BEVEZETŐ MOZAIK
BEVEZETŐ MOZAIK
1968-ban néhány levél került elő egy megsárgult öreg borítékból, amelyeket Lóczy Lajos írt édesanyjának Triesztből. Az első levél keltezése 1877. dec. 1. „Ma reggel jól és kellemesen megérkeztünk ide. Az út jól telt…” A továbbiakban kedves, megható sorokban számol be tervezett ázsiai kutató útjuk előkészületeinek sok kisebb-nagyobb bajáról és gondjáról. Azután megnyugtatásul közli, hogy „a poggyász már itt van; a hajó egy gyönyörű három árbocos gőzhajó a kikötőben horgonyoz. Most etetik szénnel; 4-én indul délután órakor.” A hajó neve, amivel gróf Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedíciója elindult: Philade* volt.
Lóczy levelében ezt a nevet írja. Széchenyi naplójába a Polluce nevet jegyezte be.
Amikor kezembe került ez a levél, az elhalványult írásból, egy világhírű utazás és egy éppen útjára induló világhírű hazánkfia történetének első adatait olvastam. Liszt Ferenc és Bartók Béla a zene, Semmelweis Ignác az orvostudomány, Eötvös Loránd a fizika, Kőrösi Csoma Sándor és Stein Aurél a felfedezetlen világrészek kutatói jelzik azt az utat, amelyen 1877 őszén az alig 28 éves Lóczy Lajos elindul, hogy egy évszázad múltán majd neve egysorban szerepeljen nemzetünk említett büszkeségeivel.
Volt azután abban a vékony borítékban Lóczy Lajosnak még egy másik levele. Pulszky Ferenchez, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójához írta 1880 tavaszán. Azzal kezdte : „Utazásunk felfedező része be van fejezve és ezért sietek vissza a hazába feladatom második részét, a gyűjtött anyag feldolgozását mielőbb megkezdendő.” Megírja, hogy útja közben az a tudat kísérte, „hogy jót s nemzeti hasznot sikerül létesítenem, és most szép eredményeket hozok. Kevés szaktársam gyűjtötte volna ezeket oly körülmények közt mint én, ez biztos hitem”. Az egyébként rendkívül érdekes részleteket tartalmazó levél végén jelzi, hogy útjának befejezése április végére várható. Valójában 1880. május 1-én érkezik haza.
Két év esik az édesanyjához és Pulszkyhoz írt levelek közé . De micsoda két év!
Egy Arad vidéki faluból, egy szőlővel teleültetett napsütötte hegyhát családi lakóházának melegéből indult kelet-ázsiai útjára, és amikor élete végső nyugvóhelyére érkezik, az ugyancsak a magyar föld szőlővel és gyümölcsfákkal beültetett faluja a Dunántúlon. Hazája földjéről indult és útja itt is ért véget, de közben az egész világot meghódította, idegen szíveket nyert meg nemzetének, kelet és nyugat hajtott zászlót előtte.
Csak végig kell tekintenünk ennek a szeretetre méltó szerény tudósnak az életén. Seregestől akad példa elég, amely az előbbi néhány sort megvilágítja. Megvilágítja? Feledhetetlenné kovácsolja, a lelkünkbe égeti.
Egykori munkahelye, a Magyar Állami Földtani Intézet, 1969 nyarán ünnepelte alapításának 100 esztendős évfordulóját. Az első, évszázados jubileumot, amelyet hazai tudományos kutatóintézet megért. A földtan tárgya az egész Föld, és így érthető ha számosan érkeztek a világ minden sarkából. Átnyújtotta hazája üdvözletét az indiai Földtani Szolgálat képviselője, B. C. Roy is, aki arról beszélt, hogy 1883. május hó 2-án a Magyarhoni Földtani Társulat szakülésén Lóczy Lajos hívta fel a világ szakembereinek figyelmét először arra a tényre, hogy a Himalája déli lejtőjén az ősi gneisz rétegek a náluk fiatalabb üledékekre vannak rátolódva. Lóczy az Alpokban gyűjtött tapasztalatai alapján egy óriási földredő létezésére utalt, amelyben a gneisz 25 km szélességben takar fiatalabb képződményeket. Később Haug és Argand, a takaróelmélet kitűnő szakemberei csodálattal emlékeznek meg erről a megállapításról.
1918-ban napfényes déli órában, egy villamoskocsi alacsony ajtajára támaszkodva néztem a városligeti Stefánia út megállójánál várakozó utasokat. Mellettem a peronon apám állott. Egyszerre megérintette a karom és szemével egy görnyedt háttal álldogáló, őszhajú, feketeruhás alakra intett.
– Nézd – szólott. – Az ott Lóczy Lajos.
A név, amely tiszteletadást megkövetelően sugárzott felém egyúttal az elektromos ütés erejével villant át rajtam.
A kocsi tovább robogott. Néma megrendülésem és valami kimondhatatlanul felemelő, gyermeki szívemet megdobogtató érzés maradt emlékül a számomra. Azzal a sok-sok történettel együtt, amit apám mondott el, akinek Lóczy tanára volt és aki Lóczyt, mint minden tanítványa, szinte megfoghatatlan szeretettel tisztelte.
