KOZSIBROVSZKY ÜZLETET KÖT • 1905 (17. kötet)
KOZSIBROVSZKY ÜZLETET KÖT •
1905
(17. kötet)
1905
(17. kötet)
Önök alkalmasint ösmerik Kozsibrovszky grófot. Ha máshonnan nem, az én elbeszéléseimből. Hol alul van, hol fölül van, de mindig gentleman marad. Egyszer eltűnik évekre, azt mondják: letört, vége van, valami orosz hercegnél élősködik, efféléket mondanak, aztán egyszerre csak föltűnik megint régi fényében, a klubokban, a versenytereken, a politikusok közt, Krakkóban, Bécsben vagy Budapesten.
A minap (valami két esztendeje), mikor Grácban ütötte fel tanyáját, a penzionált öreg emberek városában, azt jósolták, akik ösmerték rejtekhelyét: »No, de most már csakugyan a temetőben van a víg csont, a mi Kozsibrovszkynk. Egy cégnek az ágense, mely ingatlanok, leginkább villák eladásával foglalkozik. ("Kruse és Társa, a természet megszépítői". Hauptstrasse Nr. 11.) Ágens és Grácban! Borzasztó vég. Ebből nincs többé feltámadás.«
Pedig hát mégis feltámadt.
De hogy ő feltámadhasson, annak a bekövetkezéseért meg kellett előbb valakinek halnia.
Ez a valaki nem volt más, mint az ő egykori öreg dajkája, valami lembergi Schrammel Alojzia nevű asszonyság, aki csinált virágok készítéséből későbbi éveiben némi vagyont szerzett, s gyermektelen létére, közeledni érezvén végóráját, megemlékezett a kis kópéról, akit egykor saját emlőiből szoptatott, reá hagyta húszezer forintnyi készpénzét és a boltját, mely tele volt csinált virágot tartalmazó dobozokkal.
Kozsibrovszky értesülvén a történtekről, legott elutazott Lembergbe s bekapta a véletlenül jött örökséget, mint a kutya a legyet. Végre is, kleine Fische, gute Fische. Szegény jó öreg Alojzia, – szépen járt el és egészen logikusan. Mikor teje volt, tejjel látta. el a kis Kozsibrovszkyt, most pedig egy kis aprítani valót hagyott a tejbe. Igaz, hogy a tej és a beleaprítani való közt egy nagy időbeli hézag tátongott – de így is jó az.
A pénzt átvette a nemes gróf, a bolthoz azonban, minthogy az örökségi formalitások miatt egy egész hétig kellett Lembergben tartózkodnia, ráért egy csinos trafikos kisasszonyt keresni, akinek gavallérosan odaajándékozhatta.
Tárcájában érezvén ezt az égből csöppent összeget, így beszélt Kozsibrovszky önmagához Magyarországba menet, a vasúton:
»Most légy okos, Kozsi! Most vigyázz, Kozsi! Ez az utolsó szalmaszál, amit neked a sors lehajít, hogy ebből fond meg szerencséd szakajtóját. Ne menj kártyázni, azt mondom. Hanem okosságoddal, ügyességeddel szerezd vissza régi fényes pozíciódat. Hallgass rám, Kozsi! Sokat tanultál Kruse és Társától, vedd hasznát.«
És hát csakugyan szót fogadott magának, – meg sem állott Zemplénmegyéig. Ott azután kiszállt és megvett nyolcvanezer forinton egy birtokot. Éppen olyat, aminő neki kellett. Neki pedig olyan kellett, ami a kutyának se kell.
Legyen benne egy nagy erdő, amelyhez ne lehessen jól hozzáférni, legyen hozzá egy nagy vadászkastély, azután lehet hozzá föld is, az nem árt, sőt még használhat is, kivált ha valami zöld terem rajta, nem szükséges annak éppen zabnak lenni. Ne legyen az ember túlkövetelő.
Zemplénben pedig vannak ilyen istenverte dominiumok. Hozzáférhetlen helyeken tornyos öreg kastélyok, régi oligarchák építették, hogy ott az ellenség rájok ne találjon, ha oda beveszik magukat. Vagy csinos vadászkastélyok, azokból az időkből, mikor még dúvadak tanyáztak az erdőben.
Ez a trimóci birtok is ilyen volt; valamelyik protestáns egyházi gondnok bírta eredetileg, s arra a célra használta (hiszen azért is lett főgondnok), hogy mint közjótékonyságáról ismeretes főúr szerepelhessen, minélfogva szinte türelmetlenül leste, hogy hol ég le egy-egy falu, nyomban épületfát ajánlott fel a tűzkárosultaknak a trimóci erdőből, mégpedig felekezeti különbség nélkül. (Hej, micsoda derék emberek voltak azelőtt!) Persze tehette, mert az egész dolog voltaképpen csak az újságokban vickándozott, elméletben. A gyakorlatban elég volt annak a szegény tűzkárosultnak, hogy a háza elégett, azt már nem lehetett tőle kívánni, hogy az ingyen épületfával még a saját életét és a megmaradó barmaiét is kockáztassa tetejébe. Életveszélyes volt onnan csak egy gerendát is lehozni, illetve lecsúsztatni, és többe is került, mintha akár a homonnai patikában rendelte volna meg.
Ez a trimóci birtok az áldozatkész méltóságos úr harmadéve bekövetkezett halála után egy okos unokaöccse kezébe került, akinek teljességgel semmit sem jövedelmezett. Kínálta fűnek-fának, kinevették, már éppen azon a ponton állott, hogy a FMKE-nek ajándékozza, mikor megjelent nála Kozsibrovszky (akivel különben per tu-pajtások voltak) s nyolcvanezer forintot ígért a »dominiumért«.
– Talán valami aranybányát fedeztél fel, öregem?
Kozsibrovszky rejtélyesen mosolygott.
– Hát az majd kitudódik.
Megírták rövidesen a szerződést. Kozsibrovszky odadobott húsz darab ezerkoronás bankjegyet felpénznek »a többit hozom«. Ezzel aztán kezet fogtak és megitták rá az áldomást, ahogy ez szokásban van úgy Magyarországon, mint lengyel földön.
– De mármost igazán valld meg barátocskám, mit szándékozol ezzel a Paflagóniával?
– Hát mindenekelőtt fölszerelem.
– Az erdőt? – csodálkozik ez.
– Az erdőt is – felelte bizonytalan hangon.
– És mivel szereled fel?
– Ej, hát amivel szokás. Élő és holt instrukcióval.
– És aztán?
– Aztán kicsinosítom a kastélyt.
– És aztán?
– Azután következik a többi, majd meglátod.
Állt pedig a birtok mintegy ezernyolcszáz magyar holdnyi erdőből és vagy négyszáz holdnyi úgynevezett egyéb földből, mely igen alkalmas lett volna példának okáért vályogcsinálásra. Hogy egyébre is alkalmasnak mondta volna valaki, arra nincs adat. Kövek is voltak ott, de nagy számmal, építkezés esetén felhasználhatók, de azokat említeni sem akarjuk, ha a vályogot említettük. Mert ha már vályog van, vagy a kő fölösleges vagy a vályog. Minek csináljanak egymásnak konkurrenciát? Azonfelül felséges vizű források csergedeztek innen-onnan. Nagy érték volna ez Budapesten, borzasztó érték volna. De itt, ezen a vidéken még emberek se laknak. Csak a madár iszik itt, aki nem tudja megbecsülni, mert neki a harmat is elég jó a falevélről.
Hanem iszen vannak még derék, becsületes emberek a világ egyéb részeiben, akik meg tudják becsülni.
Kozsibrovszky innen egyenest Homonnára hajtatott, ahol megalkudott a pallérokkal a kastély kicsinosítására.
Majd betért egy ócska vasakkal kereskedő zsidó boltjába a piacon. Ott helyét se találták az előkelő öltözetű úrnak.
– Mivel szolgálhatok, kezit csókolom.
– Tudna-e maga nekem öreg szarvasagancsokat szerezni?
A zsidó csodálkozva tekintett fel a grófra, hogy nem tréfál-e, de hirtelen a homlokára ütött.
– Szobadíszítéshez, ugyebár? – szólt örvendezve, hogy kitalálta.
– Olyasvalamire, igenis.
– Hát mért ne tudnék? Krámer Miksa mindent tud. Krámer Miksának sok apró gyereke van. (Krámer mindig harmadik személyben beszélt magáról.) A szegénység a legjobb professzor.
– Hát szerezzen és minél előbb.
– Mennyi kellene körülbelül? – kérdé a kezeit dörzsölgetve.
– Vagy hat szekérrel – felelte Kozsibrovszky. Krámer Miksa meghökkent, összecsapta kezeit.
– Oh, jaj neki! (Tudniillik, jaj Krámer Miksának.) Hisz annyi szarva nincs a szarvasnak.
– Bolond maga, Krámer; egynek persze hogy nincs, de soknak sok van. (Ezzel kinyitotta a tárcáját és egy százast tett le Krámer elé.) Fogja ezt serkentőnek. Jól megfizetem, ha mind meglesz. Lehet az öreg, nagy, kicsi, kétágú, sokágú; mindegy, csak szarv legyen. Március közepén eljövök és elvitetem.
Krámer végre is megígérte, hogy a kívánt szarvak meglesznek időre, s ezzel Kozsibrovszky nyugodtan elutazott Budapestre.
A »természet megszépítőinek« egy szép levelet írt innen Grácba, hogy nem kér immár többet a mulatságból, mert ő ezentúl a maga ura s magyarországi dominiumát óhajtja személyesen kezelni.
Hozzá is látott nagy sebbel-lobbal, szerzett egy szép négyes fogatot, valahol árverésen megvett egy csomó használhatatlan gazdasági gépet potom áron (de olyan gépeket, amelyek nem jártak és nem is voltak már kijavíthatók), azokat elvitette Trimócra; a kastély elé szerzett ugyancsak árverésen két muskétás ágyút, azok nagyszerűen veszik ki majd magukat a bejáratnál.
Azalatt pedig szorgalmatosan feljárt a kaszinóba, leült nap-nap után az öreg Vágrányi gróf mögé gibickedni, aki szenvedélyes fogadó volt. Minden harmadik-negyedik szava volt: ki fogad erre? Kozsibrovszky egyszer kilesett egy kedvező témát, valami lehetetlen állítást (nagy volt ezekben Vágrányi gróf) és kételkedni kezdett.
– Hát fogadsz velem? – kérdé Vágrányi szokott hevességével.
– Az a kérdés, hogy mibe? – felelte szerényen Kozsibrovszky.
– Akármibe! Amibe akarsz.
– Hát jó – hagyta rá Kozsibrovszky –, fogadjunk harminc zsák eleven nyúlba.
Vágrányi elmosolyodott, de azért belevágott a Kozsibrovszky tenyerébe és elvesztette a harminc zsák eleven nyulat.
Mikor fizetségre került a sor, Vágrányi szerette volna a nyulakat átváltoztatni pénzre, de Kozsibrovszky nem engedett, neki nem kell a pénz, neki elevenen kellenek a nyulak, s így aztán akár nevetséges, akár nem, mégis csak természetben kellett kiszolgáltatni a tapsifüleseket és ráírni az alföldi uradalmának az igazgatójára, hogy azok előteremtessenek.
Mihelyst véget ért a tél és az »isten tehenkéi« kezdtek az első tavaszi napfénynél kijönni sütkérezni a rögök alól, Kozsibrovszky hozzálátott a birtok felszereléséhez.
Kicsinosíttatta a kastélyt, a hét szekér szarvasagancsot lepedővel letakarva éj idején Trimócra szállították Homonnáról. Másnap munkásokat fogadott, mindenik szekérhez négyet, mire a szekerek megindultak az erdőség különböző részeibe.
– No, gyerekek – biztatta a napszámosokat –, lássatok hozzá, hajigáljátok szét az agancsokat.
Azok ránéztek csodálkozva:
– Mitől lesz az jó, méltóságos uram? – Kozsibrovszky nevetett.
– Ha szarvval vetjük be a talajt, szarvasok fognak nőni benne. (És hamiskásan hunyorított a szemeivel.) Egyenletesen szórjátok el, ne egy helyre. Aztán egy kis harasztot kell rá borítani, mert maga a szarvas is így szokta bekaparni.
Bolond egy föld ez! Nem örül ez semminek a világon, csak a tavasznak! Annak is csak vagy két hétig. De akkor felöltözik a legpompásabb ruhájába, a páfrányok ellepik a mezőt s derékig érnek; farkastejek, falevelek, papsajtok, buja cickányok kinyújtózkodnak. Aki szétnéz a mezőn laikus szemmel, azt hinné, egy zsírosabb, gazdagabb földrészre jutott. Gyönyörű az! Embermagasságnyi zöld szőnyeg a vörnyeges földön. Akit ez el nem bájol, az rossz ember. Akit pedig elbájol, az szamár ember. Mert ez a zöld növényzet semmire se jó a világon, csak a szemnek kellemetes. A trimóci föld olyan, mint a lusta ló, szétjátssza magát, ugrós, ficánkol, keneti magát, de ha hasznos munka végett hámba fogják, a Herkópáternek se mozdul. Biztathatod azt, trágyázhatod, szánthatod, boronáltathatod, azt mondja tótul, hogy »nye mozsem« (nem lehet).
Hanem iszen jól tudta azt Kozsibrovszky, hogy mitől hízik a lúd, s tavasz elején Berlinbe utazván, vevőt keresett a birtokra az ottani arisztokrácia körében. És talált is. Mert Németországban minden bőven van, csak föld nincs. Maga a császár az első földbirtokos mintegy 80 ezer hold földdel, melyen vagy negyven kastély és vár áll. A szász király a második földbirtokos tízezer holddal és húsz kastéllyal, a többi dominium is mind ilyen kurta lélegzetű. Kertileg megdolgozott, keresztül-kasul turkált, csatornázott földek. A nagy kultúra is nevetséges. Csak éppen hogy már nem szitálják a földet. De nincs is már ott semmi poézis. Állat csak a vadaskertekben látható és a menazsériákban. Ha itt-ott vadon ugrik ki egy-egy nyúl, talán le is fotografírozzák a német képeslapok.
Valami báró Knopp Sebestyén gazdag bankár és gyáros keresett akkoriban egy vadban dús birtokot valamelyik szomszéd országban. Kozsibrovszky megösmerkedett vele, s mikor neki is előhozta a kívánságát, vontatva felelte:
– Hát azt nálunk lehet találni. Nekem magamnak is van egy eladó jószágom. Értékes szántók és pompás erdőség. Ha jobbat nem tud a báró, nézze meg egyszer, ha arra jár.
– Hm, az a kérdés, hogy van-e benne vad? Mert lássa, kedves gróf Kozsibrovszky, nekem nagy üzleti összeköttetéseim vannak magas, legmagasabb személyiségekkel, akiknek én nem viszonozhatom a szívességüket egyébbel, mint hogy évenként egyszer-kétszer meghívnám őket vadászatra. Tehát egy vadászkastély és lőni való vadállomány kell.
Kozsibrovszky fitymálva rázogatta a jobb kezét.
– Akkor aztán nem igen csinálunk üzletet, kedves báró Knopp, mert az én birtokom nem afféle ráadás a nyulakhoz, nem vadállatok fundusa. Az egy kultivált Európa, egy kis paradicsom a maga nemében, ahol a vadászat csak másod- vagy harmadsorban említhető. Egyébiránt erre a célra is elsőrangú hely.
– Azt hiszi?
– Tessék, nézze meg egyszer. Ámbár mondom, e tekintetben nem fektetek rá valami nagyobb súlyt.
– Ön nem vadászik? – csodálkozott a báró.
– Soha. Fiatal koromban meglőttem egy suhancot, egy hajtót. Nem valami ügyetlenségből, hanem szándékosan. Gyerek voltam és feudális nagy család sarja, bolond középkori eszmékben nevekedve. Apám először vitt ki vadászatra a litvániai erdőkbe, s hallottam, amint a jáger jelentette neki, hogy ennyi meg annyi zerge és nyúl esett el, azonfelül, hogy megsebesült két hajtó. Hohó, gondoltam magamban, hát hajtókra is vadászunk, s minthogy restelltem, hogy még eddig semmit se lőttem, megcéloztam egy tőlem nem messze ácsorgó suhancot és meglőttem. Sebe és kínos jajgatása meghatott, akkor fölfogadtam magamban, hogy sohase megyek többé vadászatra és maig is megtartottam.
– Ön erős karakter, gróf Kozsibrovszky – vélte a porosz. – És milyen vad van az erdőben?
– Azt hiszem, mindenféle.
– Akkor hát megnézem a birtokot.
– Mikor?
– Akár mindjárt.
Kozsibrovszky elgondolkozott.
– Most egy pár napig nem érek rá, de ha önnek kedve lesz, úgy jöjjön el húsvét táján.
A báró megnézte a tárca-naptárát.
– Április 24-én indulok, 26-án ott leszek a délutáni vonattal. Alkalmas ez önnek?
– Ott fogom várni az állomásnál. Ebbe maradunk.
Szép tavaszi napra ébredett április 26-án Kozsibrovszky gróf az ő elátkozott kastélyában, melyet csak négyen laktak: egy vén csősz, egyszersmind major domus, aki a tehenet is gondozta, a kocsis, akinek négy parádés ló volt a keze alatt, egy szolgáló, aki főzött, és a gróf inasa, illetve titkárja, voltaképpen maga is lengyel gróf Styiriverszky, de a grófi stílust levetette ez idő szerint és mint Baptiste szerepelt a trimóci uraságnál.
Kozsibrovszkynak szokása volt az ágyban reggelizni, forralt tejet pirított kenyérrel, azután kiszíni egy csibukot.
– Baptiste, tömd meg a csibukomat és hozd ide.
– Várj – felelte Baptiste –, míg megfőzöm a reggelimet (gyakran esett úgy is, hogy Kozsibrovszky volt a Baptiste inasa, mert a szerencse forgandó Lengyelországban).
Baptiste előhozván a csibukot, félkönyökére dőlve szipákolt az ágyban, miközben kedélyesen beszélgetett.
– Ma nagy napunk van, Baptiste. Ma dől el, hogy mi lesz velünk. Milyen csend van most itt, Majd meglátod, mekkora élet lesz itt délután. (Az órájára nézett). Ha a klepsidra jól mutat, akkor még egy óránk van. Azután kezdődik az előadás. Megjön a szakács Pestről a kuktákkal és az élelmiszerekkel a fél tíz-óraival. Te majd átszaladsz Okladra, Baptiste, ahol már együtt vannak a hajtók. Az éjjel meg kellett érkezni a harminc zsák nyúlnak. Te magad mégy a hajtókkal és elrendezed, hogy e derék támogatóink kellő helyen, módon és időben hagyják el vászonbörtöneiket. Aha, valami zörög az ablak alatt. A fogadott ekék érkeznek. Szamarak. Mit akarnak? Mondtam nekik, hogy csak délután fogjanak bele. Oh jaj, Baptiste! Nagyon kiköltekeztem, Baptiste! Ha ez a dolog nem sikerül, el vagyunk veszve.
Általában zajos nap virradt fel Trimócra. Míg Kozsibrovszky a csibukját szítta, elevenedni, népesedni kezdett az egész udvar. Szekerek jöttek mindenféle holmival, livrés cselédek innen-onnan. Egy csomó hintó és homokfutó üresen.
Baptiste ki-kiszaladt és váltig jelentette, hogy ez jött, az jött.
– A kölcsönkért hintók – morogta Kozsibrovszky.
Ezeket egy társzekér követte, megrakva gyönyörű parasztleányokkal, egy másik szekér férfinépet hozott, egy harmadikon cigány banda szorongott bráccsal, hegedűkkel, cimbalommal.
– Hát ezek mire valók? – kérdé Styiriverszky.
– Ezek az udvari cigányaink. Vidd be őket a kamrába, ott vannak a ruhák, amiket a bukott kassai színtársulat árverésén vettem, öltöztesd fel őket. De most már ideje, hogy fölkeljek.
Lassan, óvatosan öltözködött. Miközben borotválkozott, ki-kitekintett az ablakon, mert minden percben történt valami. Mintha egy színdarab folynék odakünn, ahol az előre kicirkalmazott jelenések, felvonulások kellő időben történnek.
– Ah – szólt megelégedetten az ujjait petyegtetve –, megjött a földmívelésügyi miniszter.
De már erre Styiriverszky is odaugrott az ablakhoz. Egy miniszter Trimócon nem olyan közönséges dolog, hogy az embert fel ne izgassa.
– Hahaha – nevetett Styiriverszky –, hisz ez a Szlamcsik fiskális Homonnáról.
Az volt, a Szlamcsik fiskális; de már akkorra be is nyitott és kirázta a nagy szakálláról az út közben ráragadt port, békanyálat s egyéb oda nem való gezemicét. Szépen volt öltözve, ünneplő feketében, mintha templomba jött volna.
– Jó reggelt, grófocskám, dusicskám, itt vagyok pontosan, mint a szmrty, mint a halál. Adjon az isten jó munkát!
– No hát ülj le, Leopold, és igyál egy kis szilvóriumot. Aztán láss hozzá a dolgok elrendezéséhez, süssetek, főzzetek míg én a vasúthoz megyek a vendégért.
– Mikor jön?
– Az egy-óraival.
– Kik jönnek?
– Ő és a titkárja.
– Szakemberek?
Kozsibrovszky vállat vont.
– A báró vadászati könyvet is írt.
– Az a jó, barátocskám – ujjongott Szlamcsik –, mert amiben a német szakember, abból nem tudja semmit. És milyen korú ember?
– Úgy a hetven felé tart.
Szlamcsik a tenyereit dörzsölte örömében.
– A legjobb évek. Már intelligitur nekünk, nekinek nem. Intelligitur majom-évek.
– És a titkárja milyen idős?
– Az egy Hanck nevű fiatal rokona, vagy huszonöt éves.
– Tapintatlan fickó lesz. Vagyis kecskebak-évek. Jó lesz neki a Komelik Ancsurka. Betanítok őtet.
– Miféle hieroglifekben beszélsz te az évekről?
– Hát úgy, hogy minden ember valami években van.
– Nos, és te milyenekben vagy?
– A róka-években, barátocskám.
– Te Szlamcsik, ne igyál többet abból a szilvóriumból, mert te már ittál ma valahol. Érzem a beszédeden.
– De bizony azon nem érzelsz. Mert ez csak egy régi mese. És okos mese. Régibb a szilvóriumodnál. Iszom még eggyel. Egészségedre, grófocskám. Hogy azt mondja… tudniillik a mese mondja: Isten megharagudta Ádámra, amiért az almából evett. Látod, én azóta istenfélő ember létemre sohase nem eszem almát. És nem iszom almabort. Hát mondom… hol is hagytam el? Isten lecsapta földre embert, hogy halálnak halálával haljon meg. De egy még hátra maradt, hogy mikor haljon meg Ádám meg Éva. A terminus volt kérdéses. Az Úr gondolta, hadd éljenek huszonnégy évig. Addig éri élet valamit. Az ember azonban keveselt eztet, eljött Istenhez panaszkodni. Isten mondja neki: Nye mozsem, Ádámko, daj mi pokoj! Nem tehetek Ádámko, hagyjál nekem békét, éveket mind elosztogattam teremtmények között. Az ember addig nyöszörögte, hogy így, úgy nem igazság, hiszen húszéves koráig nő, hát mire való az a nagy készülődés azért a potom négy esztendőért? Isten belátta, és szólt: habes rectum, de már most honnan vegyem éveket? Ej, ha magamnak nincs, kérek kölcsön. (Ebből tanulta meg dzsentri adósságcsinálást.) Elhívta hát az Isten az ott közel álló állatokat, először a kecskebakot és ettől kölcsönözte ember számára öt esztendőt, aztán odaszólította a rókát, az is atadott az éveiből tíz esztendőt, már akkor volt az embernek negyven éve. Isten ráhunyorított Ádámra: »Elég-e, Ádám?« Az rázta az övé fejit: Nem elég, dehogy elég. Ekkor az ökörtől kért kölcsön az Úr tíz esztendőt. Az is adott (hiszen azért ökör). »Ezekben az években – mondta az Úr Ádámhoz – épp úgy fogod vonni az igát, mint az ökör. Hát kell-e még több?« Ádám mondta, hogy kell. Most már a szamártól vett el tíz esztendőt az Úr. Az ember még mindig többet kívánt, de már nem volt ott a közelben más állat, csak a majom, hát attól kellett elkölcsönözni a többit. No, most már értettél, grófocskám, hogy mit beszéltem?
– Mondjuk, hogy értelek. És igen örülök, hogy éppen a róka-években vagy. Hanem azért eszeden légy, Leopold, és el ne felejtsd, hogy te miniszter vagy, aki azalatt itt toppantál látogatásomra, míg én odajártam a vendégekért.
– Oh persze, hogy el nem felejtem. Egész életemben egy szép emlék lesz.
– Az ebédnél te ülsz a jobboldalamon.
– És hány órára rendeled az ebédet?
– Négyre. A vasútról egyenesen az erdőbe viszem az urakat, és mielőtt még nagyon messze mennénk, Styiriverszky, ki a nyulak eleresztésénél működik, lóháton utánam nyargal jelenteni, hogy megérkeztél. Mindennek klappolni kell, úgy ahogy megbeszéltük.
Kozsibrovszky fölkészült, négy vasderes lova már nyugtalanul toporzékolt künn. Két szép puskát tétetett fel a kocsira. Kijött, széttekintett az udvaron, ahol a gazdasági épületek közt ott állottak a gépek költői rendetlenségben, imitt-amott egy úri kocsi, mintha csak véletlenül lenne ott felejtve. A konyhában a Pestről jött szakács sürgött-forgott a kuktával és szedegette a ládákból a magával hozott delikateszeket, hízott ludakat, uborkát, két dinnyét, egy hízott ürügerincet, halat, kaviárt, és az ördög tudná elszámlálni, mi mindent.
A szolgáló künn a konyhaajtóban tördelte a kezeit: »Óh Jézuskám, Jézuskám, mi lesz itt ma?«
Künn az ambituson gyönyörű parasztleányok üldögéltek, viháncolva, ingerkedve a férfinéppel.
Az egyik tót legény megemelte a kalapját.
– Hát velünk mi lesz, méltóságos gróf úr?
– Ti, édes fiaim, megkapjátok a napszámot becsületesen, esztek-isztok és szépen viselitek magatokat. Ennyi az egész. Mikor pedig megjövök, hát szétszéledtek, ki a kertbe, ki az udvarra és úgy tesztek, mintha dolgoznátok valamit. Hogyha pedig hívni találnálak és azt mondanám, hogy táncoljatok egy kicsit, hát táncolni fogtok. Mert voltaképpen azt akarom bemutatni egy külföldi nagy úrnak, mi módon mulat a magyar ember. Ez az egész, amit tőletek kívánok. Hát ti mennyi napszámot kértek ezért? A jegyző úr nem alkudta ki?
– Nem szólt semmit, csak ide rendelt.
Összenéztek, sugdoztak egymás közt, végre így szólt a legidősebbik:
– Az a kérdés, méltóságos uram, hogy hány napig fog ez tartani?
– Nevetséges! Ma délután egy-két óráig. Ha az idegen uraság elmegy, ti is elmehettek.
A parasztember a fejét vakarta. Nem tetszett neki, hogy csak egy napig tart az elfoglaltság.
– Hát Amerikában – mondá kedvetlenül a foga közül – két tallért fizetnek napjára, ami több mint négy forint.
Kozsibrovszky összevonta a szemöldjeit.
– Jó, jó, de mi nem vagyunk Amerikában, barátom, hát nekem ne szemtelenkedj Amerikával. Aztán az nem is rendes munka!
– Hiszen éppen az – ellenveté a nép szószólója –, hiszen ha rendes munka volna, egy szót se szólnék. De hát az ember nincs az ilyeshez szokva.
– Telhetetlen tótok vagytok! – pattant fel Kozsibrovszky indulatosan. – Hej, Baptiste, Baptiste, jöjj kérlek elő és lőj le közülök egynehányat!
Erre a fenyegető rikácsolásra aztán nagy ijedten gágogni kezdtek a szemenszedett szép parasztmenyecskék és leányok. A férfiak pedig engesztelő húrok pengetésére fanyalodtak.
– Ne tessék rá hallgatni, kérem alásan. Tudja is az? A pálinka beszél belőle. Elfogadjuk, amit ad a méltóságos úr. – Az asszonyok kapnak három koronát, a férfiak két koronát – döntötte el Kozsibrovszky. De ez már ellenkezést szült.
– Hogy lehet az, kérem alásan? Hogy kaphatna az asszony többet?
– Mert az asszonyok szebbek! – felelte Kozsibrovszky.
Minden úgy történt, amint Kozsibrovszky kitervelte. A vonat megjött pontosan, egy elsőosztályú kupéból kibontakozott a porosz báró s háta mögül egy igéző szépségű asszonyka.
– Özvegy Wraditzné, unokahúgom – sietett őt a báró bemutatni.
Kozsibrovszky már hallott a szép özvegyről, kinek férje orosz attasé volt. Harmadéve valami főúri társasággal az ausztráliai szigetekre kalandozott el vadászni, ahol a bennszülöttek kezeibe került, akik, mivel jó húsban volt, a szó szoros értelmében megették.
Kozsibrovszky meghajtotta magát, a szeme káprázott, olyan szép volt az asszony.
– Boldog vagyok, hogy köszönthetem – mondá; de amint a tömérdek skatulyát, dobozt, bőröndöt kezdte belülről lehajigálni Hanck titkár, meg nem állhatta, hogy ne tegyen egy kis szemrehányást a bárónak. – Lássa, kedves báróm, hogy milyen ember ön, volt hozzá kegyetlen szíve, hogy engem előre nem értesített erről a nagy örömről.
– Unokahúgom engem is meglepett, mikor elémbe jött az indóházba azzal a kijelentéssel, hogy őt is hozzam.
– Úgy, de én csak egy kis könnyű kocsin jöttem önökért.
– Nem tesz semmit. Sok jó ember elfér együtt.
– Ember igen, de a kalapskatulyák és a bőröndök követelők. Azonfelül pedig társaságról kellett volna gondoskodnom őnagysága számára. Mit nyújthatok én neki, magányos medve, ily viszonyok közt?
– Nyújtson nekem kezet, ez az egész – követelte a bájos özvegy, egy lágy mosollyal.
Kozsibrovszky kezet nyújtott és meg is csókolta az övét a hármas kesztyűvarrásnál.
– Azért csak mégis hibás ön, kedves báró.
– No, ön ugyan szépen fogad engem – szólott közbe az asszonyka, miközben a pakkjait nézegette, majd tréfásan összetette a kis kezeit könyörgésre. – Kegyelem nekem, kegyelem, ne hagyjon itt elvesznem éhen-szomjan az út szélén.
Kozsibrovszky nevetett, tetszett neki az asszonyka tréfája.
– Dehogy is hagynám itt. Hanem azért haragszom, mert egyszer ér életemben szerencse és ez az ön lejövetele, de én azt sem bírom kiaknázni (a báróra nézett szemrehányóan) és ez az ön hibája.
– No, lássa ez már szépen van mondva – hagyta helyben az asszony.
– Hiszen majd csak elcsináljuk valahogy – szólt Kozsibrovszky és a kocsissal tanácskozott magyarul, mire az hozzálátott a táskák összeszedéséhez; egy részét hátra kötözte, a többit a bakra rakta egy garmadába.
Kozsibrovszky ezalatt felsegítette Wraditznét a hátulsó ülésre, melléje ültetvén az öreg bárót, ki teli tüdővel szívta a balzsamos erdei levegőt.
– Ön pedig, kedves Hanck úr, kuporodjék ide az előülésre. Biz ez csak kis gyerekeknek való, de a császár se adhat többet, csak amennyije van.
– És ön?
– Én a kocsishoz ülnék, de ezt a helyet a bőröndök foglalják el.
– Eszerint?
– Eszerint én másüvé ülök.
A kocsis kifogta az első két lovat és az ostorhegyest odakapcsolta lógósnak a két hátulsó mellé.
– És mi lesz a negyedik lóval? – kérdé a báró.
– Arra majd én ülök rá – szólt Kozsibrovszky, és amikor mondta, már rajta is ült.
– Az isten szerelméért! – kiáltott fel Wraditz asszony ijedten – hiszen nincs rajta nyereg.
– Hiszen ha még nyereg is volna! – hencegett Kozsibrovzsky, a megindult kocsi mellé vágtatva.
Röpült a három ló, mint a villám, a pompás úton a híres pátriában, »mely jó vizéről és jó köveiről ismeretes«, Kozsibrovszky, mint egy középkori levente, ott lovagolt a kocsi mellett, mintha csak a lóbul nőtt volna ki, nem csoda, hogy Kecskeméten nevelkedett, fiúcska korában (az apja mint tiszt feküdt a híres, nevezetes alföldi városban) együtt játszott, együtt élt az ottani szittya porontyokkal, s ott tanulta meg szőrén megülni a lovat. Útközben mindenféle történeteket mesélt az asszonykának, kié ez vagy amaz a kastély, itt egy csata volt, emitt meg az történt; hiszen igaz is, hogy sok minden történt ezen a vidéken… egy borongó várrom balról, egy százados öreg fa törzse, mikor lefűrészelték, egy fazék Mátyás-kori arany potyogott ki belőle.
– Nini! Hát az mi ott? Jaj istenem, de szép!
– Az egy pipacs.
– És szabad azt leszakítani?
– Ha maga parancsolja…
Átugratta a garádot, bement a búzatáblába, hasmánt feküdt végig a lovon, aztán leszakított egyet és elhozta a szép asszonynak.
Az mosolygott rá, megszagolta, de nem volt illata; aztán odatűzte a keblére.
Így mentek majd egy órát, egészen összeösmerkedve. Kozsibrovszky még incselkedett is vele, néha lehajolván, valami hamisságot súgott neki. Az öreg báró megkérdezte:
– Mit mondott a kópé?
Néha elmondta, néha eltitkolta, volt olyan eset is, hogy elpirult.
A szlinyai majornál egy csomó tyúkot látott Kozsibrovszky.
– Tudja, kitől tanulta Worth az asszonyi toaletteket?
– Ugyan kitől?
– Hát a tyúkoktól.
– Ugyan menjen, Kozsibrovszky, mert magába hajítom ezt a látcsövet.
– Becsületemre mondom. Én magam ismertem őt, mikor vándorló legény volt. Egy falusi vadászaton voltam, mikor megpillantottuk a legényt az országúton és erővel kényszerítettük beállni hajtónak. Be is állt szegény, akkor aztán megvendégeltük, beszélgettem vele s láttam, hogy egy rendkívül értelmes iparos. Mondta, hogy Bécsből jő, gyalog utazza be Magyarországot az itt lakó tömérdek elütő népfajok viseleteinek motívumait látni, tekintettel a női toalett harmóniájára, a színek összeegyeztetése képezi főleg tanulmányai tárgyát, mert ezen fordul meg minden. Volt egy roppant értelmes csőszöm, valami Barkó János, elmondtam neki, hogy miket beszél és tanulmányoz a francia legény: ostobaság, mondá a bajuszát megpödörve, jobban tudja az effélét az öreg isten, aki a tyúkokat öltözteti, tessék csak megnézni, hogy vannak itt a színek összeválogatva, az én anyjukom irigykedve mondja, mikor kopasztja őket: »milyen ruházatjuk van ezeknek!« Eltolmácsoltam Worthnak a csősz szavait, elgondolkozott, s mikor rá tíz évre beléptem Párizsban a ragyogó üzletébe, a nyakamba borult: »Uram, én mindent önnek köszönhetek.« Nekem? kérdeztem meglepetve. »Az ön tyúkjai aranyakat tojtak nekem. Igen, igen, én a tyúkok színeibe öltöztetem a hercegnőket és grófnőket.«
– Kozsibrovszky, maga bolonddá akar engem tenni.
– Becsületemre mondom, az igazat beszélem. Annyira igazat, hogy azután éveken át én szállítottam neki a birtokomról különböző színű magyar tyúkokat, amelyekről ő új és új színvegyüléket másolt le. S váltig arra biztatott, hogy házasodjam meg, ingyen fogja szállítani hálából feleségemnek a toaletteket.
– No, lássa. És mégse házasodott meg?
– Mert nem találtam kedvemre való asszonyt egész tegnapig.
– Tegnap hát mégis talált?
– Azért mondtam tegnapot, mert a mai napot már nem mondhatom.
Oly közel hajolt Wraditznéhoz, hogy a ló feje egész odaért és szájából a hab a mantillájára csöppent.
– Jézus Mária Szent József – sikongott az asszony –, miket csinál maga itt? Megy el innen mindjárt ezzel az utálatos állattal!
Előre lovagolt, mintha megneheztelt volna. Wraditzné a kocsis hónalján át látta csak a délceg lovas körvonalait, mialatt a nagybácsival beszélgetett, ki egyre dicsérte a vidéket: »Milyen szép ország ez!« Egy-egy patak csergett le a hegyekről. »Nézd, nézd, Ninette, milyen elragadó.« Másutt a csipkerózsa virágzott. »Ninette, Ninette, de fölséges valami.«
Ninette azonban inkább a lovast szerette látni és az ernyője nyelével odébb piszkált egy kalapdobozt, hogy a kapott nyíláson ne veszítse szem elől.
A nagybácsi észrevette az asszonyi ravaszságot és így szólt:
– Nekem úgy tetszik, Ninette, hogy téged érdekel az az izé… ez a gróf.
Wraditzné vállat vont.
– No, azt éppen nem mondom. De meg kell adnom, hogy nem afféle mindennapi ember, akibe a lélek hálni jár. Semmi sablon. Van benne valami erősen férfias. Egy valóságos vadember.
– S neked a vademberek rokonszenvesek. Természetesen. Mert ők ették meg a férjedet. Hálával tartozol nekik, Ninette.
Az öregúr szeretett csipkelődni.
A Nepomuki-hídnál letért Kozsibrovszky az országútról és intett a kocsisnak, aki átcsapott a dűlőútra a penegei réteknél s nyomában ment mindenütt a lovasnak, a kenderáztatóknál balra fordulva, egyenest az erdőnek.
– Ez már az én erdőm – jelenté Kozsibrovszky, a báró mellé lovagolva.
– És hol van a kastély?
– Az erdőn túl.
– Hát a szántóföldek?
– Azok a kastélyon túl. De látni fogjuk egy részüket odamenet.
– Talán néznénk meg előbb a kastélyt?
– Ahogy tetszik. Én azonban az erdőt ajánlom.
– Helyes. Mi az a fehér ott a szélén?
– Az egy kis sátor, némi frissítőket rendeltem oda, mert az ebéd később lesz.
– No, az nem fog ártani, ugye, Ninette?
– Valamit falatozunk, aztán bejárjuk az erdőt, hoztam az urak számára két puskát is.
– Igaz, igaz, hiszen ön nem vadászik.
Gyönyörű tavaszi idő volt, a tiszta fehér égen egy folt, egy felhő sem látszott, a nap nem sütött, nem tűzött izzó sugarakkal, majdnem közömbösen lógott le fölülről, mint ahogy a tojás sárgája úszik a saját fehérjében. A füvekben ezer élőlény nyüzsgött, mozgott, az erdőből előtörő patakban fürge pisztrángok evickéltek és ficánkoltak. Egy parasztfiú egy egész kosárral fogott, éppen szembe jött velök.
– Nini, pisztrángok! Hohó, pisztrángok! – kiáltott fel a báró kellemesen meglepetve, mert nagyon szerette a pisztrángokat – kié ez a patak?
– Ez is az enyém – felelte Kozsibrovszky.
A báró gyöngéden meglökte ujjaival Ninettet, akinek tekintete elbolyongott az erdő csodálatos színein, a kékes-zöld borókáktól kezdve az aranylevelű fenyőig.
– Hallod, Ninette – szólta el magát –, a patak is a mienk.
Kozsibrovszky vidáman mosolygott befelé, gondolván magában, hogy a pisztrángos parasztfiú szerepeltetése jól sikerült, s ezzel előrelovagolt a sátorhoz.
Ott szép két parasztleány sódart, meleg teát; hideg tojást, vajat, némi süteményt és pezsgőt szolgált fel a vendégeknek, akik leszálltak, s láthatólag jó benyomást gyakorolt rájok a jó reggeli, itt a vadak közt.
– Sapperlot! Hisz ez fejedelmi dolog!
Kozsibrovszky meghajtotta magát.
– Szegények vagyunk, uram, de jól élünk.
A sátor mellett hatalmas rőzsetűz égett, s egy urasági huszár szalonnát sütött a nyárson a tűznél, annak sercegő zsírját kenyérre csöpögtetve; a szalonna mind pirosabb lett, a kenyér mind feketébb, kormosabb.
– Hát ez mi? – kíváncsiskodék Ninette halkan. – Mit süt ez az izé, ez a generális úr? (Legalább generálisnak kellett képzelnie az ezüst sujtásokkal kiteremtettézett huszárt.)
– Ez a magyarok legkedvesebb nemzeti étele. Nem akarja megkóstolni?
Wraditzné ránézett azzal a csiklandozó tekintettel, mely a legmélyebb vizeket is megzavarja.
– Maga a halálomat akarja, Kozsibrovszky.
– Maga gyáva! – incselkedett vele a gróf, aki eközben falatozni kezdett a szalonnából s apró kockákban nyelte le a kése hegyéről.
– Hogy nem merem? Igazán azt hiszi, hogy nem merem?
– Én azt.
– Hát akarja? – mondá fürkésző tekintettel, a témához nem illő mélabús, rejtélyes hangon.
– Persze hogy akarom.
– De mi haszna van belőle?
– Azt már igazán nem tudnám megmondani.
– No, hát adja ide – kiáltott fel s kedves kacaja megcsendült az erdőben.
Behunyta a szemeit és közelebb lépett Kozsibrovszkyhoz, miközben a száját kitátotta, felső testének kedveskedő himbálásával, mint a kis gyerekek szokták, mikor valami jó bácsi a kinyújtott nyelvükre rátesz egy kis cukorkát.
Kozsibrovszkyt valami olthatatlan vágy fogta el, hogy inkább egy csókot raboljon ezekről a kívánatos ajkakról, mialatt a szemek be vannak hunyva, de báró Knopp véletlenül éppen oda nézett, s így mégis csak a szalonnát nyelette le a szép asszonnyal.
– Hiszen nem is olyan rossz – kiáltott fel, mikor már túl volt rajta.
– Mindent meg lehet szokni – szólt közbe nagy bölcsen Knopp báró. – Vegyük csak a szegény párizsiakat, akik a patkányt ették az utolsó hadjárat alkalmával.
– Brr! – szörnyűködött Ninette – mily utálatos állat!
– Vagy a vadakat, akik a férjedet megették – folytatá a báró.
– Jaj, bácsi, ne emlegessen ilyeneket.
Ezalatt Kozsibrovszky hazaküldte a kocsit, megrendelvén, hogy még egy másik kocsival térjen vissza, az erdőnek a nyugati részénél állván meg, a previstyei tónál.
– Most pedig vegyék a puskákat, uraim, és nézzük meg az erdőt.
– Hova küldte ön a kocsit? Csak nem akarja, hogy gyalog maradjunk itt a vadonban? – aggodalmaskodék az asszonyka.
– Ellenkezőleg, azért küldtem el ezt az egyet, hogy kettő legyen belőle az erdő másik oldalán.
Knopp és Hanck puskát fogtak és megindultak a hatalmas ősfák között, melyeknek mindenike külön-külön érdekelni látszott a bárót, de kivált a furcsán nőtt példányoknál állott meg nagy kedvteléssel.
– Hány éves lehet ez? Teringettét, de remek jószág! Kár, hogy nem hoztad el a fényképezőkészüléket, Ninette!
Hátul Kozsibrovszky ment Wraditznéval s segített neki erdei virágokat szedni; kökörcsinek nyíltak az erdőben és kékes tüzű, gyönyörű flammirolák.
Alig indultak el, alig léptek egyet-kettőt, Wraditzné fölsikoltott.
Mindenki oda nézett. A báró ijedten eresztette le a puskát.
– Mi bajod?
– Valami megcsípett. Jaj!
– Szent Isten, talán valami kígyó? Nincsenek itt viperák?
– Nincs, nincs – sietett Kozsibrovszky megfelelni, s feltúrta cipője sarkával a harasztot, mire elővillant egy hatalmas szarvasagancs.
– Ehol van, ni! Őnagysága rálépett az agancsra, s a finom topánkáján át megszúrta az agancs.
– Teringette! – lelkesedett a báró, fölemelvén az agancsot. – Ez már valami. Nézze csak, Hanck barátom. Ez egy igazán nagy szarvas-uraságtól levetett toalett-darab. Ezt magunkkal visszük!
– Nem érdemes azt kézben cipelni – szólt Kozsibrovszky fitymálólag. – Van itt annyi, mint a rög. Majd találunk később is eleget. Figyelmeztetem az urakat, vigyázzanak, hogy hova lépnek.
Kozsibrovszky igazat beszélt. Agancs volt bőven mindenfelé. Alig haladtak egy félkilométernyit, mikor a báró is észrevett egyet a talpainál. Ki se kiabálta, mint okos üzletember, csak a szemével hunyorgatott titkon a titkárjának, mire az visszaszólt csendesen:
– Én is látok egyet. Nini, ott a kökénybokornál.
A báró közelebb lépett hozzá és a fülébe súgta:
– Bolond emberhez jutottunk, barátom; ennek fogalma sincs, hogy milyen kincse van ebben az erdőben. Mit gondol ön, kedves Hanck?
– Én azt gondolom, hogy meg kell venni.
– Meghiszem azt – felelte egész extázisban –, de mit gondol ön, mennyire fogja tartani?
A titkár nem felelt, csak némán mutatott a messzi tisztásra, ahol a hegyről lecsurgó pataknál egy szomjas őzbak ivott.
A báró kezében reszketett a puska a kellemes fölindulástól, de Hanck elsütötte a magáét, s az őzbak egyet fordult a saját tengelye körül és leesett holtan.
– Brávó, Hanck! Bravisszimó. De nem kár az állatért? Szabad-e ilyenkor őzet lőni?
– Bakot igen – felelte jókedvűen Kozsibrovszky –, a kímélet csak az őzhölgyeket illeti.
E pillanatban két nyírfajd-kakas röpült fel. Knopp báró célzott, és az egyik kakas lezuhant. Ezt maga Belzebub ördög rendezhette csak így, aki nyilván Kozsibrovszkynak segített.
– Ez szép lövés volt – gratulált a bárónak Kozsibrovszky.
– Prenumerálok a kakas tollaira, bácsi, a szürke kalapom mellé – kellemeskedett Wraditzné.
– Jó, jó, megkapod – mondá báró Knopp, egy oroszlánvadász gőgjével, majd Kozsibrovszky felé fordult. – Ej, mi volna ez! De mikor Oroszországban vadásztam, az Orloff barátom birtokain, éppen a szívét lőttem meg a medvének, a kellő közepén. Vannak itt medvék?
– Én nem tudom – felelte Kozsibrovszky jámbor arccal –, de talán vannak. Kedves erdőcske ez. Éppen azt produkálja az én becses vendégeimnek, amire szükségük van, amit a vadászati kalendárium kíván, őzbakot meg nyírfajdot, de még ez bizonyára nem minden itt. Azt az egyet hallom, hogy szarvasbőgések idején tele van szarvasokkal. A hím szarvasok háremei itt tanyáznak, kivált ősszel. Egész nyáj tehén bőg itt együtt. De akad azután egyéb is, erdei szalonka, sőt nyúl is van. Nem valami bőven, de mégis akad, ha az ember a nyúlpecsenyét megkívánja.
Mindezt szerényen mondotta, mint aki nem helyez rá súlyt. Nagy lurkó volt. Jól tudta, hogy most a nyulak következnek. Az első puskalövés volt a jel a zsákok kibontására.
Alig is nézték meg zsákmányaikat a Nimródok, Knopp báró gyönyörteljesen kiáltott fel: »tíz aranyat adnék most egy műtömőért.« Kozsibrovszky megígérte, hogy kitömeti, de ezt meg Wraditzné ellenezte, aki a tollakra szerzett már ígéretet. Hanck a kiszenvedett őzbak mellett állt, mintegy megrendülve a saját ügyességétől, míg előjött a hajdú egy talyigával, melyen eredetileg az ételeket hozták, s fölszedte a két elesett állatot. A talyigát egy filozófus szamár húzta, aki bőgni kezdett elkeseredésében, hogy az folytonosan nehezebb lesz.
Az erdő alakja olyan volt, mint egy kalap, köröskörül a karimáján jól lehetett járni, de az emelkedése nem igen látszott megközelíthetőnek; vakmerő favágók ugyan fölmehettek volna, mert hiszen fölmegy már a mai ember a torony tetejére is, de a fákat, ha kivághatják, legfölebb csúsztatni lehetne; mindamellett, vagy hogy éppen ezért, gyönyörű helyekben nem szűkölködött, hegyi patakok rohantak le, mint ezüst pólyák, mély utat vágva maguknak a vörössárgás agyagban. Aztán, ha az ember föltekintett a fák közt a magasba, a titokzatos sűrűségekbe, szinte belekompolyodott a csodálatos világba. Voltak olyan helyek is, ahová már a nap egy pár száz esztendő óta nem sütött; itt nőttek azok a dacos, istentől elrugaszkodott növények, amelyek egészen a föld gyermekei és a napfényhez semmi közük, gombák, gümők és mindenféle mohok. Egy helyütt nagy kő alól pompás savanyúvíz-forrás csergedezett.
– Ez ám a víz, uraim – dicsekedett Kozsibrovszky. – Ilyet a német császár se iszik. Tessék ezt megkóstolni.
A hajdúnál volt pohár, sorba megkóstolták, a báró két pohárral ivott.
– Isteni nektár! – jegyzé meg önelégülten. – Ez már víz.
– Aki ebből iszik, száz évig él – biztatta a tulajdonos. – Ezt itt úgy hívják, hogy csevice.
– Lehet ezt szállítani? – kérdé Wraditzné. – Nekünk csak az a hitvány Apolináris-unk van.
– Nem lehet. Ha messzire viszik, megtörik, megposhad – felelé Kozsibrovszky.
– Nagy kár.
– Dehogy kár – vágott közbe Knopp báró mohón. – Éppen az a jó. Mit ér nekem egy olyan dolog, ami másnak is megvan? Becse csak annak van, ami ritka, amit más csak nehezen szerezhet meg, vagy sehogy.
– Te nagyon önző vagy, bácsikám.
– Te meg nagy csacsi vagy, húgocskám. Magad ellen beszélsz. Mit érnél te például, ha minden asszony szép volna? Hát nem igaz? Mi? Hát nem szellemes ez tőlem, mi? Szóljon hát, Kozsibrovszky gróf, mi?
– Nem igaz – felelte Kozsibrovszky –, mert az ön húga akkor is a legszellemesebb, legkecsesebb asszony lenne.
Wraditzné egy nagy páfránnyal, mint egy karddal vállon sújtotta Kozsibrovszkyt.
– No, hallja! Ön a legjavíthatlanabb hízelgő.
Cup, cup, megzörrent egy gally itt is, ott is, a szikláról egy nyúl ugrott le, majdnem ráesett a Wraditzné kalapjára, amelyen orgonavirág nyílott, egy másik nyúl odább ugrott, le a lejtőről, alig néhány lépésnyire. Hanck úr kezéből kiesett a pohár, de szerencsére nem tört össze. Knopp báró idegesen kapkodott a puska után, míg eszébe nem jutott, hogy a nyúl most tilalmas. Rendkívüli, szinte bohókás jelenet fejlődött most ki a selymes pázsiton, mely a forrás körül elterült, hol egy jókora darabon csak egy odvas fa állt, melyet vadméhek csoportja döngött körül. Nyulak csörtettek elő keletről, nyugatról, délről, mindenünnen oly sokaságban, mint az egerek. Megriadva futottak át a rétecskén föl hegynek, le hegyről, keresztezték egymást, mintha francia négyest táncolnának. Némelyek egyenesen feléjök rohantak, aztán riadtan fordultak vissza, különféleképp változtatva irányukat.
– Mi az ördög ez? – mormogott Hanck úr. – Megbolondultak ezek?
– Ez az erdő meg van bűvölve – lelkendezett Knopp báró. – Ez rendkívüli. Mit csinált ön itt, kedves gróf?
– Én? Semmit – felelte Kozsibrovszky természetes hangon. – Én csak egy rendkívülit látok, egy nimfát, de azt ön hozta magával.
– Hát ez a tömérdek nyúl, uram, ez rettenetes!
Kozsibrovszky vállat vont.
– Hát tehetek én róla, hogy úgy felszaporodtak? Én nem bántom őket, ők se bántanak engem. Megférünk hát szépen a birtokon.
– Sapristi, ilyesmiről fogalmam se volt.
– Hátha még beljebb megyünk.
Mentek azután beljebb, mindenütt a laposon, és jöttek, egyre jöttek a nyulak, mint a sáskák, zörgött a haraszt, zizegtek a bokrok, megvillantak fénylő szemeik.
– Érzik a zsiványok, hogy közéjük nem lőhetünk.
A báró homlokán izzadságcseppek folytak az álmélkodástól és a lelkesedéstől.
– Hogy adja ezt a birtokot, Kozsibrovszky?
– Ugyan menjen! Hiszen még nem látta a birtokot. – Mégis, mire tartja az árát? – türelmetlenkedett Knopp báró.
– Majd megbeszéljük otthon a szobában; tudja, hogy én vagyok az Olcsó János, velem könnyű elbánni, de előbb lássa meg, hogy mit vesz. Menjünk csak beljebb. Vagy menjünk talán az erdő felső részébe, lesz ott még egyéb vad is.
A báró ránézett, hitt neki szentül.
– Milyen vadat gondol fönt?
– Mindenfélét – mondá szokott rejtélyességével.
– Talán csak nem gondolja, hogy bölény is van?
– Meglehet – mosolygott Kozsibrovszky.
S csakugyan, e percben dobaj támadt a mélységes csöndben, mint mikor valami nagy állat közeledik messziről.
– Pszt, mi lehet ez?
Megálltak, hallgatóztak. Onnan jön. Nem. Eminnen jön. De bizony mégis amonnan jön. Föl a puskáhat!
Hát egy lovas alakja bontakozott ki a fák közül; Styiriverszky jött, az uraságok felé száguldott, megemelinté a kalapját és jelenté németül:
– A földmívelésügyi miniszter őexcellenciája várja a grófot sürgős ügyben.
Kozsibrovszky a homlokára ütött.
– Teringettét, elfeledkeztem róla. Tegnap sürgönyözött, hogy jön, s úgy kiment az eszemből, mintha egy rossz szél fújta volna ki. Bocsánat, kedves báró Knopp, de olyan vastag tapintatlanságot követtem el, mint házigazda, hogy nekem azonnal haza kell mennem.
– Természetesen, kétséget se szenved.
– Ha tehát ön meg akarja tekinteni az erdőt még bővebben, amit nem ajánlhatok eléggé, itt hagyom Baptistet, aki olyan titkárféle nálam, s majd mindent megmutogat. Apropos, Baptiste, hol vannak a fogatok?
– Azt hiszem, fölösleges – mondá Knopp habozva.
– Az erdő szélén, gróf úr, a nyírfáknál – felelte Styiriverszky.
– Menjünk mi is – vélte Wraditzné. – Az egyik bükkfa olyan, mint a másik bükkfa.
– Hát menjünk – hagyta rá a báró és megindult.
– El vagy már fáradva, Ninette, mi? Hopp! Tausend krucifix! Már megint megbotlottam egy agancsba.
Fölvett egy szép agancsot, gyönyörködve nézegette, aztán odatette a talyigára a kakas és az őzbak mellé.
– Eredj előre, Baptiste, mutasd az utat.
Styiriverszky lépésben haladott pej lován, aláhajolva, ahol kellett az ágak szeszélyes szövevénye miatt. A társaság utána lépegetett hatalmas faóriások lombozata alatt, festői szépségű helyeken.
Egyszer az egyik hajolt le, máskor a másik. Az erdő, mint egy jó nagyapó, osztogatta a kincseit, mindenki számára volt valamije. A hajdú, aki a talyigát tolta, gombákat talált (azokat viszi haza a feleségének). Knopp agancsokat keresett s talált is vagy hatot. Wraditzné rubintpiros szamócák után futkosott, valahol ki is szakította ráncaiból a szoknyáját, mely olyan finom volt, mint a mák harangvirágja. Hanck ellenben nyers taplóra bukkant s vitte diadalmasan, mint valami klenodiumot.
Styiriverszky nyomán csakhamar oda találtak a hintókhoz, mind a kettőbe négy-négy ló volt fogva. Kozsibrovszky fölsegítette az elsőbe Wraditznét a bácsijával s maga átellenbe ült, úgy, hogy a térdei minden zökkenőnél összeértek a szép asszonyéval, pedig sok zökkenő volt a barázdás, hepehupás szántáson. És ez igen kedves dolog volt, az effajta surolások rövidítik az utat, a térdek pedig egy csöppet sem kopnak el. Hanck a második kocsiba került és maga mellé szedte a vadászzsákmányt, az őzet és az agancsokat.
Kijutván a dűlőútra, egy kanyarulatnál szép kis völgy nyílott ki lapos földekkel, hol így szólt Kozsibrovszky:
– Ezek mind az én földjeim.
A kocsis pedig hajtott sebesen, mint az istennyila.
A földeken munkások sürögtek, forogtak, hogy mit csináltak légyen, alig lehetett kivenni; leányok mostak a pataknál és valami melankolikus tót dalt énekeltek. Nagyon szép volt az, Wraditzné tapsolt és észre se vette, hogy a Kozsibrovszky lába az ő kicsike lábacskájára csúszott valahogy és nyomja egy picinykét, de hát olyan nagyon szép volt a dal. Az egész mezőn csupa elevenség, sáncot ástak, trágyát hordtak ki, lucernát kaszáltak, egy helyütt a lovak legeltek, a kölcsönkért hintók lovai egy rakáson egész ménesnek látszottak.
– Mind az ön lovai?
– Természetesen.
– De hát minek annyi?
– Hát csak. Nem szeretek gyalog járni.
– Mit dolgoznak ilyenkor? – kíváncsiskodék a báró.
– Mindenfélét. A jó föld olyan, mint a jó feleség – felelte Kozsibrovszky –, mindig foglalkozni kell vele.
– Pedig azt hallottam – mondá a báró –, hogy a földet pihenni kell hagyni.
– Bah! – nevetett Kozsibrovszky – hát nem pihen azért az asszony, ha a legyeket elhajtják róla, vagy a derékalját, paplanját közben megigazgatják?
– Hm. Ón úgy látszik, passzionátus nagy gazda, kedves gróf. Gratulálok önnek.
Most egyszerre kibontakozott a fák mögül a kastély, két ódon tornyával, érdekes kiugróival, zöld zsalus ablakaival.
– Ah! De kedves, de gyönyörű!
Knopp báró el volt ragadtatva, Wraditzné nemkülönben és most már ő nyomta meg a pici lábával a Kozsibrovszky nagy csizmáját a lábaikra terített pléd alatt.
– Nézd csak, Ninette, nézd csak, Ninette. De te olyan vagy, édesem, mint egy pipacs. Nincs valami lázad, szívecském?
– Nincs, nincs, bácsikám, csak a szél fújta ki az arcomat.
És még jobban megnyomta a Kozsibrovszky lábát.
E pillanatban megkondult az egyik toronyban ünnepélyes középkori hangon egy harang, kling, klang, kling, klang.
– Aha! – szólt Kozsibrovszky. – Ez annyit jelent, hogy a szakácsné most kezdi befőzni a levest.
– Jaj, istenem, még nekem toalettet is kell csinálni.
– No, az ugyan fölösleges lenne.
– De hiszen le van szakítva a felső szoknyám. Hát nem tudja? Mikor pedig talán éppen maga lépett rá.
– Ej, mit tesz az? Kevésbé szép-e azért a rózsa, mert a felső szirma meg van hasítva?
Ezalatt a gazdasági udvarhoz értek, hol különféle gépek hevertek szanaszét. Kozsibrovszky elég ügyes volt azokra irányítani a figyelmet a maga könnyed módja szerint.
– Gépekkel a modern időkre becsületesen be vagyok rendezve, uti figura docet, hanem azét a múlt időkről se feledkeztem meg. Ezekhez is van két ugató kutyám. – És a két terpeszkedő muskétás ágyúra mutatott, melyek a kastély belső bejáratának szolgáltak díszéül. Másutt két áloé szokott a bejáratnál lenni, itt két ágyú tátongott.
– Nem valami rablólovag maga? – kunkogott Wraditzné, incselkedő megszeppenéssel.
– Hiszen ha az volnék, nem is jönne ki többé innen.
– Ugyan mit csinálna velem, híres?
– Hát itt tartanám örökké – mondá Kozsibrovszky pátosszal.
– Igen ám, ha el nem adná a kastélyt a bácsinak, de így én megint visszakerülnék hozzá.
– Persze, magának ebben is szerencséje van.
Átmentek nagy dobajjal a hídon, mely valaha felvonó volt, s megálltak a tornác előtt. Kozsibrovszky leugrott, lesegítette Wraditznét, úgyszólván átnyalábolta és úgy tette le a kocsiról. Könnyű volt, mint a pehely, és törékeny, de azért nem történt egyéb baja, mint hogy a Kozsibrovzsky bajuszos ajka ez ősi magyar ceremóniával történt leemelés műveletében valahogy odaért a Wraditzné picinyke füléhez és felhorzsolta olyan pirosra, mintha elfagyott volna.
– Itthon vagyunk az én falusi odumban.
Karját nyújtotta Wraditznénak s úgy vezette végig az oszlopos folyosón az ajtóhoz, mely a szalonba nyílt.
– Mit gondol maga énfelőlem? – suttogta az asszonyka duzzogva.
– Tudom is én – lihegte –, el vagyok kápráztatva, mámoros vagyok, nem találom az eszemet.
– Hát semmi rosszat nem gondol?
– Tudok is én már gondolkozni!
Pedig éppen arról gondolkozott, hogy milyen jó dolog lenne abból, ha most ezt a kastélyt és birtokot eladná jó áron Knopp bárónak és az visszatérne hozzá az asszonyka útján, hozván magával több kastélyokat és birtokokat. Lopva nézegette szép termetét, vidám, édes arcát, a pillanat hevületétől fölkavart tekintetének melegségét, és amint éldelegne ezeken, koponyájának egy másik fiókjából kilépett a másik esze is, mert Kozsibrovszkynak két esze volt és az egyik mindig disputált a másikkal; hát ez a másik ész rámordult az előbbire. Az asszonyka nagyon szép, kétségkívül kedves is, ennivaló, de kacérkodni is szeret, nagyon is hamar belejött a lábnyomogatásba, minden játékok közt a legveszedelmesebbe. Kastélyai talán lesznek a jövőben, de mi mindenféle tarka macskái lehetnek a múltban. Ki tudja, a szegény Wraditz úr is nem úgy járt-e, mint ahogy a Kozsibrovszky szarvasai, hogy az ausztráliai szigeteken életével egyszerre a szarvait is elhullatta.
A szalonba nyitva, ott várt már rájuk Szlamcsik úr, aki kordiálisan a nyakába ugrott, megölelte, megrázta a Kozsibrovszky kezeit, mintha száz esztendő óta nem látta volna.
– Kriszti Gott, bruder. Kedves, édes barátocskám!
Kozsibrovszky sietett bemutatni a vendégeit.
– Báró Knopp és unokahuga, Poroszországból. Hanck titkárjuk. Őexcellenciája a földmívelésügyi miniszter.
Kölcsönös meghajlások következtek.
Szlamcsik fiskális úr előkelő szívességgel nyújtott kezet a kecses asszonykának, majd megrázta a báró nagy csontos kezét kordiálisan, míg ellenben Haneknak csak a két ujját nyújtotta oda dölyfösen.
– Hallom, birtokvásárlás céljából méltóztatnak itt időzni.
– Egy kis vadászterületet óhajtanék megvenni – szólt édeskésen a báró.
– Nos és? – kérdé hideg közömbösséggel. – Ér valamit a barátom erdeje ebből a szempontból?
– Sőt egyike a legkiválóbbaknak. Sohase láttam ennyi vadat.
– Ne mondja! Ámbár mint a legkitűnőbb gazdát ismerem Kozsibrovszkyt. (Kozsibrovszky tapintatosan eltűnt egy oldalajtón, mintegy az ebédet megsürgetni.) Hiszen éppen ebben settenkedem, erre utazván a birtokomra, de legyen ez, kérem, titok (Szlamcsik úr Wraditznéra nézett mosolyogva), legalább a pecsenyéig, őfelségétől személyesen hoztam számára kitüntetést a mezőgazdaság terén szerzett érdemeiért, meg akarom lepni a fickót, aki régi barátom. Ah, pompás gazda, uram, ez aztán ért a földhöz, úgyhogy az szót fogad neki s majdnem diktandó hozza a terményeket. Nem értem, hogy most el akarja adni ezt a szép birtokot. Nekem erről egy szót se szólott. Én is szívesen megveszem, mivelhogy most nálunk – tette hozzá magyarázólag – a parcellázás, a nagyobb birtokok elaprózása kezdi mint korszerűség a fejét felütni.
– Jaj, jaj – óbégatott Knopp báró színpadias mosolygással. – Csak nem akar nekem excellenciád konkurrenciát csinálni?
– Öné az elsőség – mondá Szlamcsik úr méltósággal. – De, gondolom, hogy itt nincsenek vadak, legfeljebb szarvasok. És végre is, ki eszi a szarvashúst? Egy kis erdei szalonka, egy kis fenyvesmadár szükséges közbe. Varietas delectat. Sőt még a nyulat is megkívánja az ember, ha nincs. Az pedig itt tudtommal nem igen van.
– Mit? Nyúl? Annyi van, kegyelmes uram, hogy behunyt szemmel kell csak elsütni a puskát, s bizonyosan felfordul valahol egy a lövés folytán.
– No, ha annyi nyúl van – nevetett az álminiszter –, akkor hát róka nincs. Mert a róka eszi a nyulat.
– De hisz akkor ide jöhetnének – vélte Wraditzné – a jó koszt végett.
– Bizonyosan nem tudják.
– A jó pecsenyének messze elmegy a híre.
Kozsibrovszky visszajött és a minisztert karonfogva, egy ablakmélyedésbe vonta, ahol halkan beszélgettek. Knopp báró ellenben unokahúgával tette ugyanazt.
– Ninette – mondá –, te segítségemre lehetnél az alkunál. Úgy látom, tetszel neki.
– Honnan tudja a bácsi? – szólt fojtott hangon, elpirulva.
– Hát vak vagyok én, mi?
– Hiszen nem vak, de…
(Azt akarta mondani: de mégse lát a pokróc alá!)
– Egyszer valami okosat is csinálhatnál a szépségeddel, húgocskám. Eddig mindig bolondot csináltál. Kezdd meg vele az alkut és csavard le az árt. Hiszen ti asszonyok tudjátok az ilyet. Egyet kacsintasz, tízezer forint, kettőt kacsintasz, tizenötezer forint szalad lefelé az alapárból… Csinálj pénzt a kacsintásaiddal, Ninette!
Wraditzné felbiggyesztette a duzzadt ajkait.
– Köszönöm szépen – rázta a fejét makrancosan –, kacsintson a bácsi, ha kedve tartja.
– Hiszen kacsintanék én, te csacsi, de az nem ér semmit.
– Nekem pedig nincs szemem hozzá.
– Oh, oh, ártatlan bárány! Hányszor megtetted ingyen. Nekem ne beszélj!
– Ingyen, az más.
– No hát, szamár vagy.
E pillanatban széttárta az inas a szárnyas ajtót és jelentette, hogy tálalva van.
Kozsibrovszky virgoncan ott termett Wraditzné mellett és karját nyújtotta.
– Nézzük meg, mit kotyvasztottak össze az enyéim. Éhes már?
– Inkább csak kíváncsi vagyok.
Átvezette egy smaragdzöld selyem bútorzatú nappali szobán az ebédlőbe, ahol öt személyre volt terítve, oly elegánsan, akárcsak a Maxim éttermében, Párizsban. Még a divatos krizantémum-virágok se hiányzottak. Balról a minisztert, jobbról Wraditznét ültette szomszédjának. A leves már ki volt tálalva és párolgott, s a benne levő szürke gombakarikák kacéran úszkáltak a tetején.
E pillanatban a szomszédban levő benyílóban egyszerre elkezdett mozogni vagy nyolc vonó, s közbe szólt lágyan egy flóta, meg egy klarinét, meg egy cimbalom.
– Mi ez? – riadtak fel egyszerre a berliniek.
– Hát ezek az én házi cigányaim.
Érdekes ruhákba voltak öltözve, melyeket a Mátyás király fekete serege viselt valamikor Kassán egy színielőadáson.
– Az ördögbe, de hisz ön úgy él itt, kedves gróf, mint egy fejedelem.
– Hát csak kell valami szórakozásomnak lenni – mentegetőzött a gróf szerényen. – Se nem iszom, se nem kártyázom, se feleségem nincs. Mit csináljak? Halálra unnám magam, ha egy kis zenét nem hallanék.
– De hiszen a fülemülék elég szépen énekelnek az erdőben, s az ingyen van. Holott e zenekar tömérdek pénzébe kerülhet.
Kozsibrovszky vállat vont, aztán úgy felelt, mint egy apostol.
– Megeszik, amit a föld ád, és még nekem is hagynak valamit. Elég szép az őtőlük.
Erre aztán rendre kezdtek előjönni azok a dolgok, amiket meghagynak neki: egy tál fölséges tengeri rák és osztriga, ahhoz egy kis chably, utána egy tál ürügerinc angolosan és ahhoz egy kis gránátpiros burgundi, azután fiatal liba uborkasalátával, amellé egy kis Heidsieck pezsgő.
A pezsgőnél felállt Szlamcsik, megsimogatta nagy szakállát, ünnepélyesen köhintett és így szólt:
– Tisztelt uraim és bájos szomszédnőm! Egy történetkét akarok elmondani, mielőtt poharainkat kiürítenők. Nem régen fajdra vadásztunk néhányan őfelségével. Elől mentünk a királlyal egy szántóföldön keresztül, midőn valami fényes dolog csillant meg a fölség lábainál a feltúrt rög alól. Fölemeltem, hát a Lipót-rend középkeresztje. Hogy volt, miképp jött ide, legföljebb gyanítani lehet. Egyszer valaki a király vendégei közül nyilván elvesztette. Át akarom nyújtani őfelségének, mire így szól hozzám: Hagyja csak, maradjon önnél. A földé volt, én nem veszem vissza tőle, azaz megint a földet dekorálom fel vele. (Isten uccse szép és királyi gondolat egy agrikultur államban.) A legjobban kezelt, legengedelmesebb földet, illetve annak a gazdáját. Tegyen nekem azonnal előterjesztést. Nos, én a legjobb lelkiismerettel a trimóci birtokot ajánlottam, mint a legjobban termő mintabirtokot országunkban. Mire a király rám parancsolt, hogy személyesen adjam át ezt a magas rendjelet a történetke fölemlítése mellett kitűnő gazdájának, aki nem más, uraim, mint éppen a mi kedves házigazdánk, Kozsibrovszky gróf, kinek egészségére ürítem poharamat.
Ezzel kivette zsebéből az új pántlikával fölékesített keresztet és a gróf nyakába akasztotta, aki egy csöppet se látszott meghatottnak.
– No, már most aztán igazán nem tudom – szólt mosolyogva –, én vagyok-e a Lipót-rend középkeresztese, vagy pedig a trimóci birtok?
– Sapristi! – vágott közbe az álmélkodó Knopp báró élénken, kire nagy hatással volt a jelenet. – Mi lett volna most, ha a földbirtokot egy negyedórával előbb véletlenül megveszem?
– Bizony nem tudom megmondani – felelte a miniszter kenetesen, meglappant tokáját megvakarva. – Ez nagy kérdés.
– Hogyan? Azt gondolja excellenciád, hogy a birtokkal járna a kitüntetés? – hüledezett a báró, és ősz hajszálai megnedvesedtek a feje búbján. Izzadott.
– Ha őfelsége szavait interpretálom, hogy nem veszi vissza a földtől, amit a földön talált, akkor igenis a trimóci földé a rendjel, de miután annak gazdája is említve lett, így kétes a dolog, csakis az igazságügyminiszter dönthetne benne, vagy pedig…
– Vagy pedig?
– Vagy őfelsége, azaz, hogy…
– Halljuk, halljuk a remek fejtegetést – türelmetlenkedett a báró, egy szigorú oldalpillantással Wraditzné felé, ki valami másról kezdett csevegni.
– Azaz, hogy őfelsége már vissza nem vehetné Kozsibrovszky barátomtól, mert amit én egyszer az ő nevében a nyakába akasztottam, az ott marad a nyakán, si fractus illabatur orbis, hogy aztán az új tulajdonosnak is jár-e rendjel, mely bizonyos fejedelmi szeszélynél fogva a földé lett, annak eldőlése így, vagy úgy, megint egy másik fejedelmi szeszélytől függ. De most koccintsunk egyet, uraim.
Kiitták poharaikat, és a lármásabb zene miatt, mely most következett, egy részlet a Bánk bánból, csakis a szomszédok beszélhettek egymással.
– Lássa, mi minden megterem a paszulyon és a borsón kívül is egy szép birtokon – szólt Wraditzné.
– Komolyan tetszik önnek?
– Valóságosan beleszerettem. Sokért nem adnám, ha az enyém lenne.
– Annak igazán örülök – mondá Kozsibrovszky.
– Csak az a kérdés, hogy mi az ára.
– Nevetséges – nevetett Kozsibrovszky. – Ha akarja, az öné lesz.
– De a nagybácsi fösvény egy kicsit.
– Akkor is. Hiszen két mód is van, hogy az öné legyen.
– Ugyan?
– Az egyik, ha a nagybácsi megveszi, és akkor egy napon a magáévá válik, nem igaz?
– Igaz. De hát a másik mód?
– Hajoljon ide közelebb, majd belesúgom a fülébe.
– Valami bolondot ne súgjon.
Kozsibrovszky odavitte a nagy fejét egész közel a szép arcához.
– A másik mód – súgta s izzó leheletétől ide-oda röpködtek a hófehér nyakon a finom hajpihék, melyeket már a fésű nem fogott fel –, ha maga válik az enyémmé, és akkor rögtön megvan a birtok.
Wraditzné riadtan kapta el a fejét s újra vörös lett, mintha Szent Antal tüze égne az arcán.
– Kozsibrovszky, no hallja! Maga szemtelen.
Duzzogva fordította el tőle a tekintetét, s még a székét is féloldalt igazítá, hogy háttal essék Kozsibrovszkynak.
– Haragszik? – faggatta az kérlelőleg.
– Hagyjon békét!
– De hiszen nem tettem semmi rosszat.
– Megsértett.
– Mivel?
– A szavaival.
– Mit mondtam én? A vevő kérdezett, az eladó felelt, őszintén, úgy, ahogy van.
– De a forma – hajtotta a szép asszony. – Hát így szokás az ilyet megmondani, ilyen alkalmakkor, fogpiszkálás közben?
– Ezek megint veszekesznek – fedezte fel az öreg báró.
– Bocsánat, ha megsértettem a forma be nem tartásával – mentegetőzött Kozsibrovszky, ügyet se vetve a báró közbeszólására –, pedig inkább én adhatnám a sértettet. Ön engem a lényegben sértett meg.
– Mivel? szeretném tudni.
– Azzal, hogy kosarat adott.
– Én? – csodálkozék Wraditzné és egy piskótát morzsolt szét idegesen ujjai közt.
– Tehát nem adott kosarat? Akkor jó.
– Még nem.
– De el van szánva?
– Még nem tudom.
– Hát nem kell a birtok?
– Azt nem állítom. De hátha a nagybácsi révén is hozzájutok – és hamiskásan mosolygott, mert hamar megbékülnek az asszonyok.
– Figyelmeztetem, hogy ez a mód hosszadalmasabb – fenyegette meg tréfásan Kozsibrovszky.
– Mindegy. A második mód csak azután következhetik.
– Akkor én az elsőt azonnal eltörlöm.
Wraditzné vállat vont.
– Ha van bátorsága a nagybácsinak szemébe mondani, hogy csak tréfából utaztatta ide Berlinből.
– Önért mindenre képes vagyok.
– Szeretném kipróbálni.
– Parancsoljon velem.
– Hát legelőször is – mondta halkan, fojtott hangon – legyen ön béketűréssel három napig. Gondolom, ennyi gondolkozási időt szokás kérni a regényekben, aztán csak adja el a birtokot a bácsinak.
– Minek az a három nap?
– Hát az egyik, hogy gondolkozzam a dolog felől, a másik nap, hogy elhatározzam magam, a harmadik, hogy a bácsit előkészítsem.
– Lehet-e reményem?
– Semmit se mondhatok most. Látja, hogy ide hallgatnak.
– De legalább egy jelt, egy jelt – lihegte Kozsibrovszky szinte ittasan.
Éppen az ebéd végén voltak; a csemegénél Wraditzné kivett a tányérból egy óriási ananászepret, meghömpölygette a porcukorban, aztán odanyújtotta Kozsibrovszkynak.
– Harapja el a felét.
Ham, Kozsibrovszky elharapta a felét a füstös, fekete fogaival.
Wraditzné odanyúlt a másik feléért, szemei bágyadtan hunyódtak le, mire szép piros ajkai között eltűnt a szamóca másik fele. S ezzel meg volt a kötés pecsételve. Ilyen mindenféle bolond dolgokból telik az ki az előkelő emberek közt.
Asztalbontás után, átmenőben a szalonba, Knopp báró karon fogta a házigazdát.
– Nos hát, mi az ára a kis birtoknak, kedves grófom?
– Van alku, vagy nincs alku? – kérdezte Kozsibrovszky.
– Csak mondja mindjárt az utolsó árat. Gavallér emberek közt nincs helye a sok locsogásnak.
– Kétszázezer forint – mondá Kozsibrovszky.
– Száznyolcvanra gondoltam – felelte Knopp.
– Egy garast se engedek, sőt ha még egy szót szól a báró, fölemelem az árát.
– Top! – mondá a báró élénken és a Kozsibrovszky markába csapott. – Megvannak-e a telekkönyvek?
Persze, hogy megvoltak a telekkönyvek, sőt ebéd utánra oda volt rendelve egy ügyvéd is Homonnáról, aki mindent rendbe hozott, leltárt készített, mialatt az uraságok az udvarra összehítt cselédek csárdás-táncában gyönyörködtek. Wraditzné egy folyosóra kivitt bíbor karosszékből nézte, mint egy királyné a trónból, a vidám népmulatságot, hogy rakják, hogy aprózzák, miképp ereszti el a legény a táncosnéját, elfonódik tőle, illegeti, billegeti magát előtte, se eltűnni nem tud, se megfogni nem hagyja magát, hanem csak rezeg, bújik, kitér, ugrál vele szemben, mint egy árnyék, míg egyszer csak egy iramodással hopp, átkapja a derekát s most már gyöngéden simul a táncosához, rárántja a frisset, megforgatja, zizeg, ropog a sok kurta szoknya, mint egy folyton növekvő varázsharang s hűs szelet támaszt köröskörül.
Amint éppen ebben gyönyörködnék, egyszer csak ott terem előtte egy csinos legény sarkantyús csizmában, pitykés kék mellénnyel, árvalányhajas kalappal, s meghajlik előtte, hogy a táncra kéri.
Fölijed, ránéz, hát a gonosz csont – Kozsibrovszky. No, már ez olyan jó tréfa, hogy nem szabad elrontani.
Wraditzné beugrott s úgy eltanulta egy félóra alatt, hogy szinte kifogástalanul csinálta. Mikor a gróf visszavezette a helyére, csupa hév volt, csupa olvadás.
– Ez igazán kedves volt öntől, Kozsibrovszky.
– Micsoda fölséges magyar asszonyka lesz magából.
– Én is reménylem. Három nap múlva írok önnek Bécsből, ahol két hetet töltünk rokonaink körében.
– S akkor én aztán fölmenjek?
– Természetesen. Mégpedig mindjárt. Hanem valamit én is kérek, Kozsibrovszky.
– Parancsoljon.
– Csináltasson nekem egy ilyen népies ruhát, ehhez a tánchoz.
Kozsibrovszky édesdeden, önelégülten nevetett, hiszen ez a kérés fölért a legédesebb ígérettel.
– Maga a legtökéletesebb asszony a világon – jegyzé meg csöndesen. – Még nincs is férjnél és már toalett-gondokat akaszt a férje nyakába.
Báró Knoppék az esti vonattal elutaztak, egy csekket hagyván Kozsibrovszkynál a birtok ára fejében, melyet egy hónap múlva lesz köteles átadni a báró ide küldendő tiszttartójának. Mint afféle alapos német ember, mindenfélét vitt magával a birtokról, egy marék füvet, egy skatulya földet (vegyelemzés céljából), egy palack vizet az erdei csevicés forrásból és a talált agancsokat is berakatta a ládájába.
Boldog volt, hogy ilyen dús vadászterületet szerezhetett. Ezer meg ezer tervet csinált a vasúton. Hogy fognak csodálkozni berlini ismerősei. Milyen legendák fognak szárnyalni Berlinben a báró Knopp vadászatairól. Tűkön ült. Sóhajtozott, hogy az ősz még milyen messze van. Szerette volna, ha már most vadászhatnának. Szóval, nem bírt betelni a birtokával. Mindenféle mellékötletei támadtak. Hogy egy festőt küld ki, aki az erdő szebb helyeit lefesse. A következő pillanatban a nyulakra gondolt. Hátha szétszaladnak őszig? Nem jó volna-e bekeríteni az egész erdőt? Mit gondolsz, kis Ninettkém? De szórakozott vagy ma, mi bajod? Hát maga, Hanck, milyen véleményen van?
Hanck azon a véleményen van, hogy az erdőt semmi esetre se kell bekeríteni, mert ha a nyulak kimennek belőle őszig, ahelyett visszajönnek bele a szarvasok. De nem is mennek ki a nyulak. Hát mért mennének? Hiszen szeretik azok a szülőföldjüket. A szarvasok azonban tényleg nem voltak most ott, legalább nem sokan; azok pedig be nem jöhetnének, ha a báró úr bekeríttetné az erdőt.
No, ezt kénytelen volt belátni a báró és megint más irányba ereszté tervcsináló talentumát; a meghívandó vendégek lajstromát készíté el, ezek közé bevette Kozsibrovszkyt is, aki roppant derék ember. Hát neked hogy tetszett, Ninette?
– Még nem vagyok vele tisztában.
– Nagyon szeretetreméltó pedig.
– Majd beszélünk még felőle.
– Félek, becsaptam őt. Némely ember nem tudja, mije van.
– Honnan gondolod?
– Láttam egyszer Drezdában egy szép leányt, akinek olyan aranyszőke haja volt, hogy a sarkáig ért, megért egy uradalmat, s öt forintért adta el egy zsidónak.
– Nagyon szegény lehetett.
– Hát igen. Az a bizonyos sablon-alak volt, aki orvosságot vesz az öreg anyjának az öt forinton.
Knopp bárónak Bécsben lakott a sógora, bizonyos lovag Korenszki, azonfelül egy másik unokahúga férjnél volt bizonyos Bleda bárónál; ezeknek a meglátogatása képezte a bécsi programjukat, azonfelül kirándulások ide, oda, Schönbrunnba, a Semmeringre, Kaltenleutgebenbe, Badenbe és egyebüvé.
Bleda báró felette érdeklődött a vett birtok iránt, maga is nagybirtokos Csehországban. Az öreg úr megmutogatta dicsekedve a földet, sehogy se tetszett neki, vöröses agyag, nem kóser föld ez, aztán az agancsokkal hozakodott elő, ezeket Korenszki lovag nézegette figyelmesen s egyszerre felkiáltott, mint akit a kígyó csípett meg:
– No, szépen vagyunk.
– Mi bajod?
– Ezt a szegény szarvast sajnálom, kedves sógor.
– Hogy-hogy? – csodálkozott Knopp.
– Képzeld, mi történt vele, a szarvaival együtt a homlokcsontját is elvesztette az erdődben.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdé a trimóci új földesúr elhalaványodva.
– Azt, hogy ez a szarv megfordult már valamikor az esztergályos kezében, volt már ez azelőtt talán ruhafogas is. A báró hüledezett, toporzékolt mérgében, a halántékához kapkodott, kezdte megérteni a szomorú valóságot, s amint gyanúját megindíták, magától gurult az tovább és tovább, míg apránkint kitalálta a többi becsapásokat, sőt még újakat képzelt hozzájuk, mert már a végén a csevicét se hitte el; hátha az is csak úgy oda volt hozatva.
Hanem hát mit tehetett dühében? Lovag Korenszki azt a tanácsot adta neki:
– Ha a magunkfajta gentleman valami ostobaságot csinál, hát nevet egyet és aztán hallgat róla.
Báró Knopp tehát mélyen hallgatott, mert két rosszból, hogy az ember túlfizessen valamit és nevetségessé is váljék, okos ember inkább választja az egyik rosszat, mint mind a kettőt.
Kozsibrovszky ellenben nem élvezhette pénzét, mert ez egyszer gombostűn ragadt az öreg lepke. A Wraditzné gyűjteményébe került – komolyan beleszeretett.
Alighogy elment a szép asszony, üresnek látszott nélküle az egész világ, és egy diák türelmetlenségével várta, hogy az három nap múlva hívni fogja. Tervelt, ábrándozott, leveleket írt. Még vőfélyről is gondoskodott, értesítvén szerencséjéről Krakkóban levő barátját, Traveczky Pált. »Körülbelül három milliója van a menyasszonyomnak és két édes nézésű szeme, hogy tíz millióért se adnám, – komolyan szerelmes vagyok, édes Pál. Az egykori Kozsibrovszky, a korhely, csínytevő jó fiú nincs többé. Fuit. Ez volt az utolsó stiklim. Ezentúl komoly ember leszek, magamhoz váltom ősi birtokomat, Sztrokovicskát, s a mézesheteket őseim ottani várában töltöm, amikor még a tyúkok is pezsgőt fognak inni a vályuból két hétig.«
A sztrokovicskai tyúkoknak ez a kilátásba vett jóléte azonban meglehetős egyoldalú programon nyugodott, melyet teljesen megdöntött a szövetkezett rokonság magatartása.
Wraditzné ugyanis közölte a tisztességes szándékot a nagybácsival és a rokonsággal.
Mire a nagybácsi és a rokonság viszonzásul közölte Wraditznéval, hogy Kozsibrovszky nem tisztességes ember.
Ezzel ugyan csak a szitába öntöttek vizet, mert Wraditzné makacs asszonyka volt, mégis írt levelet Kozsibrovszkynak harmadnapra, de azt elfogták. Kozsibrovszky tehát nem kapott levelet Trimócra.
Kétségbeesetten sürgönyzött az asszonynak Bécsbe, a rokonok címére, fűhöz-fához, Korenszkihez, Bledához; de a Kozsibrovszky sürgönyeit is elfogták s – Wraditzné se kapott a kezéhez semmit.
Várt-várt Kozsibrovszky, de mikor látta, hogy hiába vár, felutazott Bécsbe, hogy majd rendbe hozza a dolgokat, de a szövetkezett rokonok értesültek erről s a nagybácsit idő előtt hazautaztatták Berlinbe.
Kozsibrovszky beváltotta a csekket a Länder-banknál és utánuk ment Berlinbe, mert érezte, hogy ha találkozhatik Wraditznéval és beszélhet, nyert játéka van, de éppen ez a találkozás nem sikerült hamar. Pedig éppen a hamaron van a súly a fiatal, vérmes asszonykáknál.
Mire sikerült végre találkozniok ősszel egy társaságban, Kózel berlini bankár egy családias estélyén, hová Kozsibrovszky, tudván, hogy flamméja ott lesz, meghívót eszközölt ki, már akkor a szép özvegyasszonynak egy tengerészhadnagy udvarolt élet-halálra.
Mégis összerezzent s halotthalvány lett, mikor Kozsibrovszky a terembe lépve, ahhoz a csoporthoz közeledett, ahol ő ült egy csomó hölgy és férfi közt, kik egyikét játszották a bizalmas házi estélyeken szokásos berlini társasjátékoknak.
A tengerészhadnagy éppen ott ült Wraditzné mellett és egy pávatoll-legyezővel hűs szellőt hajtogatott az arcára, röpködtette az aranyszínű hajszálait.
– Kozsibrovszky gróf – mutogatta be a nyájas háziasszony a jöttet.
Kozsibrovszky némán hajolt meg az idegenek előtt, ellenben Wraditznénak ismerősen nyújtott kezet.
Wraditzné habozott. De csak egy percig. Kozsibrovszky észrevette, hogy a kis kezecske reszket, lüktet, mint egy megijedt madárnak a szíve.
– Ah, önök ismerik egymást – mondá a háziasszony, csakhogy éppen szóljon valamit. – Tartson velünk, kedves gróf.
– Mit játszanak? – kérdé Kozsibrovszky derülten, inkább Wraditznétól várva a választ.
Az nem állhatta a tekintetét, lesütötte a szemeit.
– A »három gödölyét« – felelte.
– Hogy megy az?
– Zálogot kell benne adni.
– Hát jó – felelte szokott keresetlenségével. – Ami a zálogtárgyakat illeti, azzal el vagyok látva. (Megcsörgette az óraláncán fityegő zsuzsukat.) A többit majd megtanulom.
S ezzel leült Wraditzné mellé a másik oldalon, ahol még nem ült hadnagy.
Wraditzné kellemetlenül érezte magát a két tűz között, zavarban volt, ügyetlenül felelgetett a »három gödölyében« szükséges kérdésekre, minélfogva egyre-másra szedték tőle a zálogokat. »Jaj, sohasem mászom ki az adósságból.« Már a gyűrűit mind szétadta, mind a két karperece ott volt a végrehajtónál (egy pirospozsgás kövér úrnak a cilinderkalapjában), végre a fülbevalóit is ki kellett kapcsolni a füléből.
A társaságban nagy feltűnést keltett, hogy éppen a legszellemesebb, legnyelvesebb menyecskére jár rá a rúd, ennek valami okának kell lenni, minélfogva valóságosan ráutaztak.
A következő hibánál aztán a zsebeiben keresgélt, de biz azok üresek voltak.
– Mindenemet elvesztettem – szólt nevetve.
Kozsibrovszky lecsatolt a zsuzsui közül egy ezüstbe foglalt medve-fogat és átnyújtotta neki udvariasan.
– Ezzel kisegítem, kölcsön.
– Ah! Mi ez? De csúnya!
– Egy medve-fog.
– Köszönöm, de minek fárasztja magát? – szólt kimérten, szinte bágyadtan.
Kozsibrovszky felhasználta ezt a gyanútlan pillanatot s így szólt halkan:
– Nem adhatna nekem egy percnyi kihallgatást?
– Az lehetetlen – felelte. – Itt mindenki vigyáz rám. Mit akar tőlem?
– Magyarázatot.
Egy percig gondolkozott, szeme révetegül meredt az átellenes falon János fővételét ábrázoló képre, aztán így szólt határozottan, sötéten:
– Megkapja.
– Hol?
– A fognál – felelte.
Kozsibrovszky nem értette a dolgot, de a párbeszédet nem lehetett tovább folytatni. Most megint Wraditzné került vallatás alá, nyugodtan kellett hát várni, amíg újra folytathatja a beszélgetést.
De minthogy a vacsora idejét közelre jelezte a háziasszony és sok volt a zálog, végét kellett szakítani az egzekúciónak (mert azért német a német, hogy még mulatságból is egzekúciót játszik), és a zálogok kiváltása következett.
A zálog fejében valamit nyújtani kell a megegzekváltnak, vagy egy kis szavalatot, vagy szoborállást vagy egy rágalmat mondani, vagy gorombaságot, ahogy ez már szokás az ilyen ártatlan, bohó játékoknál. Sokat lehet ezeken nevetni, – s aki jót nevetett, az jól mulatott. Jól és olcsón. A németek szeretik összeegyeztetni ezt a kettőt.
Wraditzné meglehetősen sok oldalról mutathatta be a talentumát, énekelt, szavalt, szobrot állt, mire rendre visszakerültek az ékszerei. Egyszer aztán a fogat mutatta fel a bíró.
– Kié ez a fog?
– Egy medvéé – felelte Wraditzné. (Élénk derültség.)
– Hol az a medve? Hadd jöjjön ide – nevetett a bíró is.
Mire meghajtotta magát a világ legbájosabb mackója, a szép Wraditzné.
– Hát mit akar adni ezért a zálogért?
– Mondok érte egy történetet.
– Halljuk! Halljuk!
Kozsibrovszky előrehajolt, hogy egy szót se veszítsen el belőle. Tudta már, hogy az neki szól, szíve hangosan vert.
– Kleopátra királynőnek – kezdé Wraditzné az ő csengő, édes hangján – vendége volt egyszer Antonius. Nagy ünnepélyeket rendezett tiszteletére. Többi közt halászat is volt a tengeren. Kleopátra és Antonius halásztak horoggal, az udvaroncoknak nem volt szabad, ők csak lesték az uraikat és jósolgatták, hogy az istenek melyiknek kedveznek jobban. Nos hát, az istenek csakis Antoniust respektálták. Antonius alighogy leereszté horgát, legott egy-egy gyönyörű halat rántott fel. Kleopátra pedig órákig ülhetett, míg egy hitvány asinelli akadt fenn rajta. A gőgös Antonius mint valami természetfölötti lény hivalkodott ebben is, garmadára rakva a fogott halakat, míg Kleopátra az ajkait harapdálta bosszúságában.
– Szép ajka volt? – kérdezte a vörösképű oktondi, akinek a cilinderében voltak a zálogok.
– Azt nem tudom – felelte Wraditzné –, de azt tudom, hogy Kleopátra átlátott a szitán, mert az asszonynak is van esze azért, hogy hosszú a haja.
– Halljuk! Halljuk!
– Másnap megint halászatot tűzött ki Kleopátra, hogy még tovább versengjen Antoniusszal. Antonius fölényesen mosolygott: »Hasztalan töröd magad, szép királyné, az istenek az enyéim« – s ezzel önérzetesen leereszté a horgát. Alig egy percig tartá bent, már érezte, hogy a hal megfogta, s egy fönséges mozdulattal emelte ki. »Íme nézd, Kleopátra, szép királynő.« Kleopátra és a dicsőítő udvaroncok odanéztek és képzeljék, mi volt a horgon…
– Ugyan mi? – kérdék lélegzetfojtva a körülállók.
– Hát egy hering – folytatá Wraditzné.
– Ohó! Hát hogy lehetett az?
– Úgy, hogy Antonius előttevaló nap búvárokat küldött a tengerbe, akik előre fogott halakat akasszanak a horgára, másnap pedig visszatréfálta Kleopátra, megvesztegetvén egyet a búvárok közül, hogy heringet szúrjon rá a kampóra.
– Érdekes, pompás! – tapsoltak Wraditznénak a vendégek.
– És tanulságos – fejezte be a szép asszony –, mert Antonius nevetségessé vált és szélhámosnak mutatta magát, miáltal érdemetlenné lett Kleopátra tiszteletére és kezére.
– Nagyon kedves volt – szólt udvariasan a zálogbíró és átnyújtotta Wraditznénak a medvefogat, ki azt viszont Kozsibrovszkynak adta oda.
– Köszönöm a kölcsönt, kedves gróf.
– A kölcsönt én kaptam vissza – felelte Kozsibrovszky szomorúan –, és csak egyet szeretnék még tudni.
Wraditzné kérdőleg tekintett rá.
– Szerette-e még akkor Kleopátra Antoniust, mikor ebben a keserű leckében részesíté?
Éppen ebben a pillanatban lépett oda a háziúr, karját nyújtván Wraditznénak, hogy az asztalhoz vezesse.
Az asszonyka visszafordult Kozsibrovszky felé, bágyadtan mosolygott és rejtélyesen, hamiskásan vont vállat:
– Meglehet.
