KÍSÉRTET LUBLÓN • 1892–1893 (5. kötet)

Teljes szövegű keresés

KÍSÉRTET LUBLÓN •
1892–1893
(5. kötet)
»Jön a Kaszperek!«
Ez a rémkiáltás zúdul a hancura közé (vagy az anyjuk, vagy a pesztonka hangja), mire a gyermekeim ijedten rebbennek szét, ki az ágy alá, ki az almáriom mögé. Jaj a Kaszperek, a Kaszperek!
A virgonc porontyok egyszerre megszelídülnek; csönd lesz, de milyen csönd, szinte hallik a szívecskéik dobogása.
Szemeiket behunyják, de azért mégis látják a jöttét. A falak foszlanak, válnak, mint a köd, s messze előcsillan Kaszperek, száguldó fehér paripán, veres ruhában.
Az olvasó, fogadni mernék, azt hiszi most, hogy tán Kaszperek, a nevelő úr jön. Úgy ám, de a nevelők nem járnak mostanság fehér lovon és veres ruhában. Épp ezen indoknál fogva nem lehet kéményseprő sem, mert attól félnek ugyan a gyerekek, de szintén nem jár fehér lovon; sőt nem is huszár Kaszperek, mert az ugyan lovon jár, de nem félnek tőle a gyerekek, – még kevésbé valami vásott gyerek, aki birkózásban őket földhöz vágja, vagy a játékaikat elszedi, mert már annak több mint kétszáz esztendeje, hogy a Kaszperek gyerek volt.
De mindegy, azért Kaszperek mégis eljöhet, minden percben itt toppanhat. Huh, csattog is valami ott künn a levegőben… Talán a lovának a patkói.
Hihetetlen bár a történet, de feleljen érte Bél Mátyás* uram és a »Liber Actorum«,** melyet Vilsinszky Ferenc nótárius mester hagyott ránk ékes lengyel nyelvezetben. Ha őkegyelmeik bolondot írtak a könyveikbe, miért legyen az nekem hibám?
* Bél Mátyás 1723-ban megjelent Prodromusában van a Kaszperek-legenda egy variációja megírva.
** Vilsinszky Ferenc városi nótárius 1718-ban jegyezte fel a Kaszperekről szóló csodatörténetet, a hivatalos jegyzőkönyveket és kihallgatásokat is hozzá csatolva. A zagyva lengyel nyelven írott quart kódexet a lublói levéltárban őrzik.
De ezeken kívül még sok más forrás is megerősíti, hogy Kaszperek Mihály kétszáz év előtt mi mindent művelt életében és holta után. Valószínűleg vígan élt, mert borokkal kereskedett, a gégéje sohase lehetett száraz, valamint a zsebe sem volt üres. S azonfelül olyan szép felesége volt, hogy magát a lublói sztarosztát is a hideg lelte utána.
Úgy bizony, a sztaroszta, a nagyságos Lubomirszky Tivadar kormányzott a város fölött, mert a jó Lubló még mindig lengyel szón volt, ahogy azt századok előtt megboldogult Zsigmond király elzálogosította.
A hegyen fekvő város, melyet »Lőcse leányának« neveznek, mert hasonlít ahhoz, elevenebb, pezsgőbb volt idegenben, mint ma, mikor ismét visszakerült az édes anyai szárnyak alá.
A várban székelő sztaroszták sok gondot fordítottak intézményeire, kereskedelmére s Lubló mind nagyobb virágzásnak indult. A négyszögű piacot gyönyörű lábas házak díszíték, melyeknek nyílt csarnokaiban a kereskedők portékái voltak kirakva. Főleg aranyművesek, gyolcsosok, gombkötők és borkereskedők voltak nagy számban.
Kaszpereknek már az apja is borkereskedő volt. Tokaji borokat szállított egy varsói borkereskedőnek, névszerint Csernyiczky Jaroszlavnak, kinek összeköttetései voltak egész Szentpétervárig vagy még azon túl is.
Különös dolgokat beszéltek már az öreg Kaszperek üzletéről is. (Azaz, hogy még akkor nem volt öreg.) Örökösen útban volt Tokaj, Lubló és Varsó között; Varsóba tutajokon járt a Poprád vizén, Tokajba gyalog. S itt a Hegyalján vette eleinte a finom borokat két aranyon és eladta a varsói kereskedőnek öt aranyon. Később vette a tokaji borokat a Hegyalján három aranyon és eladta a varsói kereskedőnek két aranyon. Csernyiczky ennélfogva gazdagodott, Kaszperek pedig szegényedett.
Hogy mi vitte erre a bolond dologra Kaszpereket, az akkor élő borkereskedők váltig törték rajta a fejüket, de nem is csodálom, – pedig hiába törték, mert azt csak egy regényíró találhatja ki, – miután Bél Mátyás semmi egyéb felvilágosítást nem hagy, hacsak azt nem: hogy igen keveset tartózkodott otthon Lublón, pedig háza volt ott és a felesége is benne lakott a gyermekeivel, míg ellenben Varsóban nagyon szeretett lenni, – ahol pedig csak Csernyiczky Jaroszlavnak volt háza és a Csernyiczky felesége lakott benne.
Úgy, úgy, sokat beszéltek a gonosz nyelvek: hogy Csernyiczky kitiltotta volna egyszer a házából – ki tudja, mit tapasztalt? – de hogy aztán később mégse bírt ellentállni az olcsó borliferánsnak. De mindegy. Ami volt, régen volt. Juventus ventus. Kaszperek lassankint megöregedett s valószínűleg Csernyiczkyné is, mire a bor árát fölemelte; – végre egy napon meghalt Kaszperek és meghalt Csernyiczky is, – végezzék egymással dolgukat a másvilágon.
De azért az összeköttetés nem szakadt meg a két borkereskedő-família közt, folytatták tovább a firmát. Csernyiczkynek egy fia maradt, Csernyiczky Mihály, és a Kaszperek-fiúk közül is Mihály vette át a borüzletet.
Gyakran járt Kaszperek Mihály Varsóba még az öregek életében s onnan hozta a szép asszonyt is, Jablonszka Máriát, egy odavaló borbélymesternek a hajadon leányzóját, – aki egyébiránt a Csernyiczky-gyerekbe volt szerelmes, s az el is vette volna, ha a vén Csernyiczky nagy gőgje engedi.
– Grófkisasszonyt kell elvenned, vagy legalább nemes leányt. Aranytyúkot, nem pedig egy közönséges polgári libát.
Csernyiczky Mihály bosszúsan mondá:
– Az aranytyúk sem nekem nem kell, sem én nem kellek neki.
– Semmit se félj, fiam! Van nekem egy bűvös kis hordóm, – felelt az öreg Jaroszláv – mikor az megmozdul és azt mondja, hogy cip, cip, azok a címeres kis csirkék mind feléd szaladnak.
Csernyiczky Mihály elpanaszolta a szíve baját egy ízben a fiatal Kaszpereknek, mire az nyomban kíváncsi lett a Máriát meglátni. Gyönyörű leány volt; magas, karcsú, vállas, hosszú, rőtbe játszó szőke hajjal, nagy, nedves, beszédes, kék szemekkel. Megtetszett, de hogyisne tetszett volna meg a fiatal Kaszpereknek, s elcsípte a Csernyiczky-gyerek orra elől. Megbabonázta-e Máriát, vagy mit csinált vele, hogy az olyan egyszerre hozzá pártolt? Volt is aztán Lublón olyan lakodalom, hogy még a sztaroszta is becsípett rajta.
Búsult-e, nem búsult-e a fiatal Csernyiczky, ki tudja; Kaszperek előtt nem mutatta, sem apja életében, sem azután. De hogy a szíve nem repedt meg, az bizonyos, mert a rákövetkező másik farsangon odaajándékozta azt egy litván leánynak. Legalább ezt a hírt hozták Kaszpereknek Lublóra átutazó kereskedők.
S igaz is volt, mert mikor a tavaszon újra borokat szállított Kaszperek Varsóba, a vele ment Fajor János és Kelemen István pincemesterek tanúvallomásaiból olvashatni, már az új asszony fogadta a tornácnál, mégpedig – mint Fajor János hit alatt erősíti – e szavakkal, amikre kár volt annak idején több súlyt nem fektetni:
– Hamar megjöttél, édes férjem!
– Kár, hogy nem vagyok az – felelte mosolyogva Mihály a tanúk szerint. – Én csak a liferánsa vagyok a férjeurának, a lublói Kaszperek. Elhoztam kegyelmeteknek a megrendelt borokat.
Esthomálynál történt-e, vagy rövidlátó volt-e a menyecske, nem találunk semmi magyarázatot rá, hogy szinte a nyakába akart ugrani. (Hm – jegyzé meg az öreg Kelemen István, hamiskás nyelvcsettentéssel, – a megboldogult Csernyiczkyné is éppen így tett a megboldogult gazdámmal.)
De ez talán nem is tartozik ide; azért mondom »talán«, mert nem lehetetlen az sem, hogy a csodálatos mesében ez az a kacsaláb, amelyen az egész forog.
Az eleven, pici litván asszonyka zavarodottan mosolygott:
– Isten hozta nálunk, Kaszperek Mihály uram. De bizony a szegény uram nincs itthon, általment Krakkóba a beteg öreganyjához, ám azért meghagyta, ha elhoznák a borokat, rakják le a pincébe, az üres hordókat pedig szokás szerint vigyék vissza kegyelmetek.
S fürgén, mint az orsó, befordult, hogy elhozza nekik a pincekulcsot, egy litván dalt dúdolgatva útközben:
»Boldog az, akinek semmije sincs,
Pehely helyett békével van az alvó vánkosa rakva.
Dunyhája enyhe fuvallat,
A lepedője ködből van szőve,
A tolvaj semmit sem lophat el tőle.«
Átadta a kulcsot, Kaszperekék pedig lerakták a hordókat annak rendje és módja szerint a pincébe, mely a világ legjobb boraival volt megtöltve. A hatalmas száz-akós hordók, mindenik egy-egy apostol faragott arcképével, vagy valamely bibliai jelenettel (meg lehetett volna itt az egész keresztény vallást tanulni, a mulatva való oktatás rendszere szerint) úgy állottak sorban, mint egy nagy zigzugos város utcáin a házak és gyönyörűen beosztva az illető szent férfiak rangja és érdeme szerint. A Júdás hordóban csiger volt (nem érdemel egyebet az áruló). Szent Pál szegzárdi vörössel vala megtöltve – talán jutalmul, hogy az oláhokat otthagyta. – A szelíd János apostol gyomrában egri bikavér forrt, a Szent Antaléban gránát villogású burgund. (Ebből ered, úgy látszik, a Szent Antal tüze.) Két egész utcasor a Rajna kincseivel büszkélkedett, egy mellék-alagútban a spanyol borok állottak, míg messze a pince legvégében csapóajtón kellett lemenni egy fiókpincébe, melynek fekete falairól szürke pókhálók lógtak. Ott csupa kis hordók voltak, mégpedig befalazva, hogy valamiképp lábat ne kapjanak. Ez a tokaji aszúk birodalma. Itt minden hordóhoz tradíciók fűződtek. Ebből mulattak a Báthory István installációján. Amabból szokott rendelni a török szultán a kedvenc odaliszkjai számára. Az meg ott olyan régi, hogy talán Zsigmond király is abból itta meg az áldomást, mikor Lublót zálogba adta…
Szó ami szó, ez a földalatti világ nagyon megszépíti azt a másikat a föld felett…
De hátha még azt a hordót találhatnák meg, amelyről az öreg Csernyiczky azt mondta a fiának:
»Van nekem egy bűvös kis hordóm, mikor az megmozdul és azt mondja, hogy cip, cip, azok a címeres kis csirkék mind feléd szaladnak.«
Megtalálták-e, legfeljebb sejteni lehet, de hogy Csernyiczky Mihály, mikor Krakkóból visszakerült, nem találta meg többé a bűvös hordót, arra sok jel mutat. Egy csomó e jelekből a litván asszonyka hátára is jutott. (De nem is vett ám kivágott ruhát vagy három hétig.)
Lihegve, izgatottan kereste a hordót Csernyiczky:
– Hej, asszony, asszony, hol a hordó?
– Miféle hordó?
– Az volt ráírva: »Körmöci termés«.
– No bizony, nem érdemes érte olyan lármát csapni. Ha még legalább tokaji termés lett volna.
Csernyiczky a haját tépdelte, eszeveszetten futkározott a pincében.
– Jaj, hallgass, hallgass! Színültig tele volt körmöci arannyal.
Most már elsápadt az asszony is és együtt keresték, kikutatván érte minden zeget-zugot, de bizony a cip-cip hordó oda van, elveszett.
Tudom, lesz rám neheztelés az országban, hogy az én beszélyeimben korbáccsal verik a férfiak az asszonyaikat, de mégis kénytelen vagyok elmondani, hogy Csernyiczky az asszony megverésével könnyített magán; elismerem azonban, hogy vétek volt azokat a hófehér patyolat vállakat felszántani kék barázdákra.
– Az isten verjen meg, te vigyorgó béka, a gondatlanságodért. Hát nem tudtad szemmel tartani Kaszpereket? Hát nem láttad az arcán, hogy gazember! Vagy tán megtetszett a buja szemeidnek? Mert ismerem hitvány fajtátokat. Még meg is vacsoráltattad? Még talán azt is megsúgtad neki, merre van a hálókamrád! Nesze neked, gyalázatos!
Piff-paff! csattogott a korbács. Hanem iszen nem volt az valami kegyetlen bikacsek. Olyan korbácsot én is szeretnék magamnak. Mert a Katharina lebomlott, bokáig érő varkocsa volt; azzal ütötte-verte a kárvallott ember s tajtékozott, toporzékolt kétségbeesésében.
– Elvitte a zsivány az üres hordók közt. Talán te magad adtad oda neki. No, már most fel is út, alá is út, nekem ugyan haza ne kerülj, csak azon a hordón ülve. Szerezd vissza vagy a törvénnyel, vagy a pofáddal!
Katharina egy prókátort vett maga mellé s ahol lehetett, váltott lovakon, sehol meg nem állva sietett Lublóra Kaszperek után.
Ott első dolga volt beállítani a sztarosztához, a Lubomirszky Tivadarhoz; az éppen aranyakat olvasott az asztalon, szép ménesekbe rakva a sárga csikókat, mindenikbe ötven darabot. A sztaroszta nyilván csak ötvenig tudott olvasni.
– No, mi a baja, szép asszony?
– Jaj nagyságos uram, nagy az én panaszom! Kaszperek Mihály lublói polgár ellopott a férjem pincéjéből egy hordó aranyat.
– Ejnye a gazember, – kiáltott fel önkénytelenül a sztaroszta – hát azért fizette az most ki az én hétszáz aranyamat.
De csakhamar észrevette a sztaroszta, hogy bolondot mondott.
– No no, csak úgy tréfálok, szép asszony, mert Kaszperek Mihály becsületes ember, nekem magamnak is jó barátom. Jónevű borkereskedő itt, vannak ugyan adósságai, de becsülettel fizeti. – Nekem mindig megfizetett. Azért nagyon meg kell rágni az ilyen vádat. Ki látta?
– A jó isten látta – sóhajtott az asszony.
– Jó, jó, – mondá a sztaroszta – csakhogy az nem alkalmatos tanúnak.
Hanem addig-addig erősködött Katharina és ügyvédje, hogy mégis össze kellett híni az ítélőszéket a kúriára: Zavadszky János uramat, a főbírót, Hertely József és Pawlovszky Kristóf esküdteket, akik a fennforgó ügyben igazságot tegyenek a varsói asszonyszemélynek.
Maga a sztaroszta elnökölt a tanácsban – de ő maga nem szavazott.
– Én csak felakasztatom a Kaszperek barátomat, ha kegyelmetek elítélik – mondotta vaskos humorral. – De ami a szavazást illeti, nem tehetem azon gyöngéd viszonynál fogva, melyben vagyunk, hiszen értik kigyelmetek.
Annyira értették, hogy már eddig is hunyorgattak egymásra pajzánul a komoly, mogorva tanácsurak, mintha mondanák: »Nem is lenne rossz felakasztani, hehehe, a menyecske özvegyen maradna.«
Kaszperek ártatlan arccal jelent meg a bírák előtt; nagy brontes ember volt, deli termettel, csinos, piros arccal, csak a fekete szemeiben volt valami különös démoni. Olyan kellemes, imponáló volt a külseje, beillett volna akár szepesi grófnak is – nem hogy egyszerű borkereskedőnek.
Mikor Katharina elmondta a vádat, elmosolyodott:
– De hisz ez nevetséges!
S mikor ez tovább folytatta, megütközéssel jegyzé meg:
– Kegyelmed álmodik, ifjasszonyka. Én csupa üres hordókat hoztam haza, bár csak valami jó szellem megtöltötte volna valamelyiket útközben. De éppen tegnap mostuk ki az összes hordókat, nem volt azokban egyéb, mint borseprő.
Az esküdtek, szokás szerint, mindenféle keresztkérdések alá vették Katharinát.
– Látta-e valamikor a hordócskát és mekkora volt?
– Nem láttam sohasem. Csak az uram mondta. Én csak akkor értesültem róla, mikor már ellopták, mikor az uram elkergetett, hogy a hordó nélkül vissza ne térjek többé. Mert én voltam az oka, én eresztettem be a pincébe Kaszperekéket.
A sztaroszta fejcsóválva simogatta a deresedő szakállát:
– Furfangos fickó lehet a kegyelmed ura. De amellett üzenem neki, hogy nagy szamár: ha én nekem ilyen kis madaram volna, nem nyitnám ki neki a kalitkaajtót.
Katharina nem értette el; csak azután később, mikor Kaszperek felelt a főbíró kérdéseire: »Hát mit szól ezekhez?«
– Azt mondom, nagyságos sztaroszta és nagytekintélyű tanács, hogy egy gonosz férjjel állunk szemben, akinek van egy szép, jó felesége, de ahelyett, hogy a tenyerén hordozná, kigondol egy mesét egy arany-hordóról – hogy ennek a mesének révén szabaduljon meg tőle.
Az esküdtek a fejeikkel bólintgattak, hogy ez bizony igaz lehet, ha az Ádám egyik bordájában, amelyből az asszony formálódott, annyi hamisság volt, bizony valamennyi maradt még a másik bordájában is. A gonosz férfiak se ritkák már.
A szép Katharina halotthalavány lett, benntörtek ezek a mérgezett szavak a szívében, odakapott a kis kezével, míg ajka elhalón nyögte:
– Hazudik ez az ember!
Azután a varsói prókátor mondta el a maga mondókáját latinul. A sztaroszta rágyújtott, azon a héten kapta az első pipát ajándékba Szembeck Mihálytól, a krakkói püspöktől. Még eddig sohasem láttak Lublón ilyen ördöngös szerszámot. Az egész tanács azt bámulta, senki sem hallgatott a prókátorra, nézték a pipa alkatát, a kupakját, a szárát és a sztaroszta szájából kiömlő füstöt. Valami csodálatos volt ez. A sztaroszta kevélyen köpködött ide-oda, – míg egyszer csak szédülni kezdett a feje, mire dühösen rivallt rá a prókátorra:
– Ne beszélj szamarakat, édes fiam, mert mindjárt kirúgatlak innen, ha pontot nem csinálsz. Máris rosszul lettem a beszédedtől.
A tanács azután még csak a Kaszperekkel járt pincemesterek, Fajor János és Kelemen István tanúk vallomásait vette protokollumba (persze a hordóról semmit sem tudtak őkelmeik), azután kihirdette az ítéletet Zavadszky főbíró uram:
– Kaszperek Mihály köteles letenni az esküt, hogy az arannyal telt hordót nem lopta el.
– Kész vagyok esküt tenni – felelte Kaszperek nyugodtan.
Hertely uram fölkelt és egy fülkéből egy csomó vessző, bot, vas-karperec (mind a Themis akkori játékszerei) közül kikeresett két viaszgyertyamaradékot; ez a két gyertya volt az egyedüli fény az igazságszolgáltatásban. A két gyertyát meggyújtották, közéjük téve a feszületet, mire a feszülethez lépett Kaszperek s jobb keze két ujjával befogta a Krisztus szívsebét, elmondván a szokásos eskümintát.
Tompán, ünnepélyesen kongtak-bongtak az ódon teremben a rémletes szavak:
– Vesse ki testemet a föld, ne vegye be lelkemet a menny, ha nem igazat mondtam.
Ezzel vége volt. Katharina sírva-ríva fakadt, hogy megy már most ő vissza Varsóba? Kaszperek pedig csendesen visszaült az előbbi helyére a fal melletti lócán; templomi csend volt, csak a tollak percegése hallatszott, míg a jegyzőkönyveket elkészítik: hadd vigyen haza egy kópiát belőlük az asszony is.
Végre azok is készen lettek. A főbíró behintette porzóval. Vilsinszky nótárius uram rájuk nyomta a pecsétet.
– Punktum – mondá a főbíró. – Most már ezt is elvégeztük, megihatjuk az áldomását.
Mert ahogy most minden ügydarab külön számot kap és elkönyvelik, valamikor minden ügy után egy-egy külön áldomást kebeleztek be a bírák. Így romlik el minden apródonkint.
Maga a sztaroszta is nagy kedvelője volt az efféle »piatikának« s kirúgván maga alól a széket, kifelé menet kedélyesen szólítá meg Kaszpereket:
– Hát csakugyan minden hordóját kimosatta ma, vagy maradt még vagy egy, amiben más is van, mint seprő?
Kaszperek nem felelt.
A sztaroszta kötekedve ütött a vállára.
– Szóljon hát kigyelmed!
De bizony most se szólt Kaszperek egy mukkot sem, csak félrebillent, mint egy megmozdított fadarab. Teste teljesen merev volt. Nagy szemkarikái tágra nyitva, ijesztőn meredtek a sztarosztára. Kaszperek meg volt halva.
A tanácstagok ijedten néztek össze; csak Katharina kiáltott fel élénken:
– Látod, sztaroszta, látod, látod! Azt mondtad nekem, hogy az isten nem alkalmatos tanúnak. Nem idéztétek, mégis idejött. No hát, állj most már szembe vele!
De bizony a szegény sztarosztának úgy vacogtak most a fogai, hogy eszeágába se jutott helytállni a mondásáért.
Villámként terjedt el az eset híre odakünn. Estefelé tudták már a szomszédos Obgarton, Gnézdán is. »Isten ítélete volt!« súgtak-búgtak a népek. »Ej, – mondták az istentelenek – szívszélhűdés érte, ennyi az egész.«
A hajdú elszaladt a szomorú hírrel a nemzetes asszonyhoz. »Hozzon kend lepedőt is, amibe beletakargassák.« Mlaczkó, a tizedes, a Szent-Mihály lováért futott el a temető bódéjába, míg fiát, a Gyurit elküldte a kántorhoz, hogy lódítsák meg a harangot.
Tudós Topovszky Melichar kántor uram értesülvén a történtekről, legott felküldötte a harangozót a toronyba, de biz a szent harang nem adott semmi hangot, amint egyet ütött rajta a nyelv, megrepedt, beállt a szava, mintha mondaná: »No, én bizony nem sírok a Kaszperek miatt.«
Mlaczkó pedig, midőn hozná vállán a Szent-Mihály lovát, megbotlott a kis hídon egy kiálló rozoga dongába, ő maga hanyatt esett, a ló pedig lebukfencezett a patakba, mely, éppen hóolvadás lévén (1718-ban febr. 28-án), dagadtan, szilajan vitte tova. Hát a Szent-Mihály lova is elszaladt, mintha mondaná: »No, én ugyan nem viszem a Kaszpereket.«
Rémület szállta meg a lakosságot e jelekre. Kaszperekné, aki a szomorú hírre ott termett a kúrián, hiába volt szép asszony, hiába kérte összetett kezekkel a jelenlevőket, hogy tegyék fel a holttestet egy saroglyára és hozzák haza, senki sem mert moccanni; ha már a lelketlen tárgyak is megtagadták, élő ember hogyan merje?
– Ne is vegye rossz néven, nemzetes asszonyka, de senki se bolond, hogy elkárhozzék.
Mária kitörülte a könnyeket a gyönyörű szemeiből, aztán megvetőleg biggyesztette el azokat az élveteg, duzzadt ajkait.
– Hát nincs Lublón egyetlen férfi sem?
Mire előlépett maga a sztaroszta és így szólt, nagy mellét kidüllesztve:
– Hát én kutya vagyok, Jablonszka Mária? Nekem szólj, ha akarsz valamit.
Mária egy hálás pillantást vetett rá. Vére megbizsergett! Ej, ha ilyen az az elkárhozás, többet ér a mennynél.
– Intézkedj, jó uram – felelt Mária, – hogy a férjem holttestét hazahozzák.
– Én magam vinném el, ha bírnám. Mert egy Lubomirszky nem fél a pokoltól sem, de a többinek nem parancsolhatom meg, mert az isten ellen nincs jogom senkit küldeni. Hanem eredj, fiam Mlaczkó, vezesd ide íziben Kaszperek istállójából az ő fehér nyerges lovát. Majd hazaviszi az a gazdáját.
Éppen beállt már az esti szürkület, mikor a fehér paripa, a híres »Palkó«, felnyerített a kúria udvarán. A sztaroszta felkapta ölbe a Kaszperek nehéz holttestét és felültette a Palkóra, a lábait összekötözve kötelekkel a ló hasa alatt, és a halott meggörbített derekán a kantárt átkapcsolva.
Azután maga fogta meg a ló zabláját és így szólt Máriához:
– Menjünk hát, Kaszperekné asszonyom.
A tömeg lassú morgásban adott hangot a csodálkozásának.
Mégis csak valami ez! Ilyen tán sohasem történt! Egy sztaroszta, egy ilyen nagy úr vezeti a lovát! Hát nem volt szép végtisztessége a tolvajnak? No, nézze meg az ember. Hát legyen aztán valaki becsületes. Hanem iszen a sztaroszta bőrében se szeretnék lenni a másvilágon.
– Annál inkább ezen az egyiken! – jegyzé meg irigy csillámlású szemekkel a Salgovicsék siheder fia.
– De iszen, viszi már a sztarosztát is az ördög – vélte Folkusházy József uram.
– Nem is egy ördög, de kettő – duplázott rá Hertelyné asszonyom. – Mert két szeme van ám annak a menyecskének.
– Már az igaz. Látszik, hogy eddig se zörgött hiába a haraszt.
Zörgött itt mostan száz haraszt is – de a különös menetet senki se kísérte. Egyedül mentek a kúriátul a Kaszperek házáig az obgarti úton. Csak néhány vásott kölyök kullogott utánuk messziről. A sztaroszta a lovat vezette, mely lassan, szomorúan lépkedett; volt az aprózott lépteiben valami gyöngédség a holt lovas iránt. Sem a fejét nem hajigálta fel kevélyen, mint egyébkor szokta, sem a testét nem rázogatta, sem a farkával nem csapkodott, csak ment, ment egyenletesen, csendesen, mintha tó szelíd tükre úszó ravatalt ringatna…
Balról az özvegy jött, bágyadtan felelgetve a sztaroszta szavára. Egyedül voltak, beszélgethettek.
– Lehet-e most reményem, Mária? Eddig hiába esengtem a kegyei után, pedig mindent elkövettem. Hiszen tudja, Mária. Ma éreztem az első édes nézését. – Lehet-e most reményem?
A nő összerázkódott.
– Nem tudom, nem tudhatom, – tagolá – most még ne kérdezzen semmit. Hátha hallja?
Mintha megmozdult volna a holt lovas. A paripa megállott magától. Valóban, a kötelek engedtek alul s a test féloldalt csúszott. Jaj, mindjárt leesik a locsokba.
A sztaroszta megigazította, tovább mehettek.
– S mit szándékozik egyelőre tenni, Mária? Ott marad egyedül abban a puszta házban?
– Nem, haza megyek Varsóba, a szülővárosomba.
– Húzza oda valami?
– Nem, innen tol el valami.
– Megmásíthatatlan ez a határozata?
– Csak a halálom változtathat rajta. Mindössze néhány napig maradok itt a temetés után, míg némileg rendbe hozom a dolgokat. A megboldogultnak sok követelései vannak künn.
– De adóssága is sok van. – Egyik megeszi a másikat. Egyszerűbb volna, mindent itthagyni és elmenni. – Én is veled megyek, Mária, ha megengeded.
A negyvenes években járó sztaroszta hangja olyan lágy, reszketeg lett, mint egy diáké. Mária elfordította a fejét.
– Miattam azt teheti, amit akar – felelte hidegen.
– Tudom, hogy mit tegyek. Elküldöm holnap a lemondásomat. Elég gazdag vagyok, nem szolgálom többé a királyt, hanem a szívemet. Mit szólsz ehhez, szép Kaszperekné?
A szép Kaszperekné csak sóhajtott erre és beburkolózott a nagykendőjébe. A kutyák rémletesen vonítottak a portákon, amerre átmentek, a templom tájékán egy kuvik hallatta vérfagyasztó hangját.
A Luzanszkyék házánál egy macska leugrott a hijuból és egy darabig a zsúpfedélzeten csúszva, egyszerre kinyújtózkodott s hopp, levetette magát a lóra, a halott mellé és ott a ló hátán megállt, fénylő szemeivel a sötétben is világítva. Valami borzadály-gerjesztő volt ebben. Hát mit akarhat ott az a nagy fekete macska? Sicc innen, te gyalázatos!
De a macska meg sem mozdult, míg csak be nem értek a Kaszperek-portára. A »Palkó« ló megállt terhével a tornác előtt. Nem várta ott senki, csak egy nagy fehér komondor és a szolgáló.
– No, már most vegyük le a halottat, segítsen, sztaroszta uram. Te pedig siess be, Annuska, gyertyát gyújtani.
Lubomirszky még egyszer átnyalábolta Kaszpereket és bevitte azt a szobába, végigfektette a nagy ebédlőasztalon. Hanem fújt és lihegett is utána.
– Ne maradjak itt virrasztani? – kérdé suttogó hangon a menyecskéhez hajolva.
– Nem, nem. Isten mentsen!
– Pedig jól elbeszélgetnénk…
– Majd máskor, majd később, majd valamikor… a temetés után.
Egyedül maradt halottjával az asszony, egész éjjel. Megcsinálta neki a ravatalt, felöltöztette legszebb ruhájába, vörös nadrágba, kék dolmányba, a lábaira ráhúzta a sárga sarkantyús csizmáit, fejére feltette a vörös kalpagot. Úgy festett ottan kiterítve az égő viaszgyertyák között, mint egy alvó kuruc-vitéz.
A következő nap a temetés előkészületeivel telt el, de már abban a testvérek is segítettek. Megérkezett Kaszperek György Lőcséről és estefelé Kaszperek Erzsébet, férjezett Manácsy Pálné is előkerült.
A temetés harmadnap délután volt, március elsején. (Úgy látszik, ebben az esztendőben hosszabbnak ütött ki a februárius a rendesnél.) Kaszpereket mint előkelő polgárt a templom melletti Szt.-János nevű temetőben illette egy hely – ami ellen nagy zúgolódásban tört ki a nép, de a sztaroszta elrendelte, nemkülönben azt is, hogy a város összes harangjait meghúzzák. Azok nem is voltak olyan makacsok, mint a tegnapelőtti kis harang. Sőt azóta a Szent-Mihály lovát is kihalászták egy félórányira a város alatt, minélfogva teljes rendben és pompában ment végbe a temetés. Nagy népsokaság volt jelen, nemcsak Lublóról, hanem Gnézdáról és a szomszéd helységekből is, két pap celebrált s a kántor szép búcsúztató verseket mondott.
Künn a temetőben, mikor a rögök dübörögni kezdtek a lebocsátott koporsón, irtózatos orkán kerekedett. De hát ebben nincs semmi csoda. Egyébként pedig minden a maga természetes rendjén ment. S a lublóiak azzal a megnyugovással léptek ki a temető kapuján:
– No, egy rossz embert már megint bekapartunk. Ezzel is kevesebb, punktum.
A szép özvegyasszonyt a sztaroszta vezette karonfogva a koporsó után, sőt visszajövet is a lakásáig, mert bizony csúszós volt az út a reggeli fagy után. Hát mi rossz van abban, hogy a gyenge, összetört folyóka-virág valami támogató karóhoz kapaszkodik?
A sztaroszta víg, szeretetreméltó volt visszafelé menet, csevegett-fecsegett mindenfélét, még meg is nevettette Kaszpereknét. Ilyenek az asszonyok! Oh, be szépen vette ki magát a mosoly azon a bánatos arcon. Mint hófehér ruhán piros rózsabimbó.
Otthon a kapuban tegnapelőtti ígéretére emlékeztette a sztaroszta:
– Ugye megengedi, hogy megmelegedjem egy kicsit odabenn?
Cudar, csípős idő járt; tele volt a bajusza, szakálla zúzmarával.
Kaszperekné habozott.
– Megérdemlem, Mária – súgta érzelgősen. – Hidd meg, Mária, megérdemlem.
Mária intett neki, hogy jöjjön hát.
Keresztülmentek a pitvaron. A sztaroszta szíve hangosan dobogott s meg nem állhatta, hogy át ne fogja a derekát nagy csintalanul. Egy kis előleg a boldogságból.
– Ugyan menjen, sztaroszta, maga nagy bolond. A kezére ütnék, de az enyém meg van dermedve, mozdítani sem bírom. Inkább nyissa ki hamar az ajtót.
A sztaroszta kinyitotta a szoba-ajtót, de egy irtózatos ordítással hőkölt vissza.
Barátságos meleg csapott ki belülről, az asztal meg volt terítve és az asztalfőn ott ült Kaszperek Mihály, piros arcával, vidáman, úgy, amint szokott, bicskájával nagy karajt vágva az előtte lévő kenyérből.
A sztaroszta elrohant, mint az őrült, ki a pitvarajtón, a kapun, futott, lélekszakadva futott egész hazáig, ott befeküdt menten az ágyába, kilelte a hideg. Egész éjszaka félrebeszélt, csodálatos lidércekkel viaskodva; éjféltáján felcsert hozattak hozzá, aki eret vágott rajta; reggelre egy kicsit jobban lett.
Éppen herbateáját itta, amit a gazdasszonya tartott a kezében, mert forró volt a bögre, úgy hogy csak kanalakban adogatta neki, mikor megnyílt az ajtó és belépett Kaszperek Mihály.
– Jézus Mária, szent József! – kiáltá rémülten a gazdasszony, s a bögre kiesett a kezéből, száz darabra összetörve.
Kaszperek megállt az ajtónál. Egy nagy ezüstcsatos kék köpönyeg volt rajta, kihúzta alóla a jobb kezét s megfenyegette vele az ágyában sápadtan fetrengő Lubomirszkyt.
– Vigyázz, sztaroszta, azt mondom, vigyázz magadra. Ha még egyszer kedved jönne a feleségemet megkóstolni, földön, falon, fán, vason keresztül ott termek és megfojtalak. Vigyázz magadra, sztaroszta.
Az volt, Kaszperek volt, a másvilági út semmit se változtatott rajta – csak a hangja lett idegenszerű, különös; valami dohos síri volt rajta.
Ahogy jött, eltűnt, lépteit nem lehetett hallani, de mindenki látta. Az udvaron találkozott a sztaroszta hajdújával, jó reggelt mondott neki és megcibálta a szakállát. A hajdú ordított, mert a szakállnak egy része a Kaszperek kezei között maradt. A vártán, míg ő fent járt, odaadta a lovát egy polyák katonának fogni. Egy aranyat dobott oda neki most, miután előbb jól hátba ütötte. Igazán kedélyes egy kísértet volt.
S aztán felpattant a Palkóra, végigszáguldott a városon. Vöröses gőz lövellt ki a ló orrlyukain s patkójának nem volt semmi nesze a keményre fagyott göröngyökön. Az emberek rémülve futottak szét, amerre ment.
– Ugyan korán jött vissza – hüledezének a babonás vénasszonyok. – Még meg se melegedett a föld alatt. De persze, így kellett annak történnie. Arra esküdött meg, »be ne fogadja testemet a föld«, hát itt van ni, be nem fogadta.
– Jó szerencse – fecsegték mások –, hogy a litván asszonyka még a halála napján hazament, most rajta töltené a bosszúját.
– Elér ez Varsóig is, ha kedve tartja. Hiszen azért lovas kísértet. Ilyen még nem is volt. A rendes, közönséges kísértetek mind gyalog jártak eddig s többnyire éjfélkor. Lucifer is tanul és újít. Az az egy bizonyos, majd meglássák kegyelmetek, hogy a ló nem hiába van alája adva.
Egész Lubló városa lázban volt. A főbíró összehítta rögtön a szenátust a kúriára tanácskozni, mitévők legyenek. S a kúriát viszont kíváncsi népsokaság állotta körül. Egész nap jöttek a csodálatosnál csodálatosabb hírek. Itt volt, majd ott volt Kaszperek. Ezt tette, vagy emezt mondta. Innen egyenest Obgartra lovagolt, ott a mészárosnál, Oszvald Pál uramnál odalökött a tőkére negyven tallért:
– Kend már tegnap ott járt a feleségemnél a tartozását követelni, mikor én a ravatalon feküdtem. El akarta vinni az egyik üszőjét; tanulhatna kend mórest máskor. Itt vannak a tallérjai!
S ezzel újra felült lovára, de visszájára ült; háttal a ló feje felé.
Maga Oszvald uram jött jelenteni ezt a kúriára, öt darab tallért leolvasván a zöld asztalra, azzal a töredelmes vallomással:
– Nagy bűnös vagyok magam is, nemzetes nemes tanács. Gonoszul jártam el. Nekem csak harmincöt tallérral tartozott Kaszperek ősz óta. De engem is elkapott a bűn, gondoltam magamban, az asszony úgyse tudja, és negyvenet mondtam előtte tegnapelőtt. S íme, ma mikor megolvastam, csakugyan negyvenet találtam. Elfogott a félelem, nem merem megtartani az így szerzett pénzt, elhoztam a templomra.
A főbíró dühbe jött:
– Takarodjék kend innen, de íziben. Még a templomra hozza az ilyen pénzt, hogy nem szégyenli magát!
Aztán a bírói botjával lökdöste el egyenként az asztalról az istentelen tallérokat, undorral dünnyögvén:
– Guruljatok vissza a gazdátokhoz, Belzebubhoz!
Déli harangszóig együtt ült a tanács, de semmit sem bírtak határozni. Mindössze sopánkodtak, jajveszékeltek, míg végre azt indítványozta Pawlovszky Kristóf:
– Hívassuk el a papot: »Ubi humana deficiunt, ibi divina incipiunt auxilia«. Az emberi segedelem itt bevégződött. Gyarló földi törvény, hóhér pallosa, katona golyója, kardja nem fogja Kaszpereket. Most már hadd csinálja tovább a dolgot tisztelendő Hanulkovics János uram. Ha igazi szolgája az istennek, hát beszéljen most a gazdájával.
Véghez is ment az engesztelő mise a halottnak bűneiért, de a beharangozott lakosok e szent buzgólkodás alatt is egyre a Kaszperek mai viselt dolgairól sugdostak, tereferéltek.
Biz az csakugyan visszájáról ült a lovon. Úgy ment végig Gnézdán is, ahol szintén fizetett egy pár helyen adósságot. De iszen derék, becsületes kísértet az, aki tudja a maga kötelességét. Annál bizony okosabbat is tehetne a tisztelendő úr, mint hogy visszaimádkozza az anyaföldbe. Ma is apró ezüst pénzt szórt Obgarton a gyerekek közé. Hát nem szép ez egy kísértettől? Legalább addig hagyjuk künn, míg az a hordónyi arany elfogy. Bizony kár Kaszpereket bántani. Elfér ő itt köztünk.
(Már ugyan hiába zálogosította el Zsigmond király Lublót. Mégis magyar föld ez, magyar erkölcsökkel. Még a kísértet is mindjárt népszerű lesz, mihelyt a hatóság kezdi üldözni.)
Estére hazakerült Kaszperek, miután a városi erdőben is csatangolt; egy öregasszony legalább azt mesélte (ezek az öregasszonyok mindig többet látnak, mint más ember, pedig rosszabbak a szemeik), hogy a lejtőn lefelé hempergett a lovával együtt, majd a ló, majd a lovas került alól. Nem látott még ilyen lovaglást soha anyaszülte – dícsértessék a Jézus Krisztus.
Este vacsoránál az Anna szolgáló hordta fel neki az ételeket. Úgy evett, mint egy arató tót, nem pedig mint valami finnyás kísértet – legalább így beszélte Anna másnap reggel a kútnál; hozzátette azt is, hogy sokáig beszélgetett este a feleségével, túl az éjféli kakaskukorékoláson is. Bár szepegett, mégse állta meg, hogy ne hallgatózzék a kulcslyuknál; mit ér, lengyelül beszéltek, nem értett meg semmit, de reggelre már híre-hamva se volt; a megvetett ágyába bele se feküdött, vánkos és lepedő gyűretlennek maradt.
A lublóiak megörültek, hogy az engesztelő mise csakugyan segített. A sztaroszta is feléledt néhány nap múlva, de maga mégse mert elmenni a szép asszonyhoz; hanem a szakácsnéját küldte megkérdezni, hogy mikor költözik Varsóba.
– Semmikor – felelte a szép asszony mosolyogva. – Az uram nem engedi.
– Ej, ostobaság – dörmögte a sztaroszta –, az a bolond kísértet megzavarta. Pedig mi köze már őhozzá a Kaszpereknek? – Aztán a szakácsnéjának mondá, de mégis a maga megnyugtatására:
– Mert ritka házasság az, édes fiam Katka, amelyik az egyik fél halálával be ne végződjék.
No, ez éppen azokból a ritkákból való volt, mert két-három hét múlva, mikor már-már napirendre kezdtek térni a lublóiak, majdnem abban a hitben, hogy egy napig álmodtak mindnyájan, ennyi volt az egész, – egyszerre csak megjelent Kaszperek, fehér lován, vörös kalpaggal, veres nadrágban, kék dolmányban, sárga sarkantyús csizmákkal. Uram én istenem, éppen azt a ruhát viselte, amelyikben eltemették.
Megint megszállta a páni félelem a lakosokat – kivált mert Kaszperek is kellemetlenebb kezdett lenni. Be-benézett adósaihoz, mikor éppen nem várták, ott termett fehér lován a házuknál, néha fényes nappal, néha sötét éjjel és bezörgetett az ablakaikon:
– Itt vagyok, én, Kaszperek Mihály. Hozzátok el holnap a pénzemet, amivel tartoztok.
El is vitték másnap rendesen. Nem kellett ahhoz egzekúció. Mondta is a szepesi kormányzó, Kozanovich Felicián, nagy nevetve, mikor meghallotta:
– Ördöngös Kaszperek. Meg kellene tenni királyi adószedőnek.
Váratlanul jött, s váratlanul tűnt el hetekre.
Járt-kelt mindenfelé. Köd vette körül az alakját. Mert sok megmaradt még abból a ködből, amit Kálmán király elfújt. Ami rossz történt a városban, azt mind a Kaszperek csinálta. Roppant tevékeny kísértet volt. Salgovics Andrásnak megérintette egyszer a jobb karját, azóta csúz van benne, nem tudja emelni. Obgarton meggyúlt egy szénáspajta – nem akadt a tűznek gazdája, hát bizonyosan azt is Kaszperek gyújtotta fel.* Rá néhány napra sok veszett kutya támadt Lublón. Azoknak is állítólag sós kenyérdarabokat hajigált volna ki az ablakon Kaszperek; attól vesztek meg.
* Nem ember keze gyújtotta fel, hanem a holt »phantasmája« – jelenti Kozanovich szepesi kormányzónak Salgovics Ferenc »frumentator pro meliore fide et documento«.
Végre is ez nem mehet így örökké. Tenni kellene valamit. Meg kellene nézni a halottat a temetőben. Hátha voltaképp el se temették? Hátha csak üres koporsót eresztettek le a sírba?
Igen, de erre engedélyt csak a krakkói püspök adhat. Hát jól van, hadd menjen egy deputáció azonnal Krakkóba nagyeszű Szembeck Mihályhoz, hogy engedje meg a sír megnyitását s a halott megégetését. Hadd komponáljon egy szép levelet Vilsinszky Ferenc*; az a legjobb pennájú emberünk. Aztán hadd vigye a püspökhöz Maczkó Jakab és Jozeffi János; mindakettő mestere az ékes szavaknak, kikérik azok még az agártul is annak a háját.
* A városi magisztrátus Szembeck Mihály püspökhöz küldött levelének eredetije a lengyel nyelvű quart kódexhez van csatolva s a vége így hangzik:
»Invalescens enim ex mora et vires resumens Phantasmatis horror cogit totam civitatem noctes quieti destinatas vertere in dies, non deest tamen et vigilantibus illusio. Et quoniam similes effectus per exhumationem principalis causae sopiri consueverunt, uti mos toties his et in vicinis locis practicatus docuit, eandem vero exhumationem Rndus Loci Parochus non habeat in sua facultate, humillime Illrmam et Rndsmam Dnem Vram rogandam duximus, quatenus mediante ejus permissu, desideriorum nrorum compotes fieri valeamus, et ab ulterioribus periculis liberari, Promittentes praevia signorum practicabilium per deputatos inquisitione omnia debito ordine nos executuros. Interim pro salute et felicissimis successibus Illrmae Rndssmae Dnis Vrae Deum exorantes, manemus in cultu profundissime et debita oboedientia
humillimi et obsequentissimi servi
(Loc. sig. civ. Lubl.)Iudex cum Assesoribus
Nomine totius Communitatis«.
De addig is ki kell hallgatni hit alatt a tanúkat, legfőképpen pedig a szép Kaszpereknét; ő tudja legjobban, aki együtt él vele, hogy kísértet-e vagy ember; a hajdani férje-e vagy az ördög a férje képében?
De legjobban keserítette el Kaszperek jelenléte Lubomirszkyt. Nem volt itt többé maradása. – Ideges lett, félt s mindjárt a tavasz első fuvalmánál átköltözött Krakkóba az udvarhoz. Ha az embernek egy kísértet a vetélytársa, akármilyen gavallér legyen is, jó odább állni az útból. Hiszen van Krakkóban elég csinos asszony.
A királynak kedvenc embere volt a sztaroszta, gyakran meghítta a palotába; lőn, hogy egy este l’hombret játszottak, s a király nehány aranyat nyert Lubomirszkytől. Őfelségének az volt a szokása, hogy amit a szerencsejátékon nyert esténkint, azt másnapi sétájában kiosztogatta a legrongyosabb utcagyerekek közt.
Egy ilyen királyi séta után történt, hogy Krakkó különböző pontjain öt vagy hat gyereket fogott el a rendőrség, kik hamis aranyat akartak váltani. A kihallgatásnál minden kölyök egyiránt vallott.
– Hol vetted az aranyat?
– Őfelségétől kaptam.
A rendőrfőnök a másnapi kihallgatáson bátor volt előhozni őfelségének a különös esetet.
A király, II. Ágoston, az »erős« (ha nem volna király, akkor »vastagnak« neveznék), megütközéssel mondá:
– Én Lubomirszkytől nyertem az aranyakat. Járjon utána a dolognak.
A rendőrfőnök, Nowogradszky Péter, mindjárt a palotából áthajtatott a barátjához, Lubomirszkyhoz és ezer aranyat kért tőle kölcsön: hogy valami sürgős becsületadóssága van.
Az rögtön kinyitotta a fiókját és kiolvasta az aranyokat. Mire Nowogradszky elkezdte azokat egyenkint vizsgálni, pengetni, két külön rakásra osztályozva.
– Hát ez mire való? – kérdezte a sztaroszta.
– Hát csak elválasztom a hamisakat az igaziaktól, hogy mikor aztán vissza kell adnom, tudjam, mennyi igazat és mennyi hamisat hozzak magammal.
– Ne beszélj bolondokat – nevetett a sztaroszta.
– Éppen nem tréfálok – szólt sötéten a rendőrfőnök. – Az aranyak, amiket a király nyert el tőled tegnapelőtt, hamisak voltak egytől-egyig.
A sztaroszta elsápadt.
– Lehetséges-e? – dadogá.
– Annyira bizonyos, hogy íme ezeknek is mintegy kétharmada hamis pénz. Gondolj csak vissza rá, kitől kaptad!
A sztarosztának gyorsan megvillant az eszében:
– Huh, tudom már; attól a gaz Kaszperektől!
– Hát az ki! Hol lehet elfogni?
– Sehol, mert már meghalt.
A rendőrfőnök összeráncolta a szemöldeit.
– Teringette, úgy teszel, mintha nem hinnéd – jegyzé meg a sztaroszta neheztelve.
– Egyszerűen nem szeretem a meghalt vádlottakat. És mennyi aranyat kaptál tőle?
– Hétszázat.
– De hisz már ezek közt is több a hamis, mint hétszáz – ellenveté Nowogradszky.
– Nos, akkor a többit egyszerűen nem tudom, hol kaptam.
– Hát majd utána járok én. Hanem addig is nem tanácslom, hogy az udvarnál mutasd magad. Őfelségére kellemetlen lehetne.
A sztaroszta dühöngött, a haját tépte, levelet írt a királynak, a miniszternek, ki akarta hívni párbajra a rendőrfőnököt.
A király jó ember volt, kibékítette:
– »Én jól tudom, kedves Lubomirszky – írta válaszul levelére –, hogy nem ön vereti a rossz aranyakat. De ha veretné is, csak azt tenné, amit én. (Az efféle vastag emberekben mindig van némi humor.) Én legkevésbé ítélhetném el önt. Hát jöjjön ezentúl is, de ha velem akar l’hombret játszani, hozzon ön igazi aranyakat stb.«
Nowogradszky pedig még aznap két titkos rendőrt küldött Lublóra, akik csakhamar kinyomozták, hogy Lubló és környéke teljesen el van árasztva hamis pénzekkel, és azokat a kísértetként hazajáró néhai Kaszperek Mihály terjeszti.
A király méregbe jött, mikor mindezeket így jelentette a minisztere.
– Természetesen, – szólt gúnyosan – egy kísértet terjeszti és vereti a hamis pénzeket. Ez a legkényelmesebb. Mert a kísértetnek nincs is megtiltva és mert a kísértetet meg se lehet büntetni.
A miniszter kedvetlenül rágcsálta rőt szakállát.
– Parancsát várom, fölség!
– Csak egy kis észrevételem van – jegyzé meg II. Ágoston csípősen.
A miniszter meghajtotta a fejét, kezeit mellén keresztbe téve, lengyel udvari szokás szerint.
– Azt a két titkos rendőrt nagy kedvem volna a másvilágra küldeni a rendőrfőnökkel együtt, hogy ott nyomozzák ki a tényállást, ahová ők maguk teszik a helyszínt. Ez volna a legegyszerűbb.
De legott elmosolyodott a saját ötletétől – mert nem volt kegyetlen, csak indulatos.
– Hogy azonban komolyan vegyük a dolgot, – folytatá kisvártatva – írjon nevünkben egy parancsot Kozanovich Felicián kormányzónknak, hogy miután kísértetek tudomásom szerint nincsenek, de tőlük eredő hamis pénzeim vannak, gondolkozzék ezen csoda fölött és harminc nap alatt tegyen újabb jelentést. Futár vigye neki a parancsot. S erre az időre teljhatalmat, pallosjogot.
Egyidejűleg érkezett meg Lublóra Kozanovichnak a parancs, a jus gladii decretum és a krakkói püspöknél járt követség, Jozeffi János és Maczkó Jakab.
A püspök ugyanazt mondta élőszóval őkegyelmeiknek: »Akit egyszer a halál kaszája levág, higgyétek el, gyermekeim, nem ébred az fel, csak a Jozafát-völgyében«, – de azért mégis elküldte a pecsétes engedélyt (a mellénye belső zsebébe bevarrva hozta Jozeffi uram), hogy a Kaszperek Mihály sírját föl lehet bontani s tetemeit, ha az a lakosság megnyugtatására szolgálna, elégetni.*
* Szembeck Mihály krakkói püspök eredeti levele is ott őriztetik a Liber Actorum-ba bekötve.
Lőn erre izgalmas sürgés-forgás Lublón – amint kiszivárogtak a hírek. Kozanovich Felicián rögtön kihirdettette dobszóval a jus gladiit. Élet-halálnak ura mától fogva a kormányzó.
A várra felhúzták az ünnepi selyemlobogót. Mintha maga a király lenne jelen. A másik hajdú kihirdette szintén dobszóval, hogy a hamis pénzeket két nap alatt hordják be a kúriára – s akinél azontúl csak egy hamis dénárt találnak, azt mindjárt kegyetlenül sújtja a törvény.
A kormányzó nem késett; mindjárt másnap hozzálátott a nyomozáshoz, színe elé idézve Kaszpereknét.
A szép asszony nem volt még künn az utcán a temetés óta. Pedig nagy érdeklődés mutatkozott iránta a városban. Egynémelyik kíváncsi még tán a kisujját is meg engedte volna vágatni, csakhogy lássa: miképpen néz ki? szép-e még? Ott vannak-e még arcán a régi rózsák – mióta egy kísértet tépdeli?
Ah! lebbent el az ajkakról a csodálkozás, mikor megjelent a bírák előtt a kúrián. Sugár dereka gyengén meghajolva, tejszín arcán üde mosoly. Fekete selyemszoknyája ingerlőn suhogott. Hát még hogy illett rá a kis zsinóros lengyelke (az is fekete, mert gyászban volt), mely annyira testhez tapadt, hogy a lélegzetet meg lehetett róla olvasni a keble táján. Hanem már az efféle fejszédítő olvasást senkinek sem ajánlanám. A kormányzó maga is ott felejtette a szemeit. Hertely uram pedig meg nem állhatta, hogy oda ne súgjon Pawlovszkynak:
– Canis mater! Ezért már csakugyan érdemes feljárni a sírból. Mit szól hozzá, komámuram?
Pawlovszky Kristóf uram kevés szavú ember volt, hosszan elgondolkozott előbb ezen a témán, csak azután mondta:
– Minden asszony csak asszony. Semmi más. Én vissza nem jövök az enyémhez.
Kozanovich Felicián megkezdte a vallatást:
– Mondja meg nekem kegyelmed, mért van gyászban?
– Mert az uram meghalt – felelte csendesen.
– Úgy, de hát akkor miféle ember az, akit a házában fogad s aki némely éjszakát kegyelmednél tölt?
– Ő, az uram.
– Kaszperek Mihály?
– Ha a másvilágon más nevet nem kapott, akkor az.
– Kísértet ő, szellem-e, árnyék-e, ördög-e, vagy igazi testből-vérből való ember?
– Nem tudom – felelte halkan, rejtelmesen.
– Hogyne tudná, hiszen férj és feleség. Ne mondjon olyat, Kaszperekné, hogy nem tudja. Hiszen beszélnek együtt… hiszen meg is csókolja. Igaz-e vagy nem?
Kaszperekné egész a halántékáig pirult s csipkés, selyem kötényét fölemelve, eltakarta vele a félarcát szégyenlősen.
– Igen.
– Nos, – kérdé Kozanovich – olyan meleg-e az a csók, mint más férfié, annyi gyönyör van-e benne?
Mária sértődve rázta meg a fejét s a szép hullámos hajból egyszerre üde ibolya-illat kezdett szétáradni a teremben. Valóban egy pár ibolyaszál volt a hajfürtei közé tűzve.
– Engem sohasem csókolt meg más férfi.
Kozanovich Feliciánnak (végre is csak harmincöt éves volt még) nagyon megcsiklandozta az orrát az az ibolyaszag, mely a női test és haj ingerlő, buja illatával összevegyülve terjengett, ringott a bírói asztal körül, szinte kedve lett volna fölugrani és megcsókolni a szép asszonyt – persze a közszolgálat érdekében: hogy ilyen-e hát az a csók? Hanem mégse tette, mégis türtőztette magát.
– Jablonszka Mária, – szólt fojtott hangon, akadozva – az isten és a király nevében ülünk itt, hogy a gonoszságnak eleje vétessék. Nem a kegyelmed oktalan faggatása okoz nekünk örömet, hanem az igazság s a valódi tényállás. Nem akarunk mi bekukkantani szemtelen szemekkel a kegyelmed ágyasházának függönyei közé, sem arca pirulását élvezni, hanem arról akarunk meggyőződni, hogy fantom, egyszerű látomány-e azon alak, akiről szó van, vagy pedig olyan, mint egy igazi férfi, és férje-e ő kegyelmednek, még így a síron túl is: valóságosan-e és mindenben-e?
A menyecske elfordította a fejét a bíráktól és az egyháziaktól, mert ott ült a tanácsban a plébános is és a zaklicsyni kolostor két meghívott tagja, majd alig hallhatóan mondá:
Mindenben.
– (Oh, a kujon! dünnyögte magában Hertely uram fejcsóválva.)
– Hit alatt vallja ezeket?
– Hit alatt – felelte felbátorodva.
– Vegye jegyzőkönyvbe – szólt a kormányzó Vilsinszkyhez fordulva, majd újra Kaszpereknét fogta vallatóra:
– És mit mond a férje, meddig fog tartani e sírontúli vándorlása?
– Rámparancsolta, hogy soha semmit se kérdezzek ezekről.
– Hát miről beszélnek úgy kettecskén?
– Közönséges napi dolgokról.
– Nem tud arról, hogy életében valamely varázslatokat űzött volna, vagy boszorkányokkal állt volna összeköttetésben? Vagy volt-e amulettje? Nem hordott csodaszereket az inge alatt, aszalt gyíkot, bűvös füveket vagy gyűrűt?
Mária mosolyogva rázta a fejét.
– Nem, nem; semmit se vettem észre.
A kormányzó kételkedve nézett rá… Ő föltétlenül a varázs-szerekben vélte rejleni a lublói rémeset nyitját – amin éppen nem lehet csodálkozni abban a korban, mikor még maga Themis istenasszony sem átallotta komolyan utána szaladni a seprőnyélnek a pallosával.
(Mit tudhatta azt még akkor Kozanovich Felicián, hogy a boszorkányok és kísértetek nem egy kategóriába esnek a gonosztevőkkel, hogy ezek ellen pandúrokat kell küldeni, amazok ellen pedig néptanítókat.)
Mária vissza akart vonulni.
– Még csak egy kérdést, Kaszperekné. Miből pénzel a férje?
– Úgy gondolom, beszedi a tartozásait.
– Egyéb forrása nem volna? Igen sok hamis arany és tallér jutott forgalomba őáltala, most a holta után.
Kaszperekné gúnyosan húzta szét parányi piros száját.
– Hacsak a másvilágon nincs valami pénzverdéje. De úgy tudom a katekizmusból, hogy az ott nincs.
Pawlovszky Kristóf nem állhatta tovább. Nini, még ő pajzánkodik; nézze meg az ember az incifinci fehércselédjét!…
– Nem a szép fehér fogaidra vagyunk kíváncsiak, Éva leánya – szólt pátosszal –, hanem mondd meg nekünk, hol van azon arannyal telt hordócska, melyet férjed egy bizonyos Csernyiczky Mihály nevű varsói borkereskedőtől lopott el? Mert hogy ludas volt benne, azt már tagadni sem lehet.
De az asszony a hordórul sem tudott semmi tájékozást adni, vagy konok volt egészen, vagy igazán semmit se tudott. Aztán jöttek a különféle tanúk vagy negyvenen, akiknek dolguk volt Kaszperekkel a halála óta. Az egyik látta a temető kapujában eltűnni, a másik birokra kelt vele a Kováts János szíjgyártó mester kocsiszínjében. Kazimirszky István őrt álló katonának olyan pofont adott, hogy az utca túlsó végére hempergett tőle. Nagy Mártonné valami hideget érzett a testén, múlt vasárnap egy hete éjjel, aztán erős gyomorgörcsei voltak. A sötétben ugyan nem látott semmit, de az bizonyos, hogy Kaszperek kísértette. Ezeket mind jegyzőkönyvbe vették, bár nagy része merő bolondság vagy képzelődésen alapult.
Végre egy szűkebb értekezlet félrevonult a terem szögletébe tanácskozni a további teendők iránt. Mert ezek a jegyzőkönyvek, mint helyesen mondá a Debrecenből ideszakadt tanácsbeli Bujdosó Ferenc uram, nem segítenek az állapotokon. Itt okvetlenül tenni kell valamit.
A bizalmas tanácskozás után újra visszaültek ünnepélyesen a helyeikre, csak a plébános maradt állva és így szólt:
– A püspök nevében! Én ezennel megengedem Kaszperek Mihály sírjának felbontását s átadom hulláját ismét a király kezeibe. Amen.
Mire Kozanovich Felicián föltette a kalpagját a fejére, de ülve maradt, és így szólt a beállott templomi csendben:
– A király nevében! Én ezennel elrendelem Kaszperek Mihály sírjának felbontását s hullájának máglyán való elégettetését.
Helyeslő morajlás zúgott a teremben, mely tele volt ködmön- és pálinka-szaggal, a tanúk leheletével. Oh, milyen falánkul, mohón ették meg a különféle szagok finomabb testvérüket, azt a parányi ibolyaillatot, mely közéjük elegyedett és elszállt… A tömeg zsibongott; a köd és pára nagy gomolyokban terjengve szállt-szállt, egy káprázatos szürkeséggé olvasztva össze mindent, szinte úgy látszott, mintha egy piszkos folyam hömpölyögne, egy fekete koporsót lóbázva a hullámain.
– Holnap lesz az exhumáció – tette hozzá még a főkormányzó a főbíróhoz fordulva –, intézkedjék kegyelmed.
Holnap lesz a sírbontás. A nagy hír hirtelen kiugrott, mint egy eleven fekete macska, az utcára, mindenki örült neki és a farkába kapaszkodott. Nagy csoportok gyűltek a kapuajtókban, az utcákon a rügyező fák alatt. Sírbontás lesz. Mekkora mulatság lesz. Ilyen is csak nálunk, Lublón eshetik. A kormányzót hazamenet a kúriától a várig utcahosszat megéljenezték.
Az emberek minden időben egyformák voltak. Milyen nevetséges és félszeg dolog! Midőn a szép május hozza a maga üde, selymes légáramlatát akácvirágillattal és az új növények leheletének balzsamával megtöltve – akkor az okoz nekik nagyobb örömet, ha egy dohos sírt nyithatnak ki és egy megkorhadt koporsót feszíthetnek fel, hogy megbámulják az elenyészést a maga borzasztóságában.
Sokan már éjfélkor felkeltek és körülállták a temetőt, hogy reggel ki ne szoruljanak a látványosságról. A főbíró még mindjárt a tanácsülés után egy máglyát rakatott a főpiacon; az ácsok egész éjjel ülőhelyeket tákoltak össze a máglya körül, a hivatalos személyiségeknek és a város előkelő asszonyainak. (Hogy nem féltik a bőrük fehérségét, hátha elsül az arcuk a közeli tűztől.) Kár, hogy a legszebbik, a Kaszperekné nem jön el.
Mondják, hogy a közeli házak és pajták fedeleit már előre roppant varjúseregek lepték el. (Jó és gyors értesüléseik lehettek az akkori varjúknak.)
Bent a házakban egész reggelig égtek a gyertyák. Egyrészt nem voltak álmosak az emberek az izgatottságtól – csak a gyerekeiket fektették le: »Buválj, kicsi fiam, csak még az éjjel ne tegyen benned kárt a gonosz Kaszperek«, másrészt, mert csakugyan ma van Kaszpereknek az utolsó uralkodása, holnap már semmi sem lesz, csak hamu, hanem ma még ő az úr, tudnivaló, hogy felhasználja az utolsó éjszakáját s alkalmasint olyan csínyeket fog elkövetni, hogy arról koldulunk mindnyájan. Hát ma bizony jó lesz le nem feküdni.
És a künn alabárdjaikkal kopogó éji őröktől meg-megtudakolták az ablakot kinyitva: »Nem történt-e vajon künn valami?«
De baj nélkül múlt el az éjszaka. Semmi se történt.
Azaz dehogynem történt, dehogynem. Addig-addig kérdezgették Mutsanek baktert, megkínálván őt imitt-amott egy-egy kupica égett szilvalével, hogy végre is történt valami.
Éppen éjféltájban a temető felőli úton egy nagy fekete, kereken járó ládát látott végiggurulni, amint két hízott sertés húzta nagy röfögve. Mellette két oldalt két-két macska poroszkált kinyúlt derékkal, tüzesgolyó szemekkel, a különös jármű előtt pedig egy nagy feketeszőrű kutya a két hátulsó lábán ment – úgy, ahogy apportírozni szoktak ezek a csúf állatok – az első két lábában pedig egy fekete zászlót vitt – itt süllyedjek el mindjárt, ha nem igaz.
Az öreg Mutsanek bátyó látománya bejárta reggelre az egész várost.
– Fogadni mernék – mondta ez is, az is –, hogy a Kaszperek testét lopták el a fekete ládában az ördögök; meglássátok, üres lesz a sír, ha kibontják.
Ah, milyen nehéz volt megvárni a virradatot. És milyen sokáig pislogtak azok a lusta csillagok az égbolton. Azok sohase sietnek. Lassan-lassan, szinte vonakodva jött meg a reggel; eltűntek, elfoszlottak a gnómok, ázák és rossz tündérek, kibukkant a nap is, olvasztott arannyal öntve be tékozlón a házak fedeleit (a kémények kacskaringósan füstölögtek), a réteket (a primulák, jácintok kidugták fejeiket), a hegyet, a várat, a várbeli zászlón a fehér sast (a szegény lengyelek madarát). Fényes tűzporzójából jutott a sírokra is. A sírok is mosolyogtak. Csak az ódon toronyban kondult meg mogorván a harang.
Ez a jel. Most indulnak meg a kúriától a hivatalos személyek.
Elől két muskétás katona ezüst-paszomántos háromszögletes kalapokkal, vörös hajtókájú kék frakkjaikban. Ezeknek kell utat vágni a tömeg közt. Azután négy munkás jött ásókkal. A szenátus élén maga Kozanovich Felicián lépdel, mellette balról a pap; utána egy minisztráns gyerek piros téglaszín köntöskében hozza a turibulumot. A legvégén két cigány húz egy ütött-kopott talyigát. Ezen a talyigán viszik a halottat a máglyára, melyet már szintén körülállt nehány lovas katona, kordont vonva. A talyiga kísértetiesen csikorgott, a rajta ülő gyerekek viháncoltak, mert a cigányok ideiglenesen felültették rá purdéikat: »Hadd kocsikázzanak a szegény rajkók egy kicsit«.
A temetőben a Marsán kisasszonyok obeliszkje mellett volt a Kaszperek sírja; még nem zöldült, mint a többi sírok; a télen összevissza forgatott rögökben nehezen okoskodták ki a fűcsírák a kivezető utat.
De már egynémelyike kezdte kitalálni és hasztalan, mert most megint visszahasogatják rögökbe az összeforrt dombot.
A munkások kihúzták előbb a keresztet; azután hozzáláttak a munkához. Néhány csákányvágás és a sír ki volt bontva; előtűnt a diófakoporsó, teljesen romlatlanul. Hiszen csak kilenc hete van még a föld alatt.
– Feszítse föl kend a fedelet, Mutsanek – rendelte a kormányzó.
Mindenki kíváncsian oda nézett. Egymás feje felett, egymás hónalján át, aki hogy férhetett. Az öreg bakter beleverte kalapáccsal a feszítővasat két vagy három helyen (de kár azért a szép selyem szemfedőért), azután nagy erőlködéssel felrántotta a fedelet.
– Ah! Oh! – morajlott és hömpölygött a meglepetés felszisszenése, a közelállók átadták a távolállóknak s ment végesvégig a hír a nagy sokaságon, melynek hosszú sora egész a főpiacig kígyózott.
– Ah! Oh! Benne van.
Valóban ott feküdt Kaszperek, a szűk négy deszka közt, mozdulatlanul, csendesen, mintha csak aludnék…
Piros kalpag volt a fejébe nyomva, kék, kurta, övig érő dolmány, sárga, sarkantyús csizma a lábán, úgy, amint eltemették. Nem volt azon semmi változás; az arca is olyan friss maradt, mintha csak egy óra előtt temették volna el.
A kormányzó közömbösen mondá:
– Ez kétségtelenül az ő teste. Nézzék meg kegyelmetek és konstatáljuk hivatalosan.
Aztán aláhajlott és az újdonatúj csizmák talpát nézte meg.
– Nincs rajtok semmi kopás, semmi sár.
– Megfoghatatlan! – tűnődött hangosan Hertely uram.
– Csodálatos – jegyzé meg Pawlovszky Kristóf. – Meghízott.
– Én nem találom – szólt Salgovics. – Olyan, mint volt.
– Mit, hogy nem hízott meg? – pattant fel Pawlovszky. – Hát vak kegyelmed? Hiszen majdnem tokát eresztett, kétszer akkora a képe, mint volt.
Újra megnézték néhányan s miután Pawlovszky uram állította, már pedig Pawlovszky uram nem bolond ember, sok tapasztalata van, kapitány volt Rákóczinál, ha ő mondta, az akkor úgy is van, hát ennélfogva ők is látták, hogy Kaszperek Mihály meghízott a holta után. Sőt most már Salgovics is visszakapált apródonkint a nézetével. »Hm! Az ám, hm. Mintha kövérebb lenne, hm.«
Ez is terjedt, mint a lavina, persze váltig nagyobbodva.
A temető kapujánál állók már a Kaszperek potroháról beszéltek.
Az utcán bámész csoportok hozzáragasztották:
– És olyan piros az arca, mint a tulipán.
Beljebb a főpiacon a várakozók tépett hajszálakról is beszéltek, melyeket a kezében tartott volna a feszület helyett, amit Kaszperekné illendő módon kezébe adott, mikor beszegezték.
Hanem iszen dühbe jött erre Krizsán András, a sztaroszta hajdúja, akit Kaszperek megtépázott volt:
– Mit? Az én szakállamat tartja a kezében? No iszen megállj, Belzebub fia!
S rögtön vállalkozott, hogy a városi dobos helyett ő gyújtja alája a máglyát. A dobos, aki félénk ember volt, nem győzött érte hálálkodni.
Most egyszerre nagy nyüzsgés támadt. Az utcagyerekek vivátot visítottak.
– Hozzák már! Hozzák már!
Jött a talyiga a koporsóval. Két oldalt két-két katona ment mellette, szétütögélve a tolongók közt a puskatussal.
Azután a kormányzó és a hivatalos személyek foglalták el helyeiket, szemben a máglyával.
A kassai hóhér, aki az éjjel érkezett, ott állott már szolgálatkészen skarlát ruhában a kormányzó emelvénye előtt.
A kormányzó intett neki:
– Vegye át a holttestet, – szólt harsányan – és végezzen vele rendeletünk szerint.
Azután hátrahajolt a csinos, pikáns arcú Strommenfeld őrnagynéhoz:
– A föld be nem fogadta, a menny is kilökné. A felhők könyörületesek lesznek talán hozzá. Mit gondol, báróné?
Mire a csinos szőke őrnagyné bájosan mosolygott. És egy kacér pillantást vetett a felhők felé… a kegyes jó felhők felé.
– Valóban, – szólt egy kicsit selypesen, de ez jól állott neki – ő nemsokára füst lesz… azután felhő… azután harmat, azután…
– Az istenért, báróné, ne fejtegesse, mert még elveszi a kedvemet az elégetéstől.
– No, csak az kellene – szólt ijedten. – Ennyi embernek elrontani a mulatságát. Magától kitelik. Oh, oh, kormányzó, maga mégis kegyetlen ember. De hála istennek, már késő…
Igen, a koporsó fenn volt a máglya tetején, sőt már Krizsán alá is gyújtott.
Az őrnagyné felfortyant:
– Hát nem veszik ki a holttestet a koporsóból?
– Természetesen nem.
– Oh, be kár! Hiszen akkor mi nem látjuk.
– Hát persze hogy nem látják.
– Maga kiállhatatlan irigy ember.
De nem volt idő csevegésre. A szokatlan látvány lebilincselte a figyelmet. Mélységes csönd uralkodott, csak a lángok pattogtak, amint kékes szélű nyelvük körülnyaldosta a száraz fahasábokat, először mélán sisteregve, de amint kúsztak egyre feljebb-feljebb, vérpirosan, ropogva, haragos zümmögéssel, egy-egy alant elégett fahasáb összeesett s akkor az egész alkotmány megrecsegett s robajjal csúszott lejjebb s a rettenetes koporsó a tetőn billegett, mozgott, mintha le akarna ugrani. Egyszer-egyszer valami széláram megriasztotta a lángokat s azok egyszerre nekikaptak, s suhogva, mintha ezer vég selyemszövetet terítgetnének az ördögök, szilaj gyorsasággal, falánkul iramodtak a koporsónak.
Mindez rémítő volt. Az izzó hasábok kísértetiesen világítottak. S valami csodálatos zúgás keletkezett bent mélyen a parázsban. Egy-egy zsarátnok szikrázott, sziporkázott s apró tűzszemeiből a Kaszperek tekintete villogott ki. Csak a füst szállt, szállt, nyájasan, bodoran fel magasra, a házak felé, egész a toronyig, melynek ablakában galambok ültek és alkalmasint találgatták, hogy ugyan mi okosat csinálhatnak odalenn a teremtés legtökéletesebb lényei, akik ma olyan nagy számmal egybegyűlvék?
– Meggyúlt! – hangzott ujjongva, harciasan a tömegben.
A láng most már hatalmasra dagadt, izzó karjai átfogták a koporsót. Egy pillanat alatt eltűnt a szemek elől. A lobogó lángok szinte marakodni látszottak felette.
Piszkos, sárgásbarna füstoszlop szakadt ki most belőlök. »Ez a Kaszperek, ez a Kaszperek! – kiáltozták. – Ő ég már!« Valóban, nem az előbbi szép kék füst volt ez. A levegőben kellemetlen zsírszag terjengett. Hallani lehetett az égő test sercegését. A koporsó deszkái lehámlottak, szétestek; a tűz lerágta egy perc alatt. Némelyek látni vélték még Kaszpereket, egyik a fejét, másik a lábát, a harmadik csak a vörös kalpagot. Ah, a képzelődés sokat tesz. Bolyai Jánosné (noha máskülönben rövidlátó) azt is látta, hogy az egyik lábát kinyújtotta. Kopacskáné asszonyom pedig hallotta, hogy úgy brekeg Kaszperek, mint a béka; még föl is kiáltott, száz tanúja van rá (t. i. arra, hogy felkiáltott): »Ni, csúfolódik a sátánfajzat!«
De mindegy. Hogy volt, hogy nem volt, ki tudna arról minden részletében számot adni. Mindenki mást nézett, másra figyelt, másra gondolt és természetesen mást látott. Elég az hozzá, hogy ennek is vége lett; a dúdoló tűz előbb megette a hasábokat, azután mohón felfalta a koporsót és halottját. Nem volt már mit ennie.
A máglya összeesett.
Sokan rohantak a tűz felé, hogy még valamit lássanak.
A kormányzó fölkelt és jókedvűen mondá:
– No, ennek is elvetettük a gondját.
De ebben a pillanatban nyugtalan hullámzás keletkezett. Zagyva lárma, a megdöbbenés és a rémület felkiáltásai. – Sokan a kezükkel mutogattak valamit, átellenben a Parniczkyék pajtáján.
A kormányzó is odanézett és olyan sápadt lett, mint a fal.
Ott ült az oda felmászott többi kíváncsiak közt a pajta tetején Kaszperek Mihály, vörös kalpagban, kék dolmányban, sárga csizmás lábát lelógatva és nézte gúnyosan vigyorogva a saját elégetését.
A kormányzó egy muskétáshoz ugrott:
– Lőj rá! – parancsolá.
A katona megborzadt, tántorogni kezdett, kezében reszketett a puska.
– Nem furulyát billegetsz, te mamlasz – rivallt rá a kormányzó. – Add ide!
Ő kapta fel a puskát és lőtt. A füst eloszlott. »Eltalálta!« ordíták közel és távol. Látni lehetett, vagy csak úgy rémlett, hogy lefelé gurul Kaszperek a fedélről, mint a lelőtt szárcsa; de az se lehetetlen, hogy magától ereszkedik le ügyesen, mint a macska. Egy fél perc műve volt az egész. A másik percben nem volt már se híre, se hamva. Bizonyosan nem a piac, hanem a szilvás kert felé pottyant le. Az ötödik, hatodik percben már messze a külső utcákban látták szemtanúk tovavágtatni fehér lován. A sárga csizmája a bal lábán vérrel volt megfestve, a pajta fedelén is véres csíkot hagyott, amerre lecsúszott. Semmi kétség, a Kozanovich golyója a lábát találta. De hát mit ér ez? Bizony isten kár volt a puskaporért. Ha száz golyó érné és szétroncsolná, akkor is csak ott volnánk, ahol vagyunk, mert annyi alakban van ő meg, ahány neki tetszik…
Mit használt az elégetés? Semmit! Aki farkast borotvál, elveszti a vizet is, a szappant is. Mi is csak időt és pénzt vesztettünk – de Kaszperek megmaradt.
Csak egy eredmény volt – az, hogy nem szellem, nem árnyék, nem egyszerű látomány, vagy fantom, mert vére folyt, ha ugyan a vér is nem volt szemfényvesztés.
Hanem azért teljes volt a kudarc és nagy levertség uralkodott a városban. Kozanovich futárt menesztett a királyhoz az eset leírásával. Levele végén odaírta: »A természet csodái ellen harcoltunk, Fölség, de legyőzettünk.«
A lakosság zúgolódott a magisztrátus ellen, hogy minek volt elégetni a holttestet; – szörnyű bosszút áll ezért Kaszperek. Gúnyverseket csináltak Hertelyre és Pawlovszkyra s azokat a kocsmákban énekelték.
Kaszperek pedig gyakran jött, mindig titokzatosan, köd előtte, köd utána; nemcsak a városban járt, hanem a közeli falvakban is elárasztotta a lakosságot hamis pénzekkel – egyszer lovakat vásárolt a katonaság számára (mert a svédek ellen készült hadjáratra Erős Ágoston király), máskor ökröket, legtöbbször pedig egyszerű pénzváltással csapta be a tudatlan parasztokat. A vidékről beszivárogtak a hamis pénzek Lublóra s Kozanovich kétségbe volt esve, hogy nem segíthet a bajokon.
E tanácstalanságban egyet gondolt Pawlovszky Kristóf uram s fölsietett a várba a kormányzóhoz:
– Van még egy gondolatom, nagyságos uram, erre a gonosz Kaszperekre nézve.
– No, nekem nincs egy se – sóhajtott fel a kormányzó. – Hát mi az a kegyelmed gondolata?
– Kutya harapását szőrével kell gyógyítani.
– Régi közmondás; hogyan érti?
– Boszorkány ellen boszorkányhoz kell fordulnunk, igaz-e?
– Ez bizony igaz lehet – szólt Kozanovich szórakozottan.
– Volt az én uramnak, Bercsényi Miklósnak, egy Bonc Márton nevű boszorkánymestere és jósa.
– A dudvégi hektikás molnár. Ösmertem gyermekkoromban, de az meghalt.
– Felakasztották a németek. Hanem volt a Márton mellett alkalmazva egy asszony boszorkány is, a Pirityi Panna. A Márton volt a szakács a boszorkánykonyhán, a Panna volt a kukta – de a Panna többet tudott a mesterénél. Ez az asszony a sárosi vár alatt lakik egy kis kunyhóban, az a hitem, vitéz kormányzó úr, hogy ez tudna nekünk valamit tanácsolni.
– Hát keressék fel kegyelmetek, menjenek el hozzá!
Több szót se várt Pawlovszky, mindjárt másnap elindulának Hertely urammal a sárosi várba, vagyis azon innen, abba a kis erdei viskóba, ahol az öreg Panna lakott szép unokájával, Piroskával.
Gyönyörűséges hely volt az, csupa nagy, lombos fák közt állt a bedőlt-kidőlt ház, melyben a Piroska apja csősz volt valamikor, de hogy azután beállott kurucnak s elesett, az uraság a lánykájának ajándékozta az erdei házat egy nagy darab földdel és réttel.
Az erdő úgy nézett ki, mintha véges-végig pirospettyes kendővel volna beterítve; a pázsit közül mindenütt sűrűn kipiroslottak a szamócák. A sűrűségből száz fülemile-dal csattog ki.
De Piroska se rest, visszadalol nekik.
A lublói urak, akik kocsijukat az országúton hagyva, gyalogszerrel közelegtek a szűk ösvényen a házikóhoz, messziről hallották csengő hangját. Nagy kár, hogy tótul dalolta:
Volt egy király, aki a szakácsságra adta magát…
Egész nap sürgött-forgott s két kenyeret dagasztott és sütött
[tra-la-la-la.
S volt a királynak egy macskája, aki az evésre adta magát.
És mindennap három kenyeret evett meg tra-la-la-la.
Amint észrevette lépteiket, elhallgatott s beszaladt a sűrűségbe, mint egy félénk mókus, de ahelyett megjelent az ajtóban az öreg ráncos képű anyóka, felgyűrt ingű, sovány karokkal, egy cseréptányért tartva a kezeiben:
– No, éppen jókor jöttetek – szólt hozzájuk szívélyesen. – Éppen most sütöttem meg nektek a lángost. Egyetek belőle, gyerecskéim. No, Kristóf kapitány, nyúlj hozzá, te vagy az öregebbik.
A lublói urak csodálkozva néztek össze.
– Tudtam, hogy eljöttök, mert a macska keresztül feküdött a küszöbömön. Hanem kerüljetek hát beljebb.
– Egy kis beszélni valónk volna veled.
– Tudom már, gyerecskéim. Értesültem róla. A domború oldalára van a kenyeretek fordítva.*
* Néphit szerint szerencsétlenséget jelent.
– Bizony – mondá Hertely uram. – Csak te vághatsz még ki, anyó!
– Jó, jó, majd megbeszéljük ott, ahol három elvált virág összekerül.** Várjatok előbb egy kicsit.
** Az asztalnál. (A szőlővirág a bor, a búzavirág a lángos és a kendervirág az abrosz).
S azzal betuszkolván őket a szobába, hol szép fehér abrosszal van megterítve az asztal, rátette a lángossal telt tálat, s valahonnan a ládából kivett hozzá egy palack jóféle tokajit.
– No igyál, Kristóf kapitány. Mit hallottál a felséges urunkról? Él-e még? Rossz koszton van szegényke, ott a törökök közt. De enne most, tudom, ebből a lángosból, ha a lángos ott volna. De még jobban szeretném, ha ő maga volna itt…
– Nem abba járunk most – szólt Pawlovszky.
– Tudom, fiam. Bár abba járnátok. Ti a Kaszperek dolgában kerestetek fel.
– Ha mindent tudsz, akkor nem is szükséges beszélnünk.
– Ezt eltaláltad. Ti azt akarjátok ugyebár, hogy a Kaszperek vissza ne járjon többet, mert az elégetés semmit se használt.
– Azt akarjuk, anyó, de már nincs hozzá semmi fegyverünk.
– Ej, a kavics is felfordíthatja néha a szekeret.
– Az úgy van; de hát mit tegyünk? Ha jó tanácsot adsz, nem leszünk hálátlanok.
– Száz tallért adtok az unokámnak és a két legszebb tehenet a város gulyájából, ha férjhez megy.
– Megéri.
– De ő maga választja, kikötöm.
– Hármat is választhat.
Erre az öreg Panna egy vasserpenyőn valami szeszt gyújtott meg a tűzhelynél, amely kék lánggal sziszegett, nyalakodott. Morgott felette egyet-kettőt s azután a vendégek mellé ült az asztalhoz és így szólt:
– Hát ide hallgassatok, gyerecskéim! (Mind a két gyerecske jól túljárt már a hatvanon.) Ha ti azt akarjátok, hogy Kaszperek ne járjon fel a másvilágról, legelőször is az okot kell eltávolítani, amelyért feljár. Hogy a madár ne járjon az eresz alá, a fészket kell elrontani. Ezt így súgja nekem a Libiál nevű ördög, aki nekem keresztapám és pátrónusom s akit én most ebben a serpenyőben, abban a lángban felidéztem. Hát kiért-kihez jár Kaszperek? Az asszonyhoz, a feleségéhez. Hát azt kell elpusztítani.
– Azt a szép asszonyt? – hökkent meg Hertely uram.
Az anyóka arcán az a sok ezer ránc mind nevetni és szaladgálni kezdett, az egyik ide, másik amoda futott, mintha kergetnék egymást. A fogai is kivillantak, amint a száját széthúzta.
– Mit tudod te azt, fiacskám, hogy szép-e? Minden asszonyt akkor kell megnézni, mikor reggel felkel.
– De az asszony ártatlan – ellenveté a szenátor.
– Mit tudod te azt, fiacskám? A kutyának nincs kése, de fogai ugye vannak? Hát csak azt mondom én, hogy az asszonyt kell előbb lerázni a nyakatokról. Kaszpereket aztán vállalom én, mert nekem is vannak ám szerszámaim. Megértettétek? Elmehettek!
Pawlovszky uram bólintott a fejével. »Majd próbálunk valamit«, mondá halkan s aztán az anyó csontos vállára tette kezét.
– Akarsz még valamit, Kristóf kapitány?
– Valami szert mondhatnál nekünk még, anyó, a megrontások, a gonosz szellem machinációi ellen.
Pirityi Panna elgondolkozott.
– Tudok egyet, de csak akkor van bűvereje, ha magatok találjátok ki, mi légyen. S ha aztán minden házban ilyet tesznek a családfő ágya alá és egy gombostűt szúrnak bele, a gonosz praktikája abban a hajlékban ártalmatlan akkor.
– Van-e az nálunk?
– Elég terem a határban – mondá az anyóka rejtélyesen. – »Folt hátán folt, akibe tű nem volt.«
Szenátor uraimék az egész úton törték rajta a fejüket (legalább volt valami mulatságuk), míg végre is otthon Hertelyné asszonyom sütötte ki, hogy az nem lehet más mint káposztafej.
Május közepe volt; nagy ritkaság ilyenkor az ép káposztafej, hozattak Lőcséről, Iglóról drága áron. Lám, még a növények közt is van szerencse. Isten ennek dolgát mennyire fölvitte: talizmán lett belőle.
A másik dolgot, a nagyobbat is elreferálták legott Pawlovszky uraimék a kormányzónak, hogy mit izent a »Bercsényi boszorkánya«. (Ez a titulus volt az immunitása a vidéken – nemcsak nem bántották, de meg is becsülték.) Hogy bizony azt üzente: »Ha nem akarjátok, hogy a madár visszajárjon az eresz alá, a fészkét kell elpusztítani«. Az asszonyt kell eltenni láb alól.
Kozanovich begombolkozott a kérdés előtt.
– Hm, van benne valami. No, majd meglássuk, majd meggondoljuk, ha haza kerülök.
Egy krakkói út állt előtte. Dolga volt a kormánynál, de elhatározta, hogy a királyi palotába is fölnéz; kedvence volt a királynak, ki még udvari apród korából ösmerte.
Ott a fejedelmi előszobákban találkozott a rendőrfőnökkel, Novogradszkyval.
– Jó napot, barátocskám, barátocskám, – kiáltá ez eléje vidáman – hogy vagyunk a lublói hamis pénzekkel, barátocskám? Találtál-e valamit, barátocskám?
Kozanovich a fejét rázta.
– A hamis pénzek nem ott veretnek. A Szepesség tiszta e tekintetben.
– Úgy? – szólt a rendőrfőnök kedvetlenül. – Ez igen kellemetlenné válhat rád nézve. Mert a hamis pénzek megvannak, de nyom nincs, hogy honnan vannak.
– Azaz…
– Igen, tudom, a kísértet! Persze a kísértet – vágott közbe gúnyos mosollyal, elhagyva a »barátocskámat«.
– Ő csak mellékesen jön szóba – felelte komolyan Kozanovich. – Amennyiben ő, még életében, egy hordót lopott volt tele arannyal Csernyiczky nevű varsói borkereskedőtől. Minden jel oda mutat, hogy e hordóban kellett lennie a hamis pénzeknek. Ezt a gyanúmat elő fogom ma adni őfelségének is. És bizonyára nem ártana rendőri felügyelet alá helyezni ezen Csernyiczky nevű egyént.
Most már a »pertut« is elhagyta gróf Nowogradszky, szokott fitymáló orrhangját vette föl.
– Oh, hó, hó! Hisz ön egy naiv lélek, kedves kis kormányzóm. Hiszen én magam is gondoltam, mert ösmerem én is az ügyet, nekem is van ám orrom (hatalmas orra volt borvirággal), de csak addig gondoltam, míg az első lublói hamis tallér kongása ki nem verte a koponyámból, mert nekem is van ám fülem (valóban volt füle is, sőt fülbevalók is voltak benne). Lássuk csak a dolgot közelről, mert éles szemem van, elhiheti. Kaszperek a vád szerint is csak egy hordót lopott s abban az egy hordóban csupa aranyak voltak. Honnan jöttek hát elő akkor a tallérok? Nos, icipici kormányzócskám?
– Ez mindenesetre homályos pont; enélkül tiszta lenne a dolog. De mégis itt kell a csomót keresni – szólt meggyőződéssel.
– Jó, jó – nevetett szárazon, előkelő fejlóbázással a rendőrfőnök, miközben ide-oda rángatta a vállait. – Én megteszem. Még ma megteszem. Odaküldöm Varsóba a legügyesebb titkos ügynökömet, a híres Strang Jakabot. Strang ördöngös fickó! Strang megszagolja rajta. Argusnak száz szeme volt, Strangnak kétszáz van. De ki is fog nevetni bennünket. Becsületemre mondom, ki fog nevetni. Mert szemtelen, nagyon szemtelen. Már mindegy; megteszem magamnak azt az elégtételt, hogy elküldöm önnek is a jelentését…
De ezzel vége is szakadt a beszélgetésnek, mert a királyi testőrtiszt Kozanovichot szólította, hogy a király elfogadó szobájába vezesse.
Kozanovich alázatos előterjesztést tett most élőszóval a hamis pénzekről, a Kaszperek elégetéséről és mindenről – a lublói szenátus utolsó tervéig.
A király figyelmesen hallgatta.
– Valóban csodálatos történet – szólt elgondolkozva. – Aztán a régi bizalmas hangon kérdé: – Mit szándékozol most tenni?
– Felséged beleegyezését akarom kérni a Kaszperekné lefejeztetéséhez.
– Fiatal asszony?
– Olyan huszonhatéves forma.
– És csinos-e? – kérdé a király gépiesen, ki különben nem vetette meg a szép nőket. Szívbeli viszonyairól, kivált Lecouvreur Adrienne iránti vonzalmáról sokat meséltek az akkori kandallók és uzsonnák mellett az akkori vénasszonyok.
– Nagyon, de nagyon szép, fölség.
– Kár volna érte – szólt mélabúsan a király.
– Egy egész város nyugalma, felség…
– Ej, hagyj nekem békét, Kozanovich! – pattant fel indulatosan.
Kozanovich elhallgatott alázatosan; a király ott ült a székében és szintén nem szólt jó darabig; csak nagysokára kérdé:
– Mit vársz még?
– Felséged parancsát.
A király izgatottan kelt fel és a kormányzó vállára tette a kezét:
– Nagy oktondi vagy te, Kozanovich; ha te nekem azzal jössz: egy szép asszony halálát javaslom, hogy azt az asszonyt én le nem fejeztetem, előre tudhatnád; de hogyha te nekem azzal jössz: egy szép asszonyt lefejeztettem, hogy azt én fel nem támaszthatom, előre tudhatnád…
S ezzel szelíden intett a kezével távozhatást.
A szepesi kormányzó mindent értett s térdet hajtva ment ki a selyembrokát-függönyös ajtón.
De még lent sem volt a márványlépcsőknél, mikor utolérte egy királyi apród.
– A felség visszakívánja nagyságodat.
A király egész az ajtóig elébe jött s mielőtt csak szólhatna is, a függöny mellé vonta:
– Aztán valahogy ne bolondozz, Kozanovich. Vitesd az asszonykát valami kolostorba, ahol a kísértet esetleg rá nem akad… – Aztán nevetve hozzátette: – S ahol a király esetleg ráakad…
Így történt, ilyen messziről, egészen a trón környékéről keletkeztek annak a körülménynek az indokai, hogy a Kaszperekné Anna szolgálója, akit eddig még a szúnyog sem csipkedett (sovány volt annak is), egyszerre divatba kezdett jönni. Két deli lovaskatona csapta neki a levet élet-halálra. Az egész utca csodálkozott rajta, hogy ugyan mit kapnak rajta? Szeplős is, kancsal is, s aztán a járása milyen lompos! No, ezek a bolond katonák hová tették az eszüket!
De végre is a szerelem csak szerelem. Nem lehet megmagyarázni. Az utca belenyugodott. Az Ancsurkának pedig mindjárt eleinte nem volt ellene semmi kifogása. Csak éppen választani nem igen tudott köztük. Megengedte hát (miután különben igen jó pajtások voltak), hogy szombat estéken együtt járjanak hozzá (inkább, mintsem egymást agyonverjék), amikor is beeresztvén őket a kis kapuajtón, künn üldögéltek néha egész éjfélig a pitvarajtó előtt, hallgatván a közeli tóban a különböző fajtájú békáknak egyetlen örök nótáját, mely szinte csúfondárosan hangzott be a szerelmi turbékolásba:
»Mit varrsz, mit varrsz, mit varrsz?
Pa pu cso cso cso cso cso csot.
Kinek, kinek, kinek?
Urraknak, urraknak, urraknak.«
Egy ilyen szép költői estén azonban, midőn Kaszperek már több napja nem mutatkozott a láthatáron, egyszerre vége lett mindennek, pedig akkor is olyan szépen vartyogtak, kuruttyoltak a szegény békák.
Ah, a hűtelen, galád lelkek! De jól megmondta az Anka keresztanyja: »Ne higgy, fiam, a katonáknak; fényes gomb, piszkos lélek.« Hát az történt, hogy egyszerre csak megállott nagy ostorpattogással a kapuajtó előtt négy prüszkölő tátossal egy könnyű szekérke. A kocsis a néma Bobrik András Obgartról, mert néma ember kellett nekik (ez az egy volt az egész környéken), leszállt és megkopogtatta a kapuajtót.
Nosza, erre a jelre megfogták Ankát a katonák, belökték a fás-kamrába, aztán berohantak a Kaszperekné szobájába s úgy amint volt, egy szál szoknyában (éppen vetkőzés közben érték) ki akarták hurcolni a szekérre.
A szegény megijedt teremtés nem is ellenkezett, tudta már, hogy tehetetlen, hogy ez felsőbb parancs, csak azt kérte, hogy legalább becsületes ruhát vehessen magára és mondják meg, hová viszik.
A katonák vállat vontak:
– Ki tudhatná azt!
A szemei megteltek könnyekkel, de azért maga ment ki szilárd léptekkel, maga ült fel a kocsira: így kellett annak történni.
Csak mikor már fenn volt az ülésen, akkor jutott eszébe valami.
– Engedjenek le, kérem, még egy cseppet, valamimet ott bent felejtettem.
A katonák haboztak, de olyan szívreható volt a hangja, hogy lehetetlen volt megtagadni. Leugrott ruganyosan és a szobájából, ahova az egyik katona bekísérte, egy kékcsíkos tarisznyát hozott magával a vállába akasztva. Ugyan mi volt benne? Úti pogácsa bizonyosan nem.
Mind igen jól volt ez elrendezve. Senki sem vett észre semmit. Az egész utca aludt, csak ritka házban pislogott mécs; még a kutyák se ugattak. A katonák fölnyergelt lovai oda voltak kötve a saroglyához: azokat leoldozták és nyeregbe pattantak. Az András közibe vágott a négy pejnek, s megindultak mint a forgószél, isten tudja merre. Nem látta azt senki, csak a csillagok. A két katona a kocsi mellett vágtatott.
Kaszperekné kívül a városon egy pár közömbös szót intézett a kocsishoz. A kocsis visszafordult, ránevetett s hallatta a némák idétlen hangját. Mindent megértett. Ez a hang megmagyarázta neki, amit nem tudott.
– Téged úgy elvisznek, hogy sohase akadjon rád senki.
Mária kitörülte szeméből a könnyeket, tudta már, hogy meg nem ölik, csak elveszítik, hogy meg ne lehessen találni.
Aztán elmosolyodott…
Oh, szegény városi tanács! Ti csak az ördög ellen hadakoztok. De arra nem gondoltok, hogy egy asszony is a játékban van.
Az első falunál belenyúlt Kaszperekné kis kezével a csíkos tarisznyába s kihúzott belőle három aranyat, hogy azt a lyikacsos kocsikas nyílásán apródonként elhullongassa, egyet a falu közepén, egyet az innenső, egyet meg a túlsó szélén.
Mentek, mentek, sokáig mentek, húsz falut is értek, sokszor kellett belenyúlnia Kaszpereknének a tarisznyába… Néha keserűségében öt aranyat is elpotyogtatott. Végre éjfél után egy városkába értek, ahol nagy kőépület előtt megállottak a lovasok és a kocsi. A ház előtt katonastrázsa volt.
– Készen van minden? – kérdé az egyik lovas.
– Minden – felelte a vártán álló.
S kisvártatva új lovakat fogtak be s új lovasok szegődtek kíséretül a rohanó kocsi mellé. Azok már nemcsak azt nem tudták, hogy hová viszik a szép Máriát, hanem azt se, hogy honnan hozzák. De a néma kocsis megmaradt. Annak a fejébe be lesz vésve az egész út, az tudni fog mindent, de el nem mondhatja senkinek.
Porzott az út, vágtatott a négy ló, néha megcsillant valami a sötétben. Talán a patkó adott szikrát vagy talán egy arany hullott le ismét az út porába…
Az ősmesék búzamagvát, kölesét, kenyérmorzsáját felszedték, megették a madarak… A Kaszperekné aranyait is megtalálják, felszedik, de meg nem ehetik.
Csak szórta, egyre szórta… Hej, csak kitartsanak! Fekete fellegek nyargaltak az égbolton keletről nyugatra. Olyan sötétség volt, mint a kos szarvában.* Nem lehetett már meglátni, hol mi van, se falut, se tornyot, se folyót, se vidéket, csak megszagolni. A fenyőillat erdőt jelent, a borókaillat irtványokat, a szénaillat réteket. Kakaskukorékolás, kutyaugatás: az a falu.
* A kos szarva üres belülről és meglehetős homályosság lehet benne.
Hajnali pirkadáskor egy nagy kopasz sziklás hegynél új kocsi várt Kaszpereknére, új lovakkal, új kocsissal. A néma ember visszafordulhat. Igaz: amerre Kaszpereknét hozta, mást is elhozhatna arra valamikor. Ne tudjon ő se mindent.
Csupa erdőn, nagy százados fák közt mentek azután vagy két óráig; semmi nesz, semmi hang nem volt benne, csak a patakok zuhogtak tompán, keresztül-kasul szelve az erdő girbe-gurba hátát s a hatalmas páfrányok, a mohok és moszatok közt szerecseny dolmányú kígyók és fürge szemű gyíkok suhogtak.
Végre egy tisztáson kivillant egy ódon, komor épület, nagy kőfalakkal, félig bedőlt toronnyal.
Ez volt a bozlácsnyai kolostor.
Csikorogva nyílt meg a vasszögekkel kivert nehéz kapu s újra bezáródott nagy dübörgéssel – a begördülő kocsi után.
És most már végre el voltak választva Kaszperekék. Az egyik meg volt halva, de kijöhetett a sírjából. A másik élő volt, de nem jöhetett ki a sírjából.
*
A városi magisztrátus valóságos csodát művelt. Szó ami szó, meg kell adni, hogy nemzetes uraimék derék emberek – ha egyszer belemelegednek valamibe. Az igaz, hogy nehezen melegednek.
Hajnalhasadtával száz és száz munkás állott be a Kaszperek-portára kapákkal, csákányokkal, a házat lebontani. Délre már nem állt az átkozott hajlék, estére el volt takarítva a törmelékje is; kihordták trágyás szekereken, el a városbul, a kovanyeci mezsgyére. Másnap pedig fölszántották a fundust s nyomban be is vetették kölessel. Estefelé már boronálta Kolárik Pali a két szürke gebéjével.
…No iszen, jöhet már Kaszperek! Keresheti már régi puha fészkét! Bárcsak kizöldülne addigra a köles.
Jött is egy fergeteges éjszakán, dörgött, villámlott, a villám fényénél látta néhány őgyelgő, végigmenni a városkán a temető felől; most is visszásan ült a lován; a »Palkó« tajtékos, fáradt volt, csak lépésben kocogott a köveken – a Kaszperek háza felé.
Hogy elcsodálkozott az ördögi lélek, mikor semmit se talált ott. Ezt lett volna jó nézni. Hogy törülgethette a szemét: »Miféle káprázat ez? Mi történhetett itt?« Hogy csikorgathatta a fogát, ha van neki. Gondolhatta magában: »Teringette, hány száz évig aludtam, hogy a házam helyén szántóföld támadt?«
De ezt a részét senki sem élvezhette (Ej, hogy nem tudott nappal jönni!), senki sem látta e pillanatban, csak azt tudják, hogy visszanyargalt a templomhoz; talán azt hitte, a várost tévesztette el, Lubló helyett Lőcsére jött, de a templomról, bár nem mert hozzá közel menni (a ló egy bizonyos körön innen, melyet valamikor a szenteltvíz ért, visszahőkölt), megösmerte szülővárosát.
A templomnál megint megfordult (Mutsanek apó látta) s egyenesen Matuska Mátyásék udvarába nyargalt, akik balról voltak szomszédai.
Matuska Mátyás már javában aludt, mikor az ablakot megzörgette valaki kívülről. – Fölkelt, kinyitotta, s hideg borzongás futott át a tagjain. Kaszperek Mihály állt az ablaknál – lovát az almafához kötötte. (Jaj istenem, nem is terem azon több gyümölcs.)
– Hová lett innen az a tyúkól? – süvíté zordon hangon, a saját üres fundusára mutatva.
A híres rézöntő (a felvidéki tornyok öreg harangjain még most is rajta van a neve) keresztet vetett magára s vacogó fogakkal hebegte:
– Lerontatta a felsőbbség!
Kaszpereknek rémesen villogtak a szemei, valami pokolzöld tűz látszott bennök.
– Hát a tyúk hova lett? – kérdé tompa síri hangon…
– Eltűnt, elvitték.
Összeszisszent, azután a Matuska arcába köpött és visszament a lovához. A rézöntő jól látta (s eskü alatt vallotta másnap a kúrián), hogy Kaszperek sántikálva ment a lováig. A ballábára bicegett.
Délcegen, ruganyosan pattant a nyeregbe, megsarkantyúzta a Palkót, s ökleivel megfenyegetve az ablaknál dermedten álló Mátyás mestert, azt kiáltotta vészjóslón:
– Ha elvittétek a tyúkot, majd eljön helyette a kakas!
És el is jött, vörös tarajával, lángból szőtt hatalmas szárnyaival. Eljött, hogy megegye az egész Lublót, hadd legyen hát szántóföld mindenütt… Két helyen gyulladt ki Lubló városa azon az éjszakán.
A kárvallott polgárok (két egész utca elégett) megint csak a magisztrátust szidták:
– Ők az okai! Mit avatkoznak a természetfeletti dolgokba? Senkitől se lehet elvenni mindenét. A síron túli lakásából kidobták, a síron inneni lakását pedig földdel egyenlővé tették. Valahol pedig csak lennie kell az elkárhozott léleknek is.
Vajon hol volt most?
Még látták egy darabig a szomszédos falvakban kóvályogni. Itt-ott ráösmert valaki és hírül hozta Lublóra.
Nem a szokott nyalka ruha volt rajta, – nem az, amelyikben eltemették; egyszerű fekete bársony dolmányt viselt, tompa orrú, úrias csizmát és fekete kalapot. Úgy nézett ki, mint egy királyi hivatalnok – de azért mindjárt rá lehetett ösmerni a termetéről, az arcáról, a Palkó paripájáról.
Mind jobban-jobban elveszett a szem elől. Még úgy fél füllel hallani lehetett valami gyanús mende-mondát. De az is csak úgy több hét múlva bukkant ki, néha csak a körme hegyeivel, és talán nem is összefüggésben Kaszperekkel.
Egy úr jár a Szepességben, így beszélték, aki mindenütt kihirdeti a falvakban, néhol ki is dobolják:
»Adatik tudtára mindeneknek, akiket illet, hogy ha valakinek hamis aranypénze lenne, jelentkezzék a faluházánál, hol is igazi aranyra vagy ezüstre váltja fel a felséges királynak embere, aki nem akarja, hogy a szegény ember károsodjék.«
(Ostobaság! mondták a lublóiak. No, ez ugyan nem a mi Kaszperekünk. Mások annak a szokásai. Azért, ha kísértet is, nem olyan szamár az.)
A »király embere« csakugyan járt faluról-falura és beváltotta a rossz aranyakat igazi értékre. (Mégis derék, becsületes ember ez a mi királyunk! Szereti a népet!)
Mikor a hamis pénzeket hozták, mindég megkérdezte: »Hol vetted, hol találtad?«
– A Litmanova felé vezető úton találtam, az öreg hídnál.
– Nagyon jól van, fiam.
A király embere ezek után természetesen átment Litmanovára. Ott is találkoztak hamis aranyak, amiken a becsületes megtalálók nem bírtak túladni, sőt már majdnem bajba is keveredtek. Ezek közt meg olyan arany volt, amit a Jarowka nevű akolnál rúgott fel talpával a Plawikék bornyas tehene, mikor a kis Apolka hazahajtotta.
Így ment a király embere faluról falura. A hamis aranyok mindent elbeszéltek, hívogatták, vezették.
Egyszer csak ott találta magát a bozlácsnyai kolostor előtt.
Csend volt köröskörül, csak az óriási tölgyek ingatták lombjaikat. Susogtak, zúgtak valamit – fent a toronyban a harang csengett-bongott mélabúsan, semmit el nem árulva abból, hogy bent a kolostorban rendkívüli dolgok történnek. A fejedelemasszony, gróf Straden Hanna, aki naplót vezet minden napról, tudom, teleírja a maival a zárda minden papirosát – csak elég lenne!
Már kora reggel kopogtattak a kapuajtón a kalapáccsal, mely az akkori divat szerint egy láncon csüngött a kapufélfán.
A nehézkes kapus (a hetven esztendős páter Laurentius) félretolt egy kockát a kis ajtón, mire az így támadt nyíláson két vadászt pillantott meg, puskával a vállukon és tülökkel a nyakukban. Zöld hajtókás zubbonyt viseltek, térdig érő tirol nadrágot és harisnyát. Stájeros zöld kalapjuk fajdkakastollal volt díszítve.
A kapusnak nem volt szabad beereszteni a zárdába idegent, csak a fejedelemasszony engedelmével. Két kérdést kellett intézni a kis nyíláson át s az arra adott feleletet megvinni a fejedelemasszonynak.
– Ki vagy? Ez volt az egyik kérdés.
A kapus a kémlelő lyukhoz tette fülét, az idegen a száját.
– Hát nem ösmersz?
Laurentius köhécselt egyet, azután újra kiszólt kedélyesen:
– De bizony, mintha láttam volna már a fizionómiádat valahol.
– A pénzeken – súgta az előbbeni hang.
Amire a páter kétségbeesetten ütött a homlokára (kicsi híja, hogy agyon nem ütötte magát) s remegő kezekkel nyitotta ki a kapuajtót.
– Parancsoljon, királyi felség!
– Pszt! Vezess bennünket, páter, a fejedelemasszonyhoz.
A király, ki gyakran jött vadászatokra a bozlácsnyai erdőségbe, ma elvált Nowogradszkyval a társaságtól, azt mondván az uraknak:
– Minket, urak, délig ne keressetek. Nekünk külön utunk van s a zsákmányt nem akarjuk megosztani veletek.
– Valamit szimatolsz, Ágost? – kérdé a jelenlevő Frigyes weimari herceg, a szenvedélyes Nimródok kíváncsiságával.
– Egy vadmacskát – felelte a király mosolyogva.
A herceg csodálkozva dörmögte:
– Egy vadmacskáért ennyi teketória! Én már tízet is lőhettem volna!
A fejedelemasszony, a finom, lenge, szelíd járású Hanna grófnő (a krakkói társaságok lelke – a múlt században) megörült a királynak, aki vidáman nyújtotta feléje kezét:
– Eljöttem, grófnő, hogy míg a többiek a vadakat gyilkolják, én azalatt önnel reggelizzem.
– Nagy kegy fölségedtől – szólt Hanna grófnő mély meghajlással. – S jól esik nekem, aki a világot elhagytam, hogy öreg napjaimra éppen a legfénylőbb sugara süt rám ide a föld alá…
Az élelmes Nowogradszky megsúgta bizalmasan a fejedelemasszonynak, hogy a király szeretné látni Kaszpereknét. Azért igen tapintatos inszcenéria lenne, ha az érdekes nőszemély szolgálná föl a reggelit.
Tikkasztó nap volt. A király künn kívánt reggelizni a zárdakertben, a fák hűs lombjai alatt, hol szép sátra volt a fejedelemasszonynak, aranyozott kopjákra feltűzdelt olívazöld szövetből.
A kert igen csinos volt. Egészen a Hanna grófnő ízlése; csupa egzotikus füvek, pálmák, sások, orchideák; növények, amiknek nincsenek virágjaik. Éppen ide illők; szüzek közé, akiknek nincsenek szerelmeik…
Minek meséljem… A reggeli fölségesen ízlett a királynak, de jó is volt. (Telt a nagy Straden-vagyonból jó pince, jó éléstár.) A király otthon se eszik különben. Hát még a felszolgálat? Kaszperekné hozta fel a vajat, gyümölcsöt, pecsenyét az asztalra. Ő öntött a király poharába.
Szép fehér, suhogó kötényke volt eléje kötve s karjain egész könyökig felgyűrve az ingváll. Olyan szép színű húsa volt, mint a barackvirág.
A király elbódult a nézésére. Hát még az a fehér nyaka, igéző mélyedéseivel, édes, rejtélyes gödreivel, vonalaival, mert a nyakat is meztelen hagyta a nagy hőségben, de csak kis darabon.
– Milyen nyak – mondá halkan, jelentőségteljesen Nowogradszky.
A király fölhörpintett egy pohár spanyol bort. Megcsillant a szeme (nem csoda, hiszen már a negyedik pohárnál van).
Koccintott a fejedelemasszonnyal, aztán visszasúgta Nowogradszkynak:
– Adnék egy mérföldet a birodalmamból, ha még láthatnék belőle egy arasznyit…
E pillanatban erős kalapácsütések hangzottak a kapun. A fejedelemasszony, aki máris látta, hogy fölösleges, tapintatosan bocsánatot kért, hogy eltávozhassék néhány percre, megtudni a történteket.
Nowogradszky mosolyogva válaszolt a király ömlengésére:
– Fölségednek bizonyára elég hosszú és széles a birodalma, de egy mezei virág elültetéséhez nem kellenek mérföldek, elég egy piciny virágcserép.
De a király nem felelt, sietett az alkalommal élni, megszólította a szép asszonyt:
– Ön az a híres Kaszperekné?
Piros lett, mint a láng, egész füle tövéig. Azt hitte, csúfolják. S most már ő is fölegyenesítette a darázs derekát kevélyre, s fölszedte két kezét parasztosan a csípőire:
– Az vagyok, ragyogok – szólt kihívóan –, ha éppen tudni akarják. Hát aztán?
A király zavarba jött az ily szokatlan modortól. Ez nem a Lecouvreur Adrienne bágyadt, langymeleg nyafogása…
– Ön tetszik nekem, szép asszonyka – szólt a király.
Kaszperekné fitymálva nézte végig.
– De maga nekem ugyan nem! Hogy nem restellnek ilyen meglett emberek ilyenről beszélni, ilyen helyen…
Nowogradszky önkénytelenül felkiáltott:
– Vigyázz a szavaidra! A királlyal beszélsz, szerencsétlen!
Kaszperekné ránézett fürkészve azokkal az álmatag, rejtelmes szemeivel Nowogradszkyra, azután elnevette magát s egyet pattintott a két ujjával:
– Ezt teszik maguk bolonddá, de nem engem…
S kezdte egész közömbösen felszedegetni az arany, ezüst tálakat, tányérokat az asztalról.
Hanna grófnő visszatért.
– Talán minket keresnek, grófnő? – kérdé a király.
– Nem hinném, felség! Valaki a király nevében kér bebocsáttatást!
– Az én nevemben? Hiszen én itt vagyok, és semmi parancsot nem adtam ki. Ugyan menjen, Nowogradszky, és tudja meg.
A rendőrfőnök a kapuhoz sietett.
– Ezer villám! Ön az ördöngös fickó, Strang! – kiáltott fel a rendőrfőnök meglepetve, miután egy apró emberke gurult be a kapuajtón, valóságos nyúlfejjel s kicsiny, mélyen bennülő sötét szemekkel.
– A szimat hozott, nagyságos uram.
– De hisz én önt Varsóba küldtem a borkereskedőt tanulmányozni. Mért nincs ön most Varsóban? Mit lábatlankodik itt?
– Mindjárt elmondom.
– Nos, hát beszéljen, de röviden. – Talált ön valamit?
– Semmit, vagyis alig többet. Csernyiczky mindamellett gyanús jellemű ember; kifürkésztem múltját, már gyerekkora óta megvan benne a rossz vér. Sok szerelmi kaland és csíny maradt fel utána…
– Mindnyájunk után, édes Strang – szólt közbe a gróf csendesen.
– Tizenhat éves korában beleszeretett egy lovarnőbe, miss Rollyba, vele szökött, az apja tárcáját is magával vive Milánóba, ott mint clown, később mint műlovar komédiázott, míg miss Rolly bele nem szeretett egy fiatal marquisba és a faképnél nem hagyta.
– Mindennapi történet – szólt Nowogradszky ásítva.
– Különben az alma nem messze esik a fájától – folytatá az ügynök. – Az apja is rossz csont volt; az anyja pedig éppenséggel hírhedt viszonyt folytatott egy Kaszperek nevű lublói borkereskedővel.
– Hm! – szólt közbe a rendőrfőnök. – Hát aztán, kedves Strang?
– Ezek régi dolgok és talán ide se tartoznak. A fiú hazakerült Milánóból és egy bizonyos Jablonszka Máriába szeretett bele halálosan.
– Ördögöt! – kiáltott fel élénken a gróf. – Csak folytassa, Strangocskám, folytassa.
– Az öreg nem engedte elvenni. Egy ízben emiatt kést fogott s szobáról-szobára kergette. Ha egy szolgájuk, bizonyos Kromov Szaniszló útjába nem áll, megölte volna.
– Hogy néz ki ez a fickó?
– Magas, vállas, daliás, piros, egészséges, a ballábára sántít. Szép, harminc éves ember.
– Nős?
– Igen, kibékült az apjával; ennek a kedve szerint nősülve.
– S mi lett Jablonszka Máriával?
– Azt ama Kaszpereknek a fia vette el, akiről előbb szólottam.
– Jó, jó – vágott közbe a rendőrfőnök –, de a hamis pénzeket sehol sem látom e nyomon.
– E nyomon én se. De a semmiből lesz a valami. Csak tessék engem meghallgatni.
– Hogyne hallgatnám meg.
– Ezeket kifürkészve, tanulmányozás alá vettem Csernyiczkyt. A borüzletet alig folytatja, sőt az rosszul megy s mégis hihetetlen összegeket pazarol. Élete rejtélyes, hol eltűnik, hol előjön, senki sem tudja, merre jár… Vigyáztam háza környékére, megösmerkedtem cselédeivel, megnéztem náluk minden pénzdarabot, ami a házból kimegy, de az mind igazi pénz…
– Persze, mondtam én annak a tökfilkó Kozanovichnak.
– Még ez se volt elég. Egyik emberemet (mert négyet kaptam rendelkezésemre nagyságodtól) megbíztam, hogy mindenütt utána járjon, mint az árnyéka, kivált a kirándulásain. Ez az ügyetlen fickó kísérte is egy nagy darabon, de itt a Szepességben valahogy elvesztette. Kedvetlenül kullogott vissza, de egy fontos hírrel, hogy a falvakon, amerre jött, a lakosok hamis aranyakat találnak az országúton. A hír megkapta a figyelmemet. Ez nem lehet egyéb, mint hogy nagy mennyiségű hamis pénzszállítmányt vihettek keresztül a falvakon s az edény vagy zsák kilyukadt útközben. Nini, Strang, ez valami! Ezt neked meg kell tudnod. Egy percet se volt szabad vesztenem. Útra keltem embereimmel, és megtaláltam a nyomokat. Egy szállítmány hamis pénz érkezett a Szepességre, semmi kétség. A kihullott aranyak elvezettek faluról falura, míg végre itt vagyok.
– Hát hogy tudta, hogy engem itt talál?
– Nem is sejtettem.
– Hát akkor mért jött ide?
– Hogy megmotozzam a kolostort.
– A kolostort? – dadogta a rendőrfőnök.
– Igen, mert semmi kétség, hogy a hamis pénzszállítmány a kolostorba érkezett.
A rendőrfőnök a Strang füléhez hajolt:
– Pszt, lassabban beszéljen! Itt van a király. Mindent abba kell hagyni. Kívülről azonban szemmel tarthatja a zárdát.
Ismét megszólalt a kalapács, kip-kop, kip-kop, egyre türelmetlenebbül, élénkebb csattogással.
– Szörnyűség! Már megint háborgat bennünket valaki! Micsoda ördöngös zárda ez!
A Strang apró szemei világoltak, mint a szentjánosbogár.
– Fejlődik benne valami. Az bizonyos, fejlődik valami.
– Ön talán csak képzelődik.
– Nem, nem hiszem.
A kapu még egyre döngött, szinte azt lehetett hinni, hogy összeroppan.
– A patvarba is, nézze meg ezt a vén kapust, mit csinál, mért nem nyitja ki? Isten önnel, Strang. Legyen okos és tapintatos. Én most már visszamegyek őfelségéhez.
Strang a kapus páholyához sietett; de bizony a páternek nagy oka volt a kaput fel nem nyitni; a király asztaláról a maradék borok mind őhozzá kerültek és leütötték a lábairól. Csuháját levetve a nagy melegben, végigterült a deszkalócán és hortyogott. Miatta ugyan ott kalapálhat az idegen, amennyit neki tetszik.
– Emerentia, – hörgé álmában, midőn Strang megrázta – ne legyeskedj velem, ne incselkedj. Hiszen tudod már, hogy semmit sem érek.
Strang belátta, hogy itt legokosabb felhúzni a csuhát, leakasztani a kulcsot, kiinni a maradékok maradékait és végezni az idegennel.
Kicsoszogott, lehetőleg az öreg járását utánozva s kinyitotta a kapuajtót félig. Magas, délceg férfi állt a kapunál, fehér lovának a kantárját fogva a balkezében. Strang azonnal ráösmert, s szíve hevesen dobogott.
– Mit akarsz, testvérem az úrban? – kérdé tőle fojtott, alázatos hangon.
– Okosan akarok veled beszélni.
– Mind a két fülem ki van nyitva – felelte az álbarát közömbösen.
– Hoztak ide a múlt hetekben egy asszonyt?
– Mit? Kit? Nem hallom.
– Ám azért nem hallod, mert csak a két füled van kinyitva, de nyisd ki a két tenyeredet is.
A kapus együgyű arcot vágott, behunyta a szemeit ájtatosan és kinyitotta a tenyereit, mire a jött teleöntötte mind a kettőt aranyakkal. Azokkal a rossz aranyakkal, amiket útközben beváltogatott. Elég jók lesznek a barátnak.
Strang rókaszemei szikrákat szórtak örömükben, amint lopva az aranyakra sandított.
– Látom, hogy jó járatban vagy, testvér. Segítenék is rajtad, de semmit sem tudok, mert én csak mint kisegítő nyitottam ki most a kaput. Hanem várj egy kicsit, mindjárt fel leszel világosítva.
A kebelébe nyúlt és egy kis sípot előhúzva, belefújt.
Egy szempillanatig sem tartott. Megmozdultak a közeli bokrok, s három fölfegyverezett rendőr csörtetett elő:
– Lépre kerültél, Csernyiczky Mihály! – kiáltá a kis ember, a csuháját levetve. – Kötözzétek meg!
*
Nagy érdeklődést keltett a Csernyiczky-féle pénzcsináló banda pere messze földön, mert egész Krakkóig, sőt Szentpétervárig elnyúltak a szálai. Több mint egy mázsát nyomnak a periratok a varsói levéltárban. Hatvanöt személy volt belekeverve (ezek közt kilenc nő), de a mi krónikánkra nézve teljesen közömbös, mi mindent fecsegtek össze a vallomásaikban. Egyetlen érdekes pont a Csernyiczky vallomásában, miként lépett erre a végzetes útra. Apja, aki ellenezte, hogy a szegénysorsú Jablonszka Máriát elvegye, felbiztatta, hogy bátran feljebb vetheti szemeit, mert a pincében egy hordó aranya van. Ez adta a fiúnak az ötletet, hamis aranyakat csinálni s apja jó aranyait ezekkel kicserélni. Először csak a szegény öreg bolondítására verettek az aranyak (egy krakkói pincében volt a műhely), később aztán megtetszett a kalandor-természetű Csernyiczkynek a jövedelmes és veszélyes foglalkozás – kivált, mikor az arannyal telt hordócskát (melynek az alján még igazi aranyak is voltak) a lublói Kaszperek ellopta. Így lett egy kiágazó banda feje stb.
Az ítélet, mely 1720 nyarán hozatott, pallos általi halálra szólt a nyolc főcinkosra nézve. Természetesen ezek között volt Csernyiczky.
Roppant tömeg nézte a kivégeztetést a piacon; ezek közt idegenek is, Lembergből, Krakkóból. Ott ült mindjárt az első sorban egy emelvényen gróf Nowogradszky, Lubomirszky Tivadar sztarosztával beszélgetve.
Egyszerre megkondult a toronyban a lélekharang, hozták a vádlottakat, mindeniket egy-egy pap karon fogva. A sztaroszta izgatottan ugrott fel, háta megborzongott, szemeit vér borította el.
– Kaszperek Mihály! – kiáltott fel önkénytelenül.
Csernyiczky meghallotta a nevet, s hetykén, kihívóan nézett arra felé, ahonnan a hang jött.
Nowogradszky megrántotta a sztaroszta kabátját.
– Ülj le! Mit akarsz!
– Istenemre mondom – szólt a sztaroszta –, ez a fickó tökéletes mása a lublói halott embernek, akiről neked egyszer szólottam. Ha nem sántítana az egyik lábára, meg mernék esküdni, hogy az.
– Ez a főcinkos, a Csernyiczky Mihály – felelte Nowogradszky.
– Soha életemben ilyen hasonlatot. Még testvérek között is nagy ritkaság.
A rendőrfőnök titokzatosan mosolygott.
– Hátha úgy is van, hogy testvérek; ha nem is egy anyától, de egy apától.
Hovatovább nézegette a sztaroszta, mind jobban rája ismert, fölkelt a helyéről és leszállt a vádlottak közé.
– Ismerősnek látszik nékem – szólt halkan a Csernyiczky karját érintve.
Csernyiczky megfordult és cinikusan fölkacagott:
– Meghiszem, sztaroszta, hogy ösmersz. Egy jó pecsenyétől kergettelek el, ugye?
A sztaroszta hanyatthomlok rohant vissza Nowogradszkyhoz.
– Hamar, hamar, kedves barátom, függesztesd fel, akadályozd meg, kérlek, a kivégzést. Én egy nagy dologra bukkantam rá. A Csernyiczky vallomása nem teljes. Itt egy óriási eset fog még kisülni. Ez az ember járt Lublón a holt Kaszperek képében… Semmi kétség… Ő maga is beismeri.
A rendőrfőnök vállat vont közömbösen.
– Mire való volna az? Így is lefejezik, úgy is lefejeznék. Sem mi nem nyernénk semmit, sem ő nem vesztene már semmit. Én megengedem, hogy így lehetett. A fickó ott találta szép szeretőjét s tetszett neki a kísértet szerepe, mikor ti a megholt Kaszpereknek néztétek. Valóban ez volt a legkényelmesebb az ő helyzetében, hamis pénzeket terjeszteni. S az asszonykának is ínyére lehetett a játék…
– Nagyszerű, – lelkendezett a sztaroszta – nem, nem engedhetem, megyek, közlöm az államügyésszel.
A rendőrfőnök lefogta, leültette erőszakkal.
– Ne légy ostoba, kedves Lubomirszkym! Semminek sem szabad kitudódni (s jelentőségteljesen kacsintott a szemével). Tudod, az asszony végett. Az asszony igen csinos portéka, hiszen tudod (Lubomirszky piros lett), hát rátette a kezét valaki (Lubomirszky fehér lett). Az asszonyt idézgetnék, a világ szájára kerülne… Hát csak ülj veszteg, barátom – de úgyis későn lenne. Nézd, nézd, éppen most viszik a vérpadra… milyen merészen lépked a gazember… Maga vetkeződik… Ej, de hatalmas vastag nyaka van. Hopsza, egy, kettő, három. Megvan; legurult! Bravó, mester! Ez a krakkói hóhér kutyagyerek!
– Az ám, az ám – szólt a sztaroszta szórakozottan, elkapva tekintetét a Csernyiczky legurult véres fejéről. – De mondd csak, ki tette a kezét arra az asszonyra?
– Hajolj ide jobban; majd besúgom a füledbe.
*
Ahogy utoljára beszélgetett Matuska urammal azon a szomorú éjszakán, senki sem látta többé Kaszpereket Lublón. Jól megmondta a Bercsényi boszorkánya: »Ha azt akarjátok, hogy a madár vissza ne térjen az eresz alá, a fészkét kell elpusztítani.« Kaszperekné végképp eltűnt, Kaszperek se jött többé vissza soha. De iszen okos asszony a Pirityi Panna; meg is küldték neki a száz ezüst tallért, amit ígértek, s a Piroska lakodalmára a két legszebb tehenet a nyájból, az egyiket bornyastól. Maga Pawlovszky uram volt a násznagy, amikoron is jókedvre szottyanván, a boszorkány olyasvalamit mondott a lublóiaknak, hogy bűvös füvek erejével és a Deliál ördög segítségével ő tartja fogva Kaszperek elkárhozott gonosz lelkét. Ott vezekli csínyjeit, bűneit a sárosi vár egyik bezárt tornyában, fehér lova farkához kötve. A paripa is együtt bűnhődik vele. Minden három évben leszakad a »Palkó« farkából egy szőrszál. Mikor az utolsó szőrszál is leszakad, akkor Kaszperek megint fölpattanhat a hátára…
Hát ez bizony igaz lehet.
Azért csendesen, gyerekek, jók legyetek, a mamának szót fogadjatok, mert ki tudja, hátha már csak az utolsó lószőr tartja Kaszpereket… s mindjárt itt teremhet.
Huh, csattog is valami ott künn a levegőben. Talán a lovának a patkói…

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages