A KELET-ÁZSIAI UTAZÁS
A KELET-ÁZSIAI UTAZÁS
Lóczy 1877. december 4-én indult Triesztből a Lloyd társaság hajójával, és 29 hónap múltán, 1880. május 1-én érkezett vissza Budapestre.
Ez az út döntő volt későbbi életére, emberi és szakemberi fejlődésére, önkritikai érzékének kialakulására. Az a hosszú idő, amely alatt később útjának eredményeit megérlelte, azt bizonyítja, hogy komolyan vette a vállalt feladatokat.
Szeretném az olvasó elé idézni e néhány sornak kiegészítésére azt a találó, tömör arcképet, amelyet egykori munkatársa, Cholnoky Jenő örökített meg róla: „Közepes, inkább alacsony termete, sötét, napégette bőre, kicsiny, szinte törökösen befoglalt bogárfekete szeme, erős orra, gyér bajusz és szakáll növése volt. Impulziv, egyenes, őszinte modora, határtalan vendégszeretete és hozzáférhetetlenül puritán becsületessége a jellemző sajátságai.”
Így idézzük magunk elé, amikor elindulunk nyomdokán, keletázsiai útját követve írásaiban, levelezésében és naplóiban. Asztalomon feküsznek egymás mellett ezek a naplók. Tulajdonképpen alig tenyérnél nagyobb, keményfedelű füzetek és zsákvászonba kötött jegyzőkönyvek, kerek egy évszázaddal ezelőtt papírra vetett, ceruzával és tintával rótt sorok. Megható sorok. A lélek kifényesedik a visszaemlékezéstől, miközben a szem lassan rója útját a szinte mikroszkopikus kicsinységű betűk kusza vonalain. Aki az életbe induló fiatal Lóczy Lajos jellemét, tudását, egész emberi mivoltát szeretné megismerni, tökéletes bizonyítékot lát maga előtt a vékony rizspapírlapok kopott, elmosódó írásaiban. Az egyiken a tibeti ábécé számunkra rejtélyes ákom-bákomjai, a másikon térképvázlat és földtani szelvény finom ceruzarajzai, a harmadikon kínai alakok népviseletük megindítóan egyszerű öltönyeiben, a negyediken földmíves eszközök és mint a bejárt kelet-ázsiai tájak rizsültetvényeinek párhuzamos sorai, úgy húzódnak a rajzok között, a rajzok fölött és alatt Lóczy kézírásának soha félre nem ismerhető, jellegzetes betűfonalai.
A közismert hajóút szokásos állomásait érintve, az expedíció megérkezik Bombaybe, ahonnét Lóczy Calcuttába ment, a bengáliai Ázsiai Társaság könyvtárának tanulmányozására. A könyvtár dzsungelében felfedezte az Ázsia-kutató Kőrösi Csoma Sándor elveszettnek hitt önéletrajzi kéziratát és megerősödött elhatározása, hogy Kőrösi Csoma útját követve megkísérli elérni Tibetet.
Saját költségére nekivágott az útnak. Calcuttából 4 nap alatt jutott el Darjeelingbe, ahol felkereste Kőrösi Csoma sírját, azután elment a kerület kormányzójához, Lewn angol őrnagyhoz. Az őrnagy levelet adott Lóczynak, a kalimpungi angol közigazgatási tiszthez, Retcheehez, hogy legyen segítségére. Lóczy ezzel az írásos rendelkezéssel indult tovább az angol fennhatóság alá tartozó utolsó nagyobb városba, Kalimpungba. Ez a hely már közel fekszik a sikkimi szabad fejedelemséghez, amely viszont Tibettel határos. Lóczy nemcsak messzemenő támogatást kapott Retchee-től, hanem kitűnő, mindenre elszánt útitársat is. Az ő segítségével jutott a szabad sikkimi fejedelemség területén át a tibeti határig.
Ötven teherhordóval indultak. Két hétig lovagoltak törpe hegyilovakon, másutt jakháton tették meg az utat, vadállatcsapásokon és hegyi ösvényeken. Lóczy nagy lelkierővel győzte az út rendkívüli fáradalmait. Közben gyűjtött és térképezett. Feljutott a 4423 m magasan fekvő Dselep hágóra, légvonalban alig 250 km-re Lhaszától.
Ezen a hágón alig 25 év múlva, 1903-ban fog átvonulni Sir Francais Edward Younghusband angol kapitány 2000 emberével Lhaszába. Lóczy viszont a földrajzi irodalomban emeli világhírre ezt a hágót, mert feltérképezi és földtani megfigyelésekkel jellemzi a hatalmas háromszöget, amely itt Bhután, Sikkim és Tibet egybeszögeléséből alakul.
Gondolatban Lóczy mellett időzünk. Lelkesedése határtalan. Ezekben a szavakban foglalja egybe, amit érez: „Lebilincselt az a panoráma, amely a bhutan-sikkim-tibeti határ hóvonal feletti gerinceiről és csúcsairól szétterült előttem, ahonnét leláttam a 3000 m mélyen fekvő bengáliai Alföldre. Észak-északkelettől – északnyugatig a földkerekség legmagasabb hegyormaira, Kincsencsungra, Donkiara, Csomolarira esett tekintetem, különösen a 8000 m fölé emelkedő Kincsencsung vésődött életem fogytáig, mint a legszebb, valaha látott kép az emlékezetembe. Egyik csúcs sem fekszik 80 km-nél távolabb a hármas határcsomótól, amelyen jártam. Ehhez hasonló nagyszerű havasi panoráma nincs több a Földön.”
Felderítette, hogy a Himalája fő hegyvonulata mögött egy addig ismeretlen, második hatalmas hegység húzódik. Berajzolta térképébe és a Transzhimalája nevet jegyezte mellé. Hosszú évek múlva Sven Hedin más oldalról szerencsésen eljutva a hegységbe, szintén Transzhimalájának nevezte a roppant vonulatot. A Royal Geographycal Society kételkedve a hegység létezésében Lóczyhoz fordult, hogy döntené el a kérdést. Lóczy igazat adott Sven Hedinnek, de megjegyezte, hogy útitérképébe korábban ő is ugyancsak Transzhimalája néven rajzolta be a hegységet.
Útjának további jelentős eredménye volt, hogy felfedezte a sikkimi takarót. Azt észlelte, hogy a földkéregmozgások az idősebb rétegeket sok kilométer hosszúságban rátolták a fiatalabbakra, ugyanis a fiatalabb korú rétegek alul helyezkednek el, felettük pedig a jóval idősebb fillit, maid a gneisz következik.
A dolog azért is érdekes, mert ezt a fordított sorrendet már a darjeelingi kerület geológusa, Malet is leírta 1875-ben, de ő a gneiszt tartotta a legfiatalabbnak, és tiltakozott az ellen, hogy fordított rétegsorrendről lenne szó. Eszébe se jutott a rátolódás magyarázata. Negyedszázad múlva az angol katonai expedíció geológusa, Hayden H. a területen a rétegrátolódásoknak már más világos példáit is ismerteti. A legújabb megállapítások szerint, a rátolódás eléri a 70 km-t.
Olvasva Lóczy útleírását, elképedünk a hegy- és vízrajznak olyan részletekbe menő leírásán, amely egy jól felszerelt expedíciónak is becsületére vált volna. A hegységek, kiemelkedő csúcsok és magaslatok, völgyek és folyók lefutásai, tengerszemek és nagyobb tavak bejegyzései, hajdani gleccserek cirkuszvölgyeinek (köralakú gleccser vájta völgyek) megfigyelése, a magasságmérések nagy száma elkápráztatnak bennünket. Pedig ekkor már nincs velük teherhordó, mert azoknak vissza kellett maradniok az erdős övezetben, hiszen az erdőöv határán túl a kopárságokat és sziklarengetegeket borító magas hóban nem tudták Lóczyt és Retchee-t követni. Ezek ketten szabadban éjszakáznak a dermesztő hidegben és folytatják útjukat, mígnem a tibeti határról a mostoha természeti viszonyok következtében kénytelenek visszafordulni. Lóczy azután Retcheetől elválva Darjeelingen át visszatért Calcuttába.
A tibeti út tudományos eredményekben, de fáradalmakban is messze túlhaladta az ezután következő kínai expedícióét. Leírása nem került bele a Széchenyi-expedíció monográfiáiba. Lóczy csak akkor közölte megfigyeléseit és eredményeit, amikor látta, hogy a gazdagon felszerelt angol katonai expedíció tisztikarának térképeit és észleléseit nem adták közre. Levélben fordult Waddel törzsorvoshoz, aki a katonai expedíció történetét megírta. Azt a választ kapta, hogy ezeket a térképeket és észleléseket katonapolitikai okokból még sokáig nem szándékoznak nyilvánosságra hozni. „Ez a körülmény igazolja – írta Lóczy –, hogy közre bocsátom térképvázlatomat, amelyet 38 km-es sikkimi utam mentén 1878-ban rajzoltam.” Munkája magyar és német nyelven így jelent meg 1907-ben a Földrajzi Közleményekben.
A tibeti „kitérő” után Lóczy Calcuttából Jávába utazott, ahol megmászta és tanulmányozta a fumarólákban és szolfatárákban (vulkáni utóműködés gázainak és gőzeinek kitörése) bővelkedő, még mindig aktív Merapi vulkánt. Itt számára merőben új földtani, közelebbről vulkanológiai megfigyelésekre nyílott alkalma, hiszen Európában elsősorban a Svájci-Alpok üledékes kőzeteit és a magyar Alföld peremének viszonyait tanulmányozta. Mint földrajztudós pedig az indiai szigetvilág benszülött lakosságának életével, a gyarmatosító hollandok kormányzati és gazdasági rendszerének politikájával ismerkedett meg. Minderről különösen sok adatot találunk hazaküldött leveleiben.
A tibeti és jávai „kirándulások” után következik a tulajdonképpeni expedícióterv megvalósítása, a Kínai Birodalom előre meghatározott vidékeinek bejárása. Ennek megfelelően Lóczy Sanghajba utazik. Rendkívül hasznos megfigyeléseket végez, bárkán járva be a Jangcekiang torkolatvidékét, miközben a folyó hatalmas deltaterületét és az ettől délre elterülő nagy tavakat tanulmányozza.
Széchenyi eközben lassan megszervezi és felszereli az expedíciót. Lóczy csatlakozott hozzá, és 1878. december 8-án útrakelnek.
A gróf még odahaza összeállította azoknak az utazóknak, köztük hittérítőknek és katonatiszteknek is a névsorát, akik az ő expedícióját megelőzően Keletés Közép-Ázsiában mint felfedezők jártak. A jegyzékben olyanok is szerepeltek, akik tulajdonképpen Kínáig el sem jutottak. 1840-től ezeknek a száma alig ütötte meg a két tucatot. Legtöbbjük nem szakszerű tudományos megfigyeléseket közölt, hanem kalandos útleírásokkal lépett a nagyvilág elé. Azon a területen például, ahol Lóczy majd a legértékesebb megfigyeléseit végzi és földtani felvételei alapján térképeit szerkeszti, jóformán senki sem járt.
A kínai kormány engedélyét és nyílt parancsát viszik magukkal. Belső-Ázsia megismerése következne. Sok száz, sőt ezer kilométeres távolság nyújtózik előttük és vész az ismeretlenség ködébe. Nyílt parancs ide, császári támogatás oda, mérhetetlen nehézségek legyőzése vár még rájuk.
Ha elolvassuk Lóczy Lajosnak Kína népéről szóló könyvét, akkor hadműveletekben, lázadásokban és mészárlásokban hátborzongatóan gazdag események egész sora tárul elénk. Ezek részint még a Széchenyi-expedíció idején is zajlottak. Ezeken az oldalakon valóságos rémregény bontakozik ki, amelyen itt-ott átcsillog Lóczy veszélyekre célzó, józan, tárgyilagos hangja. Be kell látnunk, hogy nem volt veszélytelen a Széchenyi-expedíció vállalkozása. Olyan területeken vágtak át, ahol a városokban még a háborút viselő kínai katonaság táborozott, és az falakon belül hadifoglyok százai jártak-keltek. Három évvel előttük gyilkolták meg az angol Margaryt és késztették visszafordulásra expedícióját. A megtorlás hirdetményeit még ott látták a városok kapuin és a helyőrségek falán.
Ne feledjük el azt sem, hogy alig egy-két évvel előttük vette csak fel a kínai kormány az európai hatalmakkal nagykövetek útján a hivatalos érintkezést. Szóval és írásban igyekezett ugyan biztosítani őket arról, hogy az idegenek Kína területén szabadon járhatnak, de a Széchenyi-expedíció kapcsán bebizonyosodott, hogy az ország határai felé az idegenek iránti gyűlölködés és a központi kormány tekintélyének fokozatos csökkenése komoly nehézségeket okozott. A Góbiból Tibet felé tervezett útjuk engedélyét az illetékes tartományi kormányzó azzal utasította vissza: mit tudják Pekingben, hogy itt milyenek a viszonyok – amiben tökéletesen igaza volt –, hozzátette, hogy neki a külügyi hivatal nem parancsol.
Széchenyi Béla eredeti terve az volt, hogy Pekingből a Huangho nagy északi kanyarulata felé megy, átvág a Góbi sivatagra, és onnan a Tárim medence déli peremén vándorol végig. Ám a kínai kormány ehhez sem járult hozzá a csak nemrégiben levert kelet-turkesztáni lázadás miatt. Ezért kezdetben a Jangcekiangon hajóztak Hongkongig, a nevezetes teakereskedelmi központig. Útjuk során a Jangce medencéből a Csinglingsang hegységen át Hsziant, a romokban heverő egykori birodalmi fővárost érintő útvonalat választották, így jutottak el a klasszikus kínai löszvidékre, amelyet már Richthofen kutatásaiból ismert Lóczy. Keresztül-kasul bejárta az óriási síkságot és fontos kiegészítő lösztanulmányokat végzett. A lösz itt helyenként 100 m mélységbe alányúló függőleges falakat tart az útvonal két oldalán. Egész tanyák és kiterjedt települések vannak mélyen a löszbe vájva és csak szűk szellőztető aknákon át érintkeznek a külvilággal.
Lóczy lösztanulmányainak további eredménye az volt, hogy nedvesebb éghajlatra valló, vagy dúsabb növényzetre utaló fél méter vastag sötét televényrétegek is vannak a löszfalak felső részében. Egyébként a lösz egyes típusos löszvidékeken, például Kan-szuban mindenben megegyezik az európai lösszel. Szemcséi közt alig fordul elő lekerekített, azok majdnem kizárólag hasadásos szálkák, az illető ásvány hasadási síkjának megfelelően. Bőven talált köztük eruptivekre valló olivin, augit, földpát töredékeket, kvarc ritkán volt bennük.
Richthofennel ellentétben kimondja, hogy a kínai magashegységek völgyeiben és a folyóvölgyekben és másutt nagy mennyiségben található úgynevezett „tavi-lösz”, tehát átmosott, víz által lerakott, agyagos, lösszerű anyag, amely már a pliocénben keletkezett és túlnyomórészt nem azonos az eolikus lösszel.
A löszsíkságon átjutva az expedíció 600 km-t vándorolt a Kínai Nagyfal mentén, miközben Lóczy állandó térképfelvételeket és földtani megfigyeléseket végzett. Útközben néhány érdekes adattal bővítette a Kínai Nagyfalról közölt leírásokat. Mint geológus megállapította, hogy a Kanszu tartományon áthúzódó falat löszből verték, noha az 4–5 m széles és ugyanolyan magas. A falveréshez a löszt 5 m szélességben a fal külső tövében ásták ki és ez az árok is a védelmi rendszerbe tartozott, peremére sáncot emeltek. A lösz eltérő minőségéből azt is megállapította, hogy a közfelfogással ellentétben a Ming dinasztia uralkodása (1368–1643) óta is többször javították a falakat.
Átszelték a Nansan hegységet, leereszkedtek északi oldalán a Góbira, ahol négy hónapot töltött a sivatag tanulmányozásával és térképezésével. Különösen érdekes és értékes tudományos eredményekkel jött haza. Ezeket röviden, nagyrészt saját szavaival, a következőkben foglaljuk össze.
Elsősorban is megállapította, hogy a Góbi sivatagnak és a felső Huangho vidékének sivatagi képződményei, az úgynevezett Hanhai rétegek nem tengeri lerakódások.
Han-hai annyit jelent, mint száraz tenger. A kifejezést először Richthofen alkalmazta a hatalmas, helyenként 1000 m vastagságot meghaladó rétegösszletre, utalva a rétegek tengeri eredetére. Lóczy szerint ezek a rétegek szárazföldi eredetűek. Ez annál jelentősebb felfedezés, mert Lóczy felléptéig azt tartották, hogy az egész belső-ázsiai sivatag olyan hegyláncok és térszíndomborodások közti teknőket foglal el, melyeket az ázsiai kontinens törzsökében legtovább lepett el a tenger vize. Ő viszont továbbmenően leszögezte azt is, hogy a Han-hai rétegek keletkezésének az a magyarázata, hogy lefolyástalan medencékben a törmelék felhalmozódik, mert nincs, ami tovaszállítsa.
Ezzel a kérdéssel függ össze továbbá az a régebbi felfogás, amely a Góbiban található sós vizek, tavak és folyóvizek sótartalmának eredetét a Han-hai rétegek állítólagos tengeri sótelepeivel magyarázza. Megint csak Lóczy mutatott rá ennek a nézetnek a tarthatatlanságára, amikor a rétegek tengeri eredetét elveti. Azután szó szerint a következőket írja: „ott látjuk a sókiválásnak legnagyobb mennyiségét, ahol a víz lefolyása késleltetve van.” Ez a rendkívüli jelentőségű megállapítás a magja annak az irodalomnak, amely azóta közel egy évszázadon át foglalkozik a belsőázsiai sós vizek eredetével.
Lóczy a sivatagok keletkezésének idejét is rögzíti. Megállapítja, hogy az általa bejárt vidéken a jurától kezdve őstenger nyomaira nem akadt. A kelet-ázsiai kontinenst csak dél felől, Burmában és a Himalája alján vette körül tenger a krétában és a harmadkorban. Ez a tenger a Himalája, Pamir és a Tien-san felől is közelített a területhez, de azt el nem érte. Az ő észlelései – írja – a krétában és a harmadkorban szárazföldi nyugalmi periódusra utalnak. A térség felszíne már a mai arculatát viselte, amikor a harmadkor végén egyszerre nagy tavak lepték el a tibeti magasföldet és Észak-Kína karbontábláját. Szerinte ezek a magasfekvésű tavak túlnyomórészt már a pliocénben jelentkeztek, amit a Stegodon-leletek (ősormányos) és édesvízi puhatestű faunák bizonyítanak. Ezeknek a tavaknak a kiszáradásával veszi kezdetét a sivatag uralma és a löszképződés korszaka. Ezek a változások már átnyúlnak a történeti korba.
Lóczy eljutott útja során Thunghuangba és rábukkant az „Ezer Buddha” nevű barlangtemplomra, amelyre később felhívta Stein Aurél figyelmét, aki az útmutatás nyomán expedíciójával felkereste és tanulmányozta a helyet, alig felbecsülhető értékeket mentve meg a régészeti, nyelvészeti és művelődéstörténeti tudományok számára. Az „Ezer Buddha” már Marco Polo idején csaknem évezredes múltra tekintett vissza. További útján eljut Hsziningbe, amely közel van Tibet északkeleti határához, innét pedig 1879. július 20-án a Kuku-Nor keleti partjára. Azt írja: „A tó megpillantásakor hangos örömrivalgásba törtem ki, mert hiszen, Belső Ázsiának geográfiai tekintetben egyik legnevezetesebb vidéke tárult ki előttem. A tó 3300 m magasságban van a tenger színe felett. Kiterjedése megközelíti a Balatont.”
A Kuku-Nor környékéről Széchenyi útijegyzetei is érdekes képet rögzítenek, hiszen előtte a Kuku-Nort csak Huc, Gabet és az orosz kutató Prezewalszky látták. A parti fövenyt és a homokbuckákat havasi gyopár fedte. A tó előtt a partot sós mocsarak és tavacskák borították és a rengeteg marhacsapa és a nagymértékben felhalmozódott trágya azt bizonyította, hogy az őszi hónapokban a nomádok ide terelik állataikat. Mindenfelé agyagból gyúrt, koporsó alakú primitív tűzhelyeket találtak, amelyeknek tűzét fújtatóval élesztik. Amikor nyáron ott jártak, a Kuku-Nor egész világa néptelen és kietlen volt.
Kuku-Nortól 45 nap alatt lejutottak Csengtuba, hogy újból a tibetiek lakta földön haladhassanak tovább. A gyér hegyi levegőt nem bírták a málháslovak. A karaván poggyászát a tibeti jakhajcsárok vitték.
A baj már a kínai határtartomány fővárosában, az illetékes tartományi kormányzó székhelyén kezdődött. A kormányzó mindenáron arra igyekezett rávenni a grófot, hogy mondjon le hazai útitervéről. Ő ugyanis a pekingi központi kormány rendeletére előzően felszólította gyorsfutár útján a Lhaszában székelő kínai kormányzót, hogy küldjön mandarinokat és katonaságot Széchenyi elé Batangba, nehogy a Ihaszai úton támadás érje az expedíciót. A lhaszai kínai kormányzó – noha 500 katonája volt – elhárította magától mind a pekingi kormány, mind a tartományfőnök kérésének teljesítését.
Amíg ezek az események zajlottak, Széchenyi is futárt küldött Pekingbe a kínai kormány hathatós segítségét kérve, azután mindenre elszántan továbbment Batangba 3 mandarin és 30 kínai katona kíséretében. Itt azonban lámák tömege állta útjukat. „Reménnyel voltunk eltelve, hogy eljutunk Lhaszába” – írja Lóczy. 4000 m felett tanyáznak. Várakoznak. Végre megérkezik a pekingi válasz: „A külügyminisztérium sajnálja, de nem részesíthet benneteket további támogatásban. Kedvetekért nem keveredhetünk háborúba ezzel az ostoba, barátságtalan néppel, nincs elég katonánk ott.” Az expedíció ezekután december 15-én visszakanyarodott délnek, de továbbra is tibetiek lakta területen haladt, majd átvágott Jünannon Burmába, s onnét eljutott Bombaybe, Azután Alexandrián, Szmirnán és Konstatinápolyon át Várna és Bukarest felől érkezett haza Lóczy, aki így foglalta össze és jellemezte a vállalkozás hasznát: „Földrajzi és földtani szempontból fölöttébb hasznos volt a Tibetbe való eljutás próbálgatása. Alkalmat nyújtott arra, hogy a tibeti felföldet három felől környező magas hegyláncokat keresztül-kasul átszelhessük és szerkezetüket megvizsgálhassuk.”
Több mint két hónapig utazott tibetiek lakta vidéken. A tibeti magasföld olyan területeit járta be, ahová még európai ember soha nem jutott el, és így teljesen úttörő jellegűek és értékűek voltak sokoldalú megfigyelései.
Lóczy megállapította, hogy Észak-Kína karbonja közelebb áll az oroszországi, mint a nyugati, például a németországi karbonhoz. Mindez abban az időben történik, amidőn még Richthofen is a német karbonhoz hasonlónak tartotta Kína karbonképződményeit. Richthofen Ferdinándnak, a berlini egyetem világhírű földrajzprofesszorának – bár 4 évet töltött Kína kutatásával – a helyzete mégis nehezebb volt, mert Észak-Kínában (Honan, Senhszi, Sanhszi) tengeri faunákat egyáltalán nem talált. Lóczy útjának egyik legnagyobb eredménye azonban rétegtani szempontból az volt, amikor Batangban, Csungtian mellett, a középső triász tengeri (litorális) faunáira bukkant.
Lóczy azt is felismerte, hogy ősnövénytani szempontból Ázsiának az Amur, Japán, Dél-Kína és az Altáji hegység közé eső része külön flóraterület és merőben eltér India, Ausztrália, Dél-Afrika Gondvána földjének Glossopteris (nyelvpáfrány) flórájától. Útvonalán a kréta és az ótercier szintén kontinentális jellegű volt.
Vendl Aladár, a magyar földtan egyik nemrégiben elhunyt nesztora írja Lóczy Lajosról szóló akadémiai megemlékezésében „Bár feljegyzései, kőzet- és kövületgyűjtései az expedíció természete miatt hézagosak voltak, Ázsia keleti részének geológiai és fizikai földrajzi viszonyait útja folyamán igen behatóan tanulmányozta és sok olyan eredményhez jutott, amelyek a tudományra nézve minden időben értékesek és nagyobb részt alapvetőek is.”
Vendl Aladár elismerő szavai után megemlítjük, hogy maga Richthofen is a berlini és londoni földrajzi társaságok folyóiratában azt írja: „A földtani kutatás tekintetében csaknem az egész utazás merőben új területet tárt fel. A műre vetett futó pillantás elegendő, hogy megérezzük: tevékeny és buzgó kutató lelkiistneretes kezéből ered és szerzője ért hozzá, hogy világosan megragadja a fő jelenségeket. Nagyon kevés munkát végeztek itt ő előtte.” S így végzi „…a masterpiace of geological work.”
A szóban forgó mű, a Széchenyi expedíció eredményeinek három óriási kötete, magyarul 1890-ben, németül Schaffarzik Ferencnek, a későbbi műegyetemi tanárnak fordításában 1899-ben jelent meg. Az első kötet 421 lapja Lóczy munkája. Ugyancsak tőle származik a harmadik kötet 188 oldala is. A műnek 15 nagy geológiai térképlapja, szintén az ő fáradozásának az eredménye. Halász Gyula írja: „A Kínában járt expedíciót mai napig a legnagyobb magyar felfedező vállalkozásnak szokás tekinteni.” Halász Gyula véleményével nem marad egyedül. Az expedíció leírásának I. kötete 1896-ban elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia nagydíját, Lóczy két munkája pedig még külön a Marczibányi díjat. De a külföld is kitüntette Lóczyt, amikor 1900-ban a Francia Tudományos Akadémia nemzetközi jelentőségű 3000 frankos Tsihatseff-díjat neki ítélte oda. Ezt a díjat a párizsi tudományos körök főképpen fölfedező munkák jutalmazása céljából Tsihatseff, Kisázsia neves geológus kutatójának emlékére alapították.
Egyébként Lóczy egész élete folyamán számos kisebb-nagyobb cikkben és munkában foglalkozott a Kínai Birodalommal. Két népszerű könyvét emeljük ki. Az egyik, a szakavatott tollal irt A Kínai Birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása. A tekintélyes munka 865 lap és a Természettudományi Társulat kiadásában 1886-ban jelent meg. A másik, A Mennyei Birodalom története, a Földrajzi Társaság kiadásában jelent meg 288 oldalon. A nagyközönség számára írta és mindig mosolyogva hallgatta, ha történész barátai egyszer-másszor kifogásolták egyik vagy másik állítását. „Igazában ezzel a két könyvvel teremtett a maga számára olvasó tábort” – mondja Papp Károly.
Amidőn Lóczy kelet-ázsiai utazásának eredményeit és viszontagságait, tudományos és népszerű írásait az olvasó elé tárjuk, jusson eszünkbe nemcsak az, hogy egy 18 éves fiatalember elindulásának és beérkezésének vagyunk tanúi, hanem gondoljunk arra is, hogy ennek a gigászi területnek olyan felszereléssel vágott neki, amilyennel ma hazánk területén egyetlen kezdő szakembert sem mernének földtani fölvételre küldeni akár a szomszédos faluba sem: Lóczy kevéssel halála előtt, Széchenyi Béláról írott emlékbeszédében említi, hogy milyen döbbenetes távolságok bejárásáról volt szó. A megtett kelet-ázsiai út hossza – írja – 1878. december 8-tól 1880. február 23-ig, kerek számban 10 000 km, amely naponként átlag 25 km-t jelentett. Eközben terepet mért, geologizált, kövületeket gyűjtött, térképet rajzolt és jegyzeteket készített.
És ne feledkezzünk meg még valamiről. Széchenyi Béla utazása a feljegyzések alapján, abban az időben, tehát a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, körülbelül százezer arany forintba került. Ez az összeg a kortársak megítélése szerint óriási áldozatkészségre vallott. Ezt az „áldozatkészséget” mi ma kissé másként értékeljük. A százezer forint előteremtésén olyan munkáskezek fáradoztak, amelyeknek nem lehetett feladata a Mennyei Birodalom kikutatására törni fel a magyar földet. Bár meg kell adni, Széchenyi nem tékozolta a magyar tanyák pénzét. Cholnoky Jenő előkelő gesztussal úgy mentegeti, hogy a gróf nem ismerte a pénz értékét, mert sohasem szerezte munkával a pénzt, és nem volt tájékozott az iránt, kit hogyan kell fizetni és kinek mire van szüksége. Az expedíció tagjai sokszor valósággal nyomorogtak, lerongyolódtak, „Bálint Gábor talán éhezett is” – írta Cholnoky, s mi tudjuk, hogy valóban ez a megalázó helyzet kergette vissza az expedíció elején hazájába.
Lóczy útiszükségletei egy részét, sőt részben útiköltségét is az anyai házból kapott anyagi segélyekből fedezte. Hazatérésekor, amikor elbúcsúzott a gróftól, az olyan csekély összeget adott neki a jegyekre, hogy egy hétig kellett várakoznia míg a szükséges pénz otthonról megérkezik. A magunk szégyenére nem folytatjuk, de mégis Lóczynak Pulszkyhoz írott utolsó levelének soraival zárjuk fejezetünket.
„Én Méltóságodnak köszönöm, hogy a hosszú utat megtehetém, nehéz és küzdelmes volt az. Nem annyira a kiállott fáradalmak, mint azon erkölcsi bilincsek miatt, melyeknek rabja voltam két hosszú éven át. Méltóságod buzdító jóakarata és közvetve hozzám juttatott biztatása erősített meg és könnyíté akaratomat, melyet két évi lealázó és szégyenletes szerepemet nyugodtan végig játszam.”
Ha valaki ezek után elolvassa Lóczy Lajosnak közvetlenül halála előtt írott akadémiai megemlékezését Széchenyi Béláról, amelyet 3 nappal Lóczy halála után Szily Kálmán olvasott fel, akkor megilletődötten veszi tudomásul azt a nemes gesztust, amellyel mindezek fölött napirendre tért.
