KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR ÉLETÚTJA

Teljes szövegű keresés

KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR ÉLETÚTJA
Ázsia szívéből közel két évezred hosszú századain át egymás után keltek messzi útra, Délnek vagy Nyugatnak lovas pásztornépek: kiket megduzzadt erejük, kiket az éhség vagy más ellenség fordított idegen, új legelők vagy gazdag zsákmányt ígérő parasztbirodalmak felé. Születtek kérészéletű, de irdatlan országú pásztorhatalmak, távoli műveltségek elegyedtek, régi, híres népek enyésztek el és helyettük addig ismeretlen törzsek nevét vette szárnyára a hír és vitte az Altajtól és az Amurtól az Aral és az Urál vidékére, onnan tovább a Fekete-tenger mellékéig és a Duna-medencéig. Hunok, avarok, besenyők csillaga izzott fel és hunyt ki, hazát és nyelvet cseréltek bolgárok, új országra leltek Bizánc romjain törökök, s az eurázsiai puszta nyugati szélén, a Duna-Tisza közén megtelepedtek Góg és Magóg magyar fiai.
A nehezen, de végre gyökeret vert magyarság sokáig új hazájában sem feledte a Káma-öntözte Magna Hungariát, a nagy, azaz régi, uráli hazát, s a honfoglalás negyedik századában már új hittel fölvértezett, maroknyi szerzetes csapat indult Keletre, vissza az ősök elfelejtett útján, fölkeresni az ottmaradottakat. Julianus barát küldetésének sikerét az eurázsiai népvándorlás utolsó világtörténelmi méretű hulláma, a tatárjárás törte össze, s utána hosszú századokig járatlan maradt a Keletre vivő út. Csak az írások és a hagyomány őrizték tovább a keleti eredet emlékét, színes „szittya” legendákkal díszítve a múlt képének megfakult vonásait:
Hatszáz nehéz esztendőnek kellett elmúlnia, hogy a XIX. században, magányos kutatók kevés érdekkel vagy közönnyel fogadott erőfeszítései után, a nemzetté válás megkésett és kínos gyönyörűsége idején, az egész, sőt, két ország, Magyar- és Erdélyország magyar ajkú népe keresse lázas izgalommal az ősök eredetét. Az idegen igában élő, elmaradt és szegény magyar és székely nemzetnek erős és fényes ősökre volt szüksége, olyanokra, kiket nemcsak elviselni tudott a föltámadt nemzeti öntudat, de kiknek emlékétől a maga gyarapodását várta. Ezért fordult el a magamagánál is szegényebb, elnyomottabb és ráadásul „halszagú” uráli népekkel való rokonság gondolatától, s ezért volt oly kedves számára a világbíró Attila népével tartott atyafiság és Hunniának csak vélt, de erősen hitt öröksége vagy bármely más, elmúlt vagy eleven, de nevezetes nemzettel keresett közös eredet. Az őstörténet tehát országos üggyé vált, és az írástudók – ritkábban az avatottak, gyakrabban a kontárok szenvedélyével – mondtak cáfolhatatlan véleményt eleink messzi gyökereiről. Ez a jelene magyarázatát keresve a múlt felé forduló kor a nyelvhasonlításnak is gyermekkora volt. A nyelvi változások törvényszerűségét még csak kevesek ismerték, s a többség számára sokáig gáttalan maradt a tér a szavak boncolására, közös eredetűk hirdetésére és végső soron az adott nyelvet hordozó nép származásának megállapítására.
Számosan voltak a szenvedélyes nyelvhasonlítók és lelkes őstörténészek, de csak néhányan, akik életüket tették föl a nagy kérdés megválaszolására: honnan szakadt ki a magyarság; hol keresse közelben föl nem lelt rokonait, s ha élnek még, a Keleten maradt magyarokat. A kevesek között is első volt Kőrösi Csoma Sándor.
Még a XVIII. század szülötte, a felvilágosodás századáé, melyben a Nyugat összegezte addig fölhalmozódott ismereteit, mindent megmagyarázott, mindent világossá tett, a kor mértéke szerinti Mindent rendszerezte. A távoli közelinek tűnt, s a még ismeretlen hamar megismerhetőnek. Ezt a lezártnak látszó világot, a világok legjobbikát feszegette az Újvilág lázadása, és robbantotta szét a nagy francia forradalom. Ebben a században indulnak az első erőgépek és az a gyorsuló léptű fejlődés, mely napjainkban a sugárzó anyag erejének munkáltatásához ért. A XVIII. században „újulnak ki Magyarország sebei”, melyek a 150 éves török uralom és a hosszadalmas, véres felszabadítás után alig hegedtek be, és melyek gyógyítása az egyik legigazabb magyarnak, Rákóczinak sem sikerült; a század közepén, osztrák ágyúk tüze nyomán székely vér folyik Mádéfalván, a század végén Erdély negyedik, akkor el nem ismert nemzete, Hora és Cloşca parasztnépe kelt föl, majd a nehezen indult magyar felvilágosodás tragikus fordulójaként, csak kevesek által értett jakobinus-fejek hulltak a hóhérpallos alatt a budai Vérmezőn.
Kőrösi Csoma Sándor 1784 tavaszán született Háromszék megyében, egy szitáiról híres hegyi faluban, a Kovászna melletti Kőrösön. És mindjárt itt, életrajzának első adatánál kezdődnek azok a megoldatlan kérdések, melyek pályáját szinte végig kísérik. Kevés magyar tudósról írtak már oly sokat, mint . róla, de mindent összevéve, még mindig nagyon keveset tudunk az életéről. Máig bizonytalan születése napja, csak az ismeretes, hogy mint a helvéciai hitvallású, azaz kálvinista Csoma András és Getse Krisztina gyermekét április 4-én keresztelték. Szegény, de szabad székely katonacsalád fia: apja kevés földű határőr, aki földijeihez hasonlóan valószínűleg maga is foglalkozott szita- és rostakészítéssel.
Csoma gyermekkora alig ismert. Tőle magától egyetlen fitestvéréről tudunk. Egy rokonának, a későbbi monói református lelkész, Kőrösi Csoma Józsefnek szavait idézi a múlt század közepén Horváth Miklós;* „Szívós természetű és erős testalkatú székely volt, s hasonlít némi tekintetben hozzám, mondá az öreg lelkész bizonyos önmegelégedéssel, de mégsem hasonlítottunk egymáshoz, tevé hozzá egy mosollyal, mert ha én sokat gyalogoltam, szeretek megpihenni, holott testvérbátyám, ha egyszer gyaloglásnak indult, a cél előtt soha meg nem pihent, mint gyermekek nem versenyezhettünk vele a gyaloglásban; ha egy domb tetejére följutott, nem érte be ezzel, mert kíváncsi volt tudni, mi van a második domb háta mögött s amazon is túl. S így néha beláthatatlan távolságokig elbarangolt.”
Az idézetekben elsősorban az Akadémiai Könyvtárban őrzött Duka-hagyaték Csoma-gyűjteményét és Duka Tivadar magyar nyelvű tanulmányát vette alapul a szerző, hasonlóképp a fordításokban is, meghagyva Duka Tivadarnak helyenként elavult szavú, helyenként kissé idegenül csengő, de mindenképp XIX. századi magyarságát.
Ide kívánkozik Kőrösi Csoma József visszaemlékezésének egy másik részlete: „Sándor, mond az öreg lelkész, eminens tanuló volt. Nem szerette a németet – hogy ne szeresse, ezt anyja tejével szívta volt be –, s daczára e körülménynek még a német szó is megragadt rendkívüli emlékező tehetségében, elannyira, hogy Göttingában, hol 1816–1818 Blumenbach hallgatója vala, már folyékonyan parlírozott a svábok nyelvén. Ezernyolcszáz húszba Teheranba utazott, hol 4 hó alatt perzsául tökéletesen megtanult.” – Bizonyos, hogy a székelyek, különösen 1764 óta, az osztrákokat (vagy ahogy a magyarok is, régi és merész egyszerűsítéssel mondták, a németeket) nemigen kedvelték, azonban, tokintettel arra, hogy Horváth közleménye a XIX. századi magyar tudomány nagyhatású német munkásához, Budenzhez intézett „nyílt levél”, nem lehetetlen, hogy a közlő – egyébként germanizmustól nem ment – írásában az emlékezést elfogultsággal alakította.
A betűvetést és más elemi ismereteket Csoma még falujában elsajátította, majd már tizenöt évesen, 1799 őszén került a nagyenyedi Bethlen-kollégiumba. Ettől kezdve több tudósításunk van életéről, hála kortársai, különösen a nála csak három évvel idősebb, de kilenccel régebbi enyedi diák, Hegedűs Sámuel és a Csománál nyolc esztendővel fiatalabb Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor följegyzéseinek. Ezekből tudjuk, hogy közepes termetű, szívós, jó úszó és birkózó, sovány ifjú volt; fekete hajú, magas homlokú, arca „barnaszög” és hosszúkás, tekintetében, fekete szemeiben „kedves melancholiával”. A munkát és fáradtságot bámulásig győzte, kevés, de igen nyájas beszédű volt, kemény akaratú, önmegtagadó és rendkívüli szorgalmú, takarékos és szerény, kitűnő emlékezőtehetségű és mélyen gondolkodó, sőt, talán tépelődő és minden bizonnyal befelé forduló (Ujfalvy: „emlékezőtehetsége szintoly nagy volt, mint szorgalma: amit olvasott, sohasem feledte”; Hegedűs: „inkább önszívében mint a’ külső tárgyakban élt”); kitűzött cél, elhatározás, becsület és függetlenség dolgában „vastag vérű”, azaz nyakas, engesztelhetetlenül önérzetes, az önuralom acélburkán belül igen érzékeny lelkű.
Ujfalvy 1854-ben írott visszaemlékezéseiben olvassuk Csomáról: „Rendszerinti eledele collegyom-cipó, gyümölcs, túró, vagy öntött saláta. Hússal ritkán, nyalánksággal vagy hevítő itallal soha nem élt. A víz italtól napokig el tartóztatta magát. Nekem sokan parancsolnak – mondá – , hadd parancsolhassak én is a gyomromnak. Ti is tehetnétek, de nincs akaratotok. Rendesen a kopasz földön, vagy deszka padozaton hált… . Nagy kedv. bú, harag, bosszú, félelem vagy csak megrebbenés is, szolgaiság vagy elhittség … szóval az indulatoknak bármi neme arcán vagy taglejtéseiben soha nem volt látható. … Ő független volt a szó szoros értelmében, mert akaratján és indulatján uralkodni tudott … Pénze mindig volt – mi gyakran kölcsönöztünk tőle, ó soha senkitől… Jó gazdaságát szép eredménnyel koszorúzá, mert az iskolából ötezer forintot vitt ki magával, és azt, mint követésre méltó példát mutatta fel, mondván: hogy az erős akarat előtt minden, még a szegénység is meghajol, és független állást szerez.”
Enyedi tanulmányait „deákszolgaként” kezdte, így ismerte meg őt 1802-ben Hegedűs Sámuel, aki mint „ifjú deák”, a „syntaxis osztályban” tanította római literatúrára és mathesisre, latin és magyar fogalmazásra. „Kilencven tanuló közt már az első évben legelső volt” a szobát sepregető szolga-gyrerek, aki az ellátást és az oktatást munkával szolgálta meg. „A’ gymnasialis osztályokat Kőrösi 1807-ben végezé, ekkor deákká lett, azaz felsőbb tanulmányok hallgatására lépett át. Ez idő tájban ébredt föl benne a’ legelső vágy Azsiát egykor beutazni.”
Az egykori „deákszolga” a. szegények tehetséges gyermekének régről ismert útján haladt előre, látszólag a papi hivatás felé. Szabadnapjaiban Szászvárosban házitanítóskodott, előbb, „szolgagyermek” korában falura járt ki, aratással keresni élelmét, ruházatiját, írja Ungi Márton. Szorgalmasan gyarapította ismereteit, s „egyéb tudományok mellett a római és görög literatúrában szép haladást tett, s a német és francia klassikus munkákkal is közelebbről megismerkedett” – mondja Duka Hegedűs nyomán, kit 1814-ben mint szenior, az ifjúság képviseletében Kőrösi hívott meg a kollégium tanárának a római irodalom, széptan, világtörténelem, statisztika és politika oktatására. Csoma bölcsészeti és teológiai tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban 1815 tavaszán fejezte be, amikor kiállotta a nyilvános rigorózumot, azaz szigorlatot, mint a „költészeti osztály közönséges tanára”.
Ugyanabban az évben, a kollégiumnak juttatott angol segélyből részesülve, Kőrösi Csoma Sándor többedmagával Németországba utazott, hol a göttingeni egyetem, a Georgia Augusta hallgatójaként, az enyediek évi 16 angol fontnyi ösztöndíjával tanult. Maga írja erről 1826. január 28-i jelentésében: „Miután bölcsészeti és hittani tanulmányaimat elvégeztem a Bethlen-Collégiumban Nagy-Enyeden, három évig, tudniillik 1816. évi augusztus elsejétől 1818. évi szeptember 5-kéig Németországban tartózkodtam, s ő császári királyi Felségének engedelmével Hannoverában, a göttingai egyetemen hallgattam több rendbeli előadást 1816. évi ápril. 16-tól 1818. évi július végéig. Folyamodásom következtében a hannoverai kormány egy egész éven át a ,libera mensa regiát’ engedte élveznem.” A „több rendbeli előadást” többek között Johann Gottfried Eichhorntól, az orientalista történész és teológus professzortól hallgatta, akinek kezéből kapta az enyediek ösztöndíját. Tőle tanult arabul is, hogy az arab történetírók műveit faggatva juthasson közelebb élete nagy céljához.
Göttingeni tanulmányairól, életéről két diáktársa, a nyugat-magyarországi Borgátai Szabó József és a debreceni Ungi Márton, valamint enyedi tanára, Hegedűs és diákkori barátja, Ujfalvy írásai emlékeznek. Ezekből tudjuk, hogy Csoma „különféle tudományokban és nyelvekben, mindegyütt öt cursust végzett”, hogy ott kezdett angolul tanulni, hogy „Dissentől Pindarra magyarázatot hallgatott”, és „egy párisi igen öreg Dámánál a franczia társalgási beszélgetést” gyakorolta, hogy ott sem lohadt benne „a forró óhajtat: ,vajha nemzetünk homály fedte eredetét földeríteni sikerülne!’”. Szerény ösztöndíja ellenére ott is tudott kölcsönözni földijeinek, egyszer azonban vesztére, mert megbízhatatlan adósa miatt útiköltségét csak tanára, a „lelkes Eichhorn” révén kapott kölcsönből fedezhette. Borgátaitól, ki nála előbb tért haza, nem fogadta el fizetség nélkül az ajándékul ajánlott kalapot és angol könyveket. Ungi írja, hogy sűrűn látogatta őket, Göttingenben tanuló debrecenieket, s hogy hálával emlegette pártfogóit, köztük egy szegény, falusi öregasszonyt, ki szolgagyermek korában istápolta, majd a kolozsvári Kenderessy Mihály kormányszéki tanácsost (Gyarmathi Sámuel és Döbrentei Gábor barátját), enyedi história tanárát, Herepei Ádámot és természetesen Hegedűs Sámuelt.
Göttingeni barátai közül Borgátai Szabó két írásos emléket is őrzött Csomától; az egyik a helyi könyvtár képe egy kétsoros magyar rigmussal: „ Íme egy ily képen ezer tárgyat látunk: Megtanuljuk [Szilágyi Ferenc okos javítása szerint: megtanáljuk] itten elhagyott barátunk”, a másik egy göttingeni filológus professzor, később jeles kémikus, Eilhard Mitscherlich rézkarcú arcképének hátára írt görög, latin és francia versidézetekből áll. Az első (Borgátaitól Széchenyi Istvánnak küldött, azóta elveszett vagy lappangó) emlék feliratának, a játékos magyar rigmusnak értelme talán az, hogy az ezernyi könyv ezernyi tárgyát kínáló gazdag könyvtárban barát helyett bátra lel a tudomány embere. A másik emlék, mely a Ponori Thewrewk család birtokában volt, hét idézetet visel; az elsőt Vergiliustól: „Felix, qui potuit rerum cognoscere causas”, azaz: „Boldog a férfi, ki érti a dolgok nyitját.”
Az ezt követő görög sorokban Pindarosz egyik olimpiai ódájának a három Charishoz, Gráciához intézett fohászát a Múzsáknak adja, tőlük eredeztetve mindent, mi kedves és édes: bölcsességet, szépséget, dicsőséget. A harmadik idézettel, ismét Pindarosz görög soraival, arra int, hogy tudjuk tetteink mértékét. A negyedik – egy francia mondás – szerint a boldogsághoz minket a gyönyör és az erény révén visz a természet. Az ötödik idézet Horatiusszal mondja azt, ami a későbbi Csoma Sándortól már idegenül hangzanék, hogy a kedves-kellemest a hasznossal elegyíteni jó, a hatodik: Ovidius szavával hirdeti, hogy a virtus, az erény mindent legyőz, végül az utolsó, a hetedik, ismét Horatius – kissé megmásított, az alkalomhoz igazított – soraival ajánlja barátját az istenek kegyébe. Az enyedi „költészeti osztály közönséges tanárának” klasszikus műveltségét és – amennyire hét alkalmi idézet megengedi – kedves gondolatait is tükröző emléksorokat ezekkel a szavakkal zárta: „Írtam szíves emlékezésül Göttingában, 1817. ápr. 10-én, Kőrösi Sándor, Transylvano-Siculus”, azaz erdélyi székely. Nemzeti hovatartozásának ez a meghatározása, büszkén hirdetett székelysége – hite szerint a magyarországiakénál régebbi magyarsága – végigvonul egész életén. A már idézett, 1825. január 28-i jelentésében ezt írja: „Én a székely nemzetség szülöttje vagyok. Ez a magyar nemzetnek azon részéhez tartozik, mely a kereszténység negyedik századában a régi Dácziában telepedett le s jelenleg Erdély nagyfejedelemségét lakja, mely Ausztria császárja uralkodása alatt áll.” A székely nevezet nem marad el később élete fő munkáinak címlapjáról sem.
Göttingeni diákévei végén, hazatérte előtt kapta kézhez azt a levelet, melyben, mint Ungi közli, „a máramarosszigeti egyházba rendes lelkészül, s egyszersmind iskolatanárul hivatott meg”, ezt azonban nem fogadta el. Ahogy már India határán írta 1825 januárjában: „A liberalis tudományok között legkedveltebbjeim voltak a nyelvészei, a földleírás és a történelem. Igaz, hogy hittani tanulmányaim hazámban tisztességes életpályára készítettek elő, de hajlamom a fentemlített tudományok felé ösztönzött és arra késztetett, hogy tágasabb tért keressek behatóbb mívelésök végett. Mivel pedig szüleim már elhaltak, s egyetlen fitestvérem nem szorult segedelmemre, elhatároztam, hogy elhagyom hazámat s keletre jövök, s a hogy lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tanulmányoknak szentelendem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban levő adatokra, nemzetem történetében.” E higgadt sorok papírra vetéséig még hét kemény esztendő telik el. Göttingenből hazatérve, már harmincnégyéves fővel, nekilát megmásíthatatlan terve részletes kidolgozásának.
Csoma Sándor Hegedűs Sámuel és Kenderessy Mihály révén került kapcsolatba a kolozsvári literátusoknak azzal a körével, melyhez Döbrentei Gábor, a reformkori Erdély és Magyarország jeles közéleti alakja is tartozott. Berzsenyi Dánielhez irt levelében Döbrentei számol be Csoma egyik emlékezetes látogatásáról, melynek alkalmával „az ősmagyar lakot keresni induló” férfinak anyagi segítséget, aláírások gyűjtését ajánlották föl. Csoma a segítséget köszönettel, de határozottan hárította el: „Semmit sem fogadhatok el – mondta –, „mert ha siker nem lenne, azt hánynák szememre, csak pénzt akartam felszedni s tovább álltam. Majd mikor azt írnám itt a méltóságos tanácsos úrnak [Kenderessynek], ,végre magyarok között vagyok, de pénzem nincs többre mennem’, és akkor jőne segély, hálával fogadom, mert én meg a nemzetnek megfizethetetlent adnék.” Ekkor tehát még élt benne a remény, hogy talán nyomára bukkan a Keleten maradt magyarok maradékának.
Megtalálni nemcsak az ősök földjét, de eleven ivadékaikat is valahol Ázsiában: ez a vágy és reménység, melynek annyi szószólója volt a múlt századnak nemcsak első negyedében, de még jóval azután is, hiúnak bizonyult ugyan, de nem volt egészen híján a valóság elemének. A magyarok ma is élő idegen elnevezései, mint ismeretes, két alapra mennek vissza. Az egyik a magyar szó, a másik az onogur, mely utóbbi azok közé a török eredetű népnevek – türk, baskír – közé tartozik, melyekkel a környező népek a magyarokat illették. Az onogur szónak egyik szláv (például orosz) megfelelője ugor, és ma az uráli nyelveknek azt az ágát jelöli, melybe a magyar nyelv is tartozik. Egy másik orosz megfelelő, a Jugra, az Urál vidékén élő ugor népek – köztük talán magyar maradékok – országát jelölte sokáig, még a XVI. században is. Ezt az ugor nevezetet hozták összefüggésbe a kor tudósai az ujgur névvel, melynek hordozóit, a kardjáról és műveltségéről egyaránt híres, török nyelvű népet különféle, klasszikus és keleti forrásokból már a XVIII. században ismerték európai orientalisták.
Az ugor (ogur) és ujgur egyeztetés nem állta ki az idő próbáját: az a nyugati török nép, melytől a magyarok az onogur, azaz Tíz Ogur nevet vették, a jelek szerint sajátos, csuvas jellegű török nyelvet beszéltek, olyat, amilyenből több ma is élő, mindennapi szavunk, így a kék, a sárga, az iker, a borjú, a gyümölcs és a betű is származik. Az egykori ujgurok viszont, kik a IX. században ragadták el a hatalmat türk testvéreiktől, oguz (és nem ogur) jellegű régi török nyelvűek voltak. Kétségtelen azonban az, hogy az ujgurok tevékeny részesei azoknak a nagyerejű népmozgalmaknak, melyek közvetve a magyarok nyugati vándorlását és végül Duna-Tisza-vidéki honfoglalását eredményezték.
Az ujgurok, miután politikai hatalmuk lehanyatlott, szétszóródtak Nyugat-Kína, a Kukunór-vidék és Kelet-Turkesztán területén, s egy csoportjuk mind a mai napig fennmaradt a Nansan és Lancsou környékén, mongolokkal vegyest, kikkel együtt a jögur (kínaiul jüku), tibetiül jugar néven ismeretesek. Nevük korábbi, ujgur alakját ma Kelet-Turkesztán (Szinkiang) azelőtt turki nevezetű törökjei viselik.
Nagy Tatárország – ahogy a régiek az Uráltól a kínai Nagy Falig terülő hegyes, füves vagy épp sivatagos pásztorvilágot nevezték, és benne a jögurok vagy sárga ujgurok földje – volt Csoma Sándor álmainak soha el nem ért, végsőnek hitt célja. Hegedűs Sámuel beszéli el, hogy Csomának „hazatérte után csakhamar egyszerre két hivatala akadt, egy úri háznál nevelői állomás és a’ szigeti professorság, mellyre szózatok egységével [azaz egyhangúlag] hivatott meg; de ő egyiket som vállalta. Nekem 1819-ben februárius kezdetén jelenté ki szándékát … Midőn láttam, hogy nem hajol, akkor az akadályokat és veszedelmeket terjesztém elébe…”. Mint mások, Hegedűs sem tudta eltéríteni Csomát szándékától, végül is belenyugvó hallgatója és talán tanácsadója lett egykori diákjának.
Csoma eredeti szándéka szerint Odesszán át Moszkvába akart utazni, hogy „azután próbálja meg, ha valahogy béhatolhatna a’ chinai kőfalak éjszaki tájához. Ennek következtében a’ szláv nyelv tanulására tökélé el magát, mit hogy annál sikeresebben tehessen, 1819-ben hideg tavasszal Enyedről gyalog Zágrábba utazott, hol 8 hónapot töltvén el, ősz felé megint Enyedre jött” – emlékezik Hegedűs. Mint Ujfalvy írja, a „békételen és dacoló férfit” már nem vehették rá, hogy „kebelében fiatal évei óta táplált vágyait feláldozza, amire tizenhárom élő és holt nyelvet szerzett meg; amire annyi nélkülözés és sanyargatással készíté el testét…”. Csoma nevezetes, első szabathui jelentésében is megemlékezik a szláv nyelvekkel való foglalkozásáról, Oroszországot azonban nem említi, és okkal, hiszen ezzel csak erősítette volna az angolok alaptalan gyanúját kém-voltáról. Jelentésében ezt olvassuk: „Mivel Erdélyben tótnépség [= népesség] nem lakik, szülőföldemnek művelt egyénei pedig általában véve nem jártasak ezen nyelvben, ámbár hasznos lenne az márcsak azon oknál fogva is, hogy a szlavon [=szláv] írókból értesítést meríthessünk a régi magyarok történetére, látván, hogy mennyire körül vagyunk véve szlavon néptörzsektől: miután megismerkedtem több régi és újkori nyelvekkel: ohajtottam megtanulni a szlavont is. Ennek okáért Németországból visszatérvén, Temesvárra utaztam, a hol 1819. év február 20-ka és november elseje között ezen nyelvvel foglalkoztam s Horvátországba, Zágrábba is elutaztam az eltérő tájbeszédek [= nyelvjárások] megismerése végett.”
Itt tehát Csoma szláv tanulmányainak elvontabb s nem az adott utazáshoz kapcsolódó gyakorlati oldalát emeli ki, ugyanakkor világos fővel mutat rá a szláv nyelvek magyar tanulmányozásának fontosságára, különösen a magyar érdekű szláv filológia jelentőségére. Egy kérdés nyitva marad: ha – mint Hegedűstől tudjuk – orosz földön át akarta megközelíteni messzi célját, miért épp a szerbhorvát nyelv tanulására adta fejét. Hisz nem messze attól a Máramarosszigettől, hová papnak és tanárnak hívták, találhatott volna szlovák és olyan kisorosz (ukrán) lakosságot, mely nem a közeli Kijev, de a távoli Moszkva felé tekintett. Lehet, hogy az isztambuli arab források kedvéért, már 1819 tavaszán, mégis a déli utat, választotta, ehhez pedig a déli szláv nyelvek ismerete volt hasznosabb.
Hosszú és örökre befejezetlenül maradt útját 1819 november havában kezdte meg. Hegedűs Sámuel így búcsúztatta őt Enyeden: „Épen vasárnap délután, látogatásomra jövén így szóla: ,No, holnap isten segedelmével indulok!’ Az idő most sem törlé ki azon ártatlan vidámság képét, mely akkor egész valóján elömlött. Sugára volt ez azon benső örömnek, hogy czéljához közelít. Akkor barátságos beszélgetések között megittuk a búcsú-poharat egy üveg tokaji mellett. Másnap, azaz hétfőn reggel, újra belép szobámba, könnyűszerűleg öltözve, mintha csak mezőre indulna frissülés végett. Kőrösi le sem ült, hanem csak ennyit mondott: ,Még egyszer kívántam látni.’ Ekkor mindketten kiindulánk a Szentkirály-utczán, mely a szebeni útnak vezet. Itt a mezőn végképen megváltunk. Sokáig néztem utána, míg a Marosig elhaladt és szívemben a ,mentem mortalia tangunt’ érzelme megsajdult.”
A császári hatóságokkal, kiktől útjához engedélyt kellett kérnie, tervét, igazi célját nem közölte. „Ily czélra útlevelet nyerni a császári kormánytól reményem nem volt, nem is folyamodtam tehát érette” – írja Szabathuban, s így folytatja: „Nagy-Enyeden egy nyomtatott magyar passzussal láttam el magamat, hogy azzal bizonyos üzleti ürügy alatt Bukarestbe, Oláhországba mehessek, s biztosítván a nagyszebeni katonai parancsnok aláírását is, 1819. évi november hó utolsó napjaiban a hegyeken át Oláhország határára léptem.”
Európa ekkor már ”kiheverte” a nagy francia forradalmat, győzelmet ült Napóleon császársága fölött (vajon hogy vélekedett felőlük Csoma, kinek emlékezete Csokonai-sorokat vitt a Havas Ország, Tibet határára?), Metternich, Talleyrand, Wellington, Habsburgok, Bourbonok, Hohenzollernek, Romanovok és a Hannoveri Ház Európája ez, a hazájában „békés polgáré”, ki szövetséget köt a „kék vérrel”, de ki tűzzel-vassal terjeszti kora „áldásait” a „műveletlen vadak” között. Magyarország – „Okatootáia” – hivatalos nyelve még mindig a latin (annak idején a nyelvújító Kazinczy is ezen a nyelven védekezett bírái előtt), Pest és Buda városa jórészt idegen ajkú, de a magyar, „a parasztok nyelve”, már követeli jogait. Nyelvújítás, irodalom, majd később reformok viszik még alig érzékelhető, de feltartózhatatlan mozgással egy kései, elkésett és befejezetlenül elmúló forradalom felé Magyarországot, vele együtt, akarva, nem akarva, az osztrák császár kis nagyfejedelemségét, Erdélyt. Jobbágya és kisnemese sok, polgára alig van az egy igát nyögő két testvérországnak, mely még Ázsia kapujában fekszik, s határos a fogyatkozó erejű, de még mindig hatalmas oszmán birodalommal. A világnak más, talán boldogabb tájain már vasutak épülnek, de Pest és Buda közt még állandó híd sincs. Kolera és fekete himlő még otthonos a Kárpátokon belül, s nem messze gyakran arat a pestis.
Éhség és szomjúság tűrése, hosszú gyalogutak után puszta föld fekhelyül – régi ismerősei voltak az élete hosszabb felén már túljáró vándornak, ki talán egy késen és boton kívül fegyverül csak tudását, erős reményét és olthatatlan, nemes becsvágyát vitte magával. Első állomása a még török hűbéres Románföld, akkori nevén Havasalföld székvárosa.
„Bukarestbe való menetelemnek az volt a czélja, hogy Konstantinápolyba utazzam, minthogy a török nyelvet némileg már ismertem. Bukarestben nem volt alkalom, hogy tanulmányokat folytassak és mivel nem sikerült módot találnom Konstantinápolyba való tovább utazásra, ennélfogva: 1820. évi január 1-én otthagytam Bukarestet . . :”
Eszerint a román fővárosban Csoma török ismereteit kívánta gyarapítani és olyan utitársakat keresni, kikkel az oszmán császárvárosba mehet. Bukarestből, dolgavégezetlen; délnek tartott:
„Átkelvén a Dunán, e hó 3-án Macedónia felé utaztam bizonyos bolgárok társaságában, kik onnan gyapotot hoztak s most lovaikkal teher nélkül vissza felé tartottak. Nyolc napi gyors utazás után elértük Sophiát, Bulgaria fővárosát, ahonnan már bolgárok társaságában öt nap alatt elértem Philippopolisba [Plovdivba], mely Rumélia- vagyis Thraciában fekszik.”
Útjában csak két veszedelmet ismert, melyeket, kikerülni igyekezett: a ragályt és a háborús villongásokat, melyek oktalan halálát okozhatták volna.
„Innen Drinápolyon át Konstantinápolyba óhajtottam utazni, de az ott uralkodott pestis Enosba, az Archipelago partjai felé késztetett…” Görög vitorláson utazott tovább az Égei tengeren az egyiptomi Alexandriába. „Szándékom volt Alexandriában vagy Kairóban időzni arabs tanulmányaim gyarapítása végett, melyekre már Európában szert tettem, de a pestisnek véletlen kiütése miatt elhagytam Egyiptomot s egy syriai hajóra ülve, megérkezém Cyprus szigetén levő Larnica városába…”
Ciprus szigetéről a mai libanoni part, Szidon (Seidon, Saida) és Bejrút érintésével ismét más hajón Szíria felé haladt, Tripoliba, majd onnan Latakiába. E ma is fontos kikötő- és kereskedővárosból gyalogolt az akkor törökök uralta Szíria északi vilájeténak központjába, Aleppóba (Haleb), mely még a török birodalom harmadik városának számított. (Néhány emberöltő múlva egy nagy forradalmárnak, a lengyel Bem Józsefnek lett temetője.)
Aleppóba „ápril 13-án érkezém meg. Május 19-én elhagyám Aleppo városát s több karaván kíséretében [azaz különböző karavánokhoz csatlakozva] egyszerű ázsiai ruhába öltözködve, Orfa, Mardin és Mosul városáig gyalog utaztam; innen egy csónakon Bagdadba érkezém július 22-kén”. Még mindig a török birodalom területén járt. Az arab kelet Tigrisparti nagyvárosából levelez az épp távollevő angol követtel latinul, ott kap öltönyt és pénzsegélyt a követség titkárától, annak „egy Swoboda nevű barátja által, a ki különben magyarországi születésű” (nevéből ítélve szlovák), s aki szállást is ad a vándornak.
„Bagdad városát szeptember 4-én hagyám el s európai öltönyben, lóháton egy karavánhoz csatlakoztam s Kermanshah felé utaztam, a hol több európai katonatiszt volt akkoron a perzsa király, Fateh Ali shah legidősb fiának, Mahomed Ali Mirzának szolgálatában. Kermanshahból Hamadan városán át 1820. október 14-dik napján megérkezém Teheránba, Perzsia mai fővárosába.”
Érkeztekor nem talált európait a városban, de az angol követségnél mégis szerencsével járt: „egy perzsa szolga előzékenységgel fogadott, szállást adott s egyéb tárgyakat bocsátott rendelkezésemre, melyeknek épen akkor szükségét éreztem.” November 8-án angol levélben fordul a Tebrizből épp visszatért angol követhez, hogy tervei véghezviteléhez segítséget szerezzen. A követ, Henry Willock és testvére, George Willock szíves jóindulattal fogadták a különös idegent. „Az ő kegyességük folytán Perzsia fővárosában négy hónapig valék képes időzni, ahol a perzsa nyelvnek grammatikai alakjával megismerkedtem; némi haladást tevék az angol nyelvben is, és átolvastam néhány czikket, mely czélom elérésére szolgált; megvizsgáltam több régi pénzdarabot a Parthus dynastia idejéből. Teheránban hagyám európai öltönyömet s fölvevém a perzsa viseletet; ott hagyám minden könyvemet és iratomat, többek között a göttingeni egyetemi bizonyítványt, erdélyi útlevelemet és egy szlavon bizonyítványt, mely arról tanúskodott, hogy minő előmenetelt tevék azon nyelvben. Willock úrnak kezében hagytam egy magyar levelet, Kovács József nagy-enyedi mathematikai és természettudományi tanárhoz, azon kérelemmel, hogy levelem rendeltetése helyére eljuttassék, ha netán bokharai utamban meghalni vagy egyébként elveszni találnék. Mr. Willock Johnson-féle zsebkiadású angol szótárával is kedveskedett nekem.
Innen örménynek öltözködve utaztam tovább.”
Teheránból, 1820. dec. 20-án írt magyar levele rövid három hónap alatt éri el szeretett Erdélyét, majd a nagyobbik magyar hazát. Vallomása ma is magával ragad: „ …mindenkor igen kedves foglalatosságom volt az idegen nyelvek esmerete, a nemzetek történteinek idő, hely és környülállások szerént való vizsgálata, s ott is egy bizonyos célt vevén magam eleibe, különösen ezekben gyakoroltam magamat. A gyönyörűség, melyet ezen foglalatosságomban érzettem, a régiségnek sok titkait felfedezni, leírhatatlan. …hogy mind tulajdon vágyódásomnak eleget tegyek, mind pedig nemzetemhez való háládatosságomat és szeretetemet megmutassam…, azon fáklyánál fogva, melyet Németországban gyújtottam volt meg, elindultam nemzetem eredete felkeresésére. …én bizodalmasan ígérem, hogy ezen elkezdett pályában, éppen azon buzgósággal, mellyel hazámból kiindultam, tovább futni meg nem szűnök…”
Ismét szabathui jelentését idézzük. 1821. március 1-én hagyja el Teheránt. Április 18-án a khoraszáni Meshedben van, de a szomszéd tartományokban akkor uralkodó háborús villongások miatt csak október 20-án folytathatta útját némi bátorsággal, s november 18-án szerencsésen megérkezett Bokharába. „De bizonyos aggályok következtében, melyek gyakran nagyított hírekből származtak, hogy tudniillik egy erős orosz had közeledik: öt napi várakozás után elhagyám Bokharát, a hol különben a telet valék töltendő; s egy karavánnal megérkezém Balkhon át Kulumba s onnan Bamian szorosán keresztül 1822-ki január 6-án elértem Kabul városát.”
Kabult kényszerű kitérőnek tekintette, „nem esett a célja felé vezető útba”, ezért a helyi örmények hírei nyomán hamarosan – alig két hét múlva, január 19-én – csatlakozott egy Pasavarba menő karavánhoz, mely két európai katonatiszt jelenléténél fogva Csoma számára is „bátorságos” társaságot jelentett. Egy hét múlva találkozott két francia tiszttel, Napóleon egykori seregéből. Ezek, Allard és Ventura urak társaságában ment később Lahorba, „mivel az évszak nem volt alkalmas arra, hogy egyenesen Kasmírba menjen, s onnan a hegyláncon át Tibetbe”.
1822. március 12. Lahorban éri, 23-án Amritszar és Dzsammu felé utazik, és már harminckilencedik évében jár, mikor április 14-én Kasmírba érkezik, hol jó időre s útitársra várakozik. Negyedmagával június 9-én jut el a nyugat-tibeti Ladak székhelyére, Leh városába. Huszonöt napig vesztegel ott, hogy a kelet-turkesztáni Jarkendbe vivő út lehetőségeit fürkéssze, de az út túl nehéznek, költségesnek és veszedelmesnek mutatkozik, s emiatt kénytelen visszafordulni Lahor felé.
E visszaúton következik be életének az a fordulata, mely hosszú időre eltéríti eredeti céljától, s attól messzi utakon, keserű csalódások és megújuló remények között vitt a világhírig. Csoma így szól erről:
„Július 16-dikán Kasmír határához értem már visszafelé való utamban, a midőn kellemes meglepetésemre Mr. Moorcrofttal találkoztam Himbabs folyónál. Ő egyedül volt; megismertetém őt körülményeimmel és czéljaimmal s beleegyeztével vele maradtam. Útjában Lehig visszakísértem őt, ahova augusztus 26-án érkezénk. Szeptemberben Mr. Trebecknek, Moorcroft társának visszatérte után [Sz] Pitiből, Mr. Moorcroft kölcsön adta nekem átolvasás végett az Alphabetum Tibetanum nagy kötetét; amelyben Tibetország és a tibeti irodalom felől sok tanulságost találtam: Föltettem tehát magamban, hogy ezen különös nyelvnek szerkezetével megismerkedem.”
Moorcroft távozása után, annak engedélyével Csoma a másik angol kormányügynökkel, Trebeckkel maradt, ki számára egy perzsául is tudó tibeti nyelvmestert szerzett. Segítségével Csoma „tetemes ismeretekre” tett szert a tibeti irodalomban. Még Moorcroft visszatérése előtt Csoma latinra fordít egy szentpétervári perzsa levelet, melynek tartalma legalább úgy érdekelte a brit hatóságokat, mint a cárizmust a közép-ázsiai, tibeti és indiai terjeszkedés lehetősége.
„Mr. Trebeckkel Lehből való visszatértem után Kasmírba a következő télen feltett szándékom az volt, hogy időmet a tibeti nyelvnek további tanulására és abban való tökéletesbítésemre szentelem, ha tudniillik erre segedelmet nyerek; azon czélból, hogy behatóan megismerhessem az előttem már tudvalevő számos kötetek érdekes tartalmát, melyek minden nagyobb terjedelmű tibeti zárdában feltalálhatók:”
Moorcroft helyeselte Csoma tervét, mindennapi szükségekre pénzzel látta el. Új patrónusának ajánlóleveleivel fölvértezve 1823, május 2-án hagyta el ismét, most másodszor, Kasmírt, „miután öt hónapot és hat napot Moorcroftnál töltött vala”. Újra Ladakba utazik. Egy hónap múlva Leh városába ér, átadja a helyi uralkodó főemberének az ajánlóleveleket és ajándékokat, s kap cserébe nyolc fontnyi teát, meg egy újabb ajánlólevelet Zanszkár vidékének egy tudós lámájához. Kilenc napig gyalogolt odáig, s több mint egy esztendőt (1823. június 26-tól 1824. október 22-ig) töltött tibeti tanulmányokkal a „Jó Hágó”, Zangla kolostorvárosában s környékén.
Százegynéhány évvel Csoma első nyugat-tibeti látogatása után, 1928-ban az ismert utazó és művészettörténész, Baktay Ervin egyik indiai utazása során elzarándokolt a nagy székely vándor zanglai, tethai és phuktali remeteségének helyeire. Baktay a ladaki Leh városában a huszita eredetű herrnhuti protestánsok Morva Missziója telepén találkozott Joseph Gergan (tibeti dge-rgan azaz „tiszteletes”, igazi nevén Joseph Che-brtan) tibeti keresztény pappal, Zanszkár ismerőjével, kijárt a zanglai és phuktali lámakolostorokban, és adatokat gyűjtött Kőrösi Csoma Sándorról vagy, ahogy akkor még eleven emléke őrizte keleti nevét: Szkander bégről. Így írja le Csoma „első zanszkári otthonát”: egy patakon túl, magas, kopár hegyen állt a kétemeletes, ódon kolostorépület, elnéptelenedett szerzeteslakásait egyetlen láma őrizte, talán éppen Csoma hajdani cellájában, egy alacsony mennyezetű, kormos kis szobában. A helyi öregek hagyománya szerint Szkander bég ott élt a lámákkal, itta zsíros teájukat, közönséges tibeti ruhát viselt, s hogy olvasását a szemet maró füst ne zavarja, tűz nélkül töltötte a kegyetlen telet tanítómesterével, Szangje Phuncoggal (Sansrgyas Phim-chogs).
„Zanszkárban való időzésem alatt – írja Csoma Sándor – ezen értelmes Lámának ügyes útmutatása folytán, nyelvtanilag megtanultam a tibetit, s megismerkedtem azon irodalmi kincsek néhányával, melyek 320 vaskos nyomtatott kötetben foglalvák, a mely kötetek az összes tibeti tudományosság és vallásnak alapját képezik… . Ezen óriási művek és tanulmányok jegyzékét lemásoltattam … Mivel pedig több szanszkrit és tibeti szógyűjtemény létezik: magammal hoztam a legterjedelmesebbnek másolatát.”
Zanszkárból a tél beállta előtt távozott abban a reményben, hogy munkáját nyelvmesterével enyhébb, déli tájon folytathatja. Reményében csalatkozva, 1824. november 26-án érkezett a még erőteljesen épülő brit gyarmatbirodalom akkori északnyugat-indiai határára, Szabathuba, hol a kegyetlen telű tibeti klastromban töltött nehéz, de eredményes évek után a tétlenségre kárhoztatott ember mindennél kínzóbb hónapjait kellett elviselnie. A határállomás parancsnoka, Kennedy százados felettesétől kér utasítást a gyanús idegen ügyében, az ügy azonban túlságosan lassan bonyolódik, és Csoma számára egyelőre afféle internáláshoz vezet. Csak az év végén születik meg Calcuttában a főkormányzó, Lord Amherst döntése, melynek tartalmát Csomától, egy későbbi leveléből így ismerjük: „Ő Lordsága és a birodalmi tanács kegyesen fölmenteni méltóztatott” a kémgyanú alól; tibeti tanulmányai jóváhagyást nyertek, sőt pénzbeli támogatást is. E levelében, második jelentésében részletesen ismerteti Kennedyvel tibeti tanulmányait, a birtokában levő anyagot és további terveit.
Nyelvmestere, „a Láma” igen jártas a különböző tibeti írásokban, anyanyelvének grammatikájában és a lamaista tudományok közé számító számtanban, retorikában, költészetben és dialektikában, míg „szaktudományai az orvostan, a csillagászat és a csillagjóslás.” Sokat utazott, ismeri a szokásokat, a választékos nyelvet, országa históriáját és földrajzát. Ladak Főorvosa és lhászai levelezője. „Életkora, körülbelül 52 év, zárdában nem lakik, minthogy 12 éve, hogy a zanglai rádzsának özvegyét. bírja feleségül.”
Vele készítette el Csoma tibeti – angol szótárának alapját, tőle kapott bevezetést a tibeti műveltség világába. A Láma n messziről jött zarándok kérésére néhány értekezést is írt, melyek tartalmát a tudós évek múltán angol nyelvű tanulmányokban tárta a világ elé. Csoma mással is íratott, így a dzongkuli (Rjon-khul) apáttal, Kungacsoszlegdordzséval (Kundga’ čhos-legs rdo-rjo) ós Chultimgjamchóval (Chul-khrims rgyam-cho). Így ír róluk: „Birtokomban van egy tíz ívre terjedő munka, moly a buddhista vallási rendszert tüzetesen előadja; szélen, nagy betűkkel [azaz „nyomtatott” írással] van ezen munka leírva, kérelmem, útmutatásaim s ajándékaim következtében; szerkesztője egy hírneves Láma, a ki rokona és barátja azon Lámának, a kinek én tanítványa valék. A tudományról általában és a logikáról különösen szóló s három ívre terjedő értekezésért köszönettel tartozom egy nagyhírű Rab-hbyams-pa-nak (bölcsészeti tudornak), ki ajándékaim folytán kérdéseimre feleletet küldött. Ő 25 évet töltött Lassában s most 65 éves.”
Íme egy virágos nyelvű utószó a Csoma Sándornak, Szkander bégnek írt tibeti művekből:
„E Kérdések és Feleletek Könyve, mely a Vélemények Tengerén Járó Hajó nevet viaeli, [így született]: a tökéletes odaadású és igyekezetű és a tudomány tüzetes vizsgálatában eget érő, Szkander bég nevezetű rúmi [azaz európai] a napkeleti nagy tengertől [azaz az Indiai Óceántól] a felvidék szerecsendióvirág színében pompázó szívébe egyáltalán nem a maga ügyéért, de minden lelkes lény üdve végett a [Tanítás] hallgatására most Zanglába érkezett, s mikor az áldás ereje által nevemet meghallotta, az Ige parancsáról [azaz a buddhista tanításról feltett] kérdéseit Ladakország közepéről, a Tan királyának fényes lakóhelyéről, Zanglából hozzám kegyes ajándékkal és kérő szóval elküldte, és mert igen kitartóan kért, mondván, hogy szükséges [tudnia azt is], hány év telt el azóta, hogy a Bölcsesség Hatalmasa, a Mindentudó, a Nap Társa a Szenvedélytelen Tan Egében megszabadult a szenvedéstől – bár ehhez pontos számítások kellenek, magam pedig e számításokban jártas nem vagyok, mégis, [kedvéért], a krónikákat, a Tan történetét és más könyveket alaposan megvizsgáltam és arra jutottam, hogy mióta a Mindentudó, a Nap Társa a Szenvedélytelen Tan Egében megszabadult a szenvedéstől, háromezerhetvenkét év telt el [a mostani] tizennegyedik korszak Napot Mozdító [azaz tizennyolcadik] éve szerencsés napjáig, melyen én, a Hármas Gyűjtemény és a Négy Tantra tudója, alamizsnagyűjtő mester, névszerint rab’byams-pa Chul-khrims rgyameho a magam lakóhelyén, a napfényes [hónap] szerencsés napján e könyvet összeszerkesztettem…” (MTA Csoma tib. ms XXVII.)
Jelentésében foglalkozik történeti és etimológiai kérdésekkel is. Mértéktartó szerénység („Nem volt még elegendő időm arra, hogy ezen rendkívüli érdekkel bíró tárgyakat érdemlegesen átkutassam: a nyelvet kellett előbb megtanulnom.”), jogos óvatosság (régi szövegek újabb átdolgozásáról) és merész, néha vakmerő és ma már naivnak mutatkozó feltevések váltakoznak Csoma ez első tudományos tárgyú jelentésében. Úgy véli, hogy Ázsia az a világrész, honnan kora régi műveltségű népei, kínaiak, görögök és sokan mások „vették a pallérozást és a művészetben és tudományokban való míveltségüket”, s hogy „Európának keleti és északnyugati részeiben sok nyoma találtatik a régi buddhizmusnak és a szanszkrit szavakat az ottani népek között…”, ugyanakkor a Dnyeper régi, görög feljegyzésű nevét, a Borysthenes szót magyarul, Bor-istenesnek értelmezi. Történetírók, költők és legendák szava keveredik itt, s a széles tudásanyag még nem szab gátat szeszélyes feltevéseinek, melyekkel jól megférnek alapjában véve ma is helytálló olyan megállapításai, mint pl. az, hogy a román nyelv „sok latin szóval van vegyítve” és „sok szanszkrit szót foglal magában és minden tekintetben, szavakban úgy mint alkotásban, különbözik a magyartól”, azaz indo-európai és azon belül újlatin nyelvvel van dolgunk. Éles szemmel vizsgálja egy sereg nyelv, a román, magyar, héber, arab, angol, görög, német, francia, olasz, spanyol, latin, szláv és török, tibeti, szanszkrit, újind, szír és svéd határozott névelőinek (articulus) és kiemelő vagy meghatározó szócskáinak (particulae) szerkezeti egyezését és különbözőségét, de a hozzáfűzött históriai magyarázat, mely szerint a svédek, románok és szírek szanszkritul beszélő szkítáktól vették volna át nyelvük bizonyos sajátosságait, ma már nem fogadható el.
A szkíták ókori sikereihez párhuzamul mondja, hogy azok „kevesen valának, úgy amint a jelenkorban például kevés az európaiak száma Ázsiában, de tudományuk … , fegyelmük és vagyonosságuknál fogva … … bámulatos tetteket vittek végbe csekély számú harcosokkal; a mint az európaiak előcsapatjai is tették Amerika- és Ázsiában ágyúszereikkel”. Talán nem túlzás azt állítani. hogy Csoma helyesen ítélte meg az európai gyarmatosítás egyik lényeges elemét: a „magasabbrendűség” szoros összefüggését az „ágyúszerekkel”.
Nem lehet eléggé sajnálni, hogy Csoma Sándor nem hagyott a tudós világra bővebb feljegyzéseket többnyire gyalogos, lassú, ennélfogva éberebb szemű megfigyelésekre alkalmas zarándokútjáról. Egy-egy fontos megfigyelése, mint a következő is, helyet kapott élményeiről csak szűkszavúan szóló jelentéseiben. „A régi időkben – írja 1825 májusában – Európa és Ázsia több tartományaiban Buddhaszobrokkal lehetett találkozni (ilyenek Oden vagy Woden a góthok- és germánoknál [!]), de ezek későbben, vallási túlbuzgóság folytán, a keresztények és mahomedánok által mind leromboltattak. Maiglan is meg van még a régi Baktriában, Bamianban, a Cabul és Balk között vezető úton egy kolosszális szobor sziklába vésve; közelében van két kisebbmérvű kőfaragvány. Nagyon valószínű, hogy ez Sakyát vagy is Buddhát ábrázolta tanítványaival környezve, a kik festett ábrákban vannak bemutatva jobb és bal felől. Az ábrák hasonlítanak a tibetieknél divatozókhoz, s úgy néznek ki, mint a keresztény, különösen a keleti egyházban divatozó képek, a hol a szentek fejeit glóriával szokás körülvenni.” Amennyire téves a Wotan-Buddha azonosítás, annyira helyes a bámiáni szoboróriásról, a baktriai görög-buddhista művészet emlékéről mondott megállapítása, s az, ahogy rámutat a keresztény (a kálvinista Csoma számára természetesen pápista) és a lamaista ikonográfia párhuzamára, nem feledkezve meg a belső egyezésekről sem.
A buddhizmusról szólva írja: „Fölhozom e példákat, hogy a tudós világ kíváncsiságát fölébresszem a végből, hogy tanulmányozzák a régi buddhizmus érdemeit és tiszteljék azon vallást, a melynek sarkköve ugyanazon erkölcsi tanokból áll, mint a mi hitünké, t. i. a felebarzíti szeretetből.” Ugyanitt megemlékezik a buddhizmus pallérozó hatásáról, pontosabban egy fejlettebb ideológia alakító erejéről, mikor ezt írja: „A mongolok, nagy és hatalmas nemzet Közép-Ázsiában, a melynek ősei Gengiz khánnak bajtársai valának s annyi rombolást vittek végbe négy-öt század előtt, áttértek Buddha hitére, s most békés és vallásos néppé váltak…”
Egy hosszú, az adott tárgyban ma már túlzó és naiv mondata máig érvényesen őrzi humanista tartalmát, mely minden kor igaz tudományának sajátja: „Jóllehet a tudatlanság és a barbarismus lerombolták a műveltségnek és polgárosodásnak régi kedvenc helyeit; de minekelőtte e katasztrófa végbe ment volna, a tudósok számos művei megmenekültek a megsemmisülés özönétől az által, hogy Tibetbe szállíttattak; oly művek azok, melyek minden országban hathatósan előmozdítani képesek az általános jólétet, nemesíteni a szívet, felvilágosítani az értelmet s ösztönt nyújtani a szorgalomra.”
A tibeti buddhista irodalom – számára hirtelen megnyílt – hatalmas tárházának, a Kandzsurnak és Tandzsurnak kutatása közben bukkant rá Csoma a legendabeli boldog városba, Sambalába – ahogy ő mondja: a buddhisták Jeruzsálemébe – vivő út mesés leírására. Csoma ősöket kutató elméje a jugarok földjét sejti a legendabeli város mögött, és büszkén idézi egy tibeti krónikás szavait; ki szerint Tibet „északról, a horok és jugarok országából” kapta a „törvénykönyveket és kézi művészetet”. Az ősnek-rokonnak hitt jugarokról tovább faggatja Tibet írásait: „A tibeti könyvekben a jugarok neve yugurnak van írva s hazájok olykor Yugeranak mondatik. Ekkorig más érdekest a jugarokról nem tudhattam meg, mint azt, hogy a Stan-Gyur gyűjtemény lajstromában említés van téve egy rövid értekezésről, mely a jugarok nyelvéből van lefordítva … Ez most Lassában őriztetik…”
Jelentését ezekkel a szerény, de öntudatos mondatokkal zárja: „Az itt előadottakban igyekeztem, amennyire tehetségem engedé, a kormány kívánatát teljesíteni, kivonatos jelentést tevén a birtokomban levő tibeti könyvek és irományok tartalmáról. A sanskrit és tibeti irodalmak széles tért tárnak fel előttem az emberiség történetének tanulmányozására. Lelkesedésem még mindig ugyanaz, ami volt akkor, a midőn először terveztem és elhatározám, hogy keletre jőjjek; ha fáradozásaimnak, adataimnak és véleményeimnek ezen első és, érzem, hogy hiányokkal telt kísérlete a kormány jóváhagyását megnyerendi: boldognak fogom magam érezni, ha képes leszek a jövőben irodalmi tanulmányaimnak méltóbb eredményeivel szolgálhatni.”
Fél évnél hosszabb idő telik el, míg a ,.gyanús idegenben” a nehézkes hivatali apparátus fölismeri azokat a lehetőségeket, melyeket a jeles utazó, a hosszúkezű brit birodalom érdekeink harcos és elszánt képviselője, Moorcroft éles szemmel, jóval korábban meglátott. Mikor 1822 tavaszán Csoma figyelmét a tibeti nyelvre irányította, tanulmányait nem késlekedett anyagiakkal támogatni. A lassan született, de végül is kedvező döntés indokait világosan írja le A. Stirling kormánytitkár a Bengál Ázsiai Társaság titkárához, W. H. Wilsonhoz intézett levelében 1825-ben: „…A kormány és a helybeli hatóságok meg lévén nyugtatva a felől, hogy azon úrnak czélja és foglalkozása nem egyéb, mint amelyeket bevallott, tudniillik Tibetország nyelvei, irodalma és régi historiájának tanulmányozása: engedelem adatott neki utazásának folytatására, s egyszersmind a kormány elhatározta, hogy bizonyos [mindössze havi 50 rúpia,] pénzbeli segélyt nyújtson neki: erre Kőrösi úr kifejezte készségét, hogy a pénzsegély visszapótlása, fejében [Csoma itt sem akar senkinek adósa lenni] irodalmi munkálatainak és kutatásának eredményét a brit kormány rendelkezésére bocsátandja.” Ezt a kémnek tartott székely vándor már több éve, Moorcrofttal kötött egyezségekor így tartotta helyesnek.
A messzi jugarok kedvéért lemondott függetlensége egy darabjáról. „A kormány ohajtandónak látja tehát, hogy hasznunkra fordítsuk ez alkalmat és egy jó nyelvtant és szótárt, valamint némi históriai munkák fordítmányait szerezzünk…”
Csoma Sándor 1825 derekán másodszor indult a nyugattibeti Zanszkár felé. Tetha helységben, Phuktal (Pookdal) kolostora közelében állapodott meg. Innen ír ősszel Kennedynek, s leveléből megtudjuk, hogy a nyár közepe óta egy Padma nevű öreg tibeti a szolgája – Csoma szavával: útitársa –, hogy Baséhr vidékén ládáit olcsón és gyorsan szállították, hogy értelmes nyelvmesterre nem akadván utazott régi lámája falujába, a Phuktaltól egy napi járásra fekvő Tethába, s hogy hosszas várakozás után végre egyezségre jutott Tibetből frissen érkezett tanítómesterével.
„Nem voltam olyan szerencsés, … mint reménylettem” – panaszkodik közel egy év múlva. „A Láma igen hanyag volt a tanításban … Bizonytalanságban vagyok tehát, hogy műveim hogy fognak sikerülni, s mennyire lesz képességem azokat kidolgozni úgy, amint ígértem. …biztosítom Önt, hogy készen lesz, ha nem is mind az, amit terveztem, legalább a nyelvtan, oly mutatványok hozzáadásával a tibeti nyelvből és literatúrából, melyek elégségesek leendenek arra, hogy ösztönözzék a jövőkor tudósait, belebocsátkozni az ázsiai irodalom ez ágának tanulmányozásába.”
Az Ázsiai Társaság titkárától kapott calcuttai kiadvány tibeti tárgyú közleményéről csak ennyit ír: „nagyon hibás”.
Kennedy százados néhány száz rúpiát kér ekkor Csoma segélyezésére az Ázsiai Társaságtól: „a pénzt nem lehetne tiszteletreméltóbb egyénre és jobb czélra fordítani”, és úgy hiszi, hogy Csomának „ohajtása lenne Calcuttába utazni; ha a megkívántató úti költséget előlegeznék számára”.
Az újesztendő idején a székely-magyar ismét a brit-indiai határállomáson, Szabathuban van. Visszatéréséről Kennedy értesíti Wilsont, az Ázsiai Társaság titkárát, és beszámol arról, hogy „Csoma úr … meg engedte tekintenem azon tömérdek halmazát a kéziratoknak és könyveknek, melyeket összegyűjtött, és így látszik, hogy ő tökéletes jártassággal bír a tibeti nyelvben és irodalomban”. Véleménye szerint Csoma szívesen levelezne Wilsonnal „bármi tárgy felett”, de „pénzre sürgető szüksége nincsen”, mivel a több mint két évvel azelőtt kapott ötszáz rúpiának közel egyharmadát megtakarította. A különös tudós visszautasít minden szívességet, s „egészen visszavonulva él”. Kennedy levele szól arról is, hogy miközben Csoma a tibeti kolostorokat lakta, voltak, akik kényelmesebb úton próbálkoztak hozzáférkőzni a tibeti nyelv titkaihoz. „Azon kilencz tibeti szó közül, a melyek Seramporeban nyomattak – írja a százados –, a melyeket tudomása végett Ön hozzá küldött, Csoma azt mondja, hogy öt hibás volt.”
Az említett kilenc szó nyilván mutatvány a szerámpuri szótárból, melynek teljes szövegével Csoma csak évek múlva, Calcuttában ismerkedett meg. E szótárt J. Marshman még 1826-ban adta ki a Brit Kelet-indiai Társaság költségén. Ez első tibeti-angol szótár, mint Giorgi tibeti alfabétuma, végső soron a korai olasz hittérítők kéziratos anyagából készült, többszörös fordítással, hozzáértő gondozás híján, s így, a kiadás gyarlóságai miatt, az eredetileg értékes anyag hasznavehetetlenné torzult.
A csalódottsághoz, mellyel Csoma Sándor küzdött, a mellőztetés veszedelme társult. „Föltett szándékom végrehajtásában csalatkoztam azon Lámának tunyasága és mulasztása miatt, a kinek kedvéért oda visszatértem. Műveimet, a mint azokat terveztem és megígérém, be nem fejezhettem. Elvesztegettem drága időmet és a pénzt” – írja Kennedynek 1827-ben. Az időt sajátjának tudja: a hosszú hónapok alig vitték őt közel a jugarokhoz. A pénz a kormányé. „Mind a mellett magammal hoztam sok tekintélyes, bár kisebb terjedelmű nyomtatott könyvet, melyek nyelvtant, chronológiát, csillagászatot és erkölcstant tartalmaznak.”
„Egy nyelvtanra elég anyag van már birtokomban; ismerem a nyelvnek grammatikai szerkezetét, s képesítve vagyok elkészíteni ezen elementáris munkát oly terjedelemben, amint kívánni fogják. A szótár nagyon terjedelmes; eddig csak tibeti nyelven van meg, de a kézírás jó, finom capitalis kis alakú betűkben. Nem volt még érkezésem arra, hogy minden szónak értelmét angolul kitegyem. Legnagyobb részét a könyvnek lefordíthatom hiba nélkül, de sok szónak tökéletes megmagyarázása végett szükségem van még egy értelmes tibeti emberre. Birtokomban vannak szintén kivonatok chronológiai, földleírási és irodalomtörténeti munkákból, melyeket útmutatásom szerint a Láma elkészített.”
„…úgy tapasztalom, hogy a tibeti nyelv és literatúra felől Calcuttában mit sem tudnak, s azt gyanítom, mintha nem is viseltetnének valami különös érdekkel iránta” – jegyzi meg keserűen, s hogy a méltatlanságot aláhúzza, emlékeztet a tibeti könyvek régiségére és fontosságára: „ …Anyagra és alakra tartalmuk többet tesz – mondja merész túlzással –, mint bármely más ázsiai irodalomé.”
Becsületében a merevségig makacs. „Én a kormányhoz ismét segélyért folyamodni nem fogok” – jelenti ki Wilson tanácsa ellenére, hiszen, úgy érzi, már eddig is „nehéz kötelezettség súlya alatt áll”. Műveiért pénzt nem akar, azokat legjobb tehetsége szerint fogja elkészíteni, és az az óhajtása, hogy meggyőzzön „arra képesített orientalista tudósokat közleményei hitelessége és correctsége felől”, Kész átadni a brit hatóságoknak minden Tibettel kapcsolatos könyvét, iratát, hogy a kapott segélyt „visszapótolhassa”. „Az én becsületem sokkal drágább előttem, mint – a hogy a példabeszéd tartja – a meggazdagodás.”
„Elhatározám, hogy addig nem térek vissza Tibetbe, míg át nem nyújtottam a kormánynak a birtokomban levő anyagot.” Kéri a századostól további pártfogását és, ha kell, „jótállását viseletéért”. A következő év októberéig visszavonultan akar élni Szabathuban vagy környékén, ahol erre engedélyt kap.
Az Ázsiai Társaság késlekedik a válasszal. A szerámpuri szótár megjelenése óta Csoma ügye, mint maga is jól sejtette, a társaságnak nem volt sietős. Szabathui barátai, Kennedy százados és Gerard doktor próbálják tartani a lelket az elkeseredett tudósban. „Csoma aggódva néz Önnek felelete elé … – sürgeti az Ázsiai Társaság titkárát Kennedy, és – talán nyomatékul – hozzáteszi: „most mutattam be őt Amherst Lordnak, a főkormányzónak”. „Azt gyanítom, hogy pénzbeli forrásai nagyon kimerültek…” – írja segítséget kérőn. Gerard doktor Csomától Kennedyhez írott leveleit és jelentései másolatát kéri, hogy azokat Mackenzienek, a kormány titkárának megmutatva közbenjárhasson érte, a különös idegenért, kinek lelkessége és hajlíthatatlan becsületessége kivívta brit ismerősei rokonszenvét. Kennedyhez írt levelében Csoma, ki magát igen rossz írnoknak mondja, kéri, hogy Gerard doktor megkaphassa az eredeti jelentéseket. Itt ismét világosan és határozottan fejti ki tibeti tanulmányai közvetlen célját: egy alapos nyelvtan és szótár elkészítését, valamint a tibeti írásos műveltség ismertetését. Céljának erre az ismételt kifejtésére azért volt szükség, mert – úgy látszik – brit megbízói megpróbálták rávenni más feladatok végzésére is.
„Ezen úrnak [Gerard doktornak vagy Mackenzienak] hozzám intézett levele engem nagy aggodalomba ejtett. Az ott említett tárgyakra vonatkozó válaszomban nem ereszkedhettem a speculatiók tágas mezejére, pedig, úgy látszik, ezt várták tőlem” – írja, majd tanulmányai céljának az „ott említett tárgyaktól”, feltehetően nem filológusi adatgyűjtéstől való elhatárolása után így folytatja: „A szótárt és a literatúra történetét benyújthatom, ha kívánni fogják, bármikor s mellékletképen adok egy rövid földleírást és adatokkal ellátott historiáját Tibetországnak tibeti és angol nyelven. De mivel ekkorig még semmi sincs megállapítva a tibeti orthographia tekintetében; attól tartok, ha irományaimat Calcuttába küldeném, a nélkül, hogy magam is ott lennék, senki sem volna képes kellő hasznát venni azoknak és bizonyára sok hiba keletkeznék, melyek száma, a mint azt látom minden tibeti nyomtatványból, már is nagyon megszaporodott. De a szótár befejezése, minthogy célt nem érhettem második utammal Ladakba, még néhány évi fáradozást fog kívánni.”
Eztán engedélyt kér arra, hogy a következő év novemberében Calcuttába utazhassék írásai kiadása végett, vagy, ha ez nem sikerülne, „ha a kormány tetszése oda hajolna”, hogy calcuttai útját elodázza, ahogy ez Wilson válaszából látszott, akkor azt kéri, engedjék meg, hogy még három évet töltsön tibeti tanulmányokkal a felső Busahir (Baséhr) tartományban, s hogy „meghagyassék a busahiri rádzsának, hogy engedje átolvasni azon tibeti könyveket, melyek a kanumi zárdában vannak letéve”. Anyagi helyzetére fényt vet a következő néhány sor, melyet a függetlenségét büszkén őrző székely biztosan nem könnyen írt le: „Ha a kormány jóváhagyja tibeti tanulmányaim folytatását és elfogadja majd fáradalmaim eredményét és gyümölcsét: esedezem Önhöz, hogy mindennapi szükségeim fedezésére némi istápolást kieszközölni méltóztassék. – Ha indítványaim egyike sem találkoznék a kormány jóváhagyásával, minthogy a bizonytalanság és a tétovázás kegyetlen és nyomasztó hatású egy érző szívre: kérem, legyen kegyes, a kormány rendeletét velem mielőbb közölni.”
A Duka Tivadar által gondosan összegyűjtött anyagokból kiderül, hogy a kormány rendelete, válaszul Kennedy június 5-i levelére, június 14-én végre megérkezett. Ebben Stirling kormánytitkár közli, hogy „a Főkormányzó Ő Excellenciája abbeli tetszését fejezte ki, hogy Kőrösi Csoma úrnak engedély adassék három évre felső Busahirba való utazásra” tibeti tanulmányok végett. „Ö Lordsága ennek folytán felhatalmazza Önt – írja Stirling a századosnak, – hogy a nevezett úrnak mindennapi szükségei fedezésére s netalán tibeti kéziratok beszerzése végett, ötven rúpiára menő összeget havonkint kifizessen mindaddig, amíg a fentérintett, irodalmi czélok elérésében fáradozik.”
A brit-indiai kormány nem erőltette meg magát a havi ötven rúpiányi segéllyel, viszont az is igaz, hogy Csoma – részben a maga tudása iránti bizalmatlanságból, részben talán határozottabb biztatásra várva – mind ez ideig nem volt hajlandó közrebocsátani tanulmányait. A napi szükségletekre szűkösen, de Csomának mindenesetre elegendő „némi istápolás” és az utazási engedély birtokában Csoma immár harmadszor vágott neki a Himalája meredek világának, hogy tibeti ismereteiben a maga szabta magas mérce szerinti biztonságot megszerezve adott szavának eleget tehessen.
A székely-magyar utazó terveiről és a kormány intézkedéséről értesit a brit-indiai kormánylap 1827. szeptember 10-i száma is, melyben említés történik a német Klaproth-nak és a francia Rémusat-nak, a kor kiemelkedő orientalistáinak tibeti tárgyú munkáiról, Csoma ezekről mondott, jogosan szigorú bírálatáról, valamint Klaproth-nak az angol kezdeményezésekről vallott lesújtó véleményéről. Talán nem tévednek azok, kik Klaproth véleményét is azok közé az okok közé sorolják, melyek Csoma dolgát kedvező irányba fordították.
A következő tudósítás Csomáról ötnegyed év múlva, 1829. január 21-én kelt Szabathuban. A himlőoltás meghonosításán és természettudományos anyaggyűjtésben fáradozó Gerard doktor felkereste a magyar tudós újabb tibeti remeteségének helyét, a Kunawar (Kanaur) tartományban (ma Himacsal Pradés része), a Szatledzs (Sutlej) völgyében fekvő Kanum (Kanam) városát. „Visszatérvén Kanawar tartományban tett közelebbi kirándulásomból, a hol Csoma úrral tanulmányai közepette találkoztam: úgy hiszem, nem fogom fárasztani Önt – írja Fraser kormányügynökhöz Delhibe –, ha jelentést teszek szükségei felől és arról, hogy minő haladást tett már irodalmi munkálataiban. Nem veszített ő el egyáltalán semmit is szokott lelkesültségéből azon elzárt világ részben, s minél mélyebbre hat a tudományosság aknáiba, melyek őt környezik, annál inkább ösztönözve érzi magát a további kutatásokra.” A „bámulatot gerjesztő bérczes vidéken”, Kunawarban, tudós lámája társaságában élő Csoma „terjedelmes láthatárt nyitott fel” Gerard doktor előtt, olyan láthatárt, „melyet máskép megközelíteni minden fáradalmak daczára sem lehetett reménye”.
Az ismeretlen meghódításának növekvő gyönyörűsége hódította meg a hírnévre vágyó, és a még nem ismertről hírt adni boldog kutatót. Titkok nyitója lenni, s a megtaláltat büszkén tárni a világ elé, értő társaknak közreadni: a fürkésző emberi elmének tudományban és művészetben közös, örök és nemes szomjúsága égett Kőrösi Csoma Sándorban, s nemcsak az adott szó, de a megismerés gyönyörűsége kedvéért odázta el az ősök szállásának földerítését. Talán arra is gondolt, negyvenötéves fővel, hogy az ősök messzi, sőt egyre messzibb nyomának fölleléséig a tibeti nyelv rejtett világának föltárásával is hírt, nevet, becsülést szerez magának, nemzetének, és nem minden alap nélkül hitte, hogy ez a munkája egyúttal közelebb viszi eredeti céljához.
„Kunawar éjszaki határán – írta Gerard – 20.000 lábnyi magasságig hatoltam anélkül, hogy hóra akadtam volna. Onnan szemléltem, ha nem is magát a chinai birodalmat, de igen is határait. Tájképe ez a magasztos, kietlen pusztaságnak, melyet leírni hatalmamban nincsen, – erre szavam teljesen hiányzik. A környék mindenütt bérczes, rideg és hó nélküli … A tájék kopár ugyan, de érdekes épen kopárságának nagyszerűsége miatt. Itt a szakadozott tér félelmetes tekintete alatt el vannak takarva a tudomány-, irodalom- és a művészetnek legkülönfélébb és becses kútforrásai.”
„És most azon magyar tudós felé fordulok, a ki a legérdekesebb tárgyak egyike, melyekkel ez utazásomban találkoztam, és a kinek ügyei érdekében vagyok bátor ily hosszú levelet küldeni.”
„Kamim faluban találtam őt kicsi, de érdekes viskójában, környezve könyveitől s a legjobb egészségben … Örömmel és megelégedéstől áthatottan mutatta fáradalmainak gyümölcseit. Rendkívüli kitartása eredményt aratott és ha egész lelkülete nem lenne áthatva tanulmányaitól, komoly akadályokra találna … az éghajlatban és idegenszerű helyzetében, hisz a csikorgó hideg itt négy hónapig tart és mindig kegyetlen.”
„Az utolsó télen át, íróasztalánál ülve, tetőtől talpig gyapjú ruhába burkoltan reggeltől estig dolgozott minden melegítő tűz nélkül, nem engedve magának legkisebb időt sem a szórakozásra.”
„Egyszerű tápláléka az itteni szokás szerint készített zsíros tea volt … a kanumi hideg évszak zordonsága eltörpül, ha összehasonlítjuk azt a zanszkári zárdában uralkodott telek fokával, ahol Csoma egy egész évet töltött, s ott ő a Lámával és egy szolgával kilencz négyszög lábnyi szobában 3–4 hónapon át el volt szigetelve. Szobácskájából nem mert egyikük sem kimozdulni, a környék hóval volt fedve és a hévmérő rendszerint a 10–16 fokon állott zero alatt (centigrád).
Ott ült ő ködmönébe öltözve; kezeit ölébe téve; és ily állapotban olvasott reggeltől estig, melegítő tűz és alkonyat után világító mécses nélkül; a föld szolgált nyoszolyául s az egyszerű csupasz falak voltak egyedüli oltalma az égalj zordonsága ellen. A hideg oly szigorú, hogy nehéz feladat volt a kezeket a gyapjú takaró alól kiszabadítani a könyv leveleinek átlapozása végett… . Zanszkárban … a nyári napforduló napján havazott … Ilyen a borzalmas arczulatja azon vidéknek örökké tartó telével.”
Csoma szorgalmának bizonyságául említi, hogy „ilyen helyzetben, mely más embert bizonyára kétségbe ejtett volna, 40 000 tibeti szót összegyűjtött és elrendezett”. Tibeti mestere, a láma személyében „ritkaság gyanánt egyesülvék a tudományosság, a szemérem és zsíros szokások, s ezen tulajdonaiban Csoma nyomon követi tudós társát, mi azonban nem látszik valami különösnek azon országban … Csoma úgy fest. mint egy őskori bölcs; magatartása a legegyszerűbb, környezetében nem érdekli semmi; egyedül… feladatának él”. Munkájában lelkes, következtetéseiben óvatos, sőt bizalmatlan, sorsa, jövője iránt kétségekkel telt, elhagyatva és mellőzve érzi magát, mégis hálás; „kedélye szótalan, ha csak lelkesedésre nem hevül valami esetleg fölmerült tárgyon”, és „semmi sem tetszik neki annyira, mintha valaki érdeklődni látszik tárgyai iránt”. – Gyakran levert, és bár nem utolsósorban anyagi természetű nehézségekkel is küzd, ugyanakkor, nagy szegénysége ellenére, függetlenségét a végsőkig féltő, érzékeny, ezt tetézi az, hogy járatlan a „világ modorában” és az angol társalgásban: a félreértett szavak is megsebzik.
Csoma anyagi helyzetét és életmódját dr. Gerard így mutatja be: „A láma huszonöt rúpia díjt kap havonkint, szolgája négyet, lakbére egy rúpiát emészt föl, s az íróeszközökre megkívántató költség födözése után, alig marad neki húsz rúpiányi összeg mindennapi szükségeire, melyek azon távoli és elzárt világban nagyon drágák, és gyakran Szabathuból kell azokat hozatnia, mely állomás tőle 200 mérföldnyi távolságra esik. – Életmódja a legegyszerűbb,… Egészsége azonban a legjobb állapotban van … Ruházata szegényes. Fő és majdnem egyedüli tápszere a thea tatár módra készítve, mely leveshez hasonlít; a vaj és a só, mit hozzá használnak, egészen elveszi a thea zamatját. Zsíros és tápláló eledel ez, s mivel könnyen elkészíthető, nagyon czélszerű azon világrészben.”
„Csomának kunyhója Kanum falujának legvégső magasságán fekszik 9500 lábnyira a tenger színe fölött. Körülötte állanak a szerzetesek regényes lakjai, akiknek vallásos szertartásai, ájtatos éneklése rendkívüli hasonlatosságot tanúsítanak a római egyház szokásaihoz. Alább áll a zárda, melyben az Encyclopaedia [= a lamaista biblia, a Kandzsur és Tandzsur] őriztetik, de ez az épület sokkal hasznosabb czélra is szolgál; ugyanis, midőn múlt november. ben visszatértem Kanumba, telve találtam azt szőlővel és körülbelül harmincz leölt juh volt ott sorra aggatva; de Csomának szegénysége nem engedi meg, hogy csak egy szeletet is ízleljen belőle.”
„Több női zárda is találtatik a faluban, de a szabályok ott nem igen szigorúak, s Csoma bizonyos gúnnyal jegyzé meg, hogy több apácza anyává lett…”
„Csoma előszámlálta azon javításokat, melyeket lakháza körül eszközölt; – különösen megmutatta a kandallót, mely tizenkét rupiájába került. … nem lehetett, hogy mély rokonszenvet ne érezzek, mikor láttam, mily nagy beccsel bír ilyen csekély összeg ezen férfiú előtt, akinek egész világi boldogsága abban áll, hogy megélhessen [azaz életben maradhasson], de csak azért, hogy magát az emberiségnek szentelje…”
„Két parasztos ülőpad és még ennél durvább készítményű két székből áll kis szobájának összes bútorzata; de a helyecske mégis háziasan néz ki, s a Kahgyur és Stangyur tibeti gyűjtemények kötetei s egyéb kéziratok és irományok csinosan vannak körülötte felhalmozva…”Munkáiban azonban „sok bosszantó megszorításokkal kell küzdenie”, nem engedik meg neki, hogy két vagy három kötetnél többet vigyem szállására a kolostor könyvtárából, próbára téve türelmét.
A fölajánlott angol újságokat visszautasította, nehogy bárki is szemére vethesse, hogy mással is foglalkozott, mint a feladattal, melynek „elkészítésére szavát adta”. Szeszes itallal egyetlen alkalommal, betegsége miatt élt, de nehogy a helyiek borisszának tartsák, elhatározta, „hogy soha többé nem nyíl a szeszhez”. Minden anyagi segítséget visszautasított, ami nem a köztől származott. Gerard is kudarcot vallott segítő szándékával, mikor felöltővel és némi élelemmel akarta megajándékozni a székely remetét, ki semmit ingyen el nem fogadott, ehelyett maga adott pénzt azzal a kéréssel, hogy számára bevásároljanak. Gerard méltán mondja, hogy Csoma magaviselete „kétségkívül dicséretes”, de „nem bölcs eljárás”. Csak könyvet fogadott el; latin és görög szótárt, tudós folyóiratot, s a klasszikusok közül szívesen olvasta volna Ptolemaiosz, Plinius és mások műveit.
Gerard látogatása idején előfordult, hogy egykori sérelmének, szabathui feltartóztatásának emléke nyomán „lelkének egész hevével visszatért azon régi és különös [valójában egyáltalán nem alaptalan] eszméire, hogy egykoron őt kémnek tartották s úgy bántak vele Szabathuban, mint egy bolonddal: egyrészről kedvében jártak, másrészről ugyanakkor nevetség tárgyává tették; de nagy megelégedéssel jegyezte meg, hogy a világ nem sokára látni fogja, hogy ki ő?...”
„…búskomor emphazissal kijelentette előttem, hogy ha tibeti nyelvtanát és szótárát s egyéb gyűjteményeit, melyeket Tibetben összeszedett, átadta a kormánynak: a világ legboldogabb emberének fogja magát tartani s örömmel halna meg akkor, látván, hogy szavát beváltotta.” Szenvedélyes természete, „vastag vére” mondatta vele e szavakat. Hogy a „boldog halálig” vágya még messzi útra vonzotta, tanúsítja Gerardnak tett vallomása: „Epedésteli czélja, s szünni nem tudó ohajtása Mongóliába hatolni, hogy megismerkedjék az ottani népnek érdekes őskori [= ősi] hazájával…, s ha befejezte jelen tanulmányait, működését azon magasabb czélok felé fogja irányozni.”
A természettudományok iránt is érdeklődő Gerard doktornak nagy nehezen sikerült rávennie a tanulmányai körét átlépni okkal nem akaró székelyt, hogy „rendes jegyzéket” készítsen a hőmérséklet változásáról. Adatai halála után, 1854-ben, A. Cunninghamnak Ladakról szóló művében láttak napvilágot.
Gerard szeptember 30-án búcsúzott „a magyartól és értelmes társától a Lámától”. Bőven idézett jelentésében javasolta, hogy legalább kétszeresére, havi 100 rúpiára emeljék Csoma állami segélyét. „Különös vonzalmat érzek Csoma sorsa iránt – mondja –, mivel én valék az első, a ki őt Szabathuban fogadtam és most én vagyok az utolsó, a ki őt kutatásai között Kanumban fölkerestem: ez oknál fogva talán nekem van a legjobb tudomásom helyzetéről és feladatáról, melyek megvalósítása a lehetőségek közé számítható.”
Közel egy év telik el Gerard látogatása után, mire az Ázsiai Társaság, – Gerard és Kennedy fáradozásai eredményeképp, végre ismét megmozdult. 1829 nyarán a társaság titkára, Wilson levélben értesítette Csomát a tibeti kutatásai iránti megújult érdeklődésről, a társaság tagjainak segítőkészségéről, havi ötven rúpiányi támogatás megítéléséről, száz rúpiáról szóló utalvány útnak indításáról és szükség esetén könyvek küldéséről. Az érzékeny, könnyen sebezhető és nehezen gyógyuló kedélyű Csoma Sándor a levél és az utalvány vétele napján válaszol, mondhatni, „vastag vére” első lobbanásával, ugyancsak kínos helyzetbe hozva pártfogóit. A társaság döntését „bizonytalannak”, valójában megkésettnek ítéli, és kurta bocsánatkérés és hálaszó kíséretében a felajánlott segélyt – pedig az most nem barátkézből, de közösségtől jönne – visszautasítja. A kegyes támogatásra ajánlott idegen hat évvel azelőtti sérelemre emlékezteti a királyi társaság titkárát, nevezetesen arra, hogy az 1823 áprilisában, „Moorcrofttal kötött egyessége kezdetén”, mikor könyvek szűkében volt, nem kapott támogatást a társaságtól. Moorcroft „arra kérte Önt, hogy lásson el a tanulmányaimra szükséges művekkel. – Én azokat soha meg nem kaptam. Hat egész éven át nem törődtek velem” – írja, visszautasítva a könyveket is. A következő esztendőre ígéri munkája eredményét, s akkor „szerencsés lesz méltányos föltételeket fogadni el, akár a társaságtól, akár a kormánytól a kutatások folytatása végett”. Ezt a levelet Kennedy százados továbbítja, ki a titkárhoz ilyen magyarázó sorokat intéz: „Hajlandó vagyok azt hinni, hogy ha Ön egykoron jobban ismerendi Kőrösit, a legkülönczebb jellemek egyikének fogja őt tartani.” Említi tudós lelkesedését, egyszerre bizakodó és bizalmatlan természetét, kitűnő tehetségét, szerény életmódját, visszavonultságát az európaiaktól, mellyel a helyi nép bizalmát igyekezett megőrizni. „ …nem mulasztottam el egy alkalmat sem ittléte alatt, hogy kívánságát teljesítsem s mindenben eleget tegyek neki; hiszem is, hogy ő hálát érez irányomban: de olykor előzékenységemet oly cynismussal utasította vissza, hogy azt megérteni képtelen vagyok.” Mindazonáltal készségesen vállalkozik rá, hogy közvetít a különös magyar és Wilson között.
Nem tudva Csoma sértett visszavonultságáról vagy nem törődve vele, B. H. Hodgson, nepáli brit követ kérdések kíséretében küldte el tudós munkáját a zárdalakó magyarnak, és nem csalódott: szerény hangú, de igen tartalmas választ kapott tőle. Csoma levelében kitér a tibeti buddhizmus történetére, ind eredetére, arra, hogy „a buddhista művek nemcsak vad metaphysikai speculatiók, de praktikus tárgyúak is”, említi a tibeti nyelvújítást, mellyel „bámulatosan kipallérozták és meggazdagították” anyanyelvüket, ír a helyesírás és a kiejtés közötti hatalmas eltérésről. A két tudós, a nepáli brit követ Hodgson és a „szegényes ruházatú” és „excentrikus” Csoma között levelezés indul. Egy következő kanumi levélben, 1830 tavaszán Csoma „megelégedéssel veszi észre azon összetalálkozást, mely a buddhizmus tanaiban létezik Nepálban és Tibetben”, beszél a tibetiek közt használatos írásrendszerekről, Sákjamuni Buddha „csak képzeleti” elődeiről és hasonló, „egyéb ezerekre menő Buddhákról”, valamint a szanszkrit és a tibeti irodalom szoros kapcsolatáról.
Talán valóban kanumi tartózkodása idején (mint Duka hitte), ha nem már Calcuttában (mint ma valószínűbbnek tűnik), rótta egy tanulmánya kézirat-lapjaira azt a tizennégy verssort – kettőt Csokonaitól, hatot Szalkaytól vett, egy latin hatlábnak magyar tükrét és a többi magyar sort talán maga szerkesztette össze –, kikkel mulatni a gyorsan múló, kincset érő időben is talált percet. „Dördül az égi sarok, villámlik az ég gyakor ízben” – e hatlábú sor, bárhonnan való, talán egy viharos, esős évszak emléke Csománál, s melyről életrajzát olvasva önkéntelenül Gerard doktor jut eszünkbe, kinek sikerült rábírnia a makacs remetét meteorológiai észleletek gyűjtésére. „Az anglus mennykövét a vízen dörgeti, Tengert s Amerika partjait rengeti” – helyénvaló, de szenvtelen megállapítás Britannia indiai kormányának idegen pártfogoltja ajkán. Csokonaitól vett soraiban a szerencsétlenül végzett „Pál, a muszkák rettenetes czárja” jelenik meg, „ki előtt térdepel két világ tatárja;” – ez a rigmus lehet régi tervének, a füstbe ment vagy elvetett oroszországi utazásnak idézése, melyből, mint még mindig messzi cél, a keletibb világ, Ázsia „tatárjainak” fölkeresése változatlan vonzotta az őshazakeresőt. A ma már alig ismert Szalkay Antal mulattató Aeneiséből vett strófa talán csak fintor a klasszikus műveltségű férfi arcán. A végére hagytuk a Dukánál mottóul is fölírt, elég rejtélyes rigmust: „Adjad uram isten, lesz még egy időre, Hogy sas fog felülni a kakasülőre.” Duka nyilván a tudós jövendő dicsősége jelképének tekintette a sast, de miért épp a kakasülőn? – nem tudni. Talán az „alacsony sors” jele? Akkor az a nyitja e soroknak, hogy a szegénységben vergődőtől a világ nem vár jeles tetteket, mégis, szolga szárnyas helyett szabad sast kell látniuk. (Ahogy Gerard írt a kanumi magyarról: „Ha látjuk őt, úgy mint én láttam, … alig képzelhetnők, hogy ő azon férfi, ki …hivatva legyen bevégezni… fontos munkákat.”)
A messzeségben fáradtságűző játékul papírra vetett magyar verssorok mellett, a kézirat más lapján, hazájának századok óta hivatalos nyelvén írta (vagy idézte hazai levélből?) a következő szavakat: „Oly hihetetlen vágytól égek, hogysem, mint, ítélem, visszatarthatnám, hogy nevünk írásod (litteris tuis) révén jelessé és hírnevessé váljék”, és: „Magasztaltatni szép dolog magasztalt férfitől”.
1831. május 5-én Calcuttába érkezett, azon az úton, melyen korábban jelentései utaztak a, Gangesz torkolatvidékén épült városba. Útközben láthatta Delhi Vörös Erődjét, majd a Dzsamuna folyó partján, Agrában, a kéken izzó ég alatt a világ legszebb síremlékét, a drágakő-diszű, fehér márvány Tadzs-Mahalt, aztán Váránaszí, azaz Benáresz városát, hol egykor Buddha hirdette tanait, s hol a szent folyam szegélyén hindu halotti máglyák sorakoztak. A hatalmas gyarmati székvárosban írásban jelentette érkezését a kormánynak, és másnap már válaszra is méltatták: várnia kell a főkormányzó „tetszésének kikéretését”. „Ő Lordsága tetszése” nyomán alig fél hónap múlva foglalkozik Csoma ügyével az Ázsiai Társaság. A titkár, dr. Wilson emlékeztet a társaság kötelezettségére, a korábban megajánlott havi ötven rúpiára. Néhány választmányi tag havi százat javasol, a helyi püspök viszont kíváncsi Kőrösi úr véleményére, hisz korábbi levelének „hangja nem bátorító e részben”. Hat nap múlva nyilatkozik a főkormányzó: „Ő Lordsága nem veszi ki Kőrösi leveléből, hogy további segélyezésre a kormánytól szüksége volna. De ha ezen úrnak ideje megengedné”, a főkormányzó „megkérné őt”, hogy „az Ázsiai Társaságnak átadott tibeti művekről …egy ,catalogue raisonné’-t készítsen”, illő fizetség fejében. Végül is a kormány jóváhagyásával 1831 júniusától Csoma az Ázsiai Társaság alkalmazásába áll, havi száz rúpia fizetéssel, és a társaság titkárának felügyelete alatt megkezdi a munkát 1831. július 1-én.
Másfél év telik el, míg a társaság jelenti a kormánynak, hogy Kőrösi Csoma Sándor tibeti nyelvtana és szótára, valamint egy tibeti-szanszkrit buddhista műszótár fordítása „sajtó alá elkészült s a kormány rendelkezésére áll”, hogy Csoma „e műveket a kormány tulajdonának tekinti azon pártfogásért, melyben őt részesíteni kegyeskedett”, s hogy „Csoma úr rendkívüli szorgalommal munkálkodik” a társaság tibeti könyveinek feldolgozásán. Csoma nem mulasztja el, hogy ismét kétségbe ejtse a brit hivatalnokokat: fizetségéből munkája megkezdése, tehát másfél év óta csak három hónapra járót vett föl.
A hazájába megtért Wilsont James Prinsep váltotta föl a társaság titkári tisztében. Hamarosan intézkedett a nyelvtan és a szótár kiadásáról. Szívós érveléssel rávette a kormányt a nemzeti érdekűnek mondott ügy költségeinek viselésére, kedvező ajánlatot szerzett a helyi baptista nyomdától, s magára vállalta Csoma angol szövegének javítását.
A két mű nyomtatása 1834 elején fejeződött be (bár a munkák előszava későbbről datálódik), így tudósítja kormányát a jeles szervező Prinsep, a egyben alapos elszámolást ad nemcsak a kiadási költségekről a terjesztésről, hanem a Csomának nyújtott brit támogatás mérsékelt mértékéről is. Kiszámítja, hogy nem volt az több havi gyönge húsz rúpiánál. Fölhívja kormánya figyelmét arra is, hogy a Magyarországról küldött, de angol bankcsőd miatt elveszett pénzsegélyt – 300 aranyat, azaz 140 fontot vagy 1400 rúpiát – is illendő volna megtéríteni, Csoma vélekedéséhez híven; ki szerint ezt „az angol nemzet becsülete megkívánná”. Csoma a pénzt minden tiszteletdíjjal egyetemben hazájának szánja: szanszkrit kéziratokat szeretne küldeni haza, szeretné tovább folytatni kutatásait anyanyelve keleti – mint akkor vélte –, indiai kapcsolatai területén, és ösztöndíjakat kíván alapítani fiatal honfitársai, erdélyiek számára.
Csoma boldog lehetett, hogy adott szavát kevés, de keserves, tétlenségre kárhoztatott hónapjaival együtt tizennégy évi erőfeszítéssel, emberfeletti munkával beváltotta, s élete két fő műve végre nyomtatásban napvilágot látott. A szótár és nyelvtan kinyomtatása után nemsokára, még 1834. február 6-án az Ázsiai Társaság tiszteleti tagjául választották, s a hírnév, mit oly soká és oly forrón óhajtott, végre nyomába szegődött. Ám még hírnév dolgában is önmegtagadó: elhárított minden más kitüntetést, mellyel a tudós világ neki kedveskedni kívánt; a „távoliak” közül csak a Magyar Tudós Társaság külső tagságát fogadta el. Igaz ugyan, hogy az 1833. XI. 15-én kelt döntést csak 1835-ben kapta kézhez.
A két könyv együtt több mint hatszáz negyedrét-oldalt foglal el; a szótár szavai oldalanként két hasábban sorakoznak, a tibeti hagyományoktól eltérő, ma már kissé nehézkesnek ható, de következetes betűrendben. A szócikkek rövidek, zömük egy-egy sor, melyekből hasábonként harmincegynéhány, oldalanként hatvanötnél több ritkán fér el. A három és félszáz oldalon így mintegy huszonkétezer „szó”: tőszó, összetétel, kifejezés és alakváltozat foglal helyet. A tibeti írású címszó és angol jelentése között, helyenként rövidítés jelzi a szó faját: s(ubstantivum), v(erbum), adj(ectivum) stb. A közös kezdőelemű összetételek és kifejezések együvétartozását a kezdőelem önálló címszavának kintebb kezdésével jelzi (a tibetit nálunk latin betűre, az angolt magyar nyelvre téve át), kb. így:
bžin, s. arc, arckekifejezés, magatartás, viselkedés; arányosság.
bžin-gyi mdog, az arc színe.
bžin-mjes, szép vagy csinos arc.
bžin-mjes-čan, adj. széparcú.
bžin-mjes-ma, csinos arcú nő.
bžin-’jum-pa-dan bčas-pa, kedves arckifejezésű.
bžin-’jum-pa-dan bčas-pas, kedves arckifejezéssel.
bžin-bzan, megszólításként: barátom! uram! jóember!
Egy másik címszó-csoport Csoma Sándornak a forró, déli bengál fővárosban sem múló, messzi, északi álmáról tanúskodik. Szűkszavú néhány sora mögött mennyi kín és mennyi remény! Íme:
Yu-gur, jugur, nép Tibet és Kína határán.
Yu-gur-yul, a jugurok orYu-ge-ra-yul szága. yu-gur-gyi skad, a jugur nyelv.
A messzikedvű, különös vándor sohasem tudta meg, hogy jugurjai nyelvében valóban élnek magyarral közös szók, olyanok, melyek később a gyötrelmes útú Khívát és Bokharát Csoma után második magyarként megjárt, béna lábú Vámbéry Ármint ihlették a magyarság török eredetének hirdetésére, s tüzelték őstörténeti vitáiban, elvesztett, de nem haszontalan ugor – török háborújában.
Csoma Sándor tibeti szótára és nyelvtana önálló gyűjtés, úttörő munka eredménye. A korai olasz hittérítők anyagát – Giorgi hasznost haszontalannal ötvöző alfabétumát kivéve – nem ismerte és nem is ismerhette. Nem segíthették őt, más, korábbi vagy korabeli európai könyvek sem, melyek lapjain Tibetről, nyelvéről és írásairól, népéről és földjéről olvashatott volna – nemritkán félrevezető – tudósítást, hiszen a göttingeni Georgia Augusta gazdag könyvtárában még aligha gondolt Tibettel, a sziklás Ladak zord láma-zárdáiban meg nem jutott hozzá ilyen irodalomhoz. Egy húszezer szavas szótár összeállítása ma sem kis munka, pedig ma legtöbbször korábbi szótárak rostálásáról, kiegészítéséről, megfordításáról van szó. Csoma, ki tucatnyi nyelvet beszélt vagy ismert a tibetivel kötött nehéz ismeretségéig, Tibet nyelvében egy számára teljesen idegen nyelvszerkezettel találkozott. A sino-tibeti nyelvközösség tibeto-birmán ágához tartozó nyelv szavai lényegében egyszótagúak, mint a kínaiban, de (mint ez utóbbi ősibb állapotában) a tibeti sincs híján a szótagon (és egyben morfémán) belüli jelentés-módosító változásoknak sem, melyek kiterjedhetnek a szótag mindhárom lehetséges elemére, a szókezdőre, a magánhangzóra és a szóvégre. Ezek az elemek lehetnek összetettek; különösen bonyolult némely mássalhangzó-torlódásos szókezdő, melynek két-három hangjából hol ez, hol amaz, hol mind részt vesz a jelentés-módosításban:
gton ’ad’, btan ’adott’, gton ’adni fog’, thon ’adj!; gčod ’vág’, bčad ’vágott’, gčad ’vágni fog’, člzod ’vágj!; ’jin ’tart’, (b)zun, ’tartott’, gzun ’tart majd’, zun(s) ’tarts!; rńog ’kavar’, brńogs ’kavart’, brńog ’kavarj!’.
A nehézségeket tetézte többek közt az írott szó és az élő beszéd igen nagy eltérése: a még az észak-kínaihoz hasonló hangzású lhászai nyelvjárásnál jóval konzervatívabb nyugat-tibeti beszéd is azonossá egyszerűsíthet olyan szótagokat, melyeket a közel ezredéves „új” helyesírás mindmáig gondosan megkülönböztet. Csomának szüntelen éberen kellett vigyáznia tibeti mestere, Sansrgyas phun-chogs azaz Szangjephuncog kiejtett és papírra rótt szavának különbségét, hogy a számára idegen világú lamaista szövegek írott betűjét, olvasott hangját és a hozzáfűzött eleven magyarázatot helyesen köthesse össze.
Hogy a kolostorokban töltött évek során (mely ek számos más fontos tudományos eredményt is hoztak), kézikönyvek, útmutatás, jórészt közvetítő nyelv és szinte szó szerint „pénz és taps nélkül” végzett szótárkészítő munkája milyen eredményes volt, lemérhető a szentpétervári akadémikusnak, Isaac Jacob Schmidtnek 1841-ben, Csoma könyve után hét évvel megjelent tibeti – német szótárán, mely 632 oldalon 26 és félezer tibeti szót közöl. E jeles holland orientalista az újabbkori európai mongol tanulmányok úttörője volt, ki a már akkor is gazdag Néva-parti mongol gyűjteményekben, Oroszország nyugat-európai ízlésű metropolisában forgathatott tibeti-mongol szótárakat, s a már ismert – és első nekifutásra európainak a tibetinél jóval könnyebb – mongol nyelv (s nem utolsósorban a cári birodalom kalmük és burját alattvalói) segítségével, de mindenképpen Csoma nyomdokán, gyors biztonsággal értékesítette a kétnyelvű párhuzamos szövegek, szótárak tanulságait. A tibeti-szanszkrit párhuzamok tanulmányozásának fontosságát Csoma is jól látta, lehetőségei azonban, különösen kutatásai kezdetén, sokkal szerényebbek voltak, mint a világvárosi körülmények között dolgozó Schmidtnek. A herrnhuti Morva Testvérek tudós hittérítője, H. A. Jaeschke, majd az indiai filológus Sarat Chandra Das századvégen kiadott szótára – a ma is leggyakrabban használt két tibeti-angol szógyűjtemény – is feldolgozta Csoma munkáját, de nem annyira, hogy az 1834-ben kiadott Dictionary ne tartalmazhatna még ma is olyan szót, melyet másutt hiába keresnénk.
Szótárát Csoma szótárnak nem nevezte, minden bizonnyal szerénységből, de nem abban a köznapi értelemben vett érzésből, melyet tudós embernél hamisnak érezve Vámbéry úgy megvetett; Csoma szerénysége inkább a tudománynak szólt, mint a tudós világnak. A hírnévre szomjazó, makacsul önérzetes, büszke székely nagyon jól ismerte műve árát, értékét: évek szenvedését, elűzött álmokat, útja kitérőit, de hatalmas, mégis véges tudása határát és a végtelen ismeretlenség vonzását. is. Íme a szótár angol címlapjának magyar fordítása (nevének nyelvjárási hosszú ő-jét itt még ö’-vel, nyelvtana címlapján már ő-vel szedette):
„Kísérlet egy tibeti-angol szótárra. Bandé Szangjephuncog zanszkári tudós láma segítségével készítette Kőrösi Csoma Sándor, erdélyországi székely – magyar, mikor Kanamban, a Himálaja hegye közt tartózkodott,
India és Tibet határvidékén,
1827-től 1830-ig.
Nyomattatott Calcuttában,
a Baptista Misszió Nyomdájában,
a Körúton, 1834-ben.”
Becsületessége – melyet manapság sokan betegesnek tekintenének, és melyet kortársai sem mindig értettek –, megkívánta, hogy a „bennszülött” segítő nevét a sajátjával együtt, sőt az előtt említse, s ne csak előszóban, és ott sem szól arról, hogy nyelvmesterét tisztességgel fizette abból a szűkös ösztöndíjból, melyet a brit indiai kormánytól kapott és elfogadhatónak ítélt. Az imént lefordított angol címlapot tibeti nyelvű előzi meg. Ezt Csoma talán azoknak a tibetieknek szánta, kik, mint remélte, az ő munkája nyomán kerülnek közelebb az európai műveltséghez. Így szól az itt latin betűre áttett tibeti szöveg és magyar fordítása:
Bod-skad-kyi min-gi mjod |Zans-dkar-gyi slob-dpon| rje S’ans-rgyas phun-chogs-kyis |kun-las btus-pa dan| slob-gńerpa Ko-ro-ši, Čo-ma Šán-dor-gyis |bsgyurd-čin gtan-la phab-pa| Yi-sus sku-bltams-pa-nas |lo ston brgyad-brgya so-bži-pa-la |čhoskyi sbyin-pa spel-ba’i phyir-du| Kal-kud-ta-na |’Bab-tista missi-’on-gyi par-khan-du| par-du bsgrub-pa’o. sarva mangalain|, azaz
„Tibeti nyelvű szavak tára. A Zanazkár-beli tanítómester, Szangjephuncog úr mindenünnen összegyűjtötte, és tanítványa, Kőrösi Csoma Sándor lefordítván elrendezte. A Jézus testet öltése óta eltelt ezernyolcszázharmincnegyedik évben, a kegyes adomány gyarapítása végett Calcuttában, a Baptista Misszió Nyomdájában nyomatott. Béke mindeneknek.”
Ez a címlap a tibeti hagyományokat (tanítómester és tanítvány, kegyes, azaz a lamaista tannak kedves adomány) és az európai formát (időmegjelölés) egyesíti. Az angol helyesírást és nem az ejtést követi a bengál főváros és a nyomda nevének írásában, s a fordítást jelentő szóban (bsgyurd-čin) olyan archaikus alakot használ, melyre más források nyomán csak századunkban figyeltek föl a tibeti nyelv nyugati kutatói. Nem érdektelen egy pillantásra a tibeti címlap hátoldala sem, hol a tudományok lamaista patrónusához, Mańjuśrihez, Buddhához és egyéb istenségekhez intéz fohászokat, többek közt ilyet:
„Mindent bíró, tökéletes békességű, nem teremtett létező, tettek, sorsok vezérlője, tengeri felhőt kiterjesztő, tündöklő fénysugarú szív és mindenható gyémánt-lélek, fenségesek fenségese, a magasztos áldása kísérjen!”
Utána nyelvtani rigmus:
„A tibeti nyelv külön-külön szavainak gyűjteménye – jelentéssel együtt rendben – englisi [azaz angol] nyelvre lefordítva – következik [itt] gondos magyarázatokkal.”
– Ami a fohászokat illeti, olyanok azok, mint a klasszikus műveltségű literátorok ókori istenekhez szóló invokációi; aligha több ez, mint egy panteista tisztelgése munkája tárgya előtt.
A szótárt terjedelmes előszó vezeti be, egy eszméhez a megszállótságig hű, mégis messze látó, igaz emberségű férfi vallomása, mely az alkalomhoz illő hivatalosan hűvös hangon hamar átüt. A szerző, ki harmadik személyben szól magáról, lerója háláját nemcsak az ügyét a messzi magasságból pártfogolt brit főkormányzóknak mint a brit kormány képviselőinek, de visszatekintve útja főbb állomásaira, elősorolja azok nevét, kik vándorlása, majd tanulmányai idején segítették: elébb a brit nemzet fiait, kik Iránban, Ladakban, Kasmírban és Indiában istápolták, nem feledkezik meg a lahori maharadzsát szolgáló két francia tisztről, egy Szíriában élő csehországi kereskedőről, annak Bagdadban dolgozó, valószínűleg szlovák megbízottjáról s egy bécsi emberről, ki szintén Bagdadban segítette. A hosszú sort keleti útja első keleti – valójában afrikai – állomásával, Alexandriával zárja, hol egy tiroli kovács fogadta jó szívvel. A mély hála szavaiba ágyazza be a maga szellemi képmását és tudós hitvallását, de ezúttal sem mond le arról, hogy ismét elhatárolja magát a kémkedés gyanújától:
„A közönséget pedig értesíteni óhajtja a szerző az iránt, hogy ő nem küldöttje semmi kormánynak [mint Moorcroft volt] s politikai céljai nincsenek. Nem tartozik azon gazdag urak sorába, akik saját költségükön utaznak, élvezetkeresés végett avagy kíváncsiságból [mint a róla felületesen író Huegel osztrák báró és a vállveregető francia Jacquemont], ő csupán egy szegény tanuló [„csupán”, de mély és helyes meggyőződéssel tudja, hogy mégis több, mint „azon urak”], a kinek óhajtása volt látni Ázsiának különféle országait, az őskor [itt: régidők] annyi eseményének színpadát; megfigyelni a különféle népek szokásait [de kár, hogy nem írta le!] s megtanulni nyelvöket, azon reményben, hogy eredményének hasznát a világ egykoron majd be fogja látni. [A világ, és nem csak mindig büszkén vállalt kis nemzete, a székely.] Ilyen volt tehát azon férfi, a ki zarándokútjában mások kegyeitől függött.”
Az előszó további részében tibeti tanulmányairól beszél, elmondja, hogy Moorcroft ajánlatára fogott bele a tibeti nyelvbe, „azon reményben, hogy ez eszközül szolgál majd közvetlen tervének megvalósításában, nevezetesen a magyarok nyelv és eredete körüli kutatásában”. (Ezt a reményt vitte magával utolsó útjára is.) Világosan látja, hogy Tibet Indiának irodalmi tartománya, hogy a tibeti művek zöme ind eredetű, s hogy Tibet volt, legalább az elmúlt ezer évben, az indiai buddhista műveltség belső-ázsiai közvetítője, s többek között ennek révén lett a tibeti nyelv a mongolok latinja.
Elsőként állapítja meg, hogy a tibeti források jelentősek az óind irodalom kutatásában, s „a tanult Európa e kedvenc tanulmányáért” lelkesedve ismét a magyar eredetre tekint: az általa alaposabban nemrég megismert szanszkritnak a magyarral párhuzamos, célt és való szerkezeti egyezéseit „büszkén jelenti nemzetének”. Ezt a lelkes tévedését később, bengáliai vizsgálódásaiban nyilván maga is belátta, hiszen ha valóban föllelte volna ősei lábnyomát az északind világban, minek tartott volna, már havasodó fővel, a felhők fölé magasodó tibeti óriáshegyek országába?
A tibeti nyelvről szólva méltatja nyelvmestere műveltségét; szót ejt a nyelv társadalmi rétegeiről (a „finom nyelv” és a „közönséges beszédmód”), a szanszkrit-tibeti szótárak pontosságáról, a tibeti fordítók purizmusáról, a nyelv igen egyszerű szerkezetéről, a „helyes írás és helyes ejtés” különbségéről. Javaslatot tesz szótára későbbi bővítésére, különösen a szanszkrit párhuzamok terén, amennyiben több érdeklődés mutatkozik az általa megkedvelt „buddhizmus iránt, mely annyi hasonlatosságot tanúsít a kereszténység igazi szelleméhez; és ha tán ösztön támad a keresztény és az európai míveltségnek” ázsiai terjesztésére. Itt is az etikus szól belőle inkább, mint a teológus.
Végül műve, „az első kísérlet” fogyatékosságaiért kér elnézést.
Nyelvtana egyszerűbb című, mint a szótár. Ebben is gondosan kimérte munkája határát: nem a tibeti nyelv grammatikája az; hanem Egy tibeti nyelvtan angolul. „Készítette a kormány pártfogásával és a Bengál Ázsiai Társaság felügyeletével Kőrösi Csoma Sándor, székely – magyar Erdélyországból” és a többi, mint a szótár címlapján. A tibeti cím itt az angol hátlapján foglal helyet, a nyilván „a gyengébbek kedvéért”, angol fordítással együtt: Egy Vyâkarana avagy grammatikai mű a tibeti nyelvről”, alatta lamaista fohász és egy tibeti négysoros a nyelvtanról.
A rövid előszóban előbb a buddhizmus és annak tibeti könyvei tanulmányozására ösztökél, mondván, hogy a jelenkori buddhizmus ind eredetű, de Indiában jórészt elveszett irodalma tudósít Ázsia s különösen az ősi India népeinek „erkölcse, viselete, véleménye, tudománya, tudományossága, tudatlansága, babonahite, reménye és félelme felől”. Fölfigyel arra, hogy a három nagy vallás, a kereszténység, az iszlám és a buddhizmus irodalmának rögzítése, kanonizálása mennyire fontos gondja volt elmúlt korok uralkodóinak, s úgy látja, hogy a kereszténység, „követve a szabadelvűég és a valódi tudomány elveit”, bölcsen fáradozik vetélytársai megismerésén. Itt helyesen jelöli meg az európai keletkutatás egyik forrását. A másikról, a gyarmatosításról ő, az egykor kémnek tartott idegen, ki a későbbi támogatásért köteles hálát érzett az angol nemzet iránt, nem szólhatott.
A tibeti nyelv fő nehézségét a helyesírásban érzi, ezért nyelvtanában terjedelmesen és alaposan ismerteti az írásrendszert és a szótagok fajtáit. „Remélem, hogy tartózkodásom ideje azon kietlen országban nem volt eredménytelen” – írja, miután büszke örömmel emlékeztet arra, hogy a hatalmas hegyláncok lakott szigeteit, a tibeti kolostorokat őelőtte tudós vagy utazó alig kereste föl, s alig gyanította idegen, miféle írott kincseket őriz a fenségesen zord vidék.
Maga a nyelvtan nem egész négy ív, melyhez bőséges függelék és negyven táblányi írásminta járul. A nyelvtani részben, előszavához híven, tág teret szentel a tibeti írás, helyesírás kérdéseinek, és szót ejt az élő nyelvjárásokról is. Elsőként hoz létre következetes, betűhű átírást. Ez ma már, újabbaktól kiszorítva, nemigen használatos; angolos írásmódjában mellőzi a mellékjeleket, azonban emiatt néhány tibeti betű hangértékét többszörösen összetett latin betűkkel kellett rögzítenie. A kiejtésben és a nyelv más tartományaiban vidékenként igen-igen eltérő élő beszédet csak mellékesen érinti, megjelölve, hogy egy szótag mássalhangzócsoportjából mely hangok maradnak némák, pusztán írott emlékei egy ősibb állapotnak; néhány jegyzete szól a kiejtendők változásairól, például spyan ’szem’, olvasd: shan vagy chan; zla ’hold’, olvasd: da, de spunzla ’testvér’, olvasd spun-la stb. Az írás ismertetésénél ad helyet a kéziratok olvasásakor oly fontos, sajátos röviditéseknek, mint kuen = kun-mkhyen, ’mindentudó’ (a dalai láma egyik címe), kuns – kun-las ’mindenünnen’, meon = me-lon ’tükör’, rien = rin-čhen ’kincs’, yiep = yi-gepa ’írnok’.
A tibeti nyelv grammatikája külső, formai eszközökben nem igen gazdag. Az igei tövek egy részének szótagon belüli változásait Csoma mint rendhagyó alakokat írta le, s a kor máig is használatban levő, de tartalmában változó, régi műszavai és fogalmai segítségével szedte latinos rendbe a tibeti írott nyelv jelenségeit. A névszó és ige „örök”, de a tibetiben sokszor összeforró oszlopaira építve osztályozta a konkrét jelentést hordozó egyszótagú töveket követő módosító elemek, az itt ragok, képzők, jelek szerepét betöltő, szintén egyszótagú „partikulák”, valamint a tő elejéhez vagy végéhez szorosan tapadó, egy-egy mássalhangzónyi módosítók, „prefixumok és szuffixumok” csapatát.
A nyelvtanban nem kis helyet foglalnak el a példatárak – melyekben szótárából idézve sorol elő például fontosabb igéket – és a „ragozási” táblázatok. Mondattana szűkszavúságában is elegendő útmutatás a kezdőnek. Az enyedi poétikai osztály egykori tanára nem feledkezik meg a klasszikus tibeti verstanról, megállapítva annak ma is érvényes fő törvényét, a rímtelen sorok állandó szótagszámát.
A függelékekben az olvasó megismerkedhet a tibeti időszámítás bonyolult rendszerével, annak indiai és kínai párhuzamaival. A tizenkét állatjegy és az öt elem társításából kialakult, 60 esztendőnként ismétlődő korszak átszámításában a tibeti história európai kutatói hosszú ideig az úttörő Csoma időrendi táblázatait követték. Munkájának rangja s tekintélye sokáig nem engedte észrevenni azt az egy-két évnyi hibát; mely Csoma számításába csúszott. A tibeti időszámítás szerint például a mi 1969. esztendőnk színe sárga, neme nő, eleme a föld, állat-jegye pedig a madár, tehát röviden: föld-madár év, a XVI. számolt hatvanéves korszak 43., azaz – legalább is neve szerint – „nyugodalmas” éve.
Könyvének ebben a részében közöl s fordít le angolra tibeti szövegmutatványokat a lamaisták „bibliájából” és nagy enciklopédiájából: idéz Sákjamuni Buddha legendáiból, köztük egy költeményt is, melyben a még világi életet élő ifjú festi le a feleségnek való erényes, szép leányt s kívánt tulajdonságait. (Vajon az asszonytalan vándor milyen rég eltemetett emlékével rímelt a feleségkereső Sákja legenda-verse?) Itt adja. közre a buddhista tan strófányi foglalatát, citál erkölcsi törvényt és bölcs mondásokat, elősorol „társalgási” mondatokat, melyek kolostori vesződségeire, foglalatosságaira emlékeztetnek: „Kérem, hívjanak számomra egy tanult szerzetest, ki kérdéseimre válaszolni tud” vagy; „Íme egy arannyal és ezüsttel írott, de csonka könyv”. A már említett időszámítási táblázatok után a tibeti ábécé több kalligrafikus alakját és az indiai lancsa írást ismertető kőnyomatos táblák zárják az első, európai nyelven közzétett, tudományos tibeti nyelvtant.
A Függelékek néhány szemelvénye megjelent az Ázsiai Kutatások (Asiatic Researches) című évkönyvben és a Bengál Ázsiai Társaság folyóiratában (Journal of the Asiatic Society of Bengal), melyeknek – az utóbbinak alapítási évétől, 1832-től – Csoma Sándor munkatársa volt. Rövidebb tanulmányai, cikkei sorát a Bengál Ázsiai Társaság folyóiratában az a közlemény nyitotta meg, melyben egy, Európában a XVIII. század óta ismeretes, de megfejtetlen tibeti szöveg korábbi „fordításai” felett aratott teljes győzelmet Csoma értelmezése (Wilson kommentárjával). Ezzel együtt életében tizenöt cikke jelent meg a tibeti irodalom, történelem, földrajz, vallástörténet és lamaista tudományok ismertetése köréből. Közülük legfontosabb a lamaista kánonnak, a Kandzsurnak és Tandzsurnak tartalmi leírása (melyet a századvégen kibővítve újra kiadott; a francia Léon Feer), a tibeti orvostudomány bemutatása és a Buddha-legendák ismertetése (az nemrég Indiában ért meg egy újabb kiadást).
Halála után egy évtizeddel bocsátották ki a Bölcs mondások kincsestára című, XIII. századi verses tibeti aforizmagyűjtemény kivonatos fordítását (halálának tanúja, A. Campbell közreműködésével), és csak 1910-ben, E. Denison Ross gondozásában egy tibeti-szanszkrit szótár feldolgozását.
Mind e munkái, mint maga is világosan látta, az egyetemes emberi műveltség számára nyitottak meg egy új területet, s lettek alapjává és ösztönzőjévé a tibeti tárgyú társadalomtudományoknak. Nyelvtana függelékében nem minden elégtétel nélkül idézhette kedves tibeti könyveiből, hogy „Országában tisztelik a királyt, de a tudóst mindenütt tisztelik”. És valóban úgy, ahogy a Szaszkja pandita szerkesztette Bölcs mondások kincsestárának Csoma által fordított szemelvényeiben olvashatjuk:
„Országában nagy úr a király,
ám tisztelt, bárhol jár, a derék.
Míg csak egy nap dísze a virág,
mindig szép a drágakő fejék”
– a hírnév és tisztelet végre utolérte sebesen múló éveit, nemcsak „egy nap díszéül” s nemcsak hazájában, hiszen ha ma bárhol a világon tudósok tibeti szavakat faggatnak, a tibeti históriát; földrajzot, vallástörténetet, nyelvet kutatnak, ismerik és becsülik úttörő érdemeit. Ráillik Szaszkja pandita másik két mondása is:
„Vízzel a tengert meg nem töltöd,
kinccsel a kincstár meg nem elégszik,
gyönyör gyönyört kíván szüntelen,
s nem rest a bölcs bölcs szót hallani.”
„Habár holnap halnod kellene,
bölcsességet akkor is tanulj!
Most ha nem is élhetnél vele,
hasznát látod újabb létedben.”
Kevés év és hosszú út állt előtte, mikor a calcuttai társaság könyvtárának tibeti munkáival végzett. A Tandzsurból idézte az emberi szellem halhatatlanságát festő négysorost:
„Kardtól ketté nem hasad,
tűzben el nem enyészik,
víztől el nem rothadó,
szél hiába szikkasztja”,
és bizton hitte, hogy ötvenegy éve ellenére, ereje töretlen. Nélkülözhető aranyait – többet, ahányat a hazától kapott, – visszaszármaztatta a hazába, Nagy-Enyedre, Kőrösre, Kézdivásárhelyre s a Magyar Tudós Társaságnak, majd engedélyt kért, hogy Calcuttát elhagyva, három évig Brit-India nyelveit s a szanszkritot tanulmányozhassa. J. Prinsephez írt levelében még 1835-ben ígéri, hogy Európával csak latin nyelven és nyitott levélben fog érintkezni, még hazájával is, nehogy megint kémnek nézzék. Egy angol és egy perzsa nyelvű útlevelet kér, az utóbbit Molla Eszkander Csoma az-Mulk-i-Rúm, azaz „Rúm országából (Európából) való Csoma Sándor írástudó” névre. Kérését Prinsep továbbította, s Csoma akarata ellenére javasolta anyagi támogatását. Wind ezt, mind az útleveleket engedélyezték, de ő csak az utóbbiakat vette át, és embereivel csónakon hamarosan el is indult északra, föl a Hugli folyón.
1836. január 20-án az észak-bengáliai Maldából ír Prinsepnek: a hideg északi szélről, csónakos emberei szorgalmáról, bérükről és jutalmazásukról, szikkimi utazása tervéről. Márciusban Szikkim határában jár, onnan küld levelet Prinsepnek: Szikkimet, Nepált és „más bérczi vidékeket” a bizonytalan eredmény és a veszélyek miatt most mégsem keresi fel; Patnába utazna csónakon, a szanszkritot és az újind nyelvjárásokat fogja vizsgálni. „Czélom egyedül nyelvészeti kutatások, tartózkodni fogok minden statisztikai, politikai, sőt földtani [= földrajzi] adatok gyűjtésétől” – írja, talán a kanumi meteorológiai megfigyelésekre és hasonló kérésekre emlékezve. „Hogy ha még élek és szerencsésen visszatérek Calcuttába, remélem, hogy alkalmam leszen közölni Önnel tanulmányaim és indiai utazásaim eredményét.” Anyagiakban elutasító megint: pénze elég (annak zömét is Calcuttában hagyta), s ha munkája a kormánynak haszontalannak bizonyul, a vándorlása idején Calcuttában gyűlő kormány-pénzeket a Társaságnak ajánlja. Ritkán fog írni, de kéri utánaküldeni „a netán hazájából érkezett leveleket”.
Háromhavi dzsalpaiguri időzés után – mely „nem volt ínyére”, ahogy Duka fordítja Lloyd ezredes írását, –, Csoma visszatért Titaljákba, ahol „egy közönséges bennszülött kunyhójában”, „egy nyomorúságos hajlékban” lakott, le mondva az ezredes házáról a helyiek bizalma kedvéért. Szolgájának Csoma három-négy rúpiát adott havonként, de magára sem költött többet négynél. Tanult szanszkritot, maharatta és bengáli nyelvet, velük időzött 1837 novemberéig.
„Hogy ha még élek…” – írta Prinsepnek, de mire 1837 végén visszatért a bengál fővárosba, Prinsep már halott volt. Csoma ezután 1842-ig, utolsó útjáig az Ázsiai Társaság könyvtárosaként dolgozott. Ott is élt a társaság székházának egy cellaszerű szobájában, hol J. Malannak, a társaság akkori titkárának tibeti órákat adott – pénzt nem fogadott el érte –, s honnan Malan hiába hívta házába az „utazásaiban megbarnult” és „kissé különös külsejű” embert, kinek közönséges, indiai kék pamutszövet vattáskabát, színes mellény, világosbarna nadrág, pamutharisnya és cipő volt viselete; ünneplőben Malan sosem látta.
Tibeti és más kéziratok, könyvek halmaza közt találta őt „remetelakában” az Indiát járt „pesti festész”, Schoefft Ágoston is, ki „nálánál szokatlanabb embert soha nem látott”. Schoefft, Csoma Sándor egyetlen „élet utáni” arcképének alkotója szerint az „úgy szólván tömlöcféle életű” idős székely „nagy kedvre derült mindenkor, ha Magyarországról beszélhetett”. Ha a magyarok eredetéről szólt, a beszélgetés sokszor éjszakába nyúlt. Tőle tudjuk, hogy Csoma akkor még tíz évet szánt volna életéből Ázsiára.
Még abban az esztendőben, életének utolsó évében újra elhagyta Calcuttát, ott sok szeretett tibeti könyvét; Malannál. Ismét északnak fordult, hogy Ázsia szívében kövesse régi célját. Az Ázsiai Társaság újabb titkárának, Torrensnak levélben jelzi utazási szándékát, kéri ügyei gondviselését. Halála esetére anyagi javait, könyveit és más tárgyait a társaságnak ajánlja. Március 24-én ért Dardzsilingbe, Szikkim határára. Mögötte többhetes vízi és szárazföldi út s valószínű egy, a Terai mocsárvidéken töltött végzetes, váltólázt hozó éjszaka. Útjának és életének erről az utolsó szakaszáról már csak régi ismerőse, Campbell brit kormányügynök jelentése tudósít. Csoma Szikkimbe, majd onnan Lhászába kívánt utazni, de még a szikkimi uralkodó válasza előtt, április 6-án ágynak döntötte a láz. Betegségében lelkesen beszélt kedves tanulmányairól, Tibetről, a magyarok őseiről, a jugarok országáról látogatójának, Campbellnek, ki napokig hasztalan próbálta rávenni hathatós orvosság bevételére. A régi ismerős csodálkozással vette észre, hogy a remete életű tudós „mennyire érzékeny volt a világ helyeslő tapsaira, munkálkodása és szenvedéseinek jutalmául”, s hogy a zárkózott, különös férfi, közel tudva a halált, most szokatlan bőbeszédűséggel kitárult előtte. Ez volt utolsó üzenete a világnak. Aztán a láz összekuszálta szavait, nem segített már a későn bevett orvosság, és 59. évének első hónapjában, 1842. április 11-én kora reggel, „panasszó és küzdelem nélkül” aludt el örökre. Kék öltönyét lepcsa szolgája kapta, egyéb ingóságairól („néhány főzőedény”, melyekben kedvelt tibeti teáját főzte), pénzéről és négy ládáról Campbell írt pontos listát. A ládákban lelt holmik: íróeszközök, kevés orvosság, egy kis tükör, térképek és könyvtárnyi könyv (nyelvtanok, szótárak, bibliák, tudományos kiadványok; tizenhárom kötet görög és latin klasszikus, Dickens Pickwick clubja, indiai szépirodalom, mindez az említetteken kívül angol, német, francia, orosz, holland, szanszkrit, bengáli, tibeti és török nyelven vagy nyelvről) .
A vándort ott temették el, Dardzsilingben. Zömök, nyolcélű oszlopon, fehér márványba írt betűkkel hirdeti angol nyelvű sírfelirata:
„Kőrösi Csoma Sándor
Magyarország szülötte,
ki filológiai kutatások végett
Keletre jött,
és évek során, melyeket oly nélkülözések
között töltött,
minőket ember ritkán szenvedett,
a tudományért való fáradhatatlan
munkával
készített szótárt és nyelvtant a tibeti
nyelvről,
ezek legszebb s igaz emlékei…”
Sírjára Tibet örök hóval fedett hegyóriásai tekintenek, számára már soha el nem érhető messzeségből. Hazájának fényes ősöket keresett, s lett maga egyik fényes őse a magyar és az egyetemes tudománynak, olyan ős, kiben szerencsésen találkozott haza és emberiség érdeke. Élete a megismerés bonyolult útját példázza, nemes becsvágya, törhetetlen akarata, hősi példája erőt ad boldogtalanul is boldog mindenkinek, kinek szívét és értelmét embersége, szűkebb s tágabb hazája, népe és az emberi világ szeretete közel vagy messzi ismeretlent fürkészni sarkall, s kit naggyá lenni vágya emelt fővel, önként szolgálni ösztökél.
Befejezésül még néhány sor Csoma Sándorról, Széchenyi Istvánnak róla szóló szavaiba fűzve:
Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül,
szegény, mint népe volt, de kincse férfihit, vasakarat, árva, szülei rég elholtak voltak, de ő magakereste magányában is „édesen emlékezett nemzetére”,
pénz nélkül? bizony nem tartozott ő „azon urak közé”, de aranyait, hacsak tehette, küldte haza, vissza, Erdélybe és Magyarországra; míg magára alig költött,
embereit becsülettel megfizette, s ingyen tanított,
taps nélkül? sokáig igen, de a világ tapsaira érzékeny volt, kívánta, kereste, és futott előle,
de elszánt kitartó hazafiságtul lelkesítve, „hadd lássa a világ, hogy az ázsiai tudományosság kútfejei megnyitására, mi is tettünk valamit” – írta Enyedre, s a szava tett volt, „nem olcsó fitogtatás”,
Kőrösi Csoma Sándor – Szkander bég, a „rúmi molla”, az ékezetlen angol írásban is küzdött szülőfaluja, Kőrös ékezetéért, még nyelvjárási hosszú őjéért is,
bölcsőjét kereste a Magyarnak „meg nem találta” – sóhajtottak csalódott rajongók, de útján addig rejtett kincshez nyitott utat az egész világnak,
és végre összeroskadt fáradalmai alatt.
Láz törte össze; fáradalmak vele még nem bírtak.
Távul a hazátul alussza örök álmát,
de él minden jobb magyarnak lelkében.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT