthatatlanabbá vált Louis Bonaparte 1851. december 2-i hírhedt államcsínye után, amikor még több rendőri zaklatásnak lettek kitéve. Ezért Mészáros 1852. januárjától az angliai Jersey szigetén tartózkodott Katona Miklós társaságában, ahová nemsokára követte őt Beöthy Ödön, Thaly Zsigmond, Perezel Mór és gróf Teleki Sándor. Itt is szigorú napirend alapján élt, újra elkezdett kertészkedni, úszott, sétált, társalgott, olvasott, kiterjedt levelezést folytatott, és utolsó simításait végezte Történeti töredékek egy ministeriális életből című emlékiratain. Mint megjegyezte: „már egészen kész memoirejaimból mosogatom ki a foltokat, mely emlékiratnak halálom után arról kellend szólniok: hogy én semmi egyéb nem voltam, mint csupán becsületes ember”. Jerseyben kezdte el írni a befejezetlenül maradt Egy emberélet töredékei című életrajzát is.
Élményt jelentett a számára, hogy menekülttársaival hetente kétszer a nagy francia írónál, Victor Hugonál töltötte az estét. 1852 márciusától ismerőseinek, barátainak és rokonainak kifejtette, hogy megfelelő tájékozódás után le kíván telepedni az Egyesült Államokban. Özvegy gróf Batthyány Lajosnénak 1852. március 12-én írt levelében indoklásul azt hozta fel, hogy itt minden reménye eltűnt, nyomor fenyegeti s „azért elhatároztam ezt a szárazföldet elhagyni, s az új világ távol nyugatján, az Egyesült Államokban, hol múltam nem szolgál gátamul, nyitni magam számára tért s hol az önfentartás eszközei bár szintén bajosan, de mégis könynyebben kínálkoznak, mint itt”.
Mészáros özvegy Batthyány Lajosné, Antal bátyja és Amália unokahúga pénzügyi segítségével kezdte el újvilágbeli életét tervezgetni. Felvetődött benne egy fiúnevelő intézet létesítése is, de ahhoz nem volt elég tőkéje, ezért inkább egy farmergazdaság megvalósításában látta megélhetésének jövőjét. „Tehát az Óvilág szárazföldjén nincs mit keresnem, míg az Újvilágban kevés vagyonnal legalább megtalálhatom azt, amivel becsületesen fenntarthatom s végezhetem életem” – reménykedett 57. születésnapján, és ekkor eldöntötte, hogy augusztusban Katona Miklóssal áthajózik az óceánon túlra. Ott egy nagyváros közelében 20 holdon gazdálkodnak, nemes gyümölcsfákkal vagy gyümölccsel kereskednek, esetleg selyemhernyó-tenyésztéssel is foglalkoznak majd. Télen pedig ő a városban egy filozófiai tanfolyamot indít, és hat nyelven is fog oktatni, mellette homeopátiás hasonszervi gyógymóddal orvosi gyakorlatokat is folytat. Elgondolásai között szerepelt az is, hogy hat év múlva, miután az amerikai állampolgárságot megszerezte, kérni fogja a kormányt, hogy „engedje meg régi hazámat még egyszer láthatni” és „osztón új hazámba visszatérve, berekeszteni pályámat”.
Nagy érdeklődéssel tekintette meg 1853 júniusában Londonban a híres világkiállítást: „Az itteni műkitétel (világtárlat) – írta – valami felséges, nagyszerű dolog egy palotát vasoszlopokból, üvegfedéllel 6 hó alatt építeni, ahol 70 000 ember járhat anélkül, hogy zsúfolva legyen, s annyi nagyszerű anyagi, gyártmányi, művészeti, mesterségi, földművelési tárgyakkal, hogy belől két német mérföldet kell járni keresztül-kasul, hogy mindent lásson az ember.”
Politikával ebben az időben nem foglalkozott, de nyilatkozataiból kiderült, hogy ha a haza hívná, akkor egyszerű
őrmesterként is újra fegyvert fogna a függetlenségért és szabadságért. 1853. augusztus 13án szállt fel az Arábia gőzhajóra és indult el Amerikába, megjegyezve, „tehát tengerre magyar, megyen Yankee bőrbe változandó”.
Mészáros Lázár 1853. augusztus 23-án lépett amerikai földre, és három hónapi keresgélés után, ahogy egy decemberi levelében megjegyezte: „bácskai 75 holdas tótból – minek a forradalom előtt neveztettem – New-Jersey statusban, 39. szélességi fok alatt, New-Yorktól 20 mérföldnyire s oda gőzösön egy óra távolnyira 23 33/100 acre-es (24 holdas) yenkee lettem”.
Amerikai tartózkodásának első hónapjaiban rádöbbent, hogy az élet itt is drága. Politikai szereplést nem vállalt, de az eseményeket élénk figyelemmel kísérte. Sokat járt társaságba, megismerkedett Harriet Beecher Stowe asszonnyal, a Tamás bátya kunyhója szerzőjével, és kiterjedt levelezésében számolt be életének alakulásáról bátyjának, unokahúgának, Vukovics Sebőnek és más ismert személyiségeknek. Az 1853. november elején kirobban török-orosz háború hatására számos magyar emigráns a törökök oldalán kívánt részt venni a küzdelemben, Mészáros is kész volt részt vállalni a harcban, és mintegy 120 volt honvéd menekült társa is követte volna. Ám az események úgy alakultak, hogy a farmerkodást választotta, megjegyezve: „Eleven és agyafúrt egy nép ez, s én kételkedem, hogy valaha még én is ily amerikaivá válhatnék… Emberei hanyat-homlok rohannak az üzletbe s szájukban csak a business, de nincs közöttük rang.” Ehhez még hozzátette: „A pénz az itteni aristokratia, s ez szintén kevély és durva.”
Két társával, Katona Miklós ezredessel és Dancs Lajos századossal kezdte meg a gazdálkodást. Mészárosnak sikeresen induló gazdaságát azonban egymás után elemi csapások érték: tűz, víz és szárazság. 1854. március 1-jén leégett a háza, áprilisban négy napig tartó zápor és orkán után víz öntötte el farmjának egy részét és bedöntötte leégett háza pincéjének falait, majd mivel szeptember közepéig nem esett az eső, és nagy hőség tombolt, minden vetése kiszáradt. A károk megrendítették Mészárost, akit a teljes eladósodás veszélye fenyegetett. Elhatározta, hogy farmját eladja. 1855. március végén, tizennégy havi gazdálkodás után Mészáros eladta farmját, amiről Vukovics Sebőnek 1855. április 2-án így számolt be: „Ez az utolsó Európába küldött levelem, melyet mint független paraszt gazda még hajlékomban írtam.” Reményeiben csalódva állapította meg, hogy „a republikánus életbe kemény mezei munkával kellett magunkat bele tanulnunk” és „nem olyas Eldorádó ez az Amerika, mint a milyennek hirdetik”.
Április 15-én bátyját is tudósította megváltozott helyzetéről, és azt is megírta: „Most tanító vagyok egy becsületes, jó birtokú amerikai családnál, melynél 300 tallér leend évi fizetésem, lakással, élelemmel együtt.” A hozzá intézendő leveleket pedig a jövőben így címezzék: „Mister Lázár Mészáros. Flushing, Long-Island, New-York. A. S. of A Care of E: E. Mitchell, Esquire.” Mészávós 1855 áprilisától 1858 szeptemberéig tanította német, olasz, latin, görög, francia nyelvekre, valamint matematikára és más tantárgyakra a Mitchell család négy gyermekét, a két leányt és a két fiút. „Lecke-óráim bár 4 órát tartanak – írta –, mégis hagynak annyi időt, hogy egy holdnyi kertnek egy nyolcad részét – melyet számomra adtak – megművelhetendem.” Örült annak, hogy 1855 augusztusában a családdal bejárhatta az Egyesült Államok északi részét, és útja során sok olyan mezőgazdasági gépet – kaszálógépet, kézimalmot stb. – látott, melyekre szerinte „honunknak igenis szüksége lenne”.
Ludvigh Jánossal, gróf Batthyány Lajosnéval, Vukovics Sebővel, Szemere Bertalannal és más menekülttársával folytatott levelezésében hazája helyzetével, az emigráció és Kossuth ügyeivel foglalkozott, de mint 1856. június 7-i levelében megállapította: „A politika rám nézve hánytató: legyen az európai vagy amerikai; a kormányok mindenütt absolutisticusak.” Ám kifejtette azt is, hogy számára a republikánus párt a szimpatikus, és azt támogatja, mert az a szabadság mellett harcol.
Ideje nagyobbik részét azonban a tanítás kötötte le. Nemegyszer jelentette ki, hogy „a yankeegyerekekből derék fiúkat nevelnem nem esik nehezemre”. Elragadtatással tudósította bátyját és unokahúgát arról, hogy 1856 júliusában „összeutaztam az államokat s láttam a Niagara világhírű vízesést”. Titkolta még önmaga előtt is, de leveleiből kiderült, hogy erősen foglalkoztatta életének további alakulása: „Jövendőmről nem gondoskodom, mert négy helyre hínak meghalni; azonban hol végzem be ezen utolsó műtétet? nem tudom, s remélem, hogy nem végzem be elébb, mielőtt Európát mégegyszer meg nem látnám, mit talán 1857-ben, legfőbb 1858ban viendek ki.”
1857-ben sokat foglalkozott a magyarországi amnesztia, és esetleges hazatérésének ügyével. Unokahúgának kifejtette, hogy örül a politikai elítéltek részére adott amnesztiának, amely sok menekültnek megnyitotta az utat hazafelé. „De mind ennek nincs reám vonatkozása – állapította meg Mészáros –, mert tudod, hogy én meghaltam, s míg az életnek újra vissza nem adatom, nem kérhetek, nem szabad kérnem, mivel a holtak beszédét nem értik, s én elfeledtem az élők beszédét. A mint látod, a legjobb akarattal sem követhettem tanácsodat. Ily esetben kérni annyi, mint hibáját beösmerni, s ezt csupán azért, hogy engem láss, nem kívánhatod.”
Tiltakozása ellenére unokahúga, Szutsics Amália, 1857 májusában személyesen Ferenc Józseftől kért, eredménytelenül, kegyelmet nagybátyja számára. Júniusban Mészáros megírta unokahúgának, nem helyesli, hogy kegyelme érdekében közbenjárt, mert ő nem fogja egész múltját megtagadni. 1858 végén meg fogja kapni az amerikai állampolgárságot, majd akkor fog hazalátogatni. Ludvigh Jánosnak jelentette ki az amnesztiáról: „Alig hiszem, hogy a felakasztottak közül csak egy is in facie possibuli feltámadhasson”, és helyesli ugyan Hováth Mihály püspök hazatérési szándékát, de jó tanácsként megjegyzi a neves történésznek, „liberális szellemű magyar történelmét jó lesz hátrahagynia”.
1857 augusztusában Mészáros újra elutazott, hogy a „Niagara nagyszerű zuhatagain” gyönyörködjék: ekkor már szilárdan elhatározta, hogy nem fog egyéni kegyelmet kérni az uralkodótól. Bár a jövője kezdett bizonytalanná válni, mivel, mint írta: „tanítványaim jövő évre a collegiumba, tanítványnéim pedig talán a házaséleti járomba – pardon! rózsa láncok közé – jutnak, én pedig ismét a levegőben lebegek”. 1857 decemberében elhatározta, hogy Svájcban fog megtelepedni, ahová: „inkább egészségi állapotom kerget el engem innét, mintsem Amerika megunása, hol annyi jó embert találtam”. Tervéről Antal bátyjának így számolt be.: „Már most új tervvel foglalkozom, tudniillik Európa egyik országába könyvvivő hivatalt ajánlanak, ép azért a honoráriumért, a mellyel itt jutalmaznak.” Vukovics Sebőt szintén tudósítja szándékáról: „1858 szeptemberében amerikai polgárrá válom, s Európába októberben szándékozom menni, ha t. i. pénzem leend, úgy ha Puky Miklós megtartja számomra Genfben az ajánlott nyomdai állomást s átvitet oda.”
1858 januárjától októberig elutazásának előkészületeivel volt elfoglalva, unokahúgának bejelentette, hogy október 15en indul el Amerikából, és először Angliába utazik, hogy Teleki Sándor gróf felesége – Johanka Bikersteth – és anyja, Lady Langdale régi meghívásának tegyen eleget, majd utána foglalja el állását Genfben Puky Miklós nyomdájában.
Közben állampolgárságának ügye is rendeződött, Mády Mészáros Lázár néven 1858. szeptember 15-én megkapta az Amerikai Egyesült Államok állampolgárságát igazoló okiratot. Ennek birtokában váltotta ki azonnal útlevelét, vette meg jegyét az Arábia hajóra, és kapott 1858, október 4-én francia, belga és svájci vízumot. Hajója 1858. október 15-én futott ki a New-York-i kikötőből, s ezzel véget ért ötesztendős amerikai tartózkodása.
Az Arábia 1858. október 25én kötött ki az angliai Liverpoolban, ahová az idős tábornok már nagyon legyengülve érkezett meg. Itt két napot töltött Szabó Imre ezredesnél, és tűrhető állapotban utazott el a Hereford megyei Eywoodba gróf Teleki Sándor anyósához, amiről október 28-án tudósította a Londonban élő Vukovics Sebőt. Egy újabb, október 31-i levelében azt írta barátjának, hogy állapota javult, és néhány napra Londonba megy. Ám a gondos ápolás ellenére november elejére megromlott állapota, a rossz hírt Lady Langdale 4-én, majd 11-én közölte a volt igazságügy-miniszterrel, aki másnap Eywoodba utazott. Ekkor már Czecz János is ott tartózkodott az álmatlanságban szenvedő nagybeteg mellett, akinek haláltusája három napig tartott. Mészáros Lázár egy keddi napon, 1858. november 16-án délután fél hatkor hunyt el Lady Langdale eywoodi kastélyában.
Lady Langdale a halottról két fényképet készíttetett, az egyiket Antal bátyjának, a másikat Amália unokahúgának küldte el. Mészárost utolsó útjára Lady Langdale, Vukovics Sebő, Czecz János és Szabó Imre honvéd ezredes kísérte el, hamvait az eywoodi parktól egy negyedórányira, a Titley helységhez tartozó sírkertben temették el 1858. november 20-án délelőtt.
Mészáros Lázár halálhírét közölték az angol, német és más külföldi lapok, de hazájában az önkényuralom körülményei között szerényen emlékeztek meg róla.
Mészáros nem akart író lenni, mégis számkivetésének keserű évtizedében keletkezett gazdag irodalmi nagytéka. Egy emberi élet töredékei című befejezetlenül maradt életrajzában gyermek- és ifjúkorának eseményeit rajzolja meg. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről, vezető politikai és katonai alakjairól, élményeiről és szerepéről írta meg a Történeti töredékek egy ministeriális életről című terjedelmes emlékiratát. Máig kiadatlan Mészáros Lázár törökországi naplója 1849-1850 tartalmazza 1849. december 31-től 1850. december 31-ig napi feljegyzéseit saját és internált társai életéről. Mészáron 1850 és 1858 között kiterjedt levelezést folytatott neves személyiségekkel és rokonaival, ezekben vázolta a vele történteket és fejtette ki gondolatait.
Életének utolsó hónapjaiban Mészárost erősen foglalkoztatta, hogy halála után mi lesz írásainak sorsa, elhunytával esetleges napvilágra kerülése. Eközben jegyezte meg magáról, hogy „a magyar tudós-társaság ily szegény gyámoltalanokat is számított levelező tagjai közé! Természetesen, helyesen tőn a nevezett tudós-társaság, hogy őt nagy szerencsétlensége után tagja sorából kitörölte, holttá nyilvánította.” Valóban az önkényuralom idején hatósági intézkedésre kihagyták a Magyar Tudományön Akadémia Almanachjaiból a száműzött akadémikusok nevét. Mészáros Lázár neve újra csak az 1861. és 1863. évi kötetekben, az elhun yt tagokról közölt összeállításban szerepelt. Írásait, a cenzúra miatt sok részt kihagyva, Szokoly Viktor 1867-ben három kötetben adta közre:
A Magyar Tudományos Akadémián, melynek levelező tagja volt, a szokásos emlékbeszédet csak a kiegyezés után, 1868-ban mondta el felette Gyulái Pál rendes tag. Ebben megállapította, hogy „Mészáros mindvégig híve marad az 1848-ki forradalomnak, sőt szerepet játszik benne, de inkább a hazafi kötelesség és katonai becsület érzetéből, mint politikai erős meggyőződésből vagy Kossuthhoz való ragaszkodásból”. Méltatva életét és munkásságát leszögezte, hogy benne „kitűnő írói tehetség lappang… Mindenik munkája inkább becses irodalmi mű, mint tisztán történeti forrás”, bár nem tagadja „történetforrási becsét” sem.
Első honvédelmi miniszterünk, Mészáros Lázár honvéd altábornagy, a MTA levelező tagja, hamvai 1858. november 20-ától 133 esztendőn keresztül nyugodtak angol földben, míg 1991. március 15-én délelőtt szülőföldjén, Baján a Rókuskápolnában helyezték el végső nyugodalomra.
Tagadhatatlan tény, hogy Mészáros Lázár tetteivel és munkáival nemcsak a magyar történelembe, hanem tudománytörténetünkbe is beírta nevét. Tanulságos életműve bizonyítja, hogy karddal és tollal szolgálta Magyarország polgári átalakítását. Egyik utolsó levelében írta le:
„Az idő, a szaporább közlekedés, a türhetőleg jobb eszmék terjedése s a positiv és históriai jog fog még egy sui generis független Magyarországot alkotni, csakhogy nem olyat, a melyet a magyar gőg kíván s remél; a „mikor?” a nemzet halhatatlansága mellett másodrangu kérdés.”
