LEVELEK, VÉLEMÉNYEK, EMLÉKEZÉSEK, IDÉZETEK JENDRASSIK GYÖRGYRŐL
LEVELEK, VÉLEMÉNYEK, EMLÉKEZÉSEK, IDÉZETEK JENDRASSIK GYÖRGYRŐL
A sors nem egyéb, csak a világ
eseményeinek szükségszerű láncolata
eseményeinek szükségszerű láncolata
| F.-M. Voltaire |
Már szó volt a Ganz-gyár 1922-ben létrehozott Tanulmányi Osztályáról. Ennek az osztálynak feladata – Somogyi Ferenc és Tárnoki József cikke szerint [45] – „a meglévő termékek javítása és új gyártmányok megtervezése volt. Sok jó mérnököt állítottak az osztály szolgálatába; közülük kiemelkedett Schlesinger János, Jendrassik György, Párkai (Pacher) István, Lehel Viktor és Hornung Andor.”
Jendrassik Györgynek a Tanulmányi Osztályon – Loránd orvos bátyjának 1958. december 9-i visszaemlékezése szerint [36] – elsősorban az elméleti természetű problémák kidolgozása volt a feladata. Több forrás szerint az osztály időnként tudományos kérdéseket vitatott meg a munkaidő után. Erre meghívtak külső szakembereket. Egyik ilyennek történetesen Jendrassik György volt az előadója, aki a termodinamika alapegyenleteit elemezte. Ennek során vitába keveredett Schimanek Emil neves műegyetemi professzorral. Jendrassik György bizonyítani tudta elméleti állítását gyakorlati példával, a zürichi városháza fűtési rendszerével. Jendrassik Loránd szerint Schimanek professzor ettől fogva nem látogatta többé a Ganz-gyár Tanulmányi Osztályának tudományos vitaüléseit, viszont két évtizeden át minden Jendrassik-eredményt vitatott, kétségtelen tekintélyével sokat igyekezett ártani, de végső kimenetelében eredménytelenül.
Szó volt a Ganz-gyárban folyó Martinka-féle kísérletekről, mint amelyek ugyancsak vonzották Jendrassik Györgyöt, hogy a Ganz-gyárban dolgozzék. Sajnos nincs részletes irodalma ennek a találmánynak, pedig Jendrassik Loránd is utalt rá visszaemlékezésében [36], kiemelve, hogy az egészről Kandó Kálmán vezérigazgatónak is nagyon elismerő véleménye volt. Érdemes tehát Vámossy Károly Ganz-igazgató „Adatok a Ganz-gyár történetéhez 1910-től 1944-ig” című összefoglalásából az erre vonatkozó részt szó szerint idézni [57]:
„1918-ban a Ganz-Kocsigyárba történt belépésemkor a gyár gépesítési részének műhelyfőnöke Martinka Mihály volt. Akkori érzésem szerint azonban Martinka a műhelyfőnöki teendőket már inkább csak tessék-lássék módon végezte, valójában egészen más dolgok foglalkoztatták. Mint később megtudtam, a dugattyús hőerőgépek távozó gázainak nagy hőmérséklete következtében előálló hőveszteségét akarta a gépben értékesíteni, ami által a gépek hatásfoka óriási mértékben javult volna.
Munkájában kezdettől fogva segítőtársa volt a gyárban alkalmazott Erőssy Lajos okleveles gépészmérnök és mint külső ember Kupferschmied József termodinamikus, akit a munka növekedésével fokozatosan beállított Havas Béla és Halász Ernő matematikusok támogattak. A munka előrehaladtával igen nagy mértékben növekedett a kísérletek végzéséhez szükséges szerkesztő, kivitelező és próbatermi munka.
Práger Pál és Klein Ferenc annak eldöntésére, hogy a kísérleteknek ilyen mérvű folytatására vállalhatjuk-e a felelősséget, a Bláthy Ottó Titusz, Asbóth Emil és Kandó Kálmán triumvirátust kérték fel a Martinka-elgondolás használhatóságának eldöntésére, akiknek kedvező véleményezése után Práger Martinkának erőteljes támogatását rendelte el.
Kiépült a szerkesztési iroda, melynek vezetését Erőssy Lajosra bízták. Segítőtársai voltak Kump József, Schleiss Miksa, Pomozy Lajos, Füzy Rezső okleveles gépészmérnökök, Király Sándor, Király József, Nerl Eduárd, Lipter Béla, Vasek József ipariskolások és Tretthán János. A műhely- és próbatermi munkákat Doór Mihály és Vigh Dezső művezetők az általuk jól ismert szerelők elitjével, mint Bayer József, Dánó Gyula, Balogh Vilmos, Heffler Ferenc, Balaics Gyula stb. végezték. Próbateremként a vasbetonműhely szereldéjének egy deszkákkal elkerített része szolgált, mely deszkafal tövében végezte később Jendrassik is első motorainak a kísérleteit.
A munka több mint 4 évig tartott, amely idő alatt a gép folyton nőtt, az egyszerű thermokompresszor bővült, segédhenger, tápszivattyú, légmotor, tartálysorozat, rekuperátorok stb. kerültek hozzá. Folytak a kísérletek, amelyek következtében napirenden voltak a változtatások, a meglévőknek eldobása, újakkal való pótlása. Állítólag üzem közben oly nagy hőmérsékletek léptek fel, amelyeket anyagaink nem bírtak, és így előfordult, hogy pl. egy regenerátor teljesen összeolvadt stb.
Klein Ferenc Martinka referátumai alapján állandó figyelemmel kísérte a dolgok haladását. Egy ilyen referátum alkalmával mondta állítólag, amikor a folytonos változtatások, a meglévőknek eldobása és elpusztulása révén keletkező igen jelentékeny áldozatokról volt szó, hogy: ,Nem tudunk eldobni eleget, ha a siker megkívánja.’
1927-ben Jendrassik György kapcsolódott be a munkálatokba, s új elgondolásokat hozott. A regenerátort szitaszövetből akarta készíteni, a generátorgáz helyett nyersolajjal akarta a gépet üzemeltetni.
Sajnos a folyton romló gazdasági viszonyok, a deficittel záruló mérlegek nem tették lehetővé a kísérletezéssel járó óriási költségek további vállalását, s a gyár igazgatósága kénytelen volt a Martinka-féle szabadalommal való foglalkozást beszüntetni. A Martinka-szerződés felbomlott, s a kísérleti gép kikerült a Lipták-gyári raktárba szomorú eredményeként egy nagy reményekkel kecsegtető vállalkozásnak.
Martinka elgondolásainak az életbe átültetésével foglalkoztatott személyzet visszatért előbbi munkahelyére, a szerkesztési irodába és műhelybe.”
Jendrassik Loránd arra emlékezett [36], hogy György öccse mindvégig bízott Martinka sikerében. Nézete szerint az. volt a hiba, hogy a kísérleti példányt oly nagyra tervezték, amely a találmány kifejlesztésére alakult társaság szinte teljes tőkéjét felemésztette. Varga József professzor, a Ganz-gyár volt igazgatója arra emlékezett, hogy végül is a gyár vezetői Schimanek Emil és Szabó Gusztáv műegyetemi professzorok szakvéleményével tettek pontot erre a kísérletsorozatra. Mivel Jendrassik György ebben a nagy fontosságú kérdésben szemben állt a gyár vezetőségének véleményével, gyáron belüli helyzete megrendülni látszott. Ugyanakkor a Diesel-motorok tökéletesítésével helyreállt a presztízse. Erre Loránd a következőképpen emlékezett:
„Ismerem a dolog genezisét, s tudom, hogy ez a találmány prototípusa a tisztán elméleti úton született eredményeknek. Gyurka már ifjú kora óta sokat foglalkozott a kinetikai hőelmélettel… Eredetileg azt hitte, hogy a vákuumba beömlő gáz felmelegítésével a fizikában is új jelenséget talált, később sikerült az irodalomban kinyomoznia, hogy ott már ismeretes… Mint gépészmérnököt azonban nagyon érdekelte, hogy hogyan lehetne a hőmérséklet emelkedését technikailag értékesíteni. Egyik későbbi találkozásunkkor mondta, hogy már tudja, ezt a Diesel-motorok indításakor lehet majd előnyösen felhasználni. Hamarosan készen is volt a találmány terve. Igen helyesen mindjárt szerződéskötésre törekedett a gyárral. Osztályfőnöke, Schlesinger nem akart jelentőséget tulajdonítani a dolognak, valószínűleg nem is volt elkészülve arra, hogy az ő osztályáról valaki valami jelentékenyebb dolgot csináljon. A szerződésre nézve az volt az álláspontja, hogy elég lenne azzal akkor foglalkozni, ha a motor már pufog. De hát szerencsére voltak a gyár vezetőségében olyanok is, akik másképpen gondolkoztak, s a szerződés még idejében létrejött mindkét félre elfogadható módon. A találmány szép sikere persze méltó jutalom volt sok fáradozásáért. Szomorította azonban, hogy itthon nem sikerült megvalósítania egy komolyabb dízelesítési programot… Sokat panaszkodott a Ganz-ban akkor uralkodó állapotok, különösen a tulajdonos, ifj. Klein vezetési módszerei, a folytonos és felesleges tanácskozások és értekezletek miatt is. Nem volt biztosítva a kellő együttműködés az öntőműhely és a motorosztály között. Az ő tudtán kívül a MAVART-nak (Magyar Vasutak Autóközlekedési Vállalat Részvénytársaság) szállított buszok olyan acélból készültek, amelyek kellően ki nem próbált újítások voltak, és minduntalan tengelytöréseket okoztak. Így vesztette el a Ganz–Jendrassik-motor az autóbusz területét.
A mindezek miatti elkedvetlenedés is közrejátszott abban, hogy elvállalta a barcelonai Hispano Suiza művek ajánlatát, amely megállapodás értelmében évente egy fél évet dolgozott volna náluk, minthogy a motor licenciáját a gyár megvette. De mindössze egy fél évet tölthetett ott… a spanyol polgárháború kitörése miatt. A gyár fiatal vezérigazgatójával már előzetesen igen megbarátkozott, aki őt… Budapesten meglátogatta. Nevére már nem emlékszem, bár akkor találkoztam nála vele. Ide már felesége is elkísérte. Gyurka elég későn nősült, 1934-ben, s Ernő nagybátyánk özvegyének első házasságából való lányát, Schmahl Hannát vette feleségül. Ő néhai Schmahl Henriknek, a kitűnő építésznek az unokája, aki többek közt az Uránia-színháznak, a Belvárosi Takarék épületének stb. volt a tervezője.
Ezután azonban a Ganz-gyárban is egyre nőtt Gyurka munkaköre és tennivalója, a motorok egyre fokozódó exportja következtében. Csakhamar igazgató, majd Klein kiválásával helyettes vezérigazgató lett. Práger halála után, 1942-ben választotta meg a közgyűlés vezérigazgatóvá.”
Már szó volt arról, hogy kb. két évtizeden át gyógyíthatatlan betegséggel küszködött Jendrassik György. Ezt orvos bátyja szakmai szabatossággal így írta le visszaemlékezéseiben [36]:
„Amint végül is húsz év múlva kiderült, úgy látszik mindketten egyidejűleg és közös forrásból, egy nálunk igen ritka trópusi fertőzésnek, a bilharziázisnak lettünk áldozatai, amit leginkább banán- vagy kókuszdióevéssel lehet megszerezni. Nálam a hatás a háború előtti években jelentkezett, amikor sokat vizsgáltak vesekő gyanújával, s minden élénkebb mozgásnál a vesetájon kínzó fájdalmaim jelentkeztek, de a későbbi években fokozatosan meggyógyultam. Gyurkánál a baj későbben mutatkozott, de sokkal tovább tartott, egészen a harmincas évek közepéig, mert a baj természetét csak ekkor sikerült felismerni. E betegség pedig (amely ugyan a háborútól megmentette) igen sok nehézséget okozott neki: sok fájdalmat, gyengeséget, vesevérzéseket. Enélkül alkotó pályáján is sokkal zavartalanabbul tudott volna előrehaladni. Szinte csodálatos az az akaraterő, amellyel a betegség gátló hatásait képes volt leküzdeni. Nála is persze elsősorban veseköveket kerestek, de az akkori diagnosztikai eszközökkel ezek hiányát kizárni még nem lehetett. Illyés professzor ezért műtétet javasolt, hogy a helyzetről közvetlenül meggyőződhessen. Nagybátyánk ezt helytelenítette, s a műtét előtt eltávozott. Én mint orvostanhallgató (1920-ban) végignéztem. Illyés még a vesét is kettévágta, hogy a kelyhekben esetleg beszorult köveket megláthassa. Minthogy azonban ott sem talált semmit, egy kis gyűjtőeret kötött le, amely az egyik urétert keresztezte azt gondolván, hogy ez okozott intermittáló hidronefrézisokat. Minthogy a nehéz műtét után a fájdalmak egy időre elmaradtak, a professzor igazolva látta feltevését, az esetet le is közölte, az orvosegyesületben bemutatta, ahol szegény Gyurkának is meg kellett jelennie. Csakhamar azonban a fájdalmak és vérzések újra megkezdődtek és tartottak, minduntalan ismétlődve a legkülönfélébb gyógymódok dacára, a harmincas évek közepéig. Ekkor végre egy fiatal belgyógyásznak sikerült a vizeletben a jellegzetes bilharzia-petéket kimutatni, s ezt a fertőzést megállapítani. Ez igen szerencsés dolog volt, mert ennek a betegségnek van egy tökéletes gyógyszere, a stíbium. Egy stíbiumsó egyszeri adagjától azután a húszesztendős betegség eltűnt, s szegény Gyurka megszabadult a munkáját annyira hátráltató fájdalomtól.”
Ilyen körülmények, nehézségek ellenére jó hangulatot tudott teremteni munkatársai között. Erről a szemtanú, Gombás Tibor Jendrassik Györgyről írt hosszabb tanulmányában a következőket írta 1967-ben [32]:
„Az osztály rövidesen kialakult törzsgárdájának különböző képességű tagjait egybekovácsolta Jendrassik György kimagasló személyének vonzóereje. Általánosan elismert nagy tudása szép emberi tulajdonságokkal párosult, úgyhogy olyan légkört tudott maga körül teremteni, amelyben öröm volt dolgozni, és valóban igyekezett mindenki képességeinek maximumát kifejteni.
Jendrassik számtalanszor adta tanújelét megértésének és humánus gondolkodásának. Azokkal azonban, akik szembehelyezkedtek vele, vagy nem teljesítették kívánságait, kellőképp szembeszállt. Elhatározásai mellett a már gyermekkorában is feltűnt nagy akaraterővel kitartott, igazát körömszakadtáig védelmezte.
Hamarosan a műhelyben is nagyszerű szerelőgárda verődött össze a gyár géplakatosainak a legjavából, akiknek rátermettségét különösen a külföldi ügyfelek dicsérték és kiemelték magatartásukat, amely olyan volt, mintha nemcsak gyárukat, hanem kicsit az országot is képviselnék. Jellemző, hogy ketten közülük a szállítmányokkal az argentín vasútaknál maradtak és ott szép pályát futottak be…
Problémáit egymaga szerette megoldani, azokba nemigen tűrt meg beleszólást. Munkatársaitól inkább csak elgondolásainak pontos végrehajtását kívánta meg. Sohasem tekintette magát szigorúan a Ganz alkalmazottjának, bár a vállalatnál szép rangokat viselt. Gyakran szemben állt a vezetőségnek sok, általa oktalannak ítélt rendelkezésével. Sőt cinkostársi együttérzést árult el, ha néha beosztottjai is túltették magukat ezeken.”
Szerencsére előkerült az a kézzel írt levél [61], amelyet Jendrassik György írt 1928. augusztus 6-án Tretthán János szerelő számára Nagykanizsára, a D. S. A. (Duna-Száva-Adria-vasúttársaság) fűtőházába. A levél hűen visszatükrözi Jendrassik kapcsolatát szerelő munkatársával, és hogy milyen problémákkal kellett megküzdeni a Ganz–Jendrassik-motorok kezdeti alkalmazása idején:
„Kedves Tretthán úr, jelentését megkaptam, nagyon ürülök, hogy nagyobb bajok nincsenek. A 3. sz. motorkocsiból kiszerelt repedt, de üzemképes hengerfejet tartsa lenn Kanizsán tartalék gyanánt, hogy ha valamelyik fej üzemképtelenné válna, rögtön legyen pótlás. Az új centrifugál-szivattyúk már a műhelyben vannak, azonban eltelik egy pár hét, amíg elkészülnek. Remélem, hogy addig még kihúzzuk a görgős-szivattyúkkal. A kovácsolt egykarú szelepemeltyűk a napokban készen lesznek, akkor majd leküldöm őket.
Remélem, hogy az első új nyersolajszivattyút megkapta, ezt a 3 kocsi valamelyikébe beszereljük és kipróbáljuk. Úgy hiszem, hogy ezt az üzem zavarása nélkül meg tudjuk tenni. Erre a próbára én is lemegyek, és az első indulásnál már jelen akarok lenni. Éppen ezért a szivattyút kezdje el szerelni (egy nap alatt biztosan kész), és táviratozzon nekem, hogy mikorra jöjjek.
Nem baj, ha még nincsenek teljesen készen, amikor megérkezem.
A Pogány őméltóságával minden rendben van. Práger vezérigazgató úrral szemben teljesen megszelídült, kijelentette, hogy bizalma van a kocsikhoz, utazhatnak maga és a szerelők ingyen a kocsikkal. Erről ő ad utasítást saját közegeinek, és ha ez az utasítás már oda megjött, akkor ön rendelkezzen az emberekkel a belátása szerint. A D. S. A.-emberekkel szemben nagyon tapintatos és elővigyázatos legyen, nehogy valakit megsértsen.
Táviratát várva üdvözli – Jendrassik György.”
A Ganz–Jendrassik-motorok a szó szoros értelmében már „sínen” voltak, amikor Jendrassik György megkezdte gázturbina-rendszerének tervezését, számításait, egy kísérleti modell gyártását, összeszerelését és bemérését. Erre így emlékezett Jendrassik Loránd [36]:
„Ő a dolgot önállóan, egy ,Találmánykifejlesztő… Kft.’ keretében, Árpay Árpád mechanikus műhelyében törekedett megoldani, éspedig teljes sikerrel. Minhogy hallotta, hogy a kérdéssel nyugati államokban is elkezdtek foglalkozni, pl. a svájci Brown Boveri művekben, a szabadalmak mellett az irodalmi prioritást is biztosította magának. Ezért a szükséges áldozatoktól nem riadva vissza, kiutazott Angliába, s ott az ,Engineering’-ben soron kívül közöltette első eredményeit és szerkezeti megoldásait ismertető cikkét. Az első gép kitűnő hatásfokkal működött, s ezt bemutatta a műegyetem, a Magyar Tudományos Akadémia, a szakminisztériumok és tudományos egyesületek képviselőiből alakult bizottság előtt.
Már eredetileg is arra gondolt, hogy a gázturbinát repülőgépek tökéletesítésére kellene felhasználni. A 2. világháború megindulásával ez a dolog hadi jelentőségű problémává lett, s ezért Horthy kormányzó érdeklődését is felkeltette, amiben Károlyi Gyulának, Horthy vejének, Gyurka beosztott mérnökének is lehetett szerepe. Gyurkát a kormányzó már előző működése, s nem ritka Ganz-gyári látogatásainak alkalmából ismerte. Amikor a Duna-tengerjáró hajók első útjukat megtették, állandó rádió-összeköttetéssel követte haladásukat. Most a gázturbina nagyon érdekelte, alaposan el is magyaráztatta magának, s a vonakodó kormányt kényszerítette, hogy kellő anyagi segítséget nyújtsanak a kísérletekre. Hogy az újabb, nagyobb teljesítményű gépek nem érték el az első hatásfokát, s a turborepülés problémáját sem sikerült neki a háború alatt megoldani, annak oka Gyurka szerint az volt, hogy az égésnek olyan hőmérsékleten kell történni, amit a mi acélfajtáink nem bírnak el. Végül is Gyurka örült, hogy nem lett készen a dologgal, mert mint mondta: ,Nem tudni, mit is csináltak volna velem az országot 1944-ben megszálló németek!’”
Az 1939. március 8-án a Magyar Mérnök- és Építészegylet (MMÉE) gépészeti, elektrotechnikai és gyáripari szakosztályában elhangzott előadás, majd annak spontán vitája nagy visszhangot váltott ki. Amikor e sorok írója 1973-ban Schimanek professzor életrajzát állította össze a Műszaki nagyjaink 5. kötete számára, három egyetemi professzort is talált (Brodszky Dezsőt, Sályi Istvánt és Varga Józsefet), akik jelen voltak az 1939-es mérnökegyleti előadáson, és az eltelt évtizedek ellenére is felháborodva emlékeztek vissza Schimanek Emil negatív véleményére a gázturbina jövőjét illetően [67]. Brodszky professzor pl. így emlékezett: „Schimanek a felszólalásában valami olyat mondott, meg kell akadályozni, hogy a repülőgép-gázturbina kísérletekre további pénzt dobjanak ki. Ugyanakkor Herrmann Miksa professzor Jendrassik kísérleteit korszakalkotónak ítélte felszólalásában.”
A magyar folyóiratokat dicséri, hogy mind a Jendrassik-előadás, mind a két hét múlva elhangzott Schimanek-előadás szövege, Jendrassik hozzászólása és Schimanek ellenválasza megjelent az MMÉE Közlönyének 1939. május 21-i számában [19], továbbá a Technika 1939. májusi és júniusi számaiban (42], és így ma is követhető a két szakember polémiája. A technikatörténet persze Jendrassikot igazolta, és nem Schimaneket (de ebben a tárgyban Stodolát sem).
Figyelemmel kísérte azonban ezt a gázturbina jövőjéről folyó vitát a svájci Brown Boveri Werke magyarországi képviselete. 1939. március 31-én a következő levelet küldték a badeni központnak [61]:
„Tárgy: A gázturbina helyzete Magyarországon.
Az utóbbi hetekben szakmai területünkön felélénkült valami. Jendrassik mérnök előadására került sor, amelyen ismertette legújabb vívmányát és kísérleti eredményeit. Ezzel egy időben jelent meg a Pester Lloyd napilap heti mellékletében egy rövid leírás az azonos berendezésről. Ezt mellékeljük, és egyben hozzáfűzzük, hogy az elhangzott előadás ellen tartott 2 órás előadást ,Mi várható a gázturbinától?’ címen Schimanek professzor (a budapesti műegyetemről). Ebben az előadásban összehasonlítás hangzott el a dugattyús gőzgépek, a gőzturbinák, a Diesel-motorok és a gázturbinák között azzal a végkövetkeztetéssel, hogy a lényeges kompresszormunka miatt (amely kompresszor nélkül viszont a gázturbina nem működik), továbbá a korlátozott hőcserélés lehetősége miatt a gázturbina gazdaságossága már eleve a Diesel-motorok és a gőzturbinák alatt marad. Különösen hátrányos a gázturbina gazdaságossága részterhelések esetén.
Schimanek professzor arra a következtetésre jutott, hogy az ilyen rendszerű gázturbinákkal való továbbkísérletezést lehet magántőkével támogatni, de semmi esetre sem állami pénzekből, mint ami a Jendrassik-gázturbina eddigi kísérleteinél fennállt. Szerinte a gázturbina akkor kaphat lényeges szerepet, ha ma még nem ismert új alapelvet sikerülne kitalálni és alkalmazni, amely azonban Jendrassik kutatásaiban és kísérleteiben nem áll fenn.
Schimanek professzor előadása után élénk vita kerekedett, amelyet nem kell részletezni. Lényegesebb részünkről ezzel összefüggésben néhány Jendrassik-szabadalomra felhívni a figyelmet. Elsősorban a 119 895 számú magyar szabadalom érdekes, amelyet röviden ismertetünk…”
A magyar szabadalom ismertetése után arra utal a német nyelvű jelentés, hogy Jendrassik külföldön is bejelentett volna egy gázturbina-szabadalmat J 3883 számon, amelyre felszólalási határidő: 1939. május 1. Ennek a szabadalomnak a lényegét is tartalmazta a jelentés.
1939. május 23-án ugyancsak levelet írtak a kirendeltség munkatársai, amelylyel megküldték az MMÉE Közlönyében megjelent Jendrassik-cikket, ennek létezett német nyelvű összefoglalója is. Folytatásként 1939. június 1-i levelükben pedig megküldték Schimanek Emilnek a Technikában megjelent tanulmányát. Valószínű, hogy ezek után hívták meg a Brown Boveri Művek vezető szakemberei Jendrassik Györgyöt a svájci badeni központba, ahol az 1939. augusztus 17-i megbeszélésről a következő feljegyzés készült [61].
A feljegyzés elején további adatok olvashatók a kísérleti gázturbinamodellről, mint ami eddig Brodszky Dezső írásából már szerepelt. A teljesítmény, fordulatszám, a kompresszor nyomásviszonya, a turbina előtt mért legnagyobb hőmérséklet mellett a levegőáram 6,1 Mg/h, a nyomás 1,027 bar, a tüzelőanyag-áram 28,5 kg/h, a legkisebb fűtőérték 43 MJ/kg volt.
Az SI-re átírt mértékegységekkel tehát a
hatásfok = hasznos teljesítmény/bevezetett teljesítmény =
= (72,5 kJ s-1 · 3,6 · 103 s h-1)/(28,5 kg h-1 · 43 · 103 kJ kg-1) · 100% =
= 21,2%.
A légmelegítő felülete 120–130 m2-es volt, lemezes kivitelben. Az axiálkompresszor 20, a gázturbina 14 fokozattal rendelkezett, a jövőben azonban Jendrassik mindössze 5 fokozatos turbinát szándékozik használni. A kísérletek során Jendrassik azt tapasztalta, hogy a turbina profilalakja nincs nagyobb befolyással a turbina részhatásfokára.
A turbina és kompresszor lapátai ötvözött acélból készültek olyan öntőmintával, amellyel a lapátok különböző elcsavarási szöggel voltak önthetők. A lapátok szélesség/magasság aránya 18/30 volt mm-ben.
Az expanzió a turbinában részben izoterma (60–80%-ban).
Kiderült, hogy Jendrassik abban az időben 1 MW teljesítményű gázturbinát tervezett széntüzeléssel, amellyel 27%-os hatásfokot remélt. Kifejtette azt a véleményét, hogy a gázturbina olcsóbb és könnyebb gép, mint a Diesel-motor még kis teljesítmény esetében is. Így kísérlete kiterjed majd a közúti gépjárművekre is. Előbb leírt gázturbinamodelljét egyébként két év alatt valósította meg.
Miután beszélgetőtársai közölték vele, hogy a gázturbina teljesítménye felülről behatárolt, Jendrassik azt válaszolta, hogy számos kombinációs lehetőséggel nagy teljesítmény is elérhető. Meg kellene a kompresszor-turbina egységeket osztani, és az így kapott egységeket a nagy teljesítmény elérésére sorba kapcsolni.
A Brown Boveri Művek szakemberei ezzel egyetértettek és közölték, hogy a neuenburgi gázturbinával 15 kg/kW, a gázturbinás mozdonyra még kisebb fajlagos súlyt értek el. Jendrassik szerint ezek az értékek jók, de majd tovább csökkenthetők.
A továbbiakban Jendrassik még megemlítette, hogy nem a lapátokat, hanem a rotort hűti. És szerinte a megszívott levegő hőmérsékletétől való függés nem nagy hátrány, mert télen nagyobb teljesítmény kell, mint nyáron. Végül még elmondta, hogy Martinka Duisburgban ugyancsak 1 MW-os gázturbinával kísérletezik.
Gyarmathy György (Jendrassik Györgynek a zürichi ETH-a profeszszorként dolgozó unokaöccse) mindehhez a következőket fűzte hozzá [61]:
„A feljegyzés két szerzője a Brown Boveri Werke axiálkompresszorának megalkotója, Claude Seippel (1900–1986), később műszaki igazgató (1946–1965) és Svájc műszaki életének egyik legkimagaslóbb egyénisége századunk második felében; és Hans Pfenninger (1903–1989), 1946-tól a gázturbinaosztály vezetője, s a mai ipari gázturbina egyik fő úttörője. Itt jegyzem meg, hogy Seippel és Jendrassik kölcsönösen igen nagyra becsülték egymást, s minden titoktartásuk és versenyzésük ellenére is alapvető elgondolásaikat időről időre megvitatták. Mérnöki szenvedélyükön, az új megoldások keresésén kívül közös vonásuk volt a szigorúan korrekt magatartás és cselekvésmód, s az, hogy másoktól is mindig a legtisztességesebb viselkedést várták el. (Ez volt talán Jendrassiknál az angolok iránti szimpátiának egyik gyökere. – Seippel szigora, igazságossága és kiváló teljesítmények iránti igénnyel párosult példamutatása pedig a Brown Boveri Werke termikus osztályainak szellemére évtizedeken át, még nyugalomba vonulása után is, igen termékenyítő hatást gyakorolt.) Tudvalévő, hogy Jendrassik nevét a gázturbina úttörőinek sorából újabb keletű nyugati történeti írásokból gyakran kifelejtik. Ezzel kapcsolatban emlékszem Seippelnek nálam az ETH-n 1983 márciusában tett kijelentésére: ,Wäre damals die Gasturbine nicht von BBC realisiert worden, so hätte sie Jendrassik als Erster gemacht.’ – Jendrassik a háború alatt s utána is többször megfordult Seippelnél a svájci Badenban; talán itt lett figyelmes a lökéshullámokkal való gázkomprimálás alapgondolatára, amelyet Seippel már 1940–42-től fogva igyekezett felhasználni a gázturbina hatásfokának megjavítására, s amelyről már szabadalmak kezdtek megjelenni (Comprex-nyomáscserélő). A háborút követően s főleg az Angliába való letelepedése után – Jendrassik a Diesel-motorok nyomáscserélős (vagy az ő kifejezésével élve: nyomásugrasztós) feltöltésén dolgozott, s szabadalmai szinte egyidejűleg jelentek meg a BBC és az Amerikában működő svájci mérnök (később az ETH termodinamika-professzora), Max Berchold hasonló bejelentéseivel.”
A háború mérhetetlen kárai közé sorolható, hogy a Ganz-gyárban a Ganz–Jendrassik-motorok, továbbá a Jendrassik-gázturbinák fejlesztései abbamaradtak. Helyette a Ganz-gyár vezetőjeként óriási munka és felelősség jutott Jendrassiknak osztályrészül. Különösen Budapest bombázásánál és ostromakor. Előkerült egy levél, amelyet 1945. február 23-iki keltezéssel írt a Ganz-Hajógyár igazgatója [61], aki családjával együtt a hajógyárban élte át a harci cselekményeket. A levélből kiderül, hogy az igazgató 1944. december 25-én költözött a gyár légvédelmi helyére, és az is kiderült, hogy kb. 70–80 alkalmazott tartózkodott nagyrészt lakóhelyi kibombázás miatt – a hajógyár területén. Az ostrom alatt a gyárat csak foszforbombázás érte, a keletkezett tüzet sikerült eloltani. Kár tulajdonképpen abból keletkezett, hogy a megszálló katonaság egy része ellenérték nélkül vitt el a raktárból értékes anyagokat. Már rendezettebbé vált a helyzet, amikor a vörös hadsereg számára hídpontonokat kellett gyártani, és katonai védelmet kapott a gyár. A magyar hatóságok 3 db 100 tonnás hordképességű úszódaru gyártására kértek ajánlatot. Megindult teherautókkal Debrecenből az élelembeszerzés is, és viszonylag sok gyári dolgozó – köztük az 1944-ben elbocsátott zsidók legtöbbje – jelentkezett újra munkára. Beszámolt továbbá az igazgató arról is, hogy megalakult az üzemi bizottság, amelyben a szociáldemokraták vannak többségben, de ez rövidesen balra tolódhat. Felsorolta, hogy a munkások kiket tiltottak ki a gyárból, és leírta, hogy ki az új üzemvezető. Végül megnevezte, hogy szovjet részről mely jóvátételi tárgyakat igénylik majd a hajógyárból a magyar kormánytól. A levélpapíron Ganz és Társa Villamossági, Gép-, Waggon- és Hajógyár Részvénytársaság szerepel, és a levél Scharbert Elemér aláírással zárult.
Jendrassik György a második világháború befejezése után részt vett országos méretű – szinte megoldhatatlan – gondok orvoslásában. Irányította a nagy gyár újjáépítését, a termelés újra megindítását, az exportlehetőségek felújítását. A politikai élet új vezetőivel kellett tárgyalnia, nemegyszer veszekednie [36]. Ugyanakkor a gellérthegyi házat nem sikerült megmenteni. Ismeretlen tettesek egyszerűen kirabolták, földig lerombolták és a köveit is elhordták. Különös látványt nyújtott, hogy az általános pusztulás mellett a kertdísznek épített műromok maradtak sértetlenek.
1947 januárjában Pattantyús-Á. Géza professzorral e sorok írója a Mérnöki Továbbképző Intézet intézőbizottsága nevében felkereste Jendrassik Györgyöt, és sikerült őt megnyerni, hogy az intézet tavaszi tanfolyamán Gázturbinák címen 4 órás előadást tartson. Aztán jött a hír, hogy május 4-én üzleti tárgyalásra Svájcba utazik. Kb. két hét múlva lett volna esedékes az előadása a Budapesti Műszaki Egyetemen. Pattantyús professzor éppen kórházban feküdt, így Komondy Zoltán professzort kértem meg, jöjjön velem Jendrassikhoz. Egy nappal elutazása előtt beszélgettünk vele. Nem véglegesen mondta le a tervezett előadást, csak halasztást kért. Később derült ki, hogy ez az előadás örökre elmaradt, viszont e könyv összeállítója gazdagabb lett két találkozás nagy élményével. Az egyik emlékkép, hogy januárban nagykabátban tárgyaltunk szobájában, mert éppen nem működött a központi fűtés. Szó volt akkor sok mindenről: a magyar gépiparról, találmányairól, a még meg nem történt akadémiai székfoglalójáról, a Kelenhegyi úti lakásában elveszett tudományos feljegyzéseiről, itthoni terveiről…
Emigrációs éveiről Loránd bátyja a következőket foglalta össze [36]:
„1947 májusában kiutazott Svájcba tárgyalni (miután már fontos ügyeket többször elintézve visszajött), de erről az útjáról már nem tért vissza. Felesége és anyósa külön-külön törvényes úton követték pár hónap múlva. Ő eredetileg Argentínában próbált letelepedni, de ott sem az embereket, sem pedig a klímát nem bírta. Ezért fordult onnan vissza Angliába, ahol egyes gyárak több szabadalmát átvették. Bár felesége egy gyógyíthatatlannak tartott krónikus betegségbe esett, s nem egy várakozásában csalódott, nem vesztette el alkotó alktivitását, sőt talán most tudott a legeredményesebben és a legnagyobb intenzitással dolgozni.
Anyagiakban nem szenvedtek hiányt. London legbelsőbb részében tudtak elég szép lakást tartani, s tudta az elhunyt sógornő két kisfiát igen jó iskolába járatni, de az itthon róla elterjedt hírek (tudniillik anyagi jólétéről) nem feleltek meg a valóságnak… Gyurka anyagi helyzetét a valóságban paradox módon éppen túl sok találmánya nehezítette, amelyeknek szabadalmi díjai végül is már igen magas összegre rúgtak. Legfontosabb munkájához, az ún. nyomáscserélőhöz pedig, amely a gázturbinát van hivatva lényegesen tökéletesíteni hatásfokának fokozásával… számos többletkiadás járult. Szabadalmainak értékesítésével általában sok csalódás érte, és panaszkodott az angolok nehézkességére. Végül is azonban önmagát, saját testi erejét, ennek határait nem vette kellően számításba. Családunkban a gyenge szerv (mind apai, mind anyai ágon) a szív és érrendszer, amely nem tudja elbírni az agyvelő által diktált tempót… A mi számunkra teljesen váratlanul 1954 februárjának végén jött a hír, hogy e hónap 7-én hirtelen meghalt…”
A londoni emigrációból egyébként Jendrassik Györgynek két levele került elő. Az egyiket 1951. április 8-án írta éppen Loránd bátyjának Londonból Budapestre [61]:
„…nagyon megörültem késve érkezett kedves levelednek, és nagyon remélem, hogy te is örülni fogsz az én ugyancsak késve érkező levelemnek. Sajnos, nem vagyok jó levélíró még egyszerűbb időkben sem, azonban jelenleg a sok zavaró körülmény még megnehezíti a levélírást. Igen rossz telünk volt itt, hosszú ideig semmi nap, sok eső és ez még mindig tart. Sok betegség volt. Klára arcidegbénulása a Jancsó által ajánlott röntgenkezelésre valóban javult, de bizony még nem múlt el egészen, és kétséges, hogy el fog-e múlni egyáltalán. Sajnos későn lehetett megcsinálni a röntgenkezelést, mert itt azt nem szokták adni. Hanna sincsen jól, roppant lefogyott, és egy rövid influenza után olyan gyenge, hogy alig tud mozogni. Most hizlaljuk, de ez nehezen megy, sohasem szeretett hízni, viszont az idegeit is megviselte ez a leromlás, és szegényke igazán rossz állapotban van. A két Somorjay-fiú már helyre jött, de még mindig köhögnek. Nagy szükség lenne egy jó meleg, napos üdülésre a Földközi tenger partján, mindjárt nem lenne semmi baj. A sok gond és nehézség kissé elnyomott az utolsó időben, de azért, mint láthatod a mellékelt lenyomatból [26], még igyekszem és nem hagyom magamat. Ebben a közleményben egészen jó, eredeti munka fekszik, és talán lesz sikere – de ez nagyon kétséges, mert itt kevés ember foglalkozik a gépekkel ilyen elméleti síkon.
Egyéb, sokkal gyakorlatibb dolgokkal is foglalkozom, és jelenleg sokat dolgozom. Roppantul örültem György sikerének a fizikai versenyen – derék gézengúz, amint azt sz. Ernő bácsi nekünk mondta. Neked és Mitának szívből gratulálok a nagyszülőséghez és rengeteg csókot küld Kornélod.”
Meg kell jegyezni, hogy londoni leveleit – óvatosságból – már elhunyt édesapja keresztnevével írta alá.
A levél is igazolja, hogy Jendrassik György a londoni évek alatt folytatta tudományos kutató munkásságát, ugyanakkor öttagú családjáról kellett gondoskodnia.
A levélben említett György nyilván unokaöccse, a már többször említett Gyarmathy György.
Egy másik levelét 1953. december 10-én éppen ennek az unokaöccsének írta ugyancsak Londonból Budapestre [61]:
„Kedves György, nagyon örültem múltkori kártyádnak és a híreknek testvéreidről, szüleidről. Te már nemsokára bevégzed tanulmányaidat, és bizony nem ártana majd valami tanulmányutat tenni a világ fontos országaiba… Nemrégiben Nellynek küldtem csomagot, melynek 1/4 részét adja oda Gézának és Ernőnek együttesen (Nellynek 3/4 rész maradjon). Most mellékelek egy pár gramofontűt, remélem élvezni fogod a szép zenét velük. – A múltkor láttam itt a magyar football-csapat játékát; soha ilyen remek játékot nem láttam, mindenki el volt ragadtatva, az angolok is. Pista is nagyon élvezte volna. – Sokat dolgozom, és nagyon elkelne valami jó segédem, amit itt alig lehet kapni. Mindnyájatokat nagyon sokszor csókol, Lorándékat is, Kornél és családja.”
A levélben említett labdarúgó-mérkőzés nyilván a Wembley stadionban 1953. november 25-én lejátszott Magyarország–Anglia 6:3 (4:2) összecsapás volt, amelyet 105 ezer néző látott, és a rádióközvetítés lázba hozta itthon a fél országot. Az akkori határzár miatt alig hittük Magyarországon, hogy a játékosokon és vezetőiken kívül akad a 105 ezer között még magyar. Hát akadt, pl. a régi MAC-jobbszélső: Jendrassik György – alig több mint két hónappal hirtelen halála előtt…
