NÉPZENEI MONOGRÁFIAK
NÉPZENEI MONOGRÁFIAK
„…nem igazgatok, s tanítok már a Zenedében, nem köt hivatalos állás a Múzeumhoz, és olyan szabad művészként élek Budapesten, mint maga … Párizsban. Kenyérkeresetem a népdal.”
(1953)
(1953)
Immár két éve megváltozott életkörülményeiről, munkájáról részletes levélbeszámolót küldött párizsi barátjának, Harsányi Tibornak. A kép, amelyet felvázolt magáról, nem mondható kiábrándultnak, lehangoltnak. A változást inkább jellegzetes öniróniájával színezve vázolta fel, sorai telve voltak tervekkel, munkalázzal. S bár levele a zongoraművész-zeneszerző barátnak szólt, aki feltehetően kevéssé volt tájékozott a magyar népdalkutatás témakörében, nem tudott másról szólni, mint azokról a munkafolyamatokról, amelyek az adott időszakban teljesen lekötötték.
Ekkoriban – már két éve, hogy a Népművelési Minisztérium megbízatásában részesült – munkálkodásának középpontjában a „népdal körüli tevékenység” állt. Említett levelében népzenekutatói tevékenységét három munkakörre osztva a gyűjtés, a lejegyzés és a népdalfeldolgozás feladatairól szólt. Beszámolt a háború után megkezdett gyűjtőmunka megváltozott lehetőségeiről, de legtöbbet a népdallejegyzés gondjairól, elvi-gyakorlati szempontjairól szólt, azokról a számára legizgalmasabb kérdésekről, amelyek erdélyi gyűjtéseinek kiadói előkészítése során foglalkoztatták. Eldicsekedett népdalfeldolgozó „nagyüzem”-ével, a munkák számával, utánozhatatlan karakterisztikumaival.
Arról viszont nem tett említést, hogy népzenei munkálkodása egyetlen nagyszabású publikációs terv szolgálatában áll, s hogy hamarosan kiadásra kerülnek a negyvenes évek óta folytatott gyűjtéseinek eredményei.
Szándéka szerencsésen találkozott a Magyar Zeneművészek Szövetsége zenetudományi szakosztályában felmerült publikációs tervekkel, ahol 1950 tavaszán javaslat született egy létrehozandó tudományos kiadványsorozatról. Kodály döntése alapján egy „egységes magyar tánctörténeti kiadvány keretében a népzenei anyaggal induló kötetről” határoztak. Ugyancsak Kodály javasolta azt is, hogy Lajtha széki vagy kőrispataki gyűjtése indítsa el a sorozatot. (Magyar Zeneművészek Szövetségének jegyzőkönyvei. 1950.)
Lajtha készséggel vállalta a megbízást, és évente három-négy alkalommal tájékoztatta az illetékeseket munkálatainak előrehaladásáról. A lejegyzésben már az előző évektől kezdve segítséget kapott Rajeczky Benjámintól, ekkoriban főleg Avasi Bélától.
A készülő dallamgyűjtemények végül mégsem a Zeneművészek Szövetségében tervezett sorozat keretében jelentek meg. Feltehetően azért nem, mert a sorozat további kötetei körül felmerülő akadályok a tervet meghiúsították. Lajtha a Zeneműkiadóval kötött megállapodást, ekkor viszont már nemcsak háború előtti erdélyi gyűjtéseinek publikálását, hanem újabb gyűjtéseinek közzétételét is tervezte.
1954 telén jelent meg az első két kötet Népzenei monográfiák sorozat címmel. A Lajtha életében kiadott kötetek sorrendje a következő volt: Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés (1954), Széki gyűjtés (1954), Kőrispataki gyűjtés (1955), Sopron megyei virrasztó énekek (1956) és a Dunántúli táncok és dallamok I. kötete (1962).
A sorozat folytatásául szánt Dunántúli táncok és dallamok II. kötete Lajtha halálakor már munkában volt. Az útmutatásával megkezdett lejegyzések elkészülte után azonban a publikálásra napjainkig nem került sor. A kötet lejegyzéseit Avasi Béla és Gábor Éva végezték, a közreadást Sárosi Bálint vállalta Egy szombathelyi prímás műsorából címmel.
A Szépkenyerűszentmártoni gyűjtésben egy kis mezőségi falu magyar és román nemzetiségű, vegyes lakosságának zenei hagyományát vizsgálta. Céljáról így szólt: „…tudtam, hogy kis községet kell választanom, … hogy annyi és olyan anyagot gyűjtsek, aminek alapján népzenéjéről és annak miképpen való életéről alaposabb ismereteim lehessenek.” Széki gyűjtéseit követően 1941 januárjában kereste fel a községet, miután hallotta, hogy „…itt a két nép – magyar, román – közösségi élete régibb s egymástól nem oly elhatárolt, mint a széki.” (Előszó.)
A már Bartók által felvetett kérdések nyomán indult el, és szándékában állt, hogy e kiválasztott község zenéjének vizsgálata során a morfológiai összefüggések feltárásán túl kutatásait más területre is kiterjessze. Arra keresett választ „…mikor és hogyan él egyik nép a másik zenéjével, mikor és hogyan használja, módosítja a mindennapi gyakorlatban a népzenét”. (Előszó.) Megfigyelései a leíró adatokon kívül a dallamok átalakulására, változásának folyamatára irányultak.
Az erdélyi gyűjtemények kiadásának során ismételten panaszkodott arról a mostoha körülményről, hogy megkezdett munkáját sem Szépkenyerűszentmártonban, sem a Mezőség más tájain nem végezhette be. A kötetek előszavaiban számos kérdés megítélésében feltűnik, hogy Lajtha egészen alaptalanul túlértékeli a kiadványok előrelátható „hiányosságait”. Páratlan jelentőségű közreadásait „félbemaradt kísérletnek” nevezte, s nem egy kérdésben mentegetőző magyarázó kiegészítésekkel kísérte. Háború előtti írásaiban nyoma sem volt e túlzó, negatívumokat felnagyító önértékelésének.
A Szépkenyerűszentmártoni kötet igen jelentékeny eredeti dallamanyagot tett közzé; négyötödnyi részében vokális népzenét, egyötödnyi arányban hangszeres darabokat. A közzététel során Lajtha technikai és tematikai szempontokat vett figyelembe: egyrészt a hangrögzítés módja szerint csoportosította a dallamokat (fonográf és lemezfelvétel szerint), másrészt a vokális-instrumentális előadás megkülönböztetésével.
A sorozat második, máig legismertebb kiadványa a Széki gyűjtés. A hímzéséről nevezetes kis községet 1941 januárjában Kodály tanácsára kereste fel. Gyűjtése minden korábbi útját meghaladó mennyiségű eredménnyel járt.
A széki anyag kiadásánál – hasonlóan a többi kötethez – Lajthát kizárólagosan a gyűjtések tudományos hitelű közlése vezette. Tudta, hogy nem foglalkozhat tárgyának zenetörténeti és egyéb összehasonlítást kívánó kapcsolataival: „…akárhogy korlátoznám az effajta munkát, bárhol is hagynám abba, csak olyan félmunkát végeznék, amely rosszabb és dilettantikusabb az ilyen egyszerű adatközlésnél.” (Előszó.)
A Széki gyűjtés anyaga a közreadás színvonalát illetően kiemelkedő jelentőségű a magyar népzenekutatás történetében. A kutatás tárgyát, módját és rögzítését tekintve is úttörő kezdeményezés. Első ízben vizsgálta falusi cigányegyüttesek népzenei dallamismeretét, sajátos hangszeres előadásmódját. Az előzmény nélküli kutatási területen elsőként vállalkozott a három-négy tagú együttes játékának rögzítésére, s a háború küszöbén komoly erőfeszítéssel sikerült a repertoárt hanglemezfelvételen megörökítenie. A felvételek birtokában megkísérelte a klasszikus értelemben „hamisan” együttjátszó csoport játékának partitúraszerű lejegyzését. E rendkívüli koncentrációt és képességet kívánó munkát éveken át végezte, s az elkészült partitúralejegyzéseknek nemcsak a hazai kutatás, de a nemzetközi tudomány terén sem akadt azóta követője.
A Széki gyűjtés utóéletét tekintve is jelentékeny hatású volt a népzenei gyakorlat és a kutatás viszonylatában. A már évtizedesnek mondható „táncház”-mozgalom alapvető forrásául szolgált, s e mozgalom nem lebecsülhetetlen ösztönzésként visszahatott a néptánc népzenekutatás elvére, gyakorlatára.
Az utolsó erdélyi kötet 1943 nyarán Udvarhely megyében, Etéden végzett gyűjtéseinek eredményét publikálta. Itt ugyancsak egy kisebb falusi hangszeres bandát fedezett fel, Kristóf Vencelt és társait, akik további eredeti forrással gyarapították a már Széken megkezdett hangszeres gyűjtést. E Kőrispataki gyűjtés címmel publikált kötet 1955-ben jelent meg. A háború kirobbanása előtti viharos történelmi időkben igen sürgős volt a gyűjtés és az „utolsó pillanatban” végzett hangfelvételezés is. A már 1944 januárjában történt felvételek sorsa is viharos volt; a háborút követően 1954-ig elveszettnek hitték azokat.
A Kőrispataki gyűjtés közreadói szempontjaira, lejegyzéseire is érvényesek a már korábbi kötetekkel kapcsolatban említettek. Járdányi Pál az IFMC stuttgarti konferenciáján a következőképpen méltatta Lajtha népzenei sorozatát: „A közelmúltban publikált helyi monográfiák között a Lajtha által közzétett négy kötet a legértékesebb. Két kötet közülük első ízben tárja fel a hangszeres népzene eredeti darabjait, olyanokat, amelyek eddig ismeretlenek voltak, és amelyek zenei aspektusból kivételesen érdekesek. Mindkét kötet ragyogó anyagot ad közre az egyszerű, élő és eredeti népi harmonizálás tanulmányozására.” (The significance of folkmusic in present day. 1956.)
Néhány évvel később a magyar népzenekutatás történetéről szóló tanulmányában Vargyas Lajos a Lajtha-kötetek tudományos értékeléseképpen a következőket írta: „Jelentőségét tekintve a Magyar Népzene Tára köteteit követi az a néhány munka, amelyet Lajtha László neve jelöl: három erdélyi dallamgyűjtemény Szépkenyerűszentmárton, Szék és Kőrispatak dallamanyagát, egy negyedik Sopron megye virrasztó énekeit tartalmazza. Míg az első kötet énekelt dallamai az eddig gyakorlatilag ismeretlen Mezőség archaikus zenei dialektusát tárták fel, addig a második és harmadik kötet hangszeres anyag mind a lejegyzés, mind a publikálás módja tekintetében nemzeti és nemzetközi viszonylatban is úttörő jelentőségű.” (Folk Music Research in Hungary. 1961.)
A negyedik kötetként publikált Sopron megyei virrasztó énekekben háború utáni gyűjtéseinek legjelentékenyebb eredményeit adta közre. A Sopron megyei virrasztáshoz kötődő dallamhagyományok felkutatására korábbi gyűjtőtapasztalatai ösztönözték. Mint mondotta, vitnyédi emlékeinek nyomán indult el e „históriás énekből népénekké lett” dallamtípus felgyűjtésére. Ezt a típust annak idején a kutatás még nem tartotta népdalnak, viszont a háború utáni években Lajtha egyik legsürgetőbb feladatának tekintette feltárásukat. Annál is inkább, mert e szokásokkal összekapcsolódó dallamokat az ötvenes évek elején már csak a legidősebb, hetvenen felüli korosztály ismerte. Lajtha és munkatársai – Tóth Margit és Erdélyi Zsuzsanna – ténylegesen a „huszonnegyedik órában” végezték el a későbbiekben már pótolhatatlan munkát.
„A területet illetően Sopron megye mellett döntöttem … kizárólag a virrasztó szokások és virrasztó énekek gyűjtésére határoztam el magam” – írta Lajtha a munkáról. Az 1956-ban megjelent gyűjtemény 262 dallama népzenei és zenetörténeti összefüggések feltárását illetően kiemelkedő jelentőségű. XVI. és XVII. századi dallamtörténeti hagyományainkról alapvető forrásul szolgál.
Háború utáni munkásságának másik ágát képviselte a Dunántúli táncok és dallamok első kötete. Erdélyi gyűjtéseinek kényszerű lezárulását követően a rendelkezésre álló területeken kísérelte meg folytatni munkáját: olyan cigánymuzsikus-dinasztiák zenei hagyományőrzését vizsgálta, amelyek dallamismeret és játékmód szempontjából zenetörténeti-népzenei tanulságot ígértek.
Hosszas nyomozás után, részletjelenségek alapos megfigyelésének eredményeként talált rá két falusi cigánymuzsikusra, akik neves elődök leszármazottai lévén, nemzedékről nemzedékre őrizték a hagyományt. Ezek egyike volt Tendl Pál „cimbalmos prímás”, akit régies játékmódja láttán fedezett fel. A gyűjteményben közölt dallamok Tendl repertoárjának megfelelően különféle stíluskörhöz tartozóak: „…van benne népies műdal, ilyenfajta hangszeres darab is, van benne új és régi vokális anyag hangszeren előadva, és van benne régi, tisztán hangszeres anyag.” (Előszó.)
Hasonló kutatási szándék vezette másik cigányprímás felfedezettjének, Csejtei Istvánnak repertoárvizsgálata során. Munkáját a Tendl-féle tapasztalatok alapján végezte, a tőle hallottakat is hanglemezre vette. Egy korábbi Lajtha-címterv mintájára a kötet Egy szombathelyi prímás műsorából címmel jelenik majd meg, Sárosi Bálint közreadásában.
E sorozatától végképpen elszakadt dallamgyűjtemény tartalmilag a Dunántúli táncok és dallamok első kötetével szorosan összefüggött. Mindkettőben azonos kutatási cél vezette Lajthát, csupán a forrást szolgáltató személy ismeretanyagában volt némi különbség, bár Csejtei István repertoárja is alapvetően a Tendlhez hasonló stíluskörökhöz kapcsolódott. Az általa ismert táncok és dallamok mintegy felearányban a verbunkos korszakot képviselték, és kisebb számban fordultak elő népi eredetű hangszeres darabok, valamint a verbunkos korszakot megelőző, történeti hagyományokra mutató dallamtípusok.
E két nyugat-dunántúli gyűjteménnyel lezárult a Lajtha munkásságának utolsó két évtizedét reprezentáló sorozat. A közzétett öt-hat kötet az eredményeket tárta fel, a belső munkafolyamatok érését; a részleteket illetően a halála óta eltelt másfél évtized számos kérdést vetett fel. Szerencsére körünkben élnek közvetlen munkatársai, akik sok értékes tapasztalattal, ismeretanyaggal járulhatnak hozzá a kutatói pálya részletkérdéseinek hiteles feltárásához.
Szerteágazó népzenei munkálkodása és zeneszerzői feladatainak teljesítése mellett kisebb tanulmányok, cikkek írására nemigen maradt ideje. Néhány recenzió és egy-két tanulmány publikálásán kívül viszont számos előadásának kézirata maradt meg hagyatékában. E kéziratos anyag kisebb hányadában hazai tudományos körök, szervezetek felkérésére tartott előadásokat tartalmaz, továbbá számos külföldi tudományos konferenciára küldött előadást, amelyekkel az 1950-es évek második felétől kezdve képviseltette magát.
E jobbára publikálatlan előadások jelentősége abban áll, hogy a háborút követő másfél évtizedben szinte kizárólagosan bennük fogalmazta meg kutatásmódszertani nézeteit, egy-egy tudományos kérdésről kialakult álláspontját. Népzenekutatói koncepciójának fejlődésében a végső álláspontot képviselik.
A kutatásmódszertani kérdésről írottak közül a legjelentékenyebbek: az In vivo, in vitro című, továbbá a párizsi Sorbonne-on tartott előadás a magyar népzene gyűjtésének, lejegyzésének és rendezésének módszereiről. (Réflections sur la méthode de la collection, de la notation et de la systematisation de la musique populaire. 1962.)
További tudományos előadásai során egyidejű kutatásainak eredményeit összegezte, így 1962-ben Oslóban a cigányegyüttesek és a magyar népzene kapcsolatáról szólt (Gipsybands and Hungarian folkmusic. 1962.), más alkalommal a magyar zeneszerzők népzenei megközelítésének különféle témájával foglalkozott. (Different approaches of Bartók, Kodály and myself to folkmusic.)
1962-ben tett utolsó európai útja során a régi tudományos kapcsolatok felelevenítésének lehetősége, a korábbi viták emléke mintha újból a régi szenvedélyes ügyszeretetet váltotta volna ki a már közel hetvenéves Lajthában. Körükben összegezte végső munkamódszertani nézeteit. Nyilatkozata szerint a gyűjtőmunkát ideálisan megválasztott „teamwork” keretében tartotta a legeredményesebbnek, amelyben különféle szaktudósok egyenként és együtt tanulmányozhatják a vizsgálat tárgyát. A lejegyzés megvalósításában az emberi megfigyelés és a legújabb gépi lehetőségek egyidejű részvétele mellett foglalt állást, a rendszerezés terén a legapróbb részletek vizsgálatára hívta fel a figyelmet. A kutatandó részjelenségek közül a népzenei előadásmód vizsgálatát hangsúlyozta, amelynek segítségével eddig még nem ismert belső összefüggések feltárását remélte.
Visszatérő témaként szerepelt tanulmányaiban a tudományos definíciók kérdése. E már a harmincas évek óta felmerülő kérdést utolsó tanulmányaiban újból tárgyalta. A nemrégiben még „ethnomusicologia” néven nevezett tudományt utóbbi írásaiban – az antropológia legújabb értelmű szóhasználatának megfelelően – „antropomusicologia”-nak hívta.
Hozzáfűzött magyarázatából látszik, hogy a tudományos kutatás minél teljesebb, szélesebb körű összefüggéseinek jelzése, az emberi kultúra egysége és az egységben való vizsgálat hangsúlyozása foglalkoztatta. „Az antropomusicologia … megkeresi és megtalálja a zenét, a hangszereket, éneket a nép tárgyi és szellemi életében. Az ilyen kutatás nemcsak a nemzeti hatásokat, hanem a kölcsönhatásokat is vizsgálja.” (Vasi Szemle 1963.)
Visszatérő gondolatai, témakörei arra engednek következtetni, hogy gyakorlati tevékenységével párhuzamosan ismételten foglalkozott a kutatás jövőbeli irányát, feladatát érintő kérdésekkel. S míg utolsó éveiben az interdiszciplináris kutatás szükségességét hangsúlyozta, más oldalról, a szakági kutatások terén a részletvizsgálatok fontosságáért szállt síkra.
A kutatás két szélső pontját érintő kérdések válaszkereséseiről beszélt abban a Vas megyei lapnak adott interjúban is, amelyet a halála előtti napokban készítettek vele.
E népzenekutatói végrendeletében a jövő kutatásának perspektívájáról, a komplex tudományos megközelítés szükségességéről beszélt. Akkor még minden bizonnyal hitt abban, hogy feladatát még folytathatja.
Szárnyaló tervei 1963. február 16-án végképp lezárultak. Amit népzenekutatói tevékenysége nyomán ránk hagyott, komoly szellemi hagyaték. Ismeretében láthatóvá válik népzenekutatásunk hőskorának Bartókot és Kodályt követő legjelentékenyebb képviselője. Áttekinthetően kirajzolódik egy egyéni kutatói pálya és a nyomdokain születő eredmény.
Az általa feltárt közel kétezer dallam és tánc az útmutatókat követően legtetemesebb és legjelentékenyebb forrásanyaggal gazdagította a magyar népzenei gyűjteményt. De miként a gyűjtésnek gyarapításnak, a népzenei hanglemez-felvételezésnek aligha volt nálánál kitartóbb, fáradhatatlanabb kutatója, úgy a múzeumi gyűjteménynek sem volt felelősebb védelmezője nála. Tiszteletet keltő szenvedéllyel és ügyszeretettel munkálkodott a népzenetudomány nemzetközi szervezeteiben abban az időben, amikor az együttműködés megteremtését a világ eseményei igen megnehezítették. Széles látóköre, európai műveltsége tudományos munkásságában is meghatározóan érvényesült, s munkásságának nemzetközi hírneve a magyar népzenekutatás rangját öregbítette évtizedeken át. S míg szaktudósként az „emberileg megvalósítható pontosság” elvét váltotta gyakorlattá, egyidejűleg a legszélesebb körű tudományos szemlélet híve-gyakorlója volt. Munkásságát az idő nem haladta meg, nem egy területen máig felülmúlhatatlant alkotott.
„Csak az idő múlt el fölötte, őmaga ugyanaz maradt: a minden szépért, nagyért lelkesedő szellem.” (Molnár Antal, 1963.)
