FORGÓMOZGÁS NÉLKÜL DOLGOZÓ ÁRAMFEJLESZTŐK, GALVÁNELEMEK

Teljes szövegű keresés

FORGÓMOZGÁS NÉLKÜL DOLGOZÓ ÁRAMFEJLESZTŐK, GALVÁNELEMEK
Jedlik pályakezdésekor a laboratóriumok legfontosabb áramforrása a fémkorongokból és savval átitatott posztódarabokból összeállított Volta-oszlop és az egyszerű, üvegpohárba öntött híg savba merülő réz- és cinklemezekből képezett „galván-battéria” volt Ez utóbbit gyakran emelőkészülékkel látták el, hogy használat után az elektródákat az elemfolyadékból ki lehessen emelni. Az ilyen egyszerű elemekből álló telepet csak rövid ideig lehetett használni, pihentetni kellett, hogy a polározott lemezek „depolározódjanak.” (A magyar műnyelv a folyamatot „válmányozás”-nak nevezte.)
Orvosi használatra, kémiai kísérletekhez, az egyre növekvő szükségletnek megfelelően mind többen foglalkoztak a telepek tökéletesítésével. A távíróhivatalok a villamos távíró üzemének fenntartására ugyancsak sok elemet igényeltek, ezért a galvánelemek kutatása, fejlesztése fontos feladattá vált. Fizikusok, kémikusok, feltalálók sokféle elemet szerkesztettek és elemgyártó manufaktúrák létesültek, bár igazán jó, minden igényt kielégítő elemet nem tudtak készíteni.
A galvánelemek fejlődésében új korszakot nyitott a két folyadékos elemek feltalálása, Jedlik főleg ezek fejlesztését tűzte ki feladatául. Az 1839-ben feltalált Grove-féle elemektől sokat várt. Az elem lyukacsos agyagcellájába salétromsavat öntöttek, amibe platinalemez merült, a cellát híg kénsavba állították, s ebben állt a henger alakú cinkelektród is. A különben is nehézkes elem a felhasznált platina miatt roppant drága volt.
A törékeny, drága elemet Jedlik többször átalakította. Előbb agyagcellákat égetett, vékonyra csiszolt, félig áteresztő oldalfalakkal, majd az agyagcellát „villamos papír”-ból, (salétromsavval nitrált papír) készült cellával cserélte fel. Az elemekhez sokféle csatlakozást, szigetelést, szorítócsavart stb. próbált ki, szénlemezeket préselt. A Grove- és a Bunsen-elemek és több más akkori áramforrás tanulmányozása után megszerkesztette a papírcellás elemeket. Ezekkel 1853-ban a párizsi kiállításon is megjelent, ahová azonban az elemek összetörve érkeztek, s az eredeti 100 cellás telepből csak kicsiny, pár elemből hevenyészve összeállított telepet tudott működésben bemutatni. Így is bronzérmet nyert, mert eleme jobb volt, mint a Bunsen-elem, amelyet a kiállítás előtt a legjobbnak tartottak.
Elemtalálmányait felajánlotta a bécsi távíróhivatalnak, de sikertelenül, a hivatal félt a papírcelláktól, bár azok semmivel sem voltak érzékenyebbek – sérülékenyebbek –, mint a törékeny agyag cellák.
Az elemek gyártására, üzleti kihasználására társaság is alakult, orvosi rendelők, szertárak, távíróüzemek részére próbálták sorozatban gyártani. Jó néhányat eladtak külföldre, így például Konstantinápolyba is több jutott, de mint üzlet mégsem vált be.
Az elemek teljesítményének mérésére forgó voltamétert szerkesztett, melynek elforduló üvegharangjaiban az elem áramával fejlesztett gázt összegyűjtötte és vele az elem teljesítményét működése egyes szakaszain meghatározhatta. Szerkesztett még a telepek változó feszültségének feljegyzésére szolgáló készüléket is: villanyfolyamírót. Ez utóbbi forgó hengerére feszített papírlapra csavarvonalat rajzolt, a csavarvonal menetmagassága a feszültséggel arányosan változott, és így a friss és kimerülőfélben levő telep változó feszültségéről jó tájékoztatást adott. A készüléknek sajnos nyoma veszett.
A galvánelemekkel folytatott kutatómunka során Jedlik felfedezte, hogy az elemek polározódását – tehát káros jelenségét – hasznosítani lehet. Mesterségesen kívülről – egy másik elem áramával – előre polarizált néhány elemet és ezek egyenletes feszültségű áramot adtak, így voltaképpen akkumulátorként működtek. Meglepő sorokat olvashatunk kézirataiban erről a tárgyról. 1867. március 3-án jegyezte fel a következőket.
„Két ólomlemez – duplázva – közül az egyik a két Grove-elem + sarkával, másik a – sarkával összekötve és kénsavas mangánoxid hígított oldatába állítva, a legmeglepőbb hatást idézi elő… a villamdelejes mozdony kerekét 100–160-szor képes megfordítani.”
Ugyanezen a napon, éjszaka két órakor Jedlik laboratóriumában a maitól alig különböző ólomakkumulátor kezdett működni. A lemezeket mangánszuperoxiddal vonta be és galvánteleppel összekapcsolva „töltötte”, és az egy idő múlva mint tipikus ólomakkumulátor egyenletes feszültségű áramot adott.
Miért nem ismertette Jedlik ólomakkumulátorát azonnal, hiszen milliókat kereshetett volna a szabadalom eladásával? Talán kisebb gyengeségein akart javítani? Vagy úgy gondolta, a kutatást befejezte, miért foglalkozzék vele tovább? Sajnos a kérdésre ezúttal sem tudunk megnyugtató választ adni. A publikáció elmaradt, elsőbbségét ma – még erkölcsileg is – alig lehetne biztosítani.
Így történt, hogy a nevezetes éjszaka után 11 évvel Camille Faure francia mérnök – Jedlikről mit sem tudva – megalkotta ugyanazt, amit azután 1882-ben már gyárban, eladásra készítettek.
Jedlik gázelemekkel is foglalkozott. Az ilyen elemben az elemcellában az elektródákat gáz veszi körül (ma a műszeriparban alkalmazzák). Forgó elektródás gázelemeket tervezett és különleges gázfejlesztő készüléket is konstruált. Minthogy elemei kicsiny feszültséget adtak; fejlesztésüket abbahagyta. Utolsó ilyen tárgyú feljegyzései az ötvenes évekből valók.
Érdeklődéssel fordult a hőelemek és hővillamos láncok (hőelemekből összeállított telepek) felé. Ezekben az elemekben különböző fémeket összeforrasztva és a forrasztás helyét melegítve-hűtve elektromos áram indul. Ma már sokféle célra használnak ilyen elemeket – még nukleáris energiával fűtött generátort is szerkesztettek –, de Jedlik idejében az alacsony feszültséget adó áramforrást nem tartották fejlesztésre alkalmasnak. Ilyen irányú munkásságát hamarosan abba is hagyta.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT