TUDOMÁNYOS KUTATÁS
TUDOMÁNYOS KUTATÁS
Manninger Rezső életútjának vázlatában, sok egyéb tevékenysége mellett, első helyre kívánkozik tudományos kutató és oktató munkája. E két tevékenység – amit most megkísérelünk elkülönítve ismertetni – nála egész életpályája során szorosan összeforrt, mert nemcsak vallotta, hanem eredményesen gyakorolta is a sokat hangoztatott tételt, amely szerint nem lehet jó oktató, aki maga nem végez tudományos kutatást. A saját és az általa irányított kutatások eredményeit folyamatosan beépítette előadásaiba, kézi- és tankönyveibe.
Kutatásainak főbb eredményeit mintegy 200 hazai és 100 külföldi közleményben jelentette meg. Fél évszázados (1912–1963) aktív szolgálata alatt azonban, főként annak későbbi időszakában, munkatársai neve alatt jelent meg sok olyan közlemény, amelynek nemcsak szellemi kezdeményezője, de aktív részese is volt a kézirat végső megfogalmazásáig, anélkül azonban, hogy ezeken neve szerzőtársként szerepelt volna.
Kutatásai, amelyek értelemszerűen nem választhatók el élesen a különböző intézetekben működött munkatársainak és egyes tanítványainak a kutatásaitól, kiterjedtek a fertőző állatbetegségek járványtanának, ezek oktani vonatkozásainak, kórfejlődésének, diagnosztikájának és a védekezés, beleértve a specifikus immunprophylaxis széles körű kérdéseire. Nyugodtan megállapítható, hogy a hazai vonatkozásban jelentős fertőző állatbetegségek között alig van olyan, amellyel munkássága fél évszázada alatt ő vagy munkatársai ne foglalkoztak volna. Az is kitűnik azonban publikációinak részletes jegyzékéből (Magyar Állatorvosok Lapja 1970. 25. köt. 183.), hogy egyes témáknak különös figyelmet szentelt. Közülük többre évek múlva is visszatért, amikor úgy érezte, hogy az ismeretek bővülésével vagy a kutatási módszerek fejlődésével kilátás nyílt a továbblépésre. Ezért – a teljesség igénye nélkül – az alábbi felsorolás nem kronológiai, hanem tematikai csoportosításban kíséreli meg bemutatni azokat a szakmai területeket, amelyeket kutatásaival különösen gazdagított.
Tudományos tevékenységének az értékelésekor figyelembe kell venni, hogy amikor az 1910-es évek elején tudományos munkáját megkezdte, a mikrobiológia (valójában csak a bakteriológia és egy embrionális állapotban levő virológia) Pasteur- és Koch-tanítványok egy viszonylag szűk körének első felfedezéseire alapult. Az immunológiai ismeretek pedig jórészt csak a fertőző betegségekkel kapcsolatos egyes immunjelenségek regisztrálására terjedtek ki, azok mechanizmusának mélyebb ismerete nélkül.
Közleményeiből kitűnik, hogy szakmai működésének kezdetétől foglalkoztatta a szerológiai (1914–1920, 1929–1947) és az allergiás (1920–1964.) diagnosztikai eljárások mechanizmusa, valamint e próbák specificitásának és ezzel megbízhatóságuknak a javítása. Vizsgálta a komplementkötési próba használhatóságát a juhhimlő és a malleus diagnosztizálására, különös tekintettel a ló- és a sertésvérsavók komplementellenes hatására. Később a szarvasmarha-állományok gümőkór-mentesítése érdekében vizsgálatokat végzett (Buzával, 1937) a szintetikus táptalajon elszaporított baktériumokból előállított tuberkulin hatásmechanizmusáról, majd irányította azokat a vizsgálatokat, amelyek tisztított és standardizálható (PPD = purified proteinderivate) tuberkulinkészítmény bevezetéséhez és a vele végzett intradermális próba elbírálásának egységesítéséhez vezettek (1964).
A járványtani tanszéken Hut˙ra és Jármai vizsgálatait folytatva és elmélyítve, évtizedeken át, több munkatársával, doktorandusokkal és aspiránsokkal foglalkozott a Bacillus anthracis, a lépfene kórokozójának a tulajdonságaival. Különösképpen a tenyészetekben mutatott fenotípusos és genotípusos bélyegeknek a kórokozó képességgel való összefüggései érdekelték. E vizsgálatok tisztázták többek között a baktérium buroktermelő és hemolizáló képességének genetikai és környezeti feltételeit (Buzával, 1940). Ezeknek a kutatásoknak az eredménye alapot szolgáltatott a lépfene elleni immunizálásra használt vakcinatörzsek és a forgalomba került vakcinák ártalmatlanságának és hatékonyságának korszerű és megbízható ellenőrzésére (1948). A Bacillus genus egyéb tagjai és a Bacillus anthracis között pl. a buroktermelő képességnek egyik fajról a másikra való átvitele tekintetében sikeres hibridizációs kísérleteket végzett. Ezek eredményei akkoriban (1962), a baktériumgenetika hajnalán, eredeti és új megállapítások voltak.
Már a korai éveiben (1912–1922) kezdett foglalkozni a Salmonella-baktériumok tulajdonságaival és az általuk okozott betegségek diagnosztikai, kórtani és védekezési kérdéseivel. A sertésparatyphus esetekből izolált baktériumtörzsek biokémiai és antigéntulajdonságainak a vizsgálatával a törzsek meghatározásához és besorolásához nyújtott adatokat. A párhuzamos oktani és kórtani vizsgálatok (1925–1940) az önálló malacparatyphusnak a paratyphusszal szövődött sertéspestistől való elkülönítését világították meg. E témakör iránti különleges érdeklődésére utal, hogy mindkét akadémiai székfoglalójának a tárgyát e kutatásainak az eredményeiből választotta (A paratyphus bacillusok systematikája, különös tekintettel a suipestifer csoportra, 1928; illetve A paratyphus-C-fertőzés járványtana, 1940).
A baromfi-salmonellosisok területén kutatásai tisztázták a csirkék ún. fehér hasmenésének és a tyúktyphusnak a járványtanát és kórfejlődését (1921–1933). Kutatásai alapján javaslatot tett az intenzív baromfitenyésztésnek jelentős károkat okozó fertőzöttség felszámolására, és a tenyészállományok fertőzésmentességének szerológiai és bakteriológiai eljárásokkal való folyamatos ellenőrzésére. Lényegében ezek a felismerések vezettek az ország baromfiállományának a typhusmentesítéséhez.
Kutatásai során ismételten visszatért a baromficholerát okozó Pasteurella multocida törzsek virulenciájának a kérdésére és a különféle virulenciájú törzsek okozta betegségek járványtani, klinikai képére (1915–1939. 1943).
Számos tanulmánya jelent meg a környezeti hatások szerepéről egyes, ún. feltételesen kórokozó baktériumok kórhatására, és az általuk okozott betegségek kórfejlődéséről, pl. a sertésorbánc, a mirigykór, a malacparatyphus és az újszülöttek septikaemiája esetében. Rámutatott a kedvezőtlen meteorológiai körülmények, valamint a tartási és takarmányozási ártalmak együttes halmazatban érvényesülő káros hatásának befolyására e betegségek kirobbanásában. Elemezte az epiphyta baktériumok okozta endemiák dinamikáját. Bizonyította, hogy fertőzési lánc kialakulásakor a legvirulensebb kórokozók válogatódnak ki, amelyek már normális ellenálló képességű egyedeket is meg tudnak betegíteni (1925–1932, 1949).
Később inaktívált vakcinát dolgozott ki a sertésorbánc ellen (1949), amely azóta is forgalomban van. A vakcina hatékonyságának a fokozására munkatársaival (Gelenczei és Szent-Iványi, 1951) vizsgálta a sertésorbánc-baktérium antigénszerkezetének és immunizálóképességének az összefüggéseit. Az ország egész területéről összegyűjtött baktériumtörzsek tipizálása alapján kiderült (Szent-Iványi, 1952), hogy az inaktivált vakcina bevezetése előtt az országban alkalmazott, virulens baktériumtörzzsel és hiperimmun szérummal végzett egyidejű oltás a virulens (A-típusú) sertésorbáncbaktériumok terjesztéséhez járult hozzá, miközben immunitást nyújtott az oltott egyedeknek. Az inaktivált vakcina bevezetése és az élőcsírás vakcinának a forgalomból való kivonása – valószínűleg az intenzív sertéstartási módszerek elterjedésével egyetemben – a sertésorbánc-baktérium tünetmentes hordozásának a visszaszorításához vezetett az országban, különösen a nagyüzemi állományokban (Kucsera, 1957, 1977). E jelenségnek túl a népgazdasági jelentőségén közegészségügyi jelentősége sem hanyagolható el, ismerve, hogy az Erysipelothrix rhusiopathiae, a sertésorbánc kórokozója az embert is megbetegíti. Korábban a virulens „kóranyaggal” végzett oltáskor szenvedett véletlen sérülések következtében, állatorvosok kezén gyakran keletkezett e baktérium okozta bőrgyulladás (erysipeloid) és súlyosabb esetekben ízület- és szívbelhártya-gyulladás.
Manninger Rezső több évtizeden át ismételten visszatért a szarvasmarha-gümőkór egyes oktani és diagnosztikai kérdéseinek a tisztázásához, az állományok Mycobacterium bovis fertőzöttségtől való mentesítésének az elősegítése érdekében. Kutatási eredményei alapján rámutatott, hogy a vakcinázás nem segíti elő, sőt késlelteti a végső cél, az állományok fertőzésmentességének az elérését (1932–1939, Kemenessel, 1954).
Miközben hangsúlyozta a szarvasmarha-állományok gümőkórtól való mentességének közegészségügyi (1925, 1940) és népgazdasági (1939, 1964) előnyeit, konkrét esetek alapján mutatott rá pl. a kutya (1926) és a sertés (1938) gümőkórjának a szerepére a fertőzési lánc fenntartásában. Orvosoknak tartott előadásokon és az orvosi szaksajtóban fejtette ki az állatok és az ember gümőkórjának járványtani kapcsolatait (1939, 1940, 1942), hogy megnyerje az orvosi kar illetékes tagjait a közös célok elérésére. Hangsúlyozta, hogy a szarvasmarha-állományok gümőkórtól (és háziállatok egyes más fertőzésektől) való mentesítése csak minden érdekelt fél (az orvosok, az állattenyésztők, az állattartók és gondozók, valamint a mezőgazdaság irányításában dolgozók) tudatos együttműködésével vezethetnek sikerre. Ennek érdekében maga is, szóban és írásban, széles körű felvilágosító munkát folytatott saját, valamint a külföldi kutatási eredmények megismertetésére. Megjósolta, hogy a szarvasmarhaállományok gümőkórtól való mentesítésével elfog tűnni a Mycobacterium bovis okozta fertőzöttség az egyéb házi és a vadon élő állatokból, de a fertőzött és klinikailag gyógyult, rehabilitált emberek még hosszú évtizedeken át veszélyeztethetik majd a már mentesített állatállományokat. A hazánkban 1980-ra befejezett gümőkórmentesítés Manninger bölcs előrelátását meszszemenően igazolta. Jelenleg – a talán évtizedekkel korábban állatoktól, főként szarvasmarháktól fertőződött és a kóros folyamatok időnkénti aktiválódása miatt – időnként Mycobacterium bovist ürítő emberek jelentik a gümőkórmentes szarvasmarha-állományokra a legveszélyesebb fertőzési forrást.
A szarvasmarha-brucellosis járványtanával, kórjelzésével és a védekezés higiéniai és specifikus megelőzési kérdéseivel ugyancsak ismételten foglalkozott (1917–1956).
A nagyüzemi szarvasmarha- és sertésállományok kialakításakor figyelmeztetett a brucellosis („a fertőző elvetélés”) okozta veszélyekre. Minthogy nem sikerült elérni, hogy csak a brucellás (és gümőkóros) fertőzöttség figyelembe vételével alakítsanak ki párhuzamosan fertőzött és nem fertőzött nagy állományokat, kezdeményezője volt a külföldön bevált, Buck-féle B19 jelű attenuált Brucella abortus törzsből készült vakcina hazai alkalmazásának (1947). Rámutatott azonban e vakcinázásnak – népgazdasági előnyei mellett a korlátaira, sőt hátrányaira is. Figyelmeztetett arra, hogy a vakcinázástól csak akkor várható eredmény, ha az az állatmozgatás szigorú ellenőrzésével és a tehenek izolált és a higiéniai követelményeknek messzemenő figyelembevételével lefolytatott elletésével párosul. A brucellosis elleni vakcinázással kapcsolatban fejtette ki azt a több vonatkozásban általánosítható véleményét, hogy az állatállományok immunizálásának van egy lélektani hátránya, amely abból származik, hogy az állattartóban állománya teljes védettségének a tudatát keltheti. Ez gyakran oda vezet, hogy elhanyagolja az általános higiéniai és járványvédelmi intézkedések betartását. Ezt a hatást pedig éppen a brucellosis és más olyan betegségek elleni védekezésben, amelyek ellen a vakcinázás csak mérsékelt védelmet nyújt, széles körű felvilágosítással ellensúlyozni kell (1953).
Bár nem érhette meg a brucellamentesítési program gyakorlati befejezését, annak tervszerű előrehaladása megnyugvással töltötte el, mert útmutatásai helyességét a gyakorlati eredmények még életében igazolták, és a szarvasmarha- és sertésállományok brucellamentesítésével párhuzamosan, különösen az 1980-as évek kezdete óta, az emberi brucellafertőzöttségek száma is országosan jelentősen csökkent.
A lovak ún. havivaksága (iridochorioidocyclitise), főként az állatkereskedelemmel kapcsolatos szavatossági esetek, megoldásra váró kérdéseket vetettek fel. A sebészeti és szemészeti tanszék vezetőjével, Berrár Mihállyal szemléletesen demonstrált vizsgálatsorozatban a belső szemgyulladás kórfejlődésének allergiás túlérzékenységgel kapcsolatos eredetére alapvető megállapításokat tett (1929–1930). Az allergiás túlérzékenység leptospirás fertőzöttséggel való gyakori kapcsolatát külföldi kutatók később igazolták, és ezt a tanszéken a háziállatok leptospirosisaival kapcsolatos széles körű kutatások keretében is megerősítették (Kemenes és mtsai, 1960).
A vírusok okozta fertőző állatbetegségek közül a sertéspestis témakörét eredetileg tanítómesterétől, Hut˙ra Ferenctől „örökölte”, aki Köves Jánossal a sertéspestis elleni szérum termelésére még 1907-ben megalapította Kőbányán azt a Járványtani Laboratóriumot, amelyből 1912-ben a Phylaxia Szérumtermelő Intézet fejlődött ki, és amelynek szakembereivel Manninger is mindvégig szoros szakmai kapcsolatot tartott fenn. A sertéspestis a múlt század végén Amerikából történt behurcolását követően, több évtizeden át a sertéstartásnak hazánkban is egyik legnagyobb gazdasági károkat okozó fertőző betegsége volt. Ez a betegség Manningert is gyakorlatilag folyamatosan foglalkoztatta. Vizsgálta a vírus immunizáló képességét, a betegség kórfejlődését és járványtanát, továbbá a különféle specifikus megelőző eljárások hatékonyságát, valamint a vírusfertőzéshez társuló szövődmények oktanát és ezek differenciáldiagnosztikáját. A sertéspestissel kapcsolatos kutatásai közül különösen figyelemre méltók az ún. szimultánoltás (virulens vírus + immunszérum egyidejű befecskendezése) immunológiai körülményeivel és hatékonyságával kapcsolatos, valamint az immunis kocák malacainak kolosztrális passzív immunitására vonatkozó megállapításai (1931–1948).
Kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy a sertéspestis okozta károktól véglegesen csak a vírusnak szigorú állategészségügyi intézkedésekkel végzett eliminálásával lehet megszabadulni. Ezért kezdeményezte és üdvözölte a virulens vírus aktív immunizálásra való felhasználásának az eltiltását (1948). Később munkatársaival részt vett előbb az inaktivált vírust tartalmazó ún. kristályibolya, majd a házinyulakon végzett passzálással attenuált (lapinizált), főként az ún. kínai (C = Chinese) törzs immunizáló képességének az értékelésében (Mészáros, 1958; Bognár és Mészáros, 1963). Ez utóbbi vakcina szolgált annak az akciónak az előkészítésére amely végül – Manninger eredeti intenciója szerint – igazgatási rendszabályok következetes alkalmazásának köszönhetően, az 1960-as évek közepére megszabadította az ország sertésállományát e hat évtizeden át legkártékonyabb fertőző betegség kórokozójától. Minthogy több nyugat-európai és tengerentúli országban továbbra is gondot okoz ez a betegség, a hazai mentesítéssel kapcsolatos tapasztalatok iránt jelenleg is élénk érdeklődés nyilvánul meg (Szent-Iványi, 1984).
A juhhimlő tekintetében kutatásai átütő sikert hoztak. Ez az Észak-Afrikában és a Közel- és Közép-Keleten jelenleg is súlyos veszteségeket okozó betegség korábban nálunk is széles körben előfordult. Manninger felismerte, hogy a kórokozó folyamatos fenntartásában a juhászok tudatos tevékenysége játszik meghatározó szerepet. A juhászok ugyanis megfigyelték, hogy az újszülöttkorban bőrbe fertőzött bárányok (nyilván a kolosztrális védelem hatására), többnyire a fertőzés helyére korlátozódó bőrelváltozások árán, tartós védettségre tesznek szert. Ezért a tavasszal születő bárányokat az előző évben himlős birkák szöveteiből gyűjtött és elásva tárolt nyirokkal, a skarifikált bőrbe oltották (ovinázták). E beavatkozás megvédte a bárányok nagy részét a gyakran halálos lefolyású betegségtől, de egyben folyamatosan fenntartotta a virulens vírust az állományban, és veszélyeztette az ilyen állományokkal érintkező, nem oltott juhokat.
Manninger a juhhimlő ellen – juhok bőrében elszaporított vírusból – inaktivált vírust tartalmazó oltóanyagot készített (1948), amelynek forgalomba hozatalával egy időben el lehetett tiltani a virulens vírussal való oltást. Így igazgatási intézkedésekkel, rövid időn belül az ország juhállományát sikerült mentesíteni a juhhimlő vírusától.
Munkatársaival, Csontos Józseffel és Sályi Gyulával (1939, 1962) vizsgálták a sertéshimlő oktanát és járványtanát. Elsőkként írták le a szakirodalomban, hogy sertésekben, főként malacokban kétféle himlővírus okozhat betegséget. Ezek egyike a vaccinia vírus, amely többnyire ún. „konyhamalacokon” fordult elő vakcinázott gyermekekkel való közvetlen érintkezésük következtében. A másik a sertés „saját” himlője (mai nevén Suipoxvírus) okozta betegség, amelynek a kórtanát és járványtanát ők ismertették először a szakirodalomban. Megállapításaikat hazai gyakorló állatorvosok alátámasztották és kiegészítették (Domán, 1962, 1969). Külföldi kutatók csak évtizedekkel később közöltek e felismeréseket megerősítő megállapításokat.
Ismételten foglalkozott a ragadós száj- és körömfájás vírusával és a betegség elleni oltóanyag kidolgozásának kérdéseivel. Először mutatott ki genetikai típusváltozást száj- és körömfájás vírustörzsön (Lászlóval, 1930; Mészáros, 1954). Vizsgálta az immunitástani viszonyokat átvészelt és vakcinázott állatokon (1938–1941). Amikor 1950-ben Nyugat-Európában gyorsan terjeszkedő ragadós száj- és körömfájás járvány tört ki, bölcs előrelátással egyik munkatársával (Mészáros, 1952) a tanszék elkülönített helyiségeiben a betegség laboratóriumi kórjelzésére alkalmas egységet állíttatott fel. Ez látta el – igen nehéz körülmények között – a száj- és körömfájás kórjelzésének a feladatát mindaddig, amíg 1954-ben az Állami Vakcinatermelő Intézet, a vakcinagyártás mellett ennek a betegségnek a laboratóriumi diagnosztikáját is átvette.
Eredeti kutatómunkájukra (Csontossal, 1944, 1949) támaszkodva elsőkként mutatták ki, hogy az akkor „hurutos lóinfluenzának” (mai nevén rhinopneumonitisnek) nevezett betegséget és az amerikai kutatók által ettől különböző kóroktanú bántalomnak tartott, „equine virus abortus”-t = a lovak vírusos elvetélését azonos vírus okozza. Alapvetően új megállapításokat tettek e betegség kórtanáról, tüneteiről és elkülönítő kórjelzéséről. A kérdésről a szakirodalomban és kongresszusokon folytatott hosszas vita után, a korszerű virológiai eszközökkel végzett vizsgálatokkal, nevezetesen a vírus izolálásával és meghatározásával, éppen a hazai kutatókkal vitatkozó amerikai iskola kutatói (Doll és mtsai, 1954) igazolták Manningerék két évtizeddel korábbi megállapításait.
A kialakult nemzetközi vitától és a főként értékes ménesekben tömeges vetélések által okozott veszteségektől sarkallva, tanszékén folytatta a kutatásokat. Az elvetélt csikók májából, éteres kivonással nyert antigénnel, komplementkötési próbát dolgoztak ki a fertőzöttség felismerésére (Bartha, 1954). Ennek a felhasználásával versenylótenyészetekben a fertőzött kancák korai felismerésével és elkülönítésével sikerült a veszteségeket jelentősen mérsékelni (Bartha és Fehér, 1954).
A betegség oktanára és két (légzőszervi és magzatkárosító) kórképére vonatkozó kérdés tisztázásán kívül zavar volt a betegség elnevezésében is. Az illetékes nemzetközi nomenklatúrai bizottság javasolta, hogy influenzának csak orthomyxovírus okozta betegséget nevezzenek. E herpesvírus okozta betegség régi hazai „hurutos lóinfluenza” elnevezését azért sem lehetett fenntartani, mert a lovaknak is van orthomyxovírus okozta influenzája, amelyet világszerte lóinfluenzának neveznek. Közben a nemzetközi irodalomban elterjedt az amerikai kutatók által (Doll és mtsai, 1957) javasolt „rhinopneumonitis” elnevezés. A további félreértések megelőzése érdekében – kifejtve ennek az elnevezésnek az egyoldalúságát – Manninger javasolta átvételét a hazai szakirodalomba is (1958).
A háziállatok veszettségének kórjelzése és az ellene való specifikus prophylaxis tekintetében magyar kutatók, főként Hőgyes, Preisz és Aujeszky nemzetközileg is jelentős megállapításokat tettek. Manninger mind kutatási, mind szervezési téren fontos szerepet játszott abban a nemzetközileg is kezdeményező munkában, amelynek az eredményeképpen Magyarországon az 1930-as években, Európában elsőként a kutyák kötelező vakcinázásával és szigorú kutyarendtartás bevezetésével, az akkori ún. urbanus (települési) veszettségtől mentesítették az országot (1938). A második világháború végén oltóanyaghiány és az igazgatási intézkedések végrehajtásának a nehézségei miatt a folyamatos akció átmenetileg megszakadt. Újra jelentkeztek megbetegedések, főként kutyákon, de embereken is. Csakhamar sikerült azonban a korábbi kedvező járványhelyzetet helyreállítani és a lakosságot fenyegető veszélyt elhárítani (1950).
Ezeknek az eredményeknek a jelentőségét hangsúlyozza, hogy a magyar tapasztalatokat számos más országban is átvették. Minden olyan országban, ahol a kutyák terjesztette urbánus veszettség fordul elő, még jelenleg is a mi tapasztalatainkra épülő intézkedésekkel érnek el – elsősorban a közegészségügyet szolgáló – eredményeket.
Hazánkban, mint általában az európai és egyes tengerentúli országokban, a második világháború idejében a járványhelyzet gyökeresen megváltozott. Északi határunkat 1954-ben érte el a silvaticus (erdei) veszettség Európa nagy részére kiterjedt hulláma. Részben a külföldi tapasztalatok alapján, Manninger ismételten felhívta a figyelmet ennek a vadon élő állatok, főként a rókák által terjesztett járványformának a sajátosságaira és közegészségügyi veszélyeire (1966, 1968). A kérdést olyan fontosnak ítélte, hogy élete utolsó nyilvános előadását is, 1967 decemberében a veszettség elleni védekezés aktuális állategészségügyi és közegészségügyi feladatairól tartotta.
Az Aujeszky-féle betegséggel kapcsolatos saját vizsgálatai (1936–1943) inkább csak differenciáldiagnosztikai következtetései miatt érdemelnének említést. A hazai kutatások nemzetközi elismertetéséért gyakran folytatott következetes törekvéseinek azonban éppen ez a betegség jó példája. Nemzetközi fórumokon sikerült elérnie, hogy a korábban „álveszettség”-nek (pseudorabies, Pseudowut) nevezett betegség megjelölésére a szakirodalom – legalábbis Európában – ma már mindenütt az Aujeszky-féle betegség elnevezést használja. Különös diplomáciai készségére vall ezzel kapcsolatban, hogy nemzetközi fórumokon széles körű orvostörténeti kutatásai alapján sikerült bizonyítania, hogy e vírusfertőzöttséget „mad itch” néven Amerikában és „Juckpest” néven Németországban már jóval azelőtt leírták, hogy Aujeszky Aladár 1902-ben hazánkban állatkísérletekben egyértelműen elkülönítette a veszettségtől, amellyel korábban gyakran összetévesztették. Aujeszky felfedezésének a közlése után ugyanis a nemzetközi szakirodalomban olyan vélemények láttak napvilágot, amelyek szerint feltételezték, hogy ennek a betegségnek a vírusa Magyarországról terjedt volna el más országokba.
Amikor az ő határozott kívánságára munkatársai a tanszéken az 1950-es évek közepén létrehozták az ország első állatorvosi szövettenyésztéses víruslaboratóriumát, többek között az Aujeszky-féle vírussal is végeztek tanulmányokat. Ennek a munkának egyik korai és a gyakorlati védekezés szempontjából igen jelentős eredménye volt a nemzetközileg első, sertések immunizálására alkalmas attenuált Aujeszky-vírustörzs előállítása (Bartha, 1961). A Bartha-féle K/61-es vírustörzset a mai napig széles körben használják vakcinatermelésre, és ezt a törzset az Aujeszky-vírussal kapcsolatos hazai és külföldi molekuláris genetikai kutatások referenciatörzsévé is választották.
A fent említett témákon kívül tanulmányai jelentek meg a roncsoló orrhurutról (1928), a lovak fertőző kevésvérűségéről (1938), a fertőző sertésbénulásról (1941) és munkatársaival együtt egy sor újabban felismert vírusos betegség első hazai megállapításáról.
A Manninger Rezső kutató tevékenységéről szóló bármilyen rövid összefoglaló tárgyilagosságához kétség férhetne – ami nem volna méltó e nagy egyéniség és gondolkodó sok eseményt előre megjósoló ténykedéséhez –, ha nem említenénk meg két olyan témát, amelyekben az idő nem igazolta feltevését, illetve amelyben többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült átütő eredményt elérni. Megemlítjük ezeket még akkor is, ha ezek száma és jelentősége eltörpül kivételesen gazdag kutatói életműve és annak meghatározó szerepe mellett.
Az akkori kezdetleges virológiai módszerekkel elért eredmények alapján, és főként a klinikai és kórtani hasonlóságra alapozva, az Európában az 1930-as években elterjedt baromfipestist (a newcastlei betegséget), a század elején itt honos ún. klasszikus baromfipestis típusváltozatának gondolta (1936). Ma tudjuk, hogy az előbbit egy paramyxovírus, az utóbbit pedig egy influenza-A-vírus okozza.
A másik betegség, amelynek az oktanával Manninger és munkatársai, valamint számos más hazai és külföldi kutató egyaránt évtizedeken át nem boldogult, a ma sertésdysenteriának (korábban a sertések fertőző gyomor- és bélgyulladásának) nevezett betegség volt. A kórbonctanilag és kórszövettanilag egyértelműen jellemzett (Hegyeli és Hirt, 1942) és a gyakorlatban széles körben elterjedt betegség okozójaként – egy korábbi gyakorlati megfigyelés alapján (Manninger és Csontos, 1942) – a Manninger-iskola számos tagja (beleértve e sorok szerzőjét is), éveken át vírustermészetű kórokozót keresett, míg holland kutatók nyomán (1968) a ma már jól ismert anaerob Treponema hyodysenteriae oktani szerepe nem tisztázódott. Ezek a kutatások sem voltak azonban hiábavalók, mert egy sor olyan kapcsolódó kérdés megoldását szolgálták, amelyek, ha nem is az áhított, de egy sor más enterális vírus izolálásához és szerepük tisztázásához vezettek (Szent-Iványi, 1965). A betegséggel kapcsolatos kutatás „örökségét” tanszékén – most már a kórokozó ismeretében – későbbi tanítványai eredményesen folytatták (Molnár, 1977–1988).
Manninger Rezső kutató tevékenységét mindenkor a célra orientált logikus munkahipotézisre vagy – nagyon gyakran – az állatorvosi gyakorlat által felvetett kérdések megoldására irányuló következetes törekvés jellemezte. Kutatási eredményeit szigorú következetességgel értékelte, és azok elfogadtatásáért, ha kellett, nemzetközi fórumokon is szívósan és meggyőzően érvelt.
Tudományos publikációinak és könyveinek különös értéke az írásaira általában oly jellemző tömör, szabatos, de fordulatokban gazdag és ezért olvasmányos fogalmazás. Magyar, német és francia írásainak olvasásakor érezhető, mennyire uralta ezeket a nyelveket, alkalmazta a kifejezésmód minden finomságát, miközben őrködött a nyelvek tisztasága felett. Tudatosan kerülte a felesleges idegen kifejezéseket. Az orvosi nyelvben elburjánzott idegen kifejezéseket a nyelvi igénytelenség, sőt a nyelvi műveletlenség jelének tekintette. Írásai jó példát mutatnak arra, hogyan lehet olykor bonyolultnak látszó kórtani vagy immunológiai történéseket is szabatos magyarsággal megfogalmazni anélkül, hogy az mesterkéltnek hasson.
