A ZENÉSZETI LAPOK MUNKATÁRSA
A ZENÉSZETI LAPOK MUNKATÁRSA
„… eddigelé mindenki a csárdás, tilinkós, furulyás és dudás életet akarja eszményíteni, holott a valódi magyar életből is kellene már művészetünknek eszményképeket csinálni.”
(Bartalus István, 1861.)
1860. október 3-át a magyar zeneírás történetének jelentős dátumaként ismerjük: ekkor jelent meg az első szaklap, a Zenészeti Lapok, amely magyar nyelven a magyar zene problémáival foglalkozott. A harmadik évfolyam előfizetési felhívása így hangzott: „Az ügy, melyet szolgálunk s melynek minden erőnket, életünket szenteljük, a mai politikai s társadalmi lázas korszakban nem azon sorból való, melyet a nemzet nagy része valami kiváló figyelem s felkarolásra méltónak tekinthetne. – Mind ezt jól tudjuk, sőt sok tekintetben természetesnek is találjuk. A művészet élvezésére s ügyének hű pártolására nem minden korszak egyformán alkalmatos. Mindenkinek éreznie kell e hátrányos állást, ki annak gyakorlásával foglalkozik jelenben, s ki annak zilált viszonyai rendezhetése körül különböző úton napszámoskodik. . . szent cél előttünk a magyar zene jövőjének kérdése, melyre lapunk működésének súlyát továbbá is kiválólag s kizárólag fogjuk fektetni…”
A Zenészeti Lapok felelős szerkesztője Ábrányi Kornél volt, fő munkatársai Bartalus István, Mosonyi Mihály és Rózsavölgyi Gyula. A cikkeket jórészt a szerkesztő bizottság tagjai írták. Sürgető céljuknak, halasztást nem tűrő feladatuknak érezték, hogy mihamarább pótolják a magyar zeneírás, a magyar sajtó mulasztásait. Így alakult ki ennek a zenei hetilapnak profilja: írói minden kérdésre választ kívántak adni, minden területen irányt szerettek volna meghatározni, a zenei élet minden problémájához segítséget szerettek volna nyújtani. Vezércikkeik közelebbi s távolabbi célokat jelöltek meg, kritikáik a hangversenyélet és a zeneműkiadás napi eseményeire reagáltak, sorozataik a hazai zenei műveltség elmaradottságát szándékoztak enyhíteni. Nemes cél, nemzeti lelkesedés buzdította a szerkesztő bizottságot: nem lehet véletlen, hogy Bartalus István a lap megindulásától szívvel-lélekkel, a munka fontosságát átérezve, ízig-vérig tanítói buzgalommal vett részt a Zenészeti Lapok mindent megváltónak hitt munkájában.
Az első évfolyamban megjelent írásai legnagyobbrészt a zenei élet aktuális eseményeihez kapcsolódtak: hangversenyek kritikáit, új kiadású magyar szerzemények értékelését foglalták jórészt magukban. Cikkei – annak ellenére, hogy látszatra csupán napi események recenziói – határozott elvi állásfoglalást tükröznek. Kritikáiban mindegyre visszatér írójuk koncepciójának néhány alapvonása. Az egyik a magyar zenei múlt, s a később múlttá váló zenei jelen megmentése az utókor számára. Svastits János zongoraműveiről írt elemzésében ezt a következőképpen fogalmazta meg: „… dacára annak, hogy zenészetünk történelmét alig kezdhetjük előbb fél századnál, ezen rövid idő zeneszerzői csaknem végképp elvesztek műveikkel együtt. Hol vannak azon példányok, melyekből a zenész tanulmányozzon, a történész az akkori időket híven jellemezze. Ha elszórva lelhetnénk is ezekből valamit, de alig juthatunk az egésznek átnézésére; s ha még sokáig így maradunk, úgy azon kevés is végkép elenyészik. Minden szerző, vagy kiadó egy példányt küldhetne kiadott műveiből a múzeumnak s a zenedének, csak így lehetne azokat biztosítani az enyészettől, s egy ily gyűjtemény idővel fontos szolgálatot tenne. – Múlt évben ezen indítványom eredmény nélkül maradt; vagy kikerülte a szerzők és kiadók figyelmét, vagy talán senki sem szereti az olyan indítványt, mely nem bevételt indítványoz?”
Kritikáinak másik, következetesen kifejtett célja a zene magyarságának őrzése, s a felszínes, álmagyarkodás támadása. Ennek jegyében írta meg kritikáját például a Nemzeti Színház előadásáról. Szinte alig ejtett szót magáról az előadásról, alig-alig méltatta Rossini Sevillai borbély című vígoperájának interpretációját. írásában a stílustalan és magyarkodó betétekről, a magyar zeneművek jellegzetes karakterének kialakításáról van inkább szó. „Ha Rossini gyenge dallamai helyett? (lehet hogy többen gondolkodnak így) Huber úr még egy pár csárdást szíveskedik össze-fércelni, úgy a Sevillai borbélyt méltán foghatjuk pesti borbélynak nevezni… Igaz, hogy ama zenelecke alatt a Rosináknak minden kiadása valami olyat énekel, mely a nagy közönség tapsait előre biztosítja … egyik Rosina spanyol, a másik skót, a harmadik lengyel stb. stb. népdalokat énekel, s így miért ne magyarokat is?… Legyen. – De legalább figyeljen Huber úr a jó ízlésre, s más alkalommal kerülje a Jaj de fáj-féle olaszból rosszul magyarított frisseket, melyek a nem magyaros rhytmust terjesztik.… Fájdalom! most olyan időben élünk, hogy mindenkinek elkiáltják az éljent csak sujtást lássanak rajta, a nélkül, hogy elébb belsőjében pillantanának.” Ugyanezt a gondolatot másik kritikájában így fejtette ki: „…eddigelé mindenki a csárdás, tilinkós, furulyás és dudás életet akarja eszményíteni, holott bizony a valódi magyar életből is kellene már művészetünknek eszményképeket csinálni.”
A lap első évfolyamának írásaiból mégis talán legerősebben az európaiság és magyarság, műveltség és dilettantizmus szembenállása miatti aggodalom csendül ki. Bartalus véleménye egyértelmű: zenénknek európai műveltségűnek s ugyanakkor magyarnak kell lennie – elvetendő tehát mindaz, ami ezt az igényt nem elégíti ki. Visszapillantás című vezércikk-sorozatában támadta azokat, akik azt vallják, hogy „zenénket csak azok művelhetik igazán magyar nemzeties irányba, kik, miként a havasok őslakói, soha sem láttak egyebet, mint vadregényes tájakat, az ezek felett fohászra gerjesztő napfeljöttét, az ábrándba süllyesztő holdat és csillagokat; – kik nem hallottak egyebet, mint madaraik énekét, s sziklákon lezuhanó patakjaik moraját, kik a természeti ösztönön és anyai szokásokon kívül nem ismernek egyebet”. Ennek az eszmének jegyében támadta kérlelhetetlenül hangverseny-kritikáiban és Zenemű-tár című sorozatában a korabeli naturalista zeneszerzők műveit is. Éles hangú, gyakran metszően-gyilkosan gúnyos írásai mindent megcéloztak, ami a magasra emelt igénynek nem felelt meg: így a valóban értéktelen fércművek szerzői mellett olyan komponistákat is hasonló hangon bírált, akik pedig inkább bátorítást, buzdítást érdemeltek volna. Így vált híressé-hírhedtté Bartalus kritikája a tehetséges és népszerű dalkomponista, az akkori ceglédi főjegyző, Simonffy Kálmán egyik vitathatatlanul félresikerült alkotásáról, a Főispáni köszöntőről:
„B. Rudics kinevezése feletti kitörő öröm; száz egynehány (határozatlan szám nem történethű) községi küldöttségek (küldöttség?), bandériumok, fáklyászenék, tiszteleti táncvigalmak, városok kivilágításai stb. stb. Bocsásson meg olvasónk, hogy nem tudjuk felvilágítni a felől, hogy szerző a száz egynehány kifejezést a községi küldöttségekre érti-e? vagy még a sat. sat. is ide foglaltatik. – A történeti hűség megkívánná; mert különben, hogy lehet hiteles programm zenét csinálni? – Nemde olvasónk azt véli előre, hogy egy hatalmas symphonia küszöbén áll, melynek végig hallgatására nemcsak dupla ebédet kell, hogy egyék, hanem szükség esetére a jól felszerelt tarisznyát sem hagyhatja otthon? Nem így van a dolog; mert S. úr az egész roppant feladatot – ha jól összeszámláltuk – 52 ütenyben oldja meg, mely 52 üteny nem egyéb mint egy rövid és silány tánczene, mit ha a különböző feliratokra elosztunk a sat. sat.-re egy sem marad … E sorok kezdetén nem tudtuk, ha netalán azon bámuljunk-e inkább, hogy szerző már 66 művet írt; most még a felett is kell bámulnunk, miként lehet 66 ilyen művel országos hírre jutni?”
Mi tehát a teendő? Bartalus válasza: „mestereinkké kell fogadnunk a művelt külföldet.… jövőre üdvösebb tanácsunk csak ez lehet: Akartok haladni? Előbb hát tanuljatok!” A zeneelméleti tudást, a tanulmányokat, a zenei műveltséget értékelte főként Bertha Sándor első dalaiban – mindezeknek elérésére buzdított a Visszapillantásban: „Mind ezen szép álmok valósítása arisztokratánk s nemességünk kötelessége lenne, még pedig a zenei nevelés jó karba helyeztetése: egy nagy országos zenede alapítása által, melyben született magyar ajkú ifjak képeztessenek.” Szervesen kapcsolódik a zene teoretikusának és műkritikusának eszméje a pedagógus haladó elképzeléséhez, melyet Bartalus Zsasskovszky Egri Ének-kátéjának megjelenése alkalmából fejtett ki. „Csak így honosíthatjuk meg a valódi zenét, így vethetjük meg alapját nemzeti zenénk egykor leendő virágzásának is, ha mielőtt nagy dolgokhoz kezdenénk, már az előtt az a-b-c könyvekről is gondoskodunk, s a zene elemeire tanítjuk nemcsak a vagyonos – többnyire üres divat után kapkodó – osztályt, hanem magát a népet is.”
S végül Bartalus sokrétű programjának utolsó elemeként a magyar zenetudomány megteremtése és elismertetése iránti igény is határozottan megrajzolódik a Szerény szózat a magyar tudományos akadémiához című írásban (1861). „Szabadjon megjegyeznem – írja –, hogy a zene már századok óta tekintélyes állást vívott ki magának a tudományok közt, hogy a zenének minden művelt nemzetnél nagy terjedelmű irodalma van, mely nem a hangversenyzők csuda-tetteit, hanem valódi tudományt foglal magában…” Szavaiból ismét az európai minta utáni vágy, a saját eredményekkel való elégedetlenség s a sürgető cselekvésvágy érződik. Meglátta, hogy az egyes kutatók egymástól elszigetelt munkássága nehezen vezethet az addig oly szegény zenetudomány felvirágoztatására: ezért fordult a Tudományos Akadémiához: „Egyesek törekvése hasztalan, sőt a mennyiben álutakon járhatnak, káros, holott Akadémiánk a legjobb tehetségeket magába olvasztva, – egy egész nemzet vállaira izmosodva, mindenható lehet. Azt hiszem, hogy mi – szegény el nem ismert szolgái a muzsáknak – boldogok lennénk a puszta ígérettel is ha t. i. oly alkalmakkor, minő az Akadémia palotája és a 14 különféle pályázat, a zeneművészet is említésre került volna.”
Mindaz, amit Bartalus a Zenészeti Lapok első évfolyamában publikált, lényegében nem tartozik szorosan a zenetudomány keretébe. Tekintélyes mennyiségű írása azonban mintegy eszmei foglalata a zenetudós későbbi életművének. Szinte teljes programot olvashatunk ki belőle, célokat, amelyek esetleg csak évtizedek múltán vagy a következő században valósulhattak meg.
*
Koncepcióját Bartalus nem csupán a zenetudományi kutatás és írás eszközével kívánta megvalósítani. Fáradhatatlanul dolgozott pedagógiai munkákon. Mint ahogy a Zenészeti Lapokban megfogalmazott programból kiderül, tudta, hogy az elszigetelt zenetudományi munka gyökértelen és folytatás nélküli marad, ha a zenei műveltség általánosan is nem fejlődik. Ennek érdekében írta zongorapedagógiai műveit (Hatvan előkészítő zongora gyakorlat, Gyermek Dalhon, Gyermek-lant, Módszer a zongora helyes játszására, Kis művész) az 1850-es évek végén és az 1860-as évek elején. Műveinek szinte mottója lehetne a Zenészeti Lapokban megjelent bírálatra írt reflexiója: „Csupán azért, hogy magyarok vagyunk; magyar verset írunk, magyar dalokat és verbunkost componálunk; még nem vagyunk világi műveltségűek, pedig kell, hogy legyünk, s csak így lehetünk irodalmunkra és művészetünkre jó hatással.” Zongoraműveit nem elvont, teoretikus alapon írta: gyakorlataiban napi munkájának, „nyilvános zongoratanító”-ként szerzett praxisának eredményeit közölte.
A zeneelméleti ismeretterjesztést szolgálta az 1863-ban megjelent Zene-káté Lobe után című kiadványa. (1864-től iskolai tankönyv.) Ez a könyvecske „mindent felölel, a mi a zene körébe tartozik, az a b c-től kezdve, a legművészibb klassikai formákig”. Nyilvánvaló, hogy ebben – mai pedagógiai elképzeléseink szerint – zsúfolt anyag koncentrálódik. Ma már megmosolyogtatóan naiv elképzelésnek tűnik egyetlen, kis formátumú, 154 lapos kézikönyvbe sűríteni mindazt, ami a zenei írás-olvasás kezdetei és a partitúrairás vagy a művészi előadás között rejtezik. Kiadását a kor türelmetlen és mohó zenei tudásvágya épp úgy indokolhatta, mint – Bartalus részéről – legalább a minimális zenei ismeretek megszereztetésének követelménye. Mégis, ma is érdemes számon tartanunk ezt a publikációt is: a nyelvújítás mozgalmát kissé megkésve követő zenei magyarnyelvűség megteremtésére törekvő dokumentumként. Bartalus csaknem teljes biztonsággal ismerte fel a magyarba átültethető s a nem magyarosítható szakkifejezéseket: „ …legyen elég például felhoznom a sonátát, mely ránk nézve oly idegen mint a mastix fa, s szintén oly ismeretes, mint ezen áfrikai növény. – Daczára ennek már Rózsavölgyi csárdásai közt láthatni ily feliratot: hangzatla, később pedig – napjainkban is – divatba jött a hangmű nevezet, mely mindkettő a sonátát akarná helyettesíteni.” Jegyzeteibe foglalt, nagyrészt szakkifejezéseket értelmező és magyarító szövegei ma is helyesnek tekinthetők.
