NIBELUNGOK HARCA • NOVELLA • 1873 (1. kötet)
NIBELUNGOK HARCA •
NOVELLA •
1873
(1. kötet)
NOVELLA •
1873
(1. kötet)
Régi történet már ez.
Még az anyám is rövid ruhában járt akkor, még akkor fel sem fedezték talán azt a puskaport, amit Stofi bácsi fedezett fel 48-ban a német haderőnek; a híres szónok, Mády Károly még valahol az ábc-ét tanulta; Ákos bácsi pedig javában lovagolt azon a vesszőparipán, mit a rege szerint felkapott egyszer alóla a forgószél s beültette valahova Zemplénmegyébe. Azóta nagy, erőteljes fa lett belőle. Az Andrássy verebeit is rajta költötte ki az anyjuk.
Egészen más idők voltak, egészen más alakok uralkodtak a tekintetes vármegyében.
Sramko fiskális tollut fosztott Trencsinben, még akkor Zsiga bácsi is csak az anyatejet kóstolgatta. Egyéb ital nem fordult meg szájában. Legfelebb az ősz Kelemen bácsi emlékszik még vissza arra a boldog korra, mikor egy váltógaras volt a bor iccéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyűlésre, az volt a legtekintélyesebb férfiú, kinek legkülönb tajtékpipa lógott szájában, s az tartatott a legszabadelvűbb hazafinak, ki egy szuszra el tudta fütyülni a »Rákóczi-nótát«.
Nobilis idők voltak ezek.
Prókátorok nem nyúzták a világot. Legfeljebb az volt honoráriumok, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: »köszönöm, barátom uram, legyünk "per tu"«, míg a kálvinista egyszerűen ezzel a biztatással rótta le a perköltségét: »aztán, édes úr, ha szolgabíró akar lenni a restauráción, csak nekem szóljon, az ebadta!« Finánc nem szagolt a magyar ember dohányzacskójába, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos »meghívásokkal«. A régi szolgabírák csak akkor hítták meg a nemesembert, ha ebédet adtak.
Minden másféleképpen volt.
Az ország összes irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a kassai kalendáriumból, már t. i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe rá még el is olvasta. A nemes vármegye hatalmasabb volt, mint az ország, s annyira nem fért bőrébe, hogy a »karancskeszi vármegye« repedt ki belőle.
A két kopottfejű oroszlán a megyeházáról olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.
Minden hirdette a tekintetes vármegye nagy hatalmát. A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betűtől kezdve egész a székváros közepén emelkedő négyemeletes palotáig, melynek fedeléről egész sereg varjú károg rémletesen, mintha az is a teens vármegye büntető hatalmáról tartana tudós felolvasásokat.
A börtön, a deres és a mogyorófa-pálca jelvényei alatt összpontosult a világtársadalom fennállásának logikája…. Nem az emberekért van a mogyorófa-pálca, hanem a mogyorófa-pálca kedveért vannak teremtve az emberek, hogy a szolgabírónak, nemes passziója hevében, legyen kin kitölteni a mérgét.
Ez volt az uralkodó elv.
Külön büntető-kódex volt minden egyes szolgabíró. Ha az emberfiára unalmában ráolvastatott huszonötöt, szamár újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak újságok, másodszor, mert ha lettek volna is, úgysem olvasta volna senki… Aztán statárium neki, az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát beleártani!
Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent. Nem volt már a világon semmi megtanulni valónk. Mert vagy arról beszél a bolondos anglus ezer megírt könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, és akkor felesleges, vagy arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ami pedig a tudományos embert illeti, ott van Széchenyi Pista. Gondolkozik az mindnyájunk helyett. Azzal tessék diskurálni!
Ezt a szót »haladás« kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából.
Ismeretlen pogány mondat volt az előttünk.
Inkább nekitámaszkodtunk az ellenkezőnek. Még a »Hármas Kis Tükör« bölcs összecsinálója is ezt írta fel oda ékes, tudós karmenbe: »Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron.« –
Még én is így tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan új eszmék, beleolvadt a címerünkbe. Úgy néztük azt, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk. Nem kell közlekedési út. Mi az istennyilának? Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt-forsponttal a szomszéd faluig, hol egy valamirevaló tarokkompánia csak összetákolódik. Idegen vármegyéből való ember meg hadd búsuljon rajta: mint jöjjön ide, ha nem lehet.
Legalább nem akad ránk ebben az átkozott sárban a német.
Az igaz, hogy a német nem is akadt ránk; akadt valami más, ami még nagyobb hatalom a németnél – a civilizáció.
Az is úgy jött ide csak, hogy előbb megtanult röpülni.
…Világot borító szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült az ország levegőjével, melyet aki magába szívott, elkezdett beszélni, mint a mákonyivó, soha nem hallott, őrült, bolondos, képtelen eszmezagyvalékról, egyenlőségről, testvériségről.
Fojtott lett a levegő, hogy elkezdett tőle köhögni a félország, mintha tüdővészben volna.
Új tüdő kellett ehhez a levegőhez.
Magyarország kezdett kivedleni régi bőréből.
A megyeháza most is ott állott, ahol előbb, a zsinóros hajdú most is olyan hegyesen lépkedett, mint előbb, a szolgabíró dohányzacskójának sallangja most is olyan gavallérosan verdeste combjait, mint előbb, a régi feneketlen sár is ott volt az utakon, a deres is ott állott a vármegyeház udvarán s a főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába beszáradt toll azokról a gyűlésekről, amelyekben azt határozták, hogy majd határozni fognak… de a bolond idő megteremtett egy új erkölcsöt, s mint mikor a földbe ültetett krumpli kitolja a rohadásba átment ősanyagot, az emberek kezdtek egymással meg nem férni.
Ez a súrlódás volt a Nibelungok harca.
Az egyik embernek az volt a kifogása a másik ellen, hogy nem liberális.
Liberalizmus!
Tudta is azt még akkor valaki: mi az?
A Rákóczi-tárogató utolsó hangjai régen-régen hangzottak már el a Tisza partján. Ki tudná már azt: hogyan szóltak? A »libertas« feliratú zászlókat már régen csókolta a hazai levegő. Az a torony is régen ledőlt már, amelyiken lobogtak.
Liberté, fraternité, égalité!
Bolondos, ostoba új idea, világfelforgató emberek izgatott, őrült álmainak szörnyszüleménye.
Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, haragból, becsületből, könnyelműségből, királyné szép szemének felszárított könnycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért: annak van értelme; de az egyenlőségért, testvériségért küzdeni: az őrület, eszeveszettség.
A világ vége közelít. A százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek.
Avagy logika az, ha meglátja az ember maga mellett a meztelen koldust, ő is meztelenre vetkőzzék, hogy legyen egyenlőség, vagy hogy öleljen szívére minden földönfutót, odavarrva azt a saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.
Meg kell a mozgó földet állítani.
Hogy mert megmozdulni a semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok - és rendektől!
Pereat mundus!
Háború a világ folyása ellen! Éljen az, ami ócska, ami régi. Halál mindenre, ami új, ami modern!
És aztán elkezdte magát szervezni a Nibelungok gárdája.
Minden ócska atillába jutott egy ember. És ilyen ócska atilla nagyon sok volt.
Az új emberek pedig nekitámaszkodtak az új helyzetnek és harcoltak merészen, kitartással, lelkesedetten… Nem kell megmosolyogni e harcot, azért, hogy humoreszket írok felőle: nagy és szent volt az, mint aminő egyik sem. Tisztelettel hajlom meg a küzdő alakok árnya előtt, s úgy teszek, mint a gyermek, ki az erdőben föl nem érvén a nagy magas tölgyfák sudarát, csak az apró bokrokat csipdesi meg.
Ilyen apró bokornak született a világra az én Feri bátyám.
Igazi pecsovics vér. Már talán azonmódon penészesen jött a világra. Egy született régiség, aki úgy veszi ki magát a mai társadalomban, mintha valakinek a kabátjára daróc foltot varrnának.
Hanem azért akármilyen régi ember is Feri bácsi, azt nem kívánom tőle elvitatni, hogy fiatal ember is volt valaha, mégpedig tisztességes fiatal ember, ki elvégezvén fényes Eger városában a »just«, a megyei komaság, sógorság és urambátyámság protekciója alatt megkezdé nagyot ígérő pályafutását az aljegyzőségen.
Az igaz, hogy messze falu az aljegyzőségtől az országbíróság, nagy út fekszik odáig, de hát ötven évig léptetve, ki tudja: nem ér-e oda is?
A »Corpus Juris« gondoskodott arról, hogy a nemes ember még akkor is lépjen, amikor áll.
A nemes embernek legnehezebb dolog születni. A többi aztán könnyen megy. Ráül a »Hármas könyv«-re, s az mint a mesebeli királyfi bocskora, odaviszi ahová kívánkozik.
Csakhogy Ferenc úr éppen olyan időben ült rá a »Hármas könyv«-re, amikor ez ócska jószágot elkezdték nagyon mozgatni, hogy kitörüljék belőle a legjobb paragrafusokat.
Ezt persze nem volt szabad engedni.
A vármegye körirata sorba járta az ötvenegyet.
A fehér- és verestollasok döntő ütközetre készültek egymás ellen.
*
És lőn, hogy a vén Makkfői, aki legszájasabb prókátora volt a vármegyének s leghasznavehetőbb öregágyúja a pecsovicsoknak, mikor legjobban számítottak eszére, tudományára, szónoki tehetségére, egyszerre csak kezdett megbolondulni.
Hüm! Csak gyarló teremtés az ember mégis. A reális egzakt irányból belemegy a regényességbe, mint valami törvényszéki írnok. Addig replikázik, allegál, egzekvál, licitál, míg egyszer – fölteve, de meg nem engedve – a legszendébb kliens úgy lefőzi két szép szem tüzes kacsintásával, hogy egyszerre elfelejt Corpus Jurist, telekkönyvi pátenst, kúriai döntvényt s nekimegy per analogiam a szent házasság bolondos aktusának, mely legfelebb annyiban bírhat érdekkel józan prókátorok előtt, amennyiben leendő válópöröknek szokásos alapját képezi.
Már nem tudni bizonyosan: az ember gondolkozó tehetsége szünetel-e akkor, az agyveleje zavarodik-e össze, vagy járványos betegség az talán, mely néha az öregeknél is jelentkezik, hogy egyszerre csak üresnek kezdi találni az »aktákkal« elhalmozott »kancelláriát«, mely pedig eddig olyan szűknek látszott, hogy az amice Lupcsek adjunktus sem fért bele, hanem odakint volt köteles hálni a konyhában, Örzsi szolgáló kizárólagos terrénumán, amiért persze annak eszeágában sincs birtokháborítási pert kezdeni amice Lupcsek ellen: de míg a kancellária üres, sivár, kietlenné lesz, mint valami tudós feje, azalatt a szív meg megtelik holmi hóbortos, ábrándos vágyakkal, amik félig idea, félig semmi, félig hidegborzongatás, félig szívdobogás, félig eszeveszettség; a nagy zsíros pörök aktáinak nyomatékos sorai között a legokosabb argumentumnál egyet fordul az emberrel a világ, szétfoszlik betű, jogtudomány, argumentum, s egy szép szőke leányarc mosolyog le mindenünnen. Az engedelmes »kalamus« kifordul a bágyadt kézből, a kopott perrendtartásban összevissza kuszálódnak a paragrafusok, semmire sem bír ráakadni, a végrehajtási kérvényt tévedésből rózsaszín papirosra írja, a pör stádiumai helyett a holdat jár nézegetni és morog, zúgolódik minduntalan, mintha azon bosszankodnék, hogy mért nem marasztaltathatja el az egész világot makacsságban.
Ez az első stádiuma a szerelemnek, amitől a prókátor annyira reszket, hogy a világért sem meri azt magának bevallani; hanem ráfogja, hogy más az oka nyugtalanságának: komisz politikai időjárás… a liberálisok ütik a vasat… a keményfejű Nagy Pál szörnyen kezd terjeszkedni… Aztán az az átkozott törvénycikk! szűkmarkúak a kliensek, rosszul állapítnak a bírák… a fenének legyen jó kedve.
Azután következik a második stádium.
Ez már sokkal erősebb.
Elmulasztja a perfelvételt, szakadnak nyakába a makacssági végzések, mint a zápor. Nem törődik velök. A harmadfokú bíróság kedvező ítéletét igazi angol közönnyel fogadja, hanem annál jobban törődik: jól ki van-e kefélve a búzavirágszín »rókatorkos«? jól van-e megkötve az új rojtos nyakkendő? Az adjunktustul megkérdezi: nincs-e valami becsületes olvasmánya? mire az készségesen kikeres valami rongyos könyvet a Justinián novelláiról, mit a principális fitymálva dob el, összeszidván domine Lupcseket, amiért őt gúnyolni merészli; neki a »Himfy szerelmei« kellenek vagy az »Aurora«; neki ide ne hozza sem Virozsilt, sem Mackeldeyt, mert mindjárt lehúz öt bankó forintot a havi fizetéséből, ami már azért is nehéz matematikai művelet lett volna, mert a domine Lupcsek havi fizetése csak négy bankó forint volt.
Ebből aztán amice Lupcsek is megtudja, hogy a principális szerelmes, amit pedig amice Lupcsek tud, aki Makkfői fiskális szerint semmit sem tud, azt már valóságos szégyen volna Makkfői fiskálisnak is nem tudni.
Tehát Makkfői fiskális a második stádiumban rájön, hogy az a kis szőke lánygyermek, akitől oly nehezen vált el múltkor Debrecenben jártában, Feri öcsénknek maradandó nyomokat hagyott szívében, s ha a lányka véletlenül még »res nullius« volna, nem lenne bolondság idehozni az élet »felzetéül«… hiszen a prókátor is ember… az ő szíve sem egészen kő… azt is »szignálja« az Ámor nyila, az ő világában is helyet foglalhatnak a szelídebb emberi örömök, legalább »sub clausula«.
Ekkor tehát legelőször is felveszi elméjében a »tényálladékot«: a kis szőke leányzó egyetlen gyermek, az apja szorgalmatos hentesmester, jó sokat gazdálkodhatott már, a Péterfia utcában meglehetős háza van, aztán ő maga is ér még valamit ötven éve dacára is… legény még a gáton… van egy pár száz forintocskája, csinos klientélája és egetrontó politikai nimbusza. A két vagyonka összetéve meglehetős »fundust« képezne a jövő számára, - minélfogva elhatározza megtenni a kellő lépéseket.
Egy egész processzus ez is. Csakhogy nagyon furcsa processzus.
Az ember itt is megírja az »alázatos kérelmet«, csakhogy magát kéri benne elmarasztaltatni a bájos alperes által, dobogó szívvel lesi a »választ« s minél udvariasabban szerkeszti meg rá a »viszontválaszt«: a goromba »tagadtatik« szó elő sem fordul benne, az alperest a világ kincseért sem cáfolja meg sehol, beösmeri minden állítását, ígér menynyet, földet. - Egyszóval ez egy egész megfordított pör, melyet mindenáron el kell veszíteni. Az embernek egészen ki kell vetkőzni természetéből, nyájasnak, előzékenynek, odaadónak lenni. Az pedig nagy megerőltetés egy prókátornak.
Ha nincs valami nagyon infámis »ellenirat«, gyorsan utána következik a »végirat«, melyben kitűzetik az esküvő napja, az indulási, megérkezési program s egyéb bolondság. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen.
Makkfői fiskális úr és Kalap Erzsébet leányasszony között egy egész tenger feküdött.
S ez a nagy tenger Feri bátyánk volt, azaz akkor még Feri öcsénk.
Mind a három között pedig feküdött még egy nagyobb átlábolhatlan, átvitorlázhatatlan tenger - az öreg Kalap István uram -, aki megesküdött rá, hogy sohasem adja lányát pecsovicsnak, ha mindjárt a fönséges nádorispán kéretné is.
Amit pedig egy debreceni cívis megmond - az nem üres levegő, puszta beszéd, mint valami nagy úr szava, az meg van mondva, és - punktum - többé soha senki sem változtathat rajta.
Feri öcsénk és Makkfői fiskális, még mikor Debrecenben voltak valami osztályos pörben, korán észrevették egymáson a kiütögető szimptómákat és kezdték gyanús szemmel nézni egymást.
Hosszú volna elbeszélni egyhúzomban: mint jutottak a Kalap uram lázához, mint hódította meg finom manö verjeivel két heti ott mulatásuk alatt csintalan Örzsike mind a kettőt; ezer semmitmondó, de mégis érdekes haszontalanság egész láncolatát.
A dolog komoly része ott kezdődött, mikor a két alak mindenike méregette előnyeit és hátrányait a másikkal szemben.
Feri öcsénk csinos legény volt, 28 évvel, élénk barna szemekkel, tulipiros magyaros arccal, a kezdődő pálya küszöbén egy szép jövő kilátásával a háta mögött. Makkfői fiskális pedig nem volt ugyan fiatal, sem szép, hanem volt egy nagy előnye, ami alkalmasint rózsaszínűvé fogja festeni ripacsos fekete arcát, koromfeketévé őszülni kezdő haját, délceggé hajladozó termetét a szép Erzsike szemeiben: - fel volt léptetve a pecsovicsok által országgyűlési követjelöltnek.
Ha csak egy parányi nagyravágyás van is az Erzsike szívében, akkor meg fogja tudni mérlegelni: mi az, ha »nagyságos asszony« lehet valaki.
Ebben bízott Makkfői, s volt gondja rá, hogy mindenféle tüntetéseket elkövettessen korteseivel, kiket gróf Czelédy fizetett. Minden kornak vannak bolondjai. Gróf Czelédynek is az a bizarr ötlete támadt, hogy ő most eredeti sportképpen részt vesz a közügyekben; vékonyabb mulatság ugyan a rókavadászatnál, a lóversenynél, de azért elég elegáns egy mágnásnak, mert sokba kerül.
Ő maga ugyan közvetlen nem avatkozik az ország dolgaiba, a felsőházi székét is ott hagyja üresen, mert az megint nem úrnak való passzió, hogy mint az iskolásgyerek odajárjon vagy leckézni vagy leckéztetni magát a pozsonyi országházba, hanem odaküldi az alsóházba az uradalmi fiskálisát olyan kődarabnak, amelyik majd zicher be fogja törni a Nagy Pál uram fejét.
Pénz van, amennyi kell. És azt olyan jól esik látni, hogy meg lehet venni rajta mindent, észt, tudományt, meggyőződést és hazafiságot.
Szomorú időket éltünk… Csakhogy Makkfőinek tetszettek ezek a szomorú idők. Szerelmes volt beléjök.
Arany álmakra feküdött, arany valóságra kelt.
A liberálisok vesztesége egészen bizonyosnak látszott. A bocskoros nemesség nagy része egészen fel volt izgatva azon vad eszme iránt, mely az urat egyenlővé fogja tenni a paraszttal. Az izgatottság és a gróf Czelédy által fejenkint ígért egy arany láza egészen népszerűvé tette Makkfői nevét a vármegyében. Az éljen-kiáltás bejárta a levegőt. A kortesnóta hangzott mindenütt; a főúr termében, az aratólányok ajkán; a nebuló kis diák is ezt karmolta fel a házak falára:
Nem kell nekünk Kabalay
Paraszt-pártoló szavai,
Utat, töltést nem csinálunk…
Makkfői a követ nálunk…
Paraszt-pártoló szavai,
Utat, töltést nem csinálunk…
Makkfői a követ nálunk…
Makkfői pedig még azt a bolondságot is megtette, hogy fogott magának valahol egy vándor piktort, aki lerajzolta becses fiziognómiáját vagy húsz példányban, azt osztán kiosztogatta a korteseknek, és volt gondja rá, hogy egy példányt elküldjön belőle a szép Erzsikének is.
Nem maga küldte el, mert a régi jó világban még nem volt divatban, hogy valaki egy hajadon leányzóval levelezzen; sértette volna a közerkölcsiséget, melyre a mai kor olyan fátyolt borított, hogy azon keresztül még a kánkánt is pirulás nélkül nézi; hanem volt Erzsikének egy helybeli barátnéja, akit Makkfői úr rávett, hogy bocsátkozzék Erzsikével egy kis ártatlan levelezésbe és engedje meg, hogy a leveleket ő diktálja neki: egy kis jux akar kerekedni belőle, amelynek majd olyan jóízűn fognak nevetni a végén, mint annak a. rendje.
Azok a levelek azután beszéltek a Makkfői diadalairól, az imádott nagy hazafi egetverő népszerűségéről, az ezer meg ezer lobogó zászlóról, melyen az a név leng, mit a tulajdonosa olyan szívesen osztana meg Erzsikével.
Erzsike mindenikre felelt nehány semmitmondó sort, amint már ez a lányok levelében szokásos; benne volt, hogy »én hála istennek egészséges vagyok, tegnap a nagynénémnél voltam vizitbe, holnap ide vagy oda készülünk… sietek, mert nagyon sok dolgom van« sat. – hanem az ilyeneken kívül soha semmi egyéb. A nagy hazafiról soha egyetlenegy betű sem.
Azonban egyszer mégis volt az egyik levélben valami, amire kimosolyodott a fiskális arca, mint a napfénytől a zúzmarás vidék.
A levél alatt ez az aláírás állott: »Eliz«.
Tehát már nem »Erzsike« többé.
Azt az édes, azt a kedves nevet, azt a bűbájos tündér két szótagot, melyet az édesanya ajka rebegett először, midőn a bölcsőnél megcsókolta édes meleg csókjával, melyet a szerelmes ifjú suttogott, mikor legelőször volt szabad megszólítania azon az igézetesen gyönyörű néven: Erzsike, azt a nevet, melyet olyan sokszor visszazengett a szülői ház, melyet olyan nagyon megszokott a fül, melyhez hozzátapadt minden, minden a boldog gyermekkorból, megkergetett pillangó… elfeledett játszótárs, borzalmas tündérmese, azt a nevet, melyet az apa reszketeg vonásokkal jegyzett be a nagy penészes bibliába, azt a nevet eldobni egy tollvonással, az mindenesetre jelentett valamit.
A prókátor jól tudta, mit jelentett.
Írt is azonnal két levelet: az egyiket Eliznek, a másikat Kalap uramnak. Mind a kettőnek az volt a tárgya, hogy Erzsikét szeretné nőül venni.
Egy hét alatt megkapta a választ mind a kettőre. Erzsike azt írta neki: »Elmegyek önhöz, ha követ lesz«, Kalap uram pedig azt felelé vissza: »Megkapja leányomat, ha megszűnik pecsovics lenni«.
Ugye nevetséges válasz?
A mai korban már ezt nem érti senki.
Közönséges emberek lettünk.
Letettük a fegyvert és nem harcolunk többé, mintha talán nem is lenne »miért«.
Mintha már nem lennénk többé gyermekek, kiknek még folytonosan ott kell csüggni az anya emlőjén. Mintha már elválasztottak volna bennünket.
Emancipáltuk magunkat. Megszégyeneltük, hogy míg a világ egyéb társadalma már mind szakállas, edzett ember, aki önállóan jár magas céljai érdekében, addig nekünk, gyermeknek, oda kellett simulni édesanyánk szoknyájához, fel kellett kapaszkodni a karjaira, megmelegedni kebelénél…
Pedig abban volt a mi »erőnk«.
Mindenütt, mindenben a szegény elhagyott haza.
És érte nem volt szégyen harcolni semmiféle fegyverrel.
Ha imádkoztunk, érte tettük, a szerelem csodás ösvényén az ő keze vezetett, a költő dallamos ajka őróla zengett szomorúan, lágyan, sötéten, viharosan… mindenütt az ő halovány, bánatos arcát láttuk visszatükrözve:… hiába hunytuk volna be szemünket, akkor is megjelent volna lelkünk elé hívólag, biztatólag, mint a vágy, mint a sóhajtás, mint az – isten.
Így volt csak lehetséges elérni, hogy levetette özvegy fátyolát a mi anyánk: a mi hazánk; a halavány ráncos arc kezdett felelevenedni; szépülni, ragyogni, megfiatalodott, mintha a Léthe vizéből ivott volna, roskadt termete kiegyenesedett, izmaiba acélerőt nyert, gyenge köhögős hangja mennydörgéssé vált s mellét büszkén kitárva a félvilágnak kiáltá önérzetében, hogy: »mérkőzzünk össze!«
De ez nem volt ok arra, hogy befejezzük a harcot, mely olyan nevetséges volt, hogy elmosolyodunk most rajta, mely olyan érzékeny volt, hogy kicsordul a könnyünk emlékétől, és olyan nemes volt, hogy feldobog szívünk hallatára.
Ami »kétgaras« volt a magyar embernek, azt »tízgarason« adtuk a németnek.
Megfeszítettük lábunkat, mert éreztük, hogy tolnak kifelé: pedig mi bent akartunk maradni abban a nagy arany gyűrűben, mely a haza szent földjét köríti, melynek nemzetiség, szabadelvűség, erő és életrevalóság a neve, melyet sohasem fog többé megtörni a századok vihara, s mely jegygyűrűjévé vált később az ifjú szabadság istenasszonyának, hogy eljegyezze vele vőlegényül a magyar nemzetet.
Oh, milyen eljegyzés volt ez!
Csakhogy előbb nagyon sok akadállyal kellett megküzdeni.
Szépen letisztogatni rozsdát, penészt minden ócska vasról, a használhatlant eldobni, a hasznost különválasztani a réztől és más idegen elemtől, hogy az összes óriás anyagból megkovácsolhassák azt az egy világot megremegtető fénye kardot, melynek villanása halál volt, csapása feltámadás volt, markolatja sötétség volt, a hüvelye koporsó lett, széttört darabjaiból napsugár támadt…
Hanem akkor még azt nem tudta sem Makkfői fiskális, sem Feri öcsénk.
Tíz év nagy idő.
Akik most ott állanak egysorban a konzervativizmus zászlója alatt és együtt fogják a nyelét, hogy a széláramlat el ne ragadja – mint megváltoznak tíz év alatt! Hogy megviseli őket az idő!
A nagy pecsovics szónokból csendes ember lesz, ott fog feküdni a sír fenekén és sírján zöldelni fog a kakukkfű és katángvirág, míg le nem legeli a megiramodott harci paripa, melynek nyergéről szabadság harctérein halva lemaradt gazdája, a másik pecsovics szónok.
Milyen kontraszt!
De hát a sors szereti az ilyen bolond kontrasztokat. Mintha tudná, hogy ezek jó téma a novellaírónak.
A követválasztási határidő közelgett.
Senki nem várta türelmetlenül, mert mindenki meg volt győződve a Makkfői győzelméről. Nem is lehet másképp. Makkfői Pozsonyba, Kabalay puttonyba.
Kabalay egy hígeszű lázongó. Tele bolond eszmével.
Ott járt egy esztendeig Párizsban, onnan hozta azt a sok romlott gondolatot. Neki ugyan kicsi a pártja. Elbújhat vele… Még csak lehetség sincs a győzelemre…
Hanem hát az ördög nem alszik. A sors kerekeinek forgása olyan bolondos, olyan változandó, mint a női szeszély. A sors kerekének nyomai olyan görbék, mint a török császár névaláírása: az ördög tudna elmenni rajta.
Egy véletlen néha halomra dönti a legpozitívabb számítást. Aki a véletlenre nem számít – az nem tudja az egyszeregyet.
Feri öcsénk valahogy nyomára jött a Kalap István uram és a Makkfői közt megejtett levelezésnek. És megdöbbent az eredmény lehetőségétől.
A vén makktuz követ is lehet, pecsovics is megszűnhet lenni. Tőle kitelik, hogy ott a pozsonyi diétán egyszerre beáll liberálisnak.
Az lenne aztán a nagy skandalum.
A szerelmes ember megborzadt benne erre a gondolatra, a politikus ember pedig – elhűlt.
– Ezt nem szabad úgy hagyni – suttogá magában. – Minden fortélyt, minden ármányt elő kell vennem. Megakadályozni az utolsó csepp vérig.
A kis városkát, melyben laktak, nagy öröm készült felrázni szokott egyhangúságából: arra volt utazandó a fenséges nádor.
Makkfői gondoskodott arról, hogy a követválasztás határidejeül a nádor megérkezését követő nap tétessék. Az a mámor sokat fog érni neki, amellyel előttevaló nap telik be a nép, illetve a nemesség a felséges uralkodóház iránt.
Addig is egészen jól haladtak a dolgok.
A kiküldött kortesek derekasan működtek a falukban, a bor folyt mint a tenger és ízlett a sült ökörhúsra pompásan.
Feri öcsénk mint főkortes mindenütt látható volt, ő volt az egész követválasztási mozgalom főintézője, a megvett »vótumokat« lekötötte a pecsovics pártnak erősen, kit becsületszóra, kit pedig írásra.
Hanem az egész korteskedési manöverben megvolt az a fatális taktika, hogy nem a személy, hanem az elv számára hódította a híveket.
Meghagyott magának egy »kibúvó ajtót« a legutolsó esetben is.
Ha a véletlen nem sugall jobb eszmét neki, vagy nem áll útjában magától az elbízott kandidátusnak, még ezzel a »reservatio mentalis«-szal mindig be lehet utána csukni az ajtót.
Végre beköszöntött a nagy nap.
A kis város megtelt örömlármával. A fenséges nádor megérkezett. A kortesek behozták a mámoros nemességet. Rekedt torkok éljen-kurjongatásátul reszketett a bor-kipárolgásától bűzös levegő.
Senki sem emlékszik rá, hogy valaha ilyen népes lett volna a város.
»Embert lélegzett az ember«, mondá Bernát Gazsi, ki akkor fiatal legény létére mint a hétszemélynök patvaristája együtt utazott urával a nádor kíséretében.
A vidéki földesurak, tarka bandériumok végtelen sora, mutatóra behozott piros-pruszlis parasztleányok (minden faluból kettő), polgárság, utcagyerekek, nagy tömegekben tolongtak egész nap az utcákon: különösen a megyeháza előtt, melynek nagytermében díszebédre voltak meghíva a megye primipilusai.
Hosszú krónika kellene hozzá elősorolni a fényes uraságok neveit, a hatalmas toasztokat, mikből még a következő nap hősének, az »uralkodóházhoz rendkívüli ragaszkodásáról ismeretes« Makkfőinek is jutott az ebéd utolján egy sovány falat, mit a jó úr, már derekasan beszíván magát – ismeretes potyakedvelő természeténél fogva – az ingyen tokaji-italból, a szörnyű csuklások miatt alig bírt nehány bölcs fejbólintással megköszönni.
No, de ne csuklott volna csak, majd mondott volna ő olyan retour-dikciót rá, hogy szeme-szája állott volna el mind a fenséges nádornak, mind a nagyságos és tekintetes rendeknek!
Egyébiránt a hallgatás ezüst. Elég bolondot, azaz aranyat beszéltek mások. Az okos ember magának tartja az aranyat és megelégszik az ezüsttel is.
Kivált mikor fejébe derekasan megülepedik az a bizonyos londoni köd, melyet a kutyabagosi drapáktól is meg lehet szerezni.
Aztán neki tömérdek a dolga, tömérdek a beszélni valója még ezenkívül…
A választó nemesség ott van már összegyűlve a városon kívüli tanyákon. Feri öcsénk beüzent, hegy estefelé elvárják, hogy egy beszédet tartson elveiről az atyafiaknak. És küldessen még vagy ötven akó bort a beszéd után »punktumnak«. Ez bizonyosan hatásos befejezés fog lenni.
Az írásbeli üzenetben még azt is megmagyarázta Feri öcsénk, hogy merre tanyáznak, miszerint a jó úr valahogy el ne tévessze a dolgot: ott az ócska téglaház mellett csoportosul az egész tábor; ajánlja, hogy esti szürkületkor jöjjön, mégpedig inkognitó: az nagy előnyére lesz, ha a választó közönség nem ösmeri meg külsejét, mert hát vannak arcok, miknek kinézése megfagyasztja a hazafias ajkak éljeneit. Aztán miért ne tarthatna ő maga mellett, mint harmadik személy, egy kis dicsbeszédet? Ez a kis ravaszság úgysem jön napvilágra soha. De meg tökéletesen világos a kalkulus! Ahol nem ösmerik, ott sokkal könnyebben választják meg!
Makkfői igyekezett megszabadulni az ebédtől. Mihelyt szerét tehette, kiosont, s a nagy tömegben tántorgó, bágyadt léptekkel haladott lakása felé, hogy ruhát cserélhessen, mielőtt választói közé menne.
Tökéletesen meg volt magával elégedve s büszkén lógázta fejét ide-oda, midőn a »Két rozmarin« utca szögletén megszólítá egy ismeretlen csizmadia kinézésű egyéniség.
– Tekintetes uram… kilóg az órája. Mindjárt elveszti.
Makkfői fiskális egy lomha tekintetet vetett a nagy acélláncra, mely a mellénye gomblyukán keresztül fityegett le s melynek egyik végén csontkutyafej lógálódzott cifrának, a másik végén pedig a lajblizsebben egy negyvenötesztendős »klepszidra« ketyegett egyforma unalmas taktusban.
Makkfői fiskális belátta, hogy az a bolondos filiszter bizonyosan a kutyafejet nézhette órának s nagy begyesen válaszolt:
– Úgy van az jól, amint van… Magam akarom én azt így, jó ember.
A jó ember erre a szóra lekapta süvegét fejéről nagy alázatosan.
– Igenis értem, méltóságos uram. Bocsánatot kérek, hogy olyan vakmerő voltam a méltóságos urat figyelmeztetni.
Azzal szépen odább ment.
Makkfői fiskális megállott. Ejnye, az akasztófa még csúfolódni merészkedik. Neveletlen csizmadiája! No megállj! Majd adok én neked méltóságos titulust a hátadra. Hiszen csak utolérhetném a gazembert vagy legalább ösmerném a gézengúzt!… Hát ki vagyok én? No, de majd fogok én még helyetted magamnak valami csizmadiát, akin kiadhatom a mérgemet. Vasra veretem az egész céhet!…
Hanem alig ment tíz lépésnyire az érdemes úr, midőn egy ismerős utána jövő szakácsné ismét rákiáltott:
– Teens uram, mindjárt elveszti az óráját.
De már erre indulatosan megfordult a jeles ember s szépen lehámozta az elmaradhatlan csibukszárról a
füstös pipát, hogy a szakácsnénak egy kis prelekciót tarthasson a húspuhítás nemes tudományából, amit Németh Zsuzsanna az ő szakácskönyvében csak egyféleképpen magyarázott meg.
– Tyhő! Ezer milliom! Hát ti mindnyájan összebeszéltetek, hogy engem gúnyoljatok. Hogy mered azt tenni? Igazold magad, mert különben…
A szakácsné nagyot bámult a teens úr viseletén.
– Hát hiszen mindjárt leesik.
– Micsoda, hé?
– Az órája.
– Hol, te vén satrafa? – riadt fel Makkfői. – Mutasd meg, hogy hol?
– Hát itt a kabátján hátul.
Makkfői odakapott és álmélkodva látta, hogy a kabátja hátulsó gombjára láncánál fogva egy óra volt akasztva.
A szakácsné segélye nélkül alig bírta volna leoldani.
Az öreg szemei szikráztak a bámulattól. Egy nehéz
arany genfi óra volt gyönyörű művű arany láncon. Hogy az ördögbe jutott az oda? Ez már igen rendkívüli, regényes, megfoghatatlan. Talán csak úgy álmodja ő azt.
Jónak látta magát előbb megtapogatni, csak azután hihette el, hogy ébren van; az azonban még mindig nem volt világos előtte: ő-e valóban Makkfői fiskális, vagy pedig nem-e ő a fenséges nádor, aki ma érkezett meg a városba.
Persze, hogy ő a palatinus. Hogy is feledkezhetett meg erről. Az aranyláncú órát is azért akasztotta ki kívülre, hogy valami szegény ember lelophassa.
Igazi fejedelmi passzió!
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A hiányzó részre vonatkozólag ld. a Jegyzeteket! (Szerk.)
Ha az emberrel sohasem történnének rendkívüliségek, meg sem tudná becsülni az életet. Hüm! Hiába! A boldogság is csak olyan, mint a Nellke cipője, csak akkor nem szorít, mikor már kimegy a formájából. Egyszóval a boldogságnak is megvannak a maga formái, amiken keresztül kell menni mindnyájunknak, mint a fogzáson.
És ezek a formák rettenetesen formátlanok.
Szabályt nem lehet alkotni ellenökben. Filozófia, ravaszság, készültség nem fog rajtok, mint a Bém apó köpenyegén.
Ezt már nem Makkfői mondta – hanem én tudom magamról.
Ha az ember Marcsától kezdve Ilonáig végigudvarol valamennyi kalendáriombeli keresztény hajadon keresztnevet, keresztültör a mamák és apák szeszélyein, megbirkózik a bájos hölgyek grimaszaival, aztán találkozik egy hencegő obsitos katonával, aki dicsekszik vele, hogy végigharcolta Európa valamennyi forradalmát, szenvedett esőt, éhséget, nyomort, nélkülözést, kiállotta a hadviselés minden sanyarúságát, bevette forsszal a legdesperátusabb pozíciókat, egész fitymálva mondhatja neki:
– Oh, az még mind csak semmi.
Olyan nagy dolog szeretni és megházasodni!
Külön egyik sem olyan véghetetlen baj. Csak úgy »junctim« borzasztó.
Oh, ez a junctim!
Az akkori idők politikai kellemetlen jelszava, aminek egyik verziója erről a másik oldalról is ránehezedett szegény Makkfői szerint, aki teljesen átérezte, hogy neki ez a »másik« oldala összes élete.
Egészen egyoldalú ember volt.
Talán azért is írom róla ezt a novellát, kísértgetve becses személyével a Nógrádi Lapok tisztelt olvasóit, akik neki sohasem vétettek semmit, dehát mit tehetek én róla, hogy olyan unalmas, szerelmes, haszontalan vén fráter volt, miszerint ha érdekeset akarnék róla írni, kénytelen lennék az öregapám bundájáról ereszteni meg egy régészeti értekezést, amelyiknek pedig az a tulajdonsága, hogy lassankint összerágta a moly, s ami megmaradt még belőle, az olyan, mint a belügyminiszteri költségvetés: lajblinak nagy, bundának kicsiny, nyárra meleg, télre hideg.
Hát ez a novella is olyan! Annyira régen kezdtem már, hogy az elejét elfelejtettem, szegény Makkfőit annyi ellenmondásba kevertem, hogy sehogy sem bírok már belőle valamirevaló embert kikerekíteni. Odavan minden renoméja szegénynek! Megette a moly. Csak az egyes foszlányok látszanak ki belőle! Most már akár itthon is maradhat. Ilyen pofával nem ereszthetem az országgyűlésre.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Makkfői urat torkonragadta a dühös ember s elkezdte rázni eszeveszetten, hogy csak úgy ropogtak a csontjai. – Spion! kém! Makkfőista! Fel vele a legelső fára. El akarta csábítani embereinket.
Szegény Makkfői ugyan megjárta. A saját népe helyett a Kabalay tanyájára került.
A keletkezett lármára odacsődültek a főbb emberek. A vén róka meg volt fogva. Dühösen rángatta magát, de sehogysem bírt megszabadulni. Utoljára is meg kellett magát adni a fátumnak.
Szürke köpenyegét epés arcára húzta, hogy felismerhetlenné tegye magát.
De ott már ismeretes volt.
Feri öcsénk előre kicirkalmazta a Kabalay-párt főkortesével, egy lelki-testi barátjával, hogy Makkfői Kabalay tanyájára jön és lesz nála egy lopott aranyozott óra, amelyben mindnyájan rá fognak ösmerni a főkortes órájára. A főkortes már egy óra óta előre panaszkodni fog, hogy az aranyóráját ellopta valaki, vagy most, vagy a díszebéden. Pedig hát biz azt nem lopta el senki, hanem maga a főkortes akasztotta fel a nagy néptolongásban, délután, az érdemes úr külső gombjára.
És ez a kis tréfa bizonyosan sokat fog eredményezni…
A véletlen sokszor nagyon jó szövetséges. Bármily irányban tereli is a jux előre nem látható következményeit, hasznot valószínűleg fog lehetni húzni belőlök.
A főkortes is rögtön ott termett a tett színhelyén. Már régen várta ezt a percet. Furfangos fickó volt.
– Kicsoda kend? – rivallt Makkfőire parancsolólag.
– Mi köze hozzá? Nemes ember vagyok. Úgy bánjon velem az úr.
– Mondani mindent lehet. Majd meglássuk kicsoda. Itt sompolyog a tanya körül. Ez mindenesetre gyanús körülmény, tekintetbe véve, hogy az aranyórámat valaki kirántotta zsebemből… Ki kell kutatni ezt az urat.
Makkfői bátyánk megszeppent. Erre nem volt elkészülve. Borzasztó esetlegesség. Az ő zsebiben csakugyan egy aranyóra van. Vérjegesztő fatalitás!
Akarva, nem akarva bele kellett mennie a gyalázat kellő közepébe, ki kellett ürítenie a keserűség poharát fenékig, az inkognitóságot nem tarthatta, meg kellett magát ösmertetnie.
Egyet fordított a beszélgetés gyeplőjén.
– Hahó, barátim! Nem addig a… én tekintetes nemes és nemzetes Makkfői Demeter vagyok, ezen kerület országgyűlési követjelöltje s több nemes vármegyék táblabírája. Hozzám ne merészeljen nyúlni senki.
Általános röhögés volt a felelet.
– Bolondítsa az úr az öregapját, ne minket. Mit keresne itt Makkfői úr őnagysága közöttünk. Nem sültbolond, hogy idejöjjön, az ellentáborba. Makkfői úr odahaza alszik ilyenkor selyemágyon.
Ezzel két markos legény megfogta és elkezdte a zsebeit vizsgálni a szerencsétlennek, ki látván, hogy itt bajos dolog imponálni, könyörgésre fogta a dolgot, esengő hangon szólva a főkorteshez:
– Ugyan, ugyan, édes Laci öcsém! Ne légy olyan maliciózus! Hát nem ösmered már meg a te kedves Demeter bácsidat, aki téged annyira szeret…
– Hogy elperelte tőlem anyám örökségét. De bizony ösmerem a drágalátos mákvirágot. Nem adnám sokért, ha egyszer úgy sötétben találkozhatnék véle. Oly igaz, mint hogy élek, miszerint rögtön bezúznám a koponyáját.
A boldogtalan ember állatias fájdalommal bődült fel:
– Jaj nekem. Orgyilkosok közé jutottam. Ég, pokol, emberek összeesküdtek ellenem.
Ezalatt az egyik kutató kihúzta a nadrágzsebéből az ominózus órát láncával együtt.
Hurrá! mindenki megösmerte, hogy az a főkortesé.
– Tolvaj! – kiálták megvetően az érdemes hazafi szeme közé, ki ott állt némán, mereven, mint egy kővé változott kérdőjel: arcáról lecsurgott a halálos félelem verejtéke, tagjai remegtek a düh őrületes lázától. Olyan volt, mint egy láncra vert szörnyeteg.
– Szemfényvesztés! – hörgött fel üvegesedő szemekkel.
Ajka elkékült, arca zölddé, majd fehérré változott. Egészen felvette a »nemzeti színeket«.
– Istentelenség. Tolvajnak látszom, pedig ártatlan vagyok, a saját népem közé jöttem s mégis ellenségek között találom magamat. Vagy én őrültem meg, vagy ti! Az élő istenre esküszöm, hogy azt az órát valaki más akasztotta a kabátom külső gombjára, és hogy én vagyok Makkfői.
Gúnyos nevetés felszisszenése volt az általános felelet.
– Tegyétek őrizet alá; valaki pedig siessen értesíteni a kapitányságot – parancsolá a főkortes, át kell adni a törvénynek.
Ettől ijedt meg csak komolyan Makkfői!
A főkortes ránézett a tanyatűztől megvilágított arcára és elérkezettnek látta azt a pillanatot, melyben terve foganatosításához lásson.
Odalépett Makkfőihez, parancsolólag intett az őrizőknek, hogy pusztuljanak, azután karját a Makkfőiébe fűzvén, magával vonszolá a tönkrejutott hazafit olyan messzire, hogy beszélgetésöket a nép ne hallja.
– Szokta ön, bátyámuram, játszani a sakkot? – kérdé szelíd barátságos hangon.
– Nem biz én, tisztelt öcsémuram – hebegé Makkfői. – Nem ismerem e jeles játékot…
– Nagy kár… mert akkor tudná, mi az a sakk-matt.
– Légy szíves magyarázd meg, tisztelt Laci öcsém.
– Hát a sakk-matt az, mikor valakinek annyira el van vágva az útja mindenünnen, hogy sehova sem mozdulhat, kénytelen magát megadni.
– Értem. Hát mit kívántok tőlem? – kiáltá Makkfői kétségbeesetten.
Laci öcsénk kihúzott a zsebéből egy papirost, meggyújtott egy gyufát és annak világánál elkezdett olvasni egy kortesdalt:
Búsulnak a pecsovicsok,
Hogy Makkfői órát lopott;
Most már meggyőződtek róla,
Hogy mennyit ütött az óra.
Hogy Makkfői órát lopott;
Most már meggyőződtek róla,
Hogy mennyit ütött az óra.
– Két óra múlva ezt a nótát fogják dalolni az egész tanyán: holnap az egész városban: holnapután az egész vármegyében.
És azután elkezdett hozzá csinálni valami monoton kiállhatatlan dallamot: utánozva a baktereket.
– Tönkre vagyok téve. Jaj, hagyd abba. Meghalok, megőrülök tőle. Szólj, mit kívántok, pokoli cselszövők?
– Mondjon le, bátya, írásban a képviselőségről a Kabalay javára. Éljenek a liberálisok.
Az öreg fiskális reszketett, mint a nyárfa; a hold odavilágított eltorzult arcára, melyen át a különböző érzelmek küzdelme váltakozott.
– Nos?
Makkfői soká nem szólt semmit: megfagyott ajkaira nem jött szó, végre görcsösen ragadta meg a Laci karját s fuldokló hangon nyögé.
– Lemondok.
– Helyesen. Hát ki a vivát?
– Éljen Kabalay! – ordított fel Makkfői. – Éljenek a liberálisok!
A tanyáról ezerszeresen dörgék vissza az éljent.
A prókátornak pedig úgy potyogtak könnyei, mint a záporeső…
– …De édes öcsémuram… én ártatlan vagyok, mint a ma született gyermek.
Laci öcsénk felröhögött:
– Hiszen éppen az az érdekes benne.
