A tanár
A tanár
Kertészképzés már folyt korábban is Magyarországon a kertészcéhek keretében. A kertészinaskodás három évig tartott, majd a kertészmester felszabadította és mesterlegénnyé tette az inast. A kertészlegény éveken át vándorolt. Vándorútja többnyire Bécsen és Berlinen át vezetett Hollandiába. Visszatérése után, hogy kertészmester legyen, remekelnie kellett. Hazánkban először 1698-ban a pozsonyi kertészek tömörültek céhbe. A pesti kertészek 1843-ban kaptak céhszabályzatot. Kertészcéheinket a tudomány, a haladás és a magyar nemzeti eszmény nem érdekelte. A pesti céh hivatalos nyelve is, szinte megszűntéig a német volt. A céhek feladata kimerült a jó piaci hely biztosításában, a vidéki konkurrencia háttérbe szorításában, és csak kevés gondot fordítottak az oktatásra. A korszerű természettudományi alapokra helyezett kertészképzés gondolata fel sem merült náluk.
A magasabb fokú, nagyobb elméleti alapot is adó kertészeti oktatás a század közepén nem volt központosított. A szabadságharc előtt a felsőfokú mezőgazdasági intézményeinkben, Keszthelyen és Magyaróvárott is oktatták melléktárgyként a kertészetet. Az abszolutizmus kora alatt a keszthelyi Georgicon nem működött, a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémián németül oktattak. A kertészeti ismeretek tanítása háttérbe szorult, ugyanakkor viszont a kertészet iránti szükséglet növekedett. Élénken vitatták a mezőgazdasági oktatás – amelybe általában a kertészetet is beleértették – törekvéseit. Entz Ferenc nem fogadta el a többség véleményét, s a vita során részletesen kifejtette álláspontját a mezőgazdaság és kertészet közötti különbségről, amely szükségessé teszi a kertészet önálló tanítását: „Nem simulhatunk a kertészet eddigi fogalmát illetőleg a közvélemény alá, melly a kertészetben valami könnyen nélkülözhetőt, vagy legfeljebb a gazdászat lógósát látja; mi a kertészetben a gazdászatnak nemesebb czélok elérésére jutott, s megnemesedett rokonát tekintjük, melly – míg a gazdászat az emberi nemnek első természetes, s úgyszólván állati szükségeinek fedezését, noha már jelenleg tudományos alapokra fektetett eljárások útján elérendőt ismeri fontos feladatául – kertészet a civilisált ember magasabb élveinek elérését tűzte ki czélul. A kertészképzés szükségességét indokolja: a gazdász egy-egy országrész növényeit termeli nagy területen, míg a kertész, gyakorlati tudománya mostani állapotánál fogva nem születik pusztán; mert az ő kezén nem egy egyes megye, vagy tartománynak honos növényei fordulnak meg, hanem az egyetemes világ valamennyi zugából, minden mi a növényzet tág országában hasznos – vagy szépnek mutatkozik. Neki már nagyobb készültség kívántatik a gyakorlati, de leginkább a természeti tudományokból, hogy választott pályáján némi szerencsével mozoghasson.”
További indoklásul Entz logikusan s igen szemléltetően hangsúlyozza: „Nagyon furcsa dolog az, hogy az iparos és tudományos foglalkozás minden kigondolható szakára gondoskodnak kisebb nagyobb mértékben gyakorlati tanintézetekről, a vargától kezdve fel az egyetemi 4 facultáson keresztül; átlátják, hogy igazán gyakorlati kiképzés nélkül se anatomus, se physicus, se chemicus nem lehet senki: de a gyümölcstenyésztő- vagy haszonkertésztől egész bizodalmassággal általában azt várják, hogy ő – éppen mint gyümölcs – mindjárt a fán készen teremjen. Azt hiszik talán valósággal, hogy a gyümölcstenyésztés szerencsés és jövedelmező űzésére egy ollyan vinczellér vagy kertész szakismerete, mellyekkel mostan közönségesen bírunk, már elegendő? Az eredmények aztán mutatják is e hiedelem alaposságát, s megczáfolására – fájdalom minden lépten nyomon találunk alkalmat.”
Sokan Entz Ferenc álláspontját tovább fejlesztve – a napi sajtóban taglalják a kertészeti szakképzés tovább nem elodázható megvalósítását. A Pesti Napló 1853. évi hasábjain a Gazdászati kertészet című cikkben felveti az író, hogy a kertészetnek apostolokra van szüksége, s egykor az apostolok csak akkor érvényesülhettek, ha a nép fiai voltak, „a mai apostol is csak akkor bírja a nép teljes bizalmát, ha tőle származik és vele szoros kapcsolatban él és saját nyelvén szólni is bír hozzája”. Ezzel az alapvetően helyes megállapítással szemben szöges ellentétben áll a gyakorlat. A cikkíró fel is veti: „Uraim, szűnjünk már egyszer meg obsitos katonát vinczellérnek fogadni. Az ilyen becsületes agghuszár, aki két évtizedig gyakorolta a rontás-bontás mesterségét, szőlőhegyekben sem teend egyebet rontás-bontásnál.” A gazdasági fejlődés által túlhaladott ilyen helytelen gyakorlatot el kell hagyni. Csak minőségileg új módszerekkel lehet sikeresen meg birkózni a feladatokkal. Kertészeti apostolokra van tehát szükség, nevelésükre pedig speciális haszonkertész szakiskolára.
Az állam nem vállalta egy ilyen iskola alapítását, sőt – a magyarság polgárosodásra való éretlensége miatt – az egyesületek sem. A német, belga vagy francia típusú iskolák magyarországi létesítését, felvirágzását képtelenségnek tartották, tehát Entz Ferenc mint magánember nyitotta meg 1853. november elején iskoláját, a Haszonkertészeket Képző Gyakorlati Tanintézetet. (Az iskolának 1853 és 1856 között gyakran változott a neve, de 1856-tól Entz Ferenc következetesen ezt az elnevezést használta, ezért a kertészeti irodalomban is így terjedt el.) Az iskola tanítási terve 3 fő részre oszlott:
a. elméleti oktatás,
b. elméletivel párosult gyakorlat,
c. tisztán gyakorlati foglalkozások.
Elméleti tárgyak: NÖVÉNYTAN, annak műkifejezései, rendszerei, a növények családjainak leírása, növények életműködése, keresztezés. ÁSVÁNYTAN, annak elemi rendszerei és főelvei, földnemek ismertető jegyei, a televény képződése, trágyák. ÁLLATTAN, leginkább a kertészetre káros és hasznos állatok természetrajza. PHYSIKA ELEMEI a testek természeti tulajdonságairól, a melegség, világosság, stb. természetéről és a kertészeti eljárásokrai befolyásáról. VEGYTAN alapelveiben mind az életműves [szerves) mind az életműtlen [szervetlen) testekre nézve, a föld és trágyanemek vegybontási fogásai. PHYSIKAI FÖLDREÍRÁS, klimatológia. NÖVÉNYI FÖLDLEÍRÁS, azon rendszabályok, melyek szerint a növények a föld színén elosztvák. METEOROLÓGIA, azaz tanítás a szelek, eső s hóról stb. és azoknak a növény életrei befolyásáról. NÖVÉNYKÓR- és GYÓGYTAN. A KERTMŰVÉSZET ELMÉLETE t.i. a földről, a növények táplálékáról, a föld elkészítése körüli eljárásról, a magvetésről, ültetésről, fa- és szőlőmetszésről, annak theoriájáról és okairól, a növények nemesítési- és szaporításmódjairól stb.
Elméletivel párosult gyakorlat: Ismeretlen növény ill. gyümölcsfajta meghatározása. Gyümölcsfajták készítése viaszból vagy papírmaséból, ezek lefestése, ill. pontos leírása. Egy földben az egyes földnemek ill. az egyes földnemek arányának vegytani meghatározása. Gyümölcseltartás módjai: friss, aszalás, gőzben cukorral való befőzés. Ecet, bor, pezsgő, mézkészítés, növények csomagolása.
Tisztán gyakorlati foglalkozások: Konyhakerti növények művelése, gyümölcsfa tenyésztés, szőlőművelés, gyógynövények művelése. Kerti és gazdasági veteménymagvak termelése, növényművelés mesterséges meleggel. Kísérletek beállítása és értékelése új kereskedelmi és műipari növényekkel. Növényszaporítás és nemesítés.”
Az elméleti képzés főként a reáltárgyak alkalmazott részeire terjedt ki, különös tekintettel a növényélettanra mint a kertészet alapjára. Az év nagyobb felében gyakorlati képzés folyt, míg a téli időszakban az elméleti alapokat oktatta Entz Ferenc. A gyakorlaton nagy gondot fordított a fokozatos ismeretszerzésre. Három év alatt a tanuló minden egyes munkát részletesen, alapos elméleti alátámasztással ismert meg és sajátított el. Így folyt a kellő elméleti alappal rendelkező szakembereknek, a magyar kertészet apostolainak képzése. Az egykori ismertetés szemléletesen mutatja be Entz Ferenc iskolájának jelentőségét: „…nemcsak arra tanítanak bennünket, hogy kell a fát s mikor ültetni, de arra is, mi haszon van a faültetésből, szellemi-, anyagi-, s ízléstekintetben is, és hogy miképp kell a fának érett gyümölcsét felhasználni!” Sőt, ezen túlmenőleg hangsúlyozta az egyes növények termesztésének befolyását a polgári fejlődésre.
Entz Ferenc a jó szakember nevelésénél nemcsak a gyakorlati, szakmai ismeretek oktatását tartotta fontosnak, hanem műveltségük, általános emberi magatartásuk és személyiségük helyes kibontakoztatását is. Igyekezett a fiatal fiúkból nemcsak hasznos, de művelt embereket is faragni, ezért egy asztalnál étkezett velük, közös társalgásba vonván be őket. Saját költségén vitte tanítványait a bécsi kertészeti kiállításra, és ez alkalommal megismertette velük Bécs nevezetességeit is. Az iskola eszmei nevelési céljait a következő sorok mutatják: „Törekvésem bennük azon eszmét megtestesíteni, hogy hasznos munkásság az ember életének feladata, mellyet azon mértékben kell ártatlan örömnek időnként felváltani, mint van fűszer az ételben, hogy ezekből ismét a munkára új erőt és jó kedvet merítsünk. Igyekszem megszerettetni velük e szép hazánknak földét, melly szerencsés éghajlatának befolyása alatt, áldásait senkitől meg nem tagadja, ki okszerűleg műveli. Megmutatom nekik gyakorlatilag, hogy nem áll az ember boldogsága hiú légvárak építésében, hanem gyakorlati tudományok – kormányozta azon munkásságban, melly földünk kincseit felhasználva, senki csorbulásával bennünket vagyonosokká teszen azért, hogy képesekké válhassunk az élet magasabb élvei elérésére. És valamint a csepvíz a követ vájja úgy vésendem én beléjek tanéveik folytában azon merész de kedves álmomat, vagy ha tetszik rögeszmémet, hogy az egész Magyarország kertté átvarázslandó!”
Az abszolutizmus kormánya hamar felfigyelt az iskolára. Albrecht főherceg, az ország kormányzója már 1854. február 25-én, négy hónappal a megnyitás után rendeletet ad ki, melyben az iskola támogatására hívja fel a kormány, illetőleg a magyar közigazgatás vezetőinek figyelmét a mezőgazdasági termelés fejlesztése érdekében. Anyagi áldozatvállalástól azonban még tartózkodik, csak magániskola létesítését támogatja. Az államhatalom szempontjából a magániskola kedvező, mert a létrehozás nehézségeitől – anyagi, erkölcsi, szakmai és egyéb – mentesül. Az állam később segély nyújtásával biztosítja megfelelő befolyását az oktatás irányításában. Ezt az elvet valósította meg a Habsburg-abszolutizmus Entz Ferenc iskolájával kapcsolatosan is, és 1856-tól a budai cs. k. Helytartósági osztályon keresztül évi 1200 forintnyi kormánysegélyt biztosított az intézménynek.
A magyar társadalom azonban az anyagi áldozatvállalástól sem riadt vissza. Egyesek, de többnyire az alföldi községek és kisebb városok küldik az ifjakat Entz Ferenc iskolájába. 1855-ben egy pesti polgár indítványozza egy olyan társaság alapítását, mely kihasználva Entz Ferenc intézetét, szegény, árva gyermekeket küldene az iskolába haszonkertész kiképzésre. Úgy a parasztság, mint a polgárság gondol a közköltséges taníttatásra, a társadalmi ösztöndíj csírái tehát már itt megtalálhatóak.
A földbirtokosok zöme nem érzi hiányát a haszonkertészetnek, ezért zárkózottabban fogadja Entz Ferenc iskolájának hírét. Igényeit a külföldi kertészek – akik főleg dísznövény és különleges zöldségfajok termesztésével foglalkoznak – nagyrészt kielégítik. Bár Entz Ferenc már 1853 nyarán, iskolaprogramjának nyilvánosságra hozatala előtt kiemelte, hogy Magyarországon a kertmívelés azon ágainak okszerű terjesztésére kell törekedni, amelyek feladatul inkább a hasznost, mint a szépet tűzik ki – gyümölcs- és szőlőművelés, konyhakertészet, veteménymag-termelés –, ezek kedvező elterjedése majd maga után vonja a díszkertészet kifejlődését. Sok földbirtokos és külföldi kertészeik nem akarták megérteni Entz Ferenc törekvéseit.
Gáncsoskodásuk célpontja az volt, hogy az iskolai kiképzés hiányos, mert az oktatás során nélkülözik a melegházakat, nem gyakorolják a Rhododendron, Erica és más külföldi virágfélék művelését és szaporítását. Ezekre így válaszol Entz Ferenc: „Én korántsem vagyok, s nem is akarok azon kertészetnek hazánkbani terjesztője lenni, melly eddigi felfogásunk és szokásunk szerint divatozott. Én a költségeinket szaporító kertészeket nem szándékozom szaporítani, hanem egy – a kertészeknek eddig nálunk még nem igen ismert faját, azokat, t.i. kik jövedelmünket gyarapítják; kik jószágainknak nem egy homöepathicus részecskéjét csinos kis paradicsommá alakítják, nyilván azért, hogy annak aránytalanul nagyobb részén a vadpusztaság annál szembetűnőbben kiríjjon, hanem olyanokat, kik az egész birtokot, s végre ezen gyönyörű hazát a Kárpát aljától a Száváig, a Lajtától a Királyhágóig, s azon túl, egy, az idegent szépségés jövedelmezésre nézve meglepő, s nagyszerű kertté alakítsák; kik Cameliak és Fuchsiak helyett a nemes gyümölcsfákat száz ezer, s honunk nemes szőllőfajtáit miliárd számra könnyű és olcsó szerrel szaporítani tudják; kik hazánkat hasznos növényeink valódi magvaival, és utóbb a külföldet is ellátni képesek legyenek; s kik elvégre az éghajlatunkkal megférő hasznos kerti növények mívelését a tudomány és okszerűség támogatása mellett tökéletesen értsék kicsiben és nagyban egyaránt.” Aki ilyen típusú kertészt akar, az küldje hozzá a jelölteket, míg ha valaki régi típusú kertészt kíván, az válasszon magának azon kész kertészek közül, akik tucatszámra rajongják körül.
Természetesen – hangsúlyozza Entz Ferenc a továbbiakban – ne gondolja senki sem, hogy ő Flora gyönyörű gyermekei iránt közömbös, de „ferde irányúnak tartjuk annak eljárását ki kedvese számára ékszerek – vagy akár tollas selyemkalapról gondoskodik, miglen szegényt mezitláb és rongyos szoknyában járatja. – Jó hazafinak egyik kedvese a haza! Előbb lábbelit és szoknyát neki, de a világért sem megfordítva, azaz előbb az ékszereket, mint eddig; mert az ékszer és a tollaskalap ez áldott földön magától eljövend majd idővel!” Mivel az iskolában a gyakorlatilag alkalmazott természeti tudományokat oktatják, ezért aki elvégzi a hároméves tanfolyamot az intézetben, a tropikus növények tenyésztését 2–3 hónap alatt elsajátíthatja.
Entz Ferenc álláspontja a magyar kertészet akkori állapotához mérve helyes. A termesztés feladata a növekvő hazai és birodalmi szükséglet kielégítése volt. Alapvető haszonkertészeti és nem díszkertészeti nehézségek jelentkeztek a termesztésben. Megoldásukhoz magyarul beszélő hazai kertészek kellettek. Az intézmény és programja lehetővé tette a szakemberszükséglet bizonyos hányadának helyesen kiképzett kertészekkel való kielégítését. Entz Ferenc a gyümölcs-, szőlő- és konyhakerti vetemény termelés növelésének a hasznosságát szegezi szembe a régi, s inkább a különlegességeket termelő és kialakító kertészettel szemben. A polgári hasznosság érdekeit hangsúlyozza a feudális kertészeti törekvésekkel szemben. Meglátásai a társadalmi fejlődés szempontjából pozitívak. A kialakuló termesztés lehetőségeit tökéletesen látja, és egy megszállott szenvedélyességével minden fórumon hangoztatja.
A polgárság körében a múlt század közepén már nőtt az igény a kertészeti ismeretek iránt. Szerették volna megismerni a természetet és ezen belül a kert életét. Az irodalom egyedül nem nyújthatta a sikeres gyakorlathoz elegendő kertészeti ismereteket. Ismeretterjesztő előadásokra, gyakorlatokra volt szükség. Entz felmérte az igényt és 1854 elején a Pesti Naplóban közölte: „Hetenként egyszer tehát és pedig hogy hivatalos foglalkozásunkban ne hátráltassam, vasárnap gyakorlati előadást tartandok a pesti fanöveldében.” Az iskola tehát a széles tömegeket is oktatta. A törekvés haladó jellegű volt. Entz Ferenc az érdeklődők természettudományi tájékozottságát is növelni kívánta. Az ismeretterjesztést példamutatóan kapcsolta össze az iskolai oktatással.
Előadásait politikusok is látogatták. Sokan jártak ki a pesti fanöveldébe, hogy a gyümölcskertészet tanulása mellett politikai tanácskozásokat is folytassanak, mert a rendőrség egy ideig minden gyülekezést szigorúan tiltott. Ha netán Entz iskoláját meglepték a kémek, előkerülnek az oltókések, és legjobbjaink buzgón gyakorolták a gyümölcsoltás fortélyait és hallgatták Entz élvezetes tanításait. Később is, amikor politikai megbeszéléseket már szabadabban lehetett tartani, sok vezető járt ki rendszeresen Entz iskolájába a kertészet minél tökéletesebb elsajátítására.
1855-ben Entz feladatául kapta a pesti tanítóképezdei ifjúság kertészeti oktatását is. A hallgatóság kezdeti ellenállását megnyerő modorával és figyelemkeltő előadásaival hamarosan legyőzte, sőt a hallgatóság az előírt órákat kevésnek tartván, többre tartott igényt. Örömmel tett kérésüknek eleget, mivel a tanítókban Pomona újabb apostolait látta, akik eredményesen gerjeszthetik és fejleszthetik ki a vidéki tanítványaikban a polgári fejlődés egyik igen termékeny csíráját hazánkban, a haszonkertészetet.
Iskolája 1857-ben már a jelentkezők felét tudta csak felvenni. Egy magánember anyagi erejét jelentősen meghaladta az ország igénye. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület 1858. március 29-i ülésén felvetődött a gondolat, nehogy a szép kezdeményezés hamvába haljon, az OMGE gondoskodjék a haszonkertészek képzéséről. Entz 1858 őszétől csak a közösségek által küldött ifjakat vehette fel, mivel úgy látta, hogy ezek az ifjak a szakértelem terjedése terén szélesebb hatást váltanak ki, mint a magánosok által küldött tanulók.
Entz Ferencet megnyerték az újonnan szervezkedő iskola igazgatójául. 1860 tavaszára felszámolta a Haszonkertészeket Képző Gyakorlati Tanintézetet – feloszlatta magánkertészetét, a telket eladta az államnak, az oktatási eszközöket átadta az új tanintézetnek. Az OMGE Budán összekapcsolta az Országos szőlőiskolát, faiskolát és mintapincét az új iskolával. Így oktatási programja szélesbedett az okszerű szőlőművelés és a borászat, illetve ezek segédtárgyainak oktatásával. 1860. május 29-én avatták fel a Gellérthegy oldalán a „Vinczellér és Kertészképző Gyakorlati Tanintézet”-et.
Sajnos, a lágymányosi terület, ahol új földet vásárolt, illetve bérelt az Egyesület az intézmény számára, a keserű víz miatt nem felelt meg az okszerű haszonkertészeti tevékenységnek. Pár évi kísérletezés után Entz Ferenc javasolja, hogy csak a szőlőtermesztés és a borászat maradjon az intézmény oktatási feladata. Így 1864-ben a borászat tanítása tovább mélyült, majd 1869-ben teljesen átszervezték a budai iskolát; és a kertészeti tárgyakat csak olyan mértékben tanították, amennyire a vincellérnek is szüksége van arra. Közben Entz Ferenc külföldi és hazai tanulmányutak eredményeképpen elmélyítette szőlőtermesztési és borászati ismereteit. Az elmaradott magyar szőlőtermesztés és borgazdálkodás fejlesztésének szükségessége is igényelte a speciálisan képzett vincelléreket. Így igazgatása alatt, segédtanár és pincemester támogatásával 1869-ben nyitotta meg kapuit a kétéves „Országos Magyar Gazdasági Egyesület Budai Vinczelléreket és Pinczemestereket Képző Tanintézete”.
Entz komoly felvilágosító tevékenységet fejtett ki az intézet elismertetéséért, mert sokan szükségtelennek látták borászatunk reformját. Az országgyűlésen is bizonygatni kellett a magyar borászat tovább nem halogatható meg újítását. A néhány évi küzdelem kezdte meghozni a gyümölcseit. Az érdeklődés nőtt az oktatás iránt, és az intézmény borászati laboratóriummal bővült. A laboratórium nemcsak az iskola oktatóinak, hanem az egész magyar borászatnak is rendelkezésére állott.
A hetvenes évek közepe felé a kistermelők is igénylik a szakképzett vincelléreket. Bár szőlészeti fellendülés van az európai piacon (a francia bor kiesett a filoxéra miatt), a magyar bor stabilitása azonban a hosszabb szállítás során nem volt kielégítő. A közvetlen tapasztalat bizonyította Entz korábbi, helyes meglátásait. A termesztőknek tanulniuk kellene, de kitől? Az elegendő természettudományi alapokkal rendelkező vincellérek, akik tanácsot adhattak volna, hiányoztak. Entz Ferenc kezdeményezésére a Földmívelési-, Ipari- és Kereskedelmi Minisztérium a nyárvégi tanítási szünetben módot adott arra, hogy az iskola a néptanítók számára – akik viszonylag gyorsan adhattak a széles érdeklődő tömegnek tanácsot – tanfolyamokat tarthasson az okszerű szőlőművelésről és borászatról. Entz Ferenc javasolta azt is, hogy a bortermő tájak termelői küldjenek a budai intézetbe „társadalmi ösztöndíj”-jal tanulókat. Egy-egy vidék termesztése számára a kiművelt emberfők így biztosíthatóak.
A szőlészeti és borászati oktatás nélkülözhetetlen alapjának a vegytant tartotta. 16 évig volt az iskola vezetője, de a kémia tanítását sohasem engedte át másnak. Mindig magának tartotta meg a borászat elmélete ismertetését is. Így igyekezett tanítványain keresztül a szaktárgy új vívmányait elterjeszteni az egész magyar szőlőtermesztés fellendítésére.
23 évi oktatói tevékenysége során céljait elérte. Közel 200 szakképzett, kellő elméleti alappal rendelkező szakembert, kertészeti és szőlészeti apostolt adott az elmaradt és elhanyagolt magyar termesztés számára. Így tudta megindítani a fejlődés útjának első, hihetetlenül nehéz, úttörő lépéseit. Olyan szakembereket nevelt, akik elképzeléseit tovább vitték. Az általa vezetett intézmény a fővároshoz méltó, országos központtá vált. A budai iskola mintájára több hasonló vincellérképezdét állított fel az országban a kormányzat.
