A KALEVALA-FORDÍTÓ, A FINN–MAGYAR KAPCSOLATOK KUTATÓJA | A múlt magyar tudósai

A KALEVALA-FORDÍTÓ, A FINN–MAGYAR KAPCSOLATOK KUTATÓJA

Barna Ferdinánddal kapcsolatban az e fejezetben érintett téma a legfeldolgozottabb. A Kalevala magyarországi fogadtatásának irodalma meglehetősen gazdagnak mondható, ezzel a kérdéssel egy önálló kötetben s több cikkben magam is számos alkalommal foglalkoztam már.

A Kalevaláról, ill. annak egyre tökéletesedő változatairól világviszonylatban is az elsők közt értesülnek a magyar olvasók, részleteinek lefordítására, ill. tartalmának ismertetésére a magyar kutatók közül többen is vállalkoznak. A teljes szöveg első magyar fordítója és kiadója, mint köztudott: Barna Ferdinánd. A magyar változat 1871-ben lát napvilágot, a német, svéd és francia átültetés után, a világon negyedikként. Számos jel (magánlevélbeli megjegyzés) utal arra, hogy a munka már a hatvanas évek közepén készen állt.

De hogyan került Barna Ferdinánd a Kalevala közelébe, miért és mikor kezdett finn stúdiumokkal foglalkozni, ki vagy kik lehettek mesterei, ihletői, bíztatói e nagy feladat elvégzésére?

A Barna életére vonatkozó szegényes dokumentumok nem adnak választ ezekre a kérdésekre, így valószínűsíthető találgatások helyettesíthetik a pontos feleletet.

A szabadságharc után számos értelmiségi honfitársával együtt az ő érdeklődése is a magyar múlt, őstörténet, ősműveltség, ősvallás felé fordul; e tekintetben életreszóló élményt, s önálló kutatásra való késztetést jelent számára Ipolyi mitológiája. Sokat olvasó, tájékozódó emberként nyilván tud Reguly útjáról, sorsának alakulásáról, ismerhette esetleg Kállay Ferenc finnugrisztikai tárgyú munkáit is, de a legnagyobb hatást, biztatást az ötvenes évek elejétől Hunfalvy munkássága gyakorolhatta rá. Mintegy az ő buzdítására kezdhette meg finn (s egyéb rokonnyelvi) tanulmányait, Fábián István finn nyelvtana (1859), Hunfalvy finn olvasókönyve (1861) s Rennval finn–latin–német szótára (1826) segítségével mélyült el alaposan finn tanulmányaiban. Budenz szakszerű s eredményes tevékenysége sem lehetett számára közömbös, vele a hatvanas években kerülhetett szorosabb kapcsolatba, s vagy az ő hatására vagy tőle függetlenül ismerhette föl az orosz nyelv kivételes fontosságát a finnugor tanulmányokban.

A Kalevalát – mint maga is írja – nyelvtanulási célzatból s mintegy kedvtelésből kezdte el fordítani. Tudta, persze, hogy a teljes eposz magyarra tolmácsolásának gondolatával egyetlen kortársa sem foglalkozik, tudós sem, költő sem, az eposz olvastán pedig meggyőződött arról, hogy a finn szövegben rengeteg az őt foglalkoztató „ősvallási vonatkozás”, vélt magyar párhuzam. Barna a hatvanas évek legelején személyesen is megismeri a Pestre látogató A. Ahlqvistot, később pedig a többi nálunk megforduló finn tudóst is. A korabeli finn–magyar-kapcsolatok teljes levélanyagának ismerete alapján kialakuló és elmélyülő finn érdeklődéséről, ismereteiről a jelenleginél megbízhatóbb képet nyerhetnénk. A kérdések kérdése: ha már a hatvanas évek közepén kész volt a Kalevala fordítás (1867-es nyelvészeti cikkében pl. több Kalevala-idézet is helyet kapott), megjelentetésére mért csak 1871-ben került sor? Hunfalvy sehol sem hivatkozik Barna munkájára, 1871-es nevezetes útikönyvében meg sem említi a Kalevala magyar fordítását; s miért vált rövid időn belül oly kelletlenné, elutasítóvá Barnával szemben Budenz? Meglehetősen elmarasztaló kritikáját Barna fordításáról – egyelőre – csak német nyelvű kéziratából ismerjük, s állítólag ő keresztelte el igaztalan, túl kemény gúnnyal egykori barátja eposzátültetését Barnevalának. S miért nem volt a korabeli kritikai életben, sem a tudományos lapokban, sem a publicisztikában úgyszólván semmiféle visszhangja ennek az arányaiban és kivitelében is tiszteletre méltó munkának?

Érthetetlen s nehezen magyarázható az a rosszindulattól és lebecsüléstől sem mentes közöny, amellyel kora és kortársai fogadták Kalevaláját, s amely talán csak a legutóbbi idők visszatekintő értékelésében enyhült némelyest. Szomorú mozzanata ez a magyar tudomány- és műfordítás-történetnek, az események teljességre törekvő feltárására az adott keretek közt nincs mód. Ezért magával a fordítással viszonylag röviden foglalkozom, inkább a körülményeket, az utóéletet vizsgálom.

Barna 1860 tavaszán foglalta el könyvtárosi állását Pesten. Résztvevője lett itt az ekkoriban kialakuló személyes finn–magyar tudós kapcsolatoknak; s a tettre, tanulásra kész művelt vidéki tudósjelöltet azokban az években szívesen látták még a magyar tudományos élet vezető alakjai is. Nyilván szorgalmának, műveltségének szóló elismerésüknek, rokonszenvüknek köszönhető, hogy 1868-ban a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai sorába választotta. (Publikációi ekkoriban még alig voltak.)

A fordítást komoly felkészülés, verstani, műfordítói, stilisztikai elvek kialakítása előzte meg, ill. ezek együttesen formálódtak szorosan kapcsolódva Barna Ferdinándnak a magyar nyelvvel és ősköltészettel kapcsolatos elgondolásaihoz. Munkájában a finn alapszövegre, a Kalevalára vonatkozó korabeli szakirodalom mellett az eposz német (Schiefner, 1851) és svéd (Collan, 1864–1868) fordítását is felhasználta; egyidejűleg ismerte és részben fordította a Kalevala párdarabját, a Kanteletar címen közreadott lírai dalgyűjteményt, sőt az észt Kalevipoeget is. Előszava a magyar nyelvű, eredeti Kalevala irodalom komoly munkával megalapozott jeles alkotása, nem véletlen, hogy 1872-ben Finnországban finnül is megjelent.

De lássuk közvetlenül is Barna felfogását a Kalevaláról, majd néhány jellemző részletet magából a fordításból: „Ha már magunknak sem nyelvemlékeink, sem ilyen történelem előtti időkre visszavezethető összegyűjtött ősköltészeti maradványaink nincsenek…, a velünk rokon népek ilynemű gyűjteményei leginkább kínálkoznak búvárlat és összehasonlítás tételére… (V.) … Hozhatnék fel számos oly egyeztetéseket is, melyek a nép ajkán máig élő pogánykori hitregei maradványoknak a Kalevala megfelelő helyeivel való egyeztetését tárgyazzák… (VIII.) … a Kalevala, mint a finn nép ősköltészetének gyűjteménye nem egyes ember műve, hanem egy egész, valamikor a mostaninál jóval nagyobb és tekintélyesb nagy nép szellemi terménye, hogy úgy mondjam kivirágzása…

Fordításomat rímes versekben eszközöltnek kívánom tekintetni… Az eredeti szöveg versei is csak kivételképpen azok, valamint nem mindig rímesek a székely balladák sem, melyek szerkezetét leginkább tartom vala szemem előtt… Fő dolog volt a hűség… Ügyeltem rá, hogy miután a fordítás rokon nyelvből történt, lehetőleg nyelvalak nyelvalakkal, avagy egyen-értékű alakkal adassék vissza… (XIV.) … Utánoztam a finn verselést a következőkben: a) a közbenső rímeket mind megtartottam…; b) a szükség úgy hozván magával a sorokat gyakorító igékkel pótoltam, hogy a 8 szótag ki legyen…

Végezetül hálámat nyilvánítom azon buzgó és nagy érdemű irodalmi férfiainknak, kik e fordításom létesítésében részint buzdítottak, részint segítettek: először is Hunfalvy Pál úrnak, aki 1863-ban, midőn a finn nyelv tanulását megkezdettem, mindenkor kész kalauzom volt; Toldy Ferenc úrnak, aki… midőn a Kalevalának… általam csak gyakorlat és kedves szórakozásból készített töredékeit asztalomon megpillantotta, s belőle magának egyetmást felolvastatott… az egésznek lefordítására buzdított…; végre Gyulai Pál úrnak, kinek már a nyomtatás folyama alatt nem egy becses figyelmeztetésében részesültem…” (XV.)

Az idézetek az eposz híres részletei: az indítás közismert sorai, ill. a 17. runo József Attila költészetével kapcsolatban többször emlegetett részlete:

1. runo

Hajt a lélek, nagy a kedvem,
Gondolatom unszol engem,
Fognom dalhoz, énekléshez,
Kezdenem a regéléshez,
Hadak sorát levezetnem,
Nemzetségdalt énekelnem;
Számban a szók olvadoznak,
A mondatok omladoznak,
Nyelvem hegyén hullámzanak,
Fogaim közt rést keresnek.

17. runo

Tisztulj már el Hízi ebe,
Alvilági kutya vessz el,
Eredj gonosz a gyomromból,
Te szörnyeteg a májomból,
Szűnj meg szívem marásától,
Lépemet szétroncsolástól,
A hasamat csikarástól,
Tüdőmet szétszaggatástól,
A köldököm’ lyukgatástól,
Odalamat elkínzástól,
A derekam gyötrésétől,
Csipőimet tekeréstől.

(Kalevala. Pest, 1871.)

Már-már süket csendnek minősíthető az a hallgatás, amely az eposz megjelenését követi. Az általam ismert egyetlen rövidke, névtelen szerzőjű híradásban sem sok a köszönet: „Megjelent a Kalevala. Barna Ferdinánd, ki lehet ugyan alapos ismerője a finn nyelvnek és irodalomnak, de fordításában nem tudta kellőleg visszaadni a híres eposz szépségeit.” (Figyelő 1871. 20. sz.) Nyilván ekkoriban készül, de tudtommal kéziratban marad Budenz német nyelvű bírálata, amelyben Barna teljesítményét a fentebb már említett svéd, ill. német fordításokhoz, valamint az eredetihez méri, hasonlítja, s valamely magyarázhatatlan ellenszenvtől vezéreltetve jószerint kivétel nélkül mindenben elmarasztalja. A svéd, a német megoldások Budenz szerint mindig jobbak Barna leleményeinél, de a finn szöveghez képest is talál kivetnivalót. Tagadhatatlan, hogy helyenként teljesen igaza van, a dilettáns etimológiai fordítások (pl. a ’sziget’ jelentésű saari „sárrét”, a ’ház’ jelentésű talo „telek” Barnánál) esetében, de már miért lenne jobb a Budenztől javasolt „asszonytól” a „nejétől”-nél; a másként lefordíthatatlan Pohja az Éjszak-nál, vagy még ez a két Budenz-féle sor:

meg nem hallották a rosszak;
rontók nem is gyanították…

Barna Ferdinánd megoldásánál:

a rosszaktól meg nem hallva
rontóktól nem gyaníttatva…?

De Budenznek a finn barátaihoz intézett leveleiből sem árad a jóindulat, Barna munkájáról már készülése idején fenntartással, enyhe lenézéssel nyilatkozik. (Más kérdés, hogy e gúnyoros magatartáshoz társat is talál Lindner Ernő műfordító személyében.) Budenz 1870-ben három nyelvű szójátékot ötvözve így ír O. Blomstedtnek (aki pedig tisztelte és becsülte Barnát): „ – Freund Barna yhä vaan Kalevaloitsee; mein freund vom Ofener Barnassus, der verseschmied (runon-seppä) Lindner trägt sich mit dem plane, ihn unter dem titel ’Barnevala, finn hősköltemény’ zu besingen…” (108–109.) 1871-ben kelt válaszlevelében Blomstedt üdvözletét küldi Barnának, s értesíti, hogy Kalevala-tanulmányát a Kirjallinen Kuukauslehtiben hamarosan meg jelenteti.

Vikár késői visszaemlékezésében (1936-ban) már anekdotikus színezettel eleveníti fel a maga Kalevala fordításának előzményeit, erről való beszélgetését Budenzcel. Igaztalanul bántó volt ez az eszmecsere, valóságtartalmát, sajnos, nem lehet ellenőrizni, de tény, hogy Vikár híres (s olykor kíméletlen) tréfamester (is) volt. – Miután Budenz a Vasárnapi Újságban elolvasta Vikár néhány sikeresnek ítélt műfordítását, felszólította tanítványát: „…fogjon hozzá a Kalevala lefordításához!… De kérem, professzor úr…, hiszen már megvan a Kalevala nyelvünkön. Barna Ferdinánd nagyságos úr, múzeumi őr fordította le. Kritikát a világért sem kockáztattam volna. Budenz így felelt: – Csakhogy az a fordítás nem lehet ám végleges. Barna Ferdinánd kedves barátom művének két hibája van. Az első az, hogy ő nem tud elég jól finnül. De ez csak a kisebbik hiba. Sokkal nagyobb az, hogy magyarul sem tud olyan jól, mint a Kalevala fordítójának tudnia kellene. Ő nem elég költő ehhez. Azért fordítása nem is az igazi Kalevala, hanem csak holmi Barnevala. Nevettünk… A Barna-féle fordítást kezembe véve, hamar észrevettem, hogy az nem tisztán az eredetiből, hanem Schiefnernek akkor már közkézen forgó jeles német átültetése alapján készült…. Mindjárt láttam továbbá, hogy Barna nem köti magát az eredetinek sem értelméhez, sem pedig versalakjához…” (67–68.)

Kollégát, embertársat, állítólag barátot kegyetlenebbül lejáratni alig lehetne, s ebben nem elsősorban Vikár (aki a maga Kilevala-fordítása szükségességét akarhatta igazolni), hanem főleg a tudománytörténetünkben (egyébként nem méltatlanul) mindig is magasztalt Budenz érdemel komolyabb elmarasztalást. Ha szellemesnek vélt gonosz szójátékát nem teljesen egyedül ötlötte is ki, hanem pl. az említett Lindner közreműködésével, a terjesztés és közhírrététel az ő „érdemé”-nek tartható.

Joga, alapja a gúnyolódásra éppen neki volt a legkevesebb, mert – bár nyelvtudósként vitathatatlanul jelentősebb Barnánál – a magyar nyelv, nyelvérzék, stílus, költészet ismeretét illetően nyomába sem léphetett (bár kitűnően megtanult magyarul), s finnül sem tudott olyannyira jobban Barnánál, hogy ennek finnségét valósággal fitymálhatta volna. Budenzről általában csak a pozitív emlékeket őrzi az utókor, a kitűnő tudósét, szerkesztőét, tanárét, ritkábban esik szó jellemének árnyoldalairól (amelyeknek taglalása nem feladatom). Aranynak tökéletesen igaza volt, mikor kétsoros epigrammájában – emberét tökéletesen jellemezve – így böki meg kissé megkeseredve (s finnugor-ellenességét továbbra is fönntartva) akadémikus kollégáját:

Oh Budenc, Budenc!
magad is már mennyire
túlmensz…

Egyebütt pedig megjegyzi: „Budenz, aki ezelőtt tíz évvel, azt hiszem, nem tudott különbséget tenni a b és p között, ma már minket akar figyelmeztetni germanismusainkra…”

Vikár vitriolos bírálatához, emlékeihez pedig csak annyit fűznék hozzá, költőként az ő nevét sem jegyzi a magyar irodalomtörténet, hírneves fordítását kikezdte az idő, modorosságai éppúgy szembeötlők, mint ritmusának monotonsága; az ősköltészettel és népköltészettel kapcsolatos felfogásáról (a párhuzamba állított finn folklórral) pedig csak annyi mondható: e téma felvetője és első kidolgozója nem ő, hanem Barna Ferdinánd volt.

Barna fordítása – főként a maga korában – semmiképp sem mondható sikertelennek, a több mint 22 ezer sort hibátlanul, sutaságok nélkül senkinek sem sikerült lefordítania, az inkriminált kezdősor pl. egyetlen fordítónknál sem igazán jó és pontos. Barna fentebb idézett sorait – az objektívebb megítélés céljából – nem Vikár megfelelő megoldásaival, hanem az erdélyi Nagy Kálmán Barnáéhoz képest épp száz esztendővel később írt fordításrészleteivel állítom párhuzamba – külön megjegyzések nélkül:

1. runo

Mieleni minun tekevi,
aivoni ajattelevi
läteäni laulamahan,
saa’ani sanelemahan,
sukuvirttä suoltamahan,
lajivirttä laulamahan.
Sanat suussani sulavat,
puhe’et putoelevat,
kielelleni kerkiävät,
hampahilleni hajoovat.

1. runo

Mind csak azon gondolkodom,
egyre azon elmélkedem:
Kedvem támadt énekelni,
jó szívvel beszédbe fogni,
népünk versét mondogatni,
régiek dalát dalolni.
Szavaim számban olvadoznak,
beszédeim bontakoznak,
nyiladoznak nyelvem hátán,
futamodnak a fogamra.

17. runo

Himmene nyt, Hiien hurtta,
raukea, Manalan rakki,
lähe pois kohusta, konna,
maan kamala, maksoistani,
syömästä syänkäpyä,
pernoani pehkomasta
vatsoa vanuttamasta,
keuhkoloita kiertämästä,
ohimoita ottamasta,
sivuja sivertämästä!

17. runo

Pusztulj végre, Hiisi ebje,
kotródj, Manala kuvasza,
tűnj el hasamból, te hitvány,
menj májamból, föld gonosza,
a szívemet szét ne szaggasd,
lépemet nehogy lerágjad,
ne gyötörjed a gyomromat,
ne tekergesd a tüdőmet,
ne kapaszkodj köldökömre,
ne csavarodjál csipőmre,
ne csúszkálj a hátam csontján,
oldalamon ne ólálkodj!

(Kalevala. Bukarest, 1972)

Egyikőjük sem járt, juthatott el Finnországba. Mindkettő könyvből tanulta a finnt, s kevés segítséggel küzdött meg az eposz kegyetlenül nehéz szövegével. Száz vagy kétszáz év után vajon hogy ítéli meg a két fordítás nyelvi értékeit, szeplőit a majdani nyelvtörténet? Magam jelentős és elismerésre méltó teljesítménynek tartom mindkettőt, Barnát mint úttörőt értékelem, aki elsőként birkózott meg a roppant feladattal, Nagy
Kálmánt pedig mint magányos vállalkozót, aki érzékelve a glorifikált Vikár-fordítás gyorsuló nyelvi, verstani avulását, korának szóló szép, ép, mesterkéletlen magyar nyelven ismételten elvégezte az irdatlan nehézségű és mennyiségű munkát.

A méltatás elmaradása ellenére Barna Kalevalája volt az egyetlen teljes és hiteles magyar szöveg 1909-ig, tehát közel 40 esztendeig. Vikár kétségkívül bravúrosabb fordításának megjelenéséig az ő szövege alapján nyilatkozott a finn eposzról, a világ eposzairól kétkötetes művet író Szász Károly, nevezetes Finnország könyvében őt idézi Szinnyei József (s egyben Barna még kevésbé ismert Kanteletár-fordításaiból is bemutat néhány darabot), még N. Sebestyén Irén is az ő révén ismerte meg a finn népi hősök történetét. Barna szövege elsődleges forrásul szolgált Kandra Kabos mitológiai szakmunkájához, sorait gyakran idézi különféle cikkeiben Kálmány Lajos is.

Vikár közel három évtizeden át készült, csiszolt új szövege aztán teljes feledésre ítéli; a két világháború között, majd huzamos időn át 1945 utánig úgyszólván le sem írják Barna nevét; Kalevaláját – ha fel-felbukkan antikváriumokban egy-egy példánya – fillérekért vesztegetik. A fordítás pedig éppúgy nem szolgált rá erre a sorsra, miként a fordító maga sem.

A legutóbbi időkben, összefüggésben a Kalevala jubileumával is, mintha valamiféle érdeklődés ébredezne Barna Ferdinánd munkássága iránt, s változik fordításának megítélése is. Hajdú Péter írja: „Barna munkáját sokan méltatlanul lekezelik: indokolatlanul vádolják germanizmusokkal, finn nyelvi ismereteinek hiányaival, költőietlenséggel, sőt nem egyszer még magyar nyelvérzékét is bírálják. Holott Barna Ferdinánd műfordítása tudatos elvek szerint készült; természetesen tükrözi a finn stúdiumok akkori szintjét, azonban pontos, lelkiismeretes, sok helyt nyelvileg is leleményes, ha nem is annyira, mint az őt túlszárnyaló utódok munkái…” (Kalevala. Bp., 1985. 331–332.)

A Kalevala-fordítás (és az előszó) azonban nem magányos teljesítmény Barna fennisztikai, finnugrisztikai (sőt: hungarológiai) munkásságában.

Finn és finnugor lingvisztikai ismereteiről már fentebb említett 1867-es magyar nyelvészeti tanulmányában is tanúbizonyságot adott. Az életével kapcsolatos rejtélyek egyike legkorábbi (1862-es! tehát az általa bevallott 1863-as kezdetnél korábbi!) finn tárgyú publikációjával kapcsolatos. A finnek hitregéi és mondái című fontos publikáció Arany lapjában, a Szépirodalmi Figyelőben jelent meg, de nem saját nevén: Kun Béla aláírással. A névválasztásra egyelőre nincs magyarázat, Gulyás Pál lexikona sem regisztrálja, az azonosítás – nyilván a jórészt csak Finnországban fellelhető dokumentumok alapján Weöres Gyula érdeme, őrá hivatkozik utóbb A. Molnár Ferenc is. (Mindenesetre legkorábbi publikációi közé tartozik ez, s másik 1862-es írásában is pl. Nándor keresztnévvel jelentkezik.) Ekkor még elsősorban német forrásmunkák alapján értekezik a finn irodalmi viszonyokról, illusztrációkként meséket és mondákat is bemutat. Műfordítói tevékenysége is jóval korábbra datálható tehát! Megállapítja: „…bár svédül dalolnak a költők (Franzén, Runeberg), a finn nyelv is kezd érvényesülni, amely, amint tudva van, egyetlen európai nyelvhez sem hasonlít, kivéve talán a magyarhoz… Megjegyzendő, hogy a Kalevala csupán gyűjteléke oly költeményeknek, amelyek különböző időben és különböző helyen jöttek létre, s míg egy oldalról egy vad kozmogónia, más oldalról az evangyeliom első oktatásához simulnak…” Lényegesen korábbi kezdetek ezek fennisztikai (finn–magyar-kapcsolattörténeti) stúdiumait illetően, mint korábban bármikor is feltételezték, ill. feltételeztem!

Több évtizedes ez irányú előkészületeinek, munkájának, távolabbi terveinek igazi summája azonban az 1870-ben felolvasott s 1872-ben kiadott értekezése A finn költészetről tekintettel a magyar ősköltészetre. Tőle szokatlanul merész hangvételű, a szakma múltját is áttekintő, értékelő írás ez, az ún. komplex finnugrisztika első igényes hazai programnyilatkozatainak egyike (Kállay és Reguly szellemében), számbaveendő előzmény az etnolingvisztika történetében is. Terveiről, gondolatairól – későbbi értekezéseihez képest – szabadabban, kötetlenebbül szól, s lehet, hogy éppen ekkor és ezzel a fellépésével fordítja maga ellen eddigi barátait, kollégáit. – Már bevezető szavai is szokatlanok, szinte sokkoló hatásúak (de ma is érvényesek!): „Az altaji összehasonlító nyelvészet fontossága ugyan ma már az MTA nyelvészeti osztályában… el van ismerve…; más kérdés az: mit tart e tanulmányokról a nagy közönség?”

Mi az oka annak, hogy érdektelen, hogy elutasító? – kérdezi a továbbiakban. „Oka ennek főleg az – adja meg a választ –, hogy sorainkban eddigelé nem találkozott oly ember, aki úgy lehet egy egészen más téren tekintélyes hírnévnek s népszerűségnek örvendene, aminőt például nálunk költők, regényírók s főleg politikusok élveznek. Irodalmi tekintélyeink a múltban elítélték, s az újabbak ez ítélethez valódi dogmatizmussal ragaszkodnak…”

Milyen igaza van! S milyen egyedül áll felismerésével! Az Akadémia falai közé zárkózó tudósok, a tiszta tudományt egymás számára felolvasó, ill. szakcikkekben publikáló specialisták sohasem kerültek közel a tömegekhez, sőt a tömeget képviselő írókhoz sem; soraikból akkor is, később is kevesen vállalkoztak tudományuk folyamatos, hatásos népszerűsítésére, ismertetésére; az idők során tudományukat sokkal inkább szűkítették, a megértést csak a beavatottak csekély köre számára tették hozzáférhetővé, érthetővé. Pedig sorskérdésekről, a legnemzetibb tudományok egyikéről volt szó, eredetünkről, őstörténetünkről, rokonságunkról, amely iránt mindig is széles körű érdeklődés nyilvánult meg. A tudomány nem mindig szerencsés reagálásainak, önmagába zárkózásának, hallgatásának az eredménye az áltudományos művek, nézetek elszaporodása.

Arany János maga is érdekesnek, fontosnak tartja Barna felolvasását, miként ez Gyulai Pál osztálytitkárhoz intézett leveléből is kiderül (az egyetlen, teljes egészében Barnával kapcsolatos Arany dokumentumból): „Barna Ferdinánd l. tag értekezését… az akadémiai Értekezések során leendő kiadásra méltónak ítélem, mint amely II. részében igen érdekes és sok újat tartalmazó összehasonlítást teszen a finn költészet – különösen a Kalevala – s a magyar, jelesül a székely népköltészet között; III. részében pedig a finn hitrege istenségeit a magyar népi hagyományokban elég szerencsésen nyomozza.

Kevésbé sikerültnek tartom az I. részt, melyben felette sok beszéd fordíttatik az altaji hasonlító nyelvtudomány szükséges voltának bizonyítására, mit irodalmunkban nem tudom, hogy valaki tagadna többé…” (Sajnos, a későbbi fejlemények Barnát igazolták!)

Másik kifejezetten fennológiai írását (Kapcsolat a magyar és a szuomi irodalom között) 1871-ben olvasta fel, de csak 1878-ban jelentethette meg. Lényegesen szűkebb, kifejezetten tudománytörténeti témával foglalkozik itt, de nem érdektelennel. Nevezetesen egy olyan múltbeli potenciális finnortográfiai lehetőséggel, amely Hell és Sajnovics hatására a finn nyelvben a magánhangzók hosszúságát az elfogadott (s máig érvényes) betűkettőzés helyett ékezéssel oldotta volna meg. A szakmai felvetésen túl akad néhány további érdekes gondolat is ebben az értekezésben; mintegy felveti, sőt szorgalmazza a nyelvrokon népek szorosabb kötődését egymáshoz: „Korlátolt számú s hozzá még a többi európai népektől fajbelileg különböző nemzetek – mint a magyar, a szuomi, a török arra, hogy nálok is olyasmi keletkezzék, mint ama sok milliót számító nagy nemzeteknél, a panszlavizmus, pangermanizmus… okosan nem gondolhatnak, de a rokonság, az összetartozandóság eszméje nálok is megfoganhatik kifejlődhetik: így tudomásul vehetik és figyelemmel kísérhetik egymás szellemi tevékenységét.” (4.) (Ki is alakult ilyesmi–50 évvel később, turanizmus néven.)

„Az egymás iránti testvéries érdeklődésnek kétségbevonhatatlan jelei – folytatja – a magyar forradalom alatt és után ösztönszerűleg nyilvánultak mind a finneknél, mind a hozzánk közelebb lakó törököknél…” (4–5.)

Végezetül – a fejtegetések legfontosabb megállapításai: „Rennval komolyan foglalkozott a magyar alphabét-nak a finn helyeírásba való behozatalával… az indítvány a hírneves Rasktól jött, ahonnan önként következik, hogy a magyar helyesírást alaposan kellett ismernie…” (15.)

Nos, Barna értekezése óta senki sem firtatta ezt a fontos, a kapcsolatok korai szakaszát esetleg eseményekkel, levelekkel is kitöltő korszakát, amelyet – pillanatnyilag – légüresként könyvel el tudománytörténetünk, s a legújabb, részletes kronológiát is tartalmazó kapcsolattörténeti díszkiadvány. (Barátok-Rokonok. Bp., 1984. 322 l.)

Ami pedig a személyes kapcsolatokat illeti: az 1860-as, 1870-es években a magyarországi finnisták és finnugristák tábora még maroknyinak is alig volt mondható. Bizonyosra vehető, ha ekkoriban elvetődött Pestre egy-egy finn (ritkábban észt vagy orosz) tudós, minden egyes magyar kollégájával találkozott akár többször is, személyes, szakmai beszélgetésre összeülve éppúgy, mint társaságban, valamely hangulatos vendéglőben. Barna minden bizonnyal kezet szorított pl. A. Ahlqvisttal (akit utóbb „a finn irodalom egyik legnagyobb díszének” mond), közelebbről is ismerhette O. Blomstedtet, Aspelint és O. Donnert, akit 1872-ben (a finn tudós fényképét is mellékelve) ő mutat be a Vasárnapi Újság olvasóinak. Bizonyára találkozott a Pesten megforduló észt Wiedemannal is, akinek nyilván imponáltak Barna alapos ismeretei az észt irodalomról, különösképp a Kalevipoegről, amelyre – különféle cikkeiben – a Kalevala mellett igen gyakran hivatkozik. Felderítésre várnak orosz kapcsolatai is, hisz a finn és észt kollégák is orosz állampolgárokként érkeztek hazánkba. A korabeli finnugrisztikát semmiképp sem lehet a Budapest–Helsingsfors-tengelyen elképzelni, helyesebb egy hálózatra helyezni az akkori centrumokat – rajta Dorpattal (Tartuval), Szentpétervárral és Kazánnyal.

Ez a rövidségre törekvő fejezet is igazolja, hogy Barna Ferdinándot a meglevőnél sokkal komolyabb hely, elismerés illeti meg a magyarországi fennisztika történetében, s nem csupán Kalevala-fordítása (s a Kalevalával kapcsolatos fejtegetései, Kanteletár-szemelvényei, közmondás- és szólásidézetei), de itt számbavett két értekezése révén is. Sajnos, nem sikerült birtokába jutnom finnországi levelezésének (mintegy kötetnyi [!?] levelét őrzi – tudtommal – a Finn Irodalmi Társaság archívuma), s így nem tudom, ki mindenkivel állt kapcsolatban, s milyen témákról levelezett. E levélköteg birtokában, vélhetően gazdagabb, árnyaltabb, izgalmasabb lenne ez a fejezet, s fényesen igazolná, hogy Barna Ferdinánd finnül is kitűnően tudott, hisz levelei egy hányadát bizonyosan finnül írta. Budenz vele kapcsolatos elmarasztaló ítélete – a finn nyelvtudás fogyatékosságát illetően éppoly igaztalan, mint működését egyebekben negligáló szavai is. Mindezt egy közelmúltban elhangzott előadás rövid részlete is igazolja. Szíj Enikő írja, ill. idézi: „Barna Ferdinánd…, akit a Finn Irodalmi Társaság tagjául választott, 1872. március 1-jén kelt köszönő levelében… már meggyőződéssel írta, írhatta, hogy neki ezentúl nemcsak joga, hanem kötelessége »egész élete[m] kedves feladatának tekinteni annak a szellemi hídnak az építését, amelynek alapján – nem nehézségek nélkül – immáron szerencsésen, egyszer s mindenkorra lerakatott [ford. és kiem. – Sz. E.], s amelynek célja a rokon magyar és finn nép közti tudományos együttműködés megvalósítása… s ezáltal a két nép egymáshoz közel hozása…, hogy a két nép ezen hídra lépve egymással ismerkedjék, magát megbecsülje és egymásnak testvérkezet nyújtson…«” (Nyelvtudományi Közlemények 1985. 416.)

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem