HETEDIK FEJEZET A PILVAX-ASZTAL

Teljes szövegű keresés

HETEDIK FEJEZET
A PILVAX-ASZTAL
Jókai éppen a huszadik évét töltötte be, illetve egy pár nappal volt túl rajta, mikor február elején Pestre utazott, hogy a Molnár József ügyvéd híres irodájában mintegy előkészüljön az ügyvédi cenzúrára, azt letegye és azután végképp megtelepedjék Komáromban.
Anyja becsomagolt borjúbőrös ládájába, mely hű kísérője volt Pozsony óta minden útjában, a szépen gondosan berakott holmi közé ő maga csak némi kéziratokat rakott be s ezek közt a befejezett »Hétköznapok«-at s azzal megindult, még pedig a Duna zajlása miatt »gyorsparaszt«-tal, oly ígéret mellett, hogy sokszor haza látogat, de végképp csak egy év múlva költözik vissza a diplomával. Az ígéret első részét beváltotta, a másodikkal adós maradt, sohase költözött többé vissza.
A gyorsparaszt szokás szerint Budán tette le a komáromi utasokat. Móric elfáradva, összetörve érkezett meg és át sem ment aznap Pestre, ott maradt éjszakára a Fehér Farkasban és csak másnap igazítá el dolgát, a fiskálissal akképpen állapodva meg, hogy felcsap jurátusnak, kap ezért szállást és hat forint havi fizetést. Hat forintban tizennyolc ezüst húszas van és ez már valami.
Alighogy a principálisával végzett, nyakába vette a várost, Petőfit felkeresni, akiről komolyan kezdtek már akkor beszélni az emberek. A Pilvax-kávéházba ment, tudta, hogy odajön Petőfi, gondolta, ott várja be. Megkérdezte a pincérektől, melyik asztalnál szokott ülni, mire azok odamutattak egy nagy kerek asztalra a szögletben, mely a »Közvélemény asztala« címen válik ismeretessé nemsokára ebben az országban.
Az asztal körül már többen ültek, ismeretlen ifjak, az úgynevezett »fiatal óriások«. Jókai félre ült s onnan leste az ajtó nyílását az Úri utca felől, míg végre csakugyan megjelent a Petőfi vézna alakja; bársonnyal bélelt Lendvay-köpenyeget viselt és a kezében fokost.
Jókai eleibe lépett, félénken, szerényen. Petőfi ránézett, felismerte s kitörő örömmel zárta a karjaiba.
– Isten hozott, kedves »Marcikám«! Hol veszed itt magadat?
(Marci volt a Jókai becéző neve.)
Petőfi rendkívül tudott ragaszkodni azokhoz akiket megszeretett. Jókait rögtön bemutatta írótársainak * s legott vitte nagy diadallal a szállására, ahol zavartalanul beszélhettek.
* Török Zsigmond »Apró fényképek« című munkájában írja le e találkozást, melyből azonban csak annyi igaz, hogy találkoztak és hogy bemutatta ott levő barátainak; az ízetlen, sőt ostoba dialógus, melyet a Petőfi szájába ad, nem történhetett meg, valamint a találkozás se lehetett novemberben, mint Török írja, mert annak körülbelül március 2-án, vagy legfeljebb 3-án kellett megesnie.
Útközben eldicsekedte, hogy a Vahot Pesti Divatlapjának segédszerkesztője és koszton, szálláson kívül tizenkét forint fizetése van havonkint.
– Éppen kétszer annyi, mint nekem – panaszkodott Jókai.
Elmondván élményeiket, reményeiket, terveiket, Jókai kivette téli kabátja belső zsebéből a paksamétát, a »Hétköznapok« kéziratát, arra kérte Petőfit, lapozgasson benne, mert a véleményére nagy súlyt fektet. Petőfi nyomban hozzá fogott az olvasáshoz és este egy Kígyó utcai kis korcsmában, ahol a vacsoránál találkoztak, agyba-főbe dicsérte a regényt, újságolván, hogy azt megmutatta Vahotnak is, aki szintén el volt ragadtatva s mindjárt leküldött belőle egy mutatványt a legközelebbi számra a nyomdába. E mutatvány tényleg meg is jelent a március 6-iki számban a következő csillag alatti jegyzet kíséretében: »Ezen mutatványból világosan kitűnik, hogy írójának igen szép tehetsége, nagy ereje van e pályához. Képzelete, nyelve egyaránt gazdag és eredeti«.
A regénymutatvány sikere mintegy belépti jegyül szolgált abba a társaságba, mely a Pilvax kerek asztalához járt és a Komlóban vacsorázott vagy a Csigánál, mely utóbbi helyen néha megjelent Vörösmarty Mihály is, kinek fejét valóságos dicsfény övezte a fiatal írók szemében.
Jókaira ez a belépti jegy jó is volt, rossz is volt. Elvonta, jogi tanulmányaitól, de felvillanyozta irodalmi munkásságra. Viszont elkedvetleníté a magábaszállás óráiban az írói pályától az, hogy e fiatal írók csoportja mind nem keresett annyit, mint Molnár József hites ügyvéd úr egymaga. Bizony, csupa szegény ördögök voltak ezek, a hórihorgas Pállfy Albert, ki a Magyar Millionerrel csinált magának egy kis nevet, rendszerint nem vacsorált, mert arra nem telett, Pákh Albert, egy lutheránus pap fia, maga foltozta a ruháit, a gavalléros Bérczy Károly, egy Stand nevű vidéki doktor fia, búsan böjtölte ki külseje előkelőségét, Lisznyay Kálmán, a varsányi hét szilvafájából a nyolcadikat költötte, Vahotnak volt olykor-olykor jövedelme, sőt tőkéje is, de az mind bement vagy a torkán, vagy kijött a kéményen. A dadogó Sükeinek nem volt se pénze, se tehetsége; a piperkőc Dobsának ellenben volt tehetsége is, pénze is, de az előbbit mások nem akarták elismerni, az utóbbit pedig ő titkolta; a jó köpcös Degré latákiát szívatott az alakjaival és fácánpecsenyét, osztrigát etetett, de ő maga kispörkölteken táplálkozott a Licziniusnál. A javíthatatlan gonosz csont Lauka Guszti, kiben nem volt tehetség, csak vidámság, egész nap az Újvilág utcai Arany Sas körül kóválygott, mint a pók, hogy az érkező dzsentriben legyet fogjon; Frankenburg volt talán a bohémok közt a legpolgáribb, aki szerette a lelkiismeretes, rendszeres munkát, de lapjaival nem volt szerencséje és íróinak nem bírt honoráriumot fizetni. Csengery Antal legalább méltósággal tűrte szegénységét, de a különc Vajda szidalmazta érte az isteneket. Bulyovszky Gyula, a finomság és az elegancia prototípusa, az egyetlen volt, aki a szabójáról, suszteréről és mosónéjáról olyan tónusban beszélt, mint valami engedelmes lényekről, a többiek szókincsében e fogalmak olyan formáknak szerepeltek, mint a nyulak világában a jágerek és a rókák. E Bohémiának egyik nagy alakja volt Vas Gereben (élő ember nem emlékezett arra, hogy annál valaha pénz lett volna). Közöttük volt a mókázó elmésségű, cinikus Kecskeméthy Aurél, szegény fiú, kinek anyja szobaurakat tartott kvártélyban és abból tartotta fenn magát; ott ült hallgatagon a búskomor Czakó és a fecsegő Ludasi Gans Mór, a zsidó újságíró első palántája., a társaság ez idő szerinti Stichblattja. És e szegényes egzisztenciák mégis vonzók és nem nélkülöznek bizonyos fényességet ebben a korban, mert a nemzeti dicsőség udvarán sürögnek-mozognak. Ezekből kell kiválniok a Bajzáknak, Eötvösöknek és Vörösmartyaknak. Az emberek érezni kezdik, hogy itt csillagok gyulladoznak, melyek világítani és vezetni fognak az éjszakában.
Pest maga még akkor pólyákban van. Kilencvenezerre szaporodott ugyan a lakosa, de azért korántsem nemzeti empórium. Még talán Dabas is inkább az. A törzslakosság sört iszik, vagy rác-ürmöst, németül tratyog és nem törődik a közügyekkel. Aki valamire való ember benne, az mind nem hozzája tartozik. Arisztokráciája nincs, a legnagyobb úr a Pest megyei viceispán, Nyáry Pál uram, meg a nádorispán, de azok se pestiek. Van ugyan néhány derék magyar ember, bírák, megyei tisztviselők, múzeumdirektor Kubinyi Ágoston uram, akadémikus tudósok, egyetemi professzorok, kiváló írók, de ezek is mind valahova másüvé számítják magukat. Pesten nincs odahaza senki, csak a spíszbürger s az mind hasznavehetetlen, lélek nélkül való népség. Kereskedelme, forgalma primitív; van négy országos vására és megvan a Szent István jobb keze. Az egyetlen tiszta kéz, mely önzetlenül emeli a várost, ide csődítve egy évben egyszer az ország lakosságát; a törököktől maradt fürdői a túlsó parton, néhány podagrás beteget vonzanak kezdetleges vendéglőibe, melyekből nyolc van, egyeteme egy csomó diákot hoz össze.
Hiszen haladni mégis halad. 1780-ban csak 23 ezer lakosa volt, ez a szám nem egészen hetven esztendő alatt egészen megnégyszereződött. Hiszen elképzelni is csodálatos, csak kávéház van a városban 33 s ezekbe 13 újság jár. A Pesti Hírlap, Athenaeum, a Világ, a Regélő, a Religió és Nevelés, a Protestáns egyházi és iskolai lap, a Tudománytár, Orvosi Tár, Honderű, Életképek, Magyar Gazda, Tudakozó Lap. Megfoghatatlan, hogy ki olvassa ezt a sok lapot!
De e harminchárom kávéházból bizonyosan a Pilvax törzsvendégei érnek a legtöbbet. E fiatalság szívében hordja az országot. E szerény asztalnál észrevétlenül készül a jövő, míg a szép tornyos városházban alszanak a tunya patríciusok. E szerény asztalnál készül az a nagy szépséges város, melyet a mai Budapest nyújt, de előbb még az országnak kell szabadnak lennie. E fiatal írók és politikusok vitáiban, gondolataiban, irányeszméiben vannak a kövek, amelyekből mindez varázserővel felépül egy hajnalon. Ide ragasztja a Petőfi barátsága a fiatal Jókait, ki napról-napra több-több ilyen bohémmel ösmerkedik meg. Mert nemcsak az írók és a politizáló hírlapírók mutatkoznak itt. Jönnek ezeknek szatelleszeik, bámulóik, ismerőseik, barátjaik, a muslincák a gyertyalángok körül, kik átmelegednek a tűzhelynél, mint a téglák és e kölcsön vett meleget megtartván magukban, vele gyakran jelentékenyebb szerephez jutnak, mint magok az égő zsarátnokok, melyek nemcsak melegítenek, de égetnek és gyújtanak is. Így voltak itt fiatalemberek, mint Kacskovics, aki sohase írt, sohase mondott semmit, de a győzedelem napjaiban, mert köztük élt, Pest város országgyűlési képviselője lett. Lármáztak, disputáltak itt alakok, akiknek a neve se maradt fent, elenyészett nyomtalanul, viszont innen datálódik némely neveknek hangzatossága, anélkül, hogy valami egyéb állna velök összefüggésben, mint hogy itt szürcsölték a kapucínereiket.
A Közvélemény asztala oly népes volt némelykor, hogy több asztalokat kellett hozzá tolni. A Nemzeti Színház teatrálistái ide tartottak, mert itten termett a kritika; a fiatal óriásokkal tanácsos volt jó lábon lenni, sőt a vidéki színész is ide kukkantott be, ha nyomorúságos sorsa Pestre hajította, mert itt legjobban megértették. Ide jött Tompa Mihály, ha Pesten járt, Szemere Miklós Lasztócról, Kovács Pál Győrből. A vidéki levelezők megoldván sarúikat, áhítatosan nyeltek minden szót, melyet Olimpusz lakói elpotyogtattak, és végre nem maradtak el a mecénások sem, vidéki földesurak és gavallérok, akik eladván a felszállított gyapjút, mulatópajtásokat kerestek egy vidám estéhez.
Jókai csak némelykor jött, de ez elég volt, hogy egy-két napra elveszítse kedvét az aktáktól. Szebb dolgokról volt itt szó. A megjelent cikkekről, polémiákról, novellákról, versekről folytattak eszmecserét. Rossz vicceket faragtak a kiadókra, a szerkesztőkre, a kiflikre, az omnibuszokra. 1845-ben már Petőfi dominált az asztalnál. Talán csak az egy Obernyiket nézték még többnek a pajtások, de az szótlan természetű volt. Petőfi pedig hovatovább mind jobban megszerette Móricot, csak az erősek ösztönszerű vonzalma a gyengékhez, magyarázza meg Petőfinek e majdnem beteges vonzalmát a szerény és szelíd természetű Jókaihoz, kinek lángeszét azonban egész biztonsággal ösmeri fel. Az elvonult életet kedvelő ügyvédjelölt többször megpróbálta a kimaradást; a rakoncátlan, sőt durva hang nem mindig hatott rá kellemesen, a témák gyönyörködtették, de a személyek nem. Csakhogy Petőfi újra és újra visszaterelte őt ide. Ebben a miliőben pedig lehetetlen volt elaltatni a fülemülét, aki őbenne lakott. Hiába hevertek íróasztalán jogi könyvei otthon szűk szobájában, mely a Molnár irodájából nyílt, esténkint hivogatón beszélt hozzá a heverő írói toll s akár volt rá ideje, akár nem volt, csak hozzá látott egy-egy novella megírásához, s némelykor a hajnal is ott találta a szaporodó kutyanyelvek között, álom pedig nem jött a szemeire, ha lefeküdt is, vagy ha jött, a novellahősök sorsát szőtte benne tovább. Így írta meg a nyáron »Nepean szigete« című elbeszélését, melyet Frankenburg az Életképekben közölt szeptemberben.
A »Nepean szigete« az első műve Jókainak, melyben már az igazi Jókai mutatkozik meg, nem számítva a »Hétköznapok«-at, minthogy az később jelent meg. Roppant feltűnést okozott a novella az irodalomban. Három hétig beszéltek róla az írók a központban és a literatúrakedvelők a nemesi kúriákon és a tiszttartói lakokban, mert meg kell jegyeznünk, örök dicsőségére ennek az osztálynak, hogy mindazokat, amiket a magyar szellem termett, majdnem kizárólag azok a szerény tekintetes urak méltányolták, akik a földdel bíbelődtek. Új volt a hang és merész a koncepció e novellában, azért lett esemény a megjelenése. Sokan azt hitték, hogy csak fordítás, külföldi remeknek sikerült átültetése és hogy a Jókai Móric álnév valami híres írót takar. Még Pompéry is, aki pedig meg is fordult néha a Pilvax-asztalnál és láthatta volna Jókait, ha ügyel a szerényen meglapult ifjúra, azt írta Frankenburgnak: »Tudni szeretném, ha lehet, hogy a Nepean-sziget derék írója kicsoda. Nem mondom, hogy tökéletes mű, de magán hordja a fényes tehetség jelét.«
Frankenburg megölelte Jókait a nagy siker után és a két számra terjedő novelláért harminc forint honoráriumot fizetett, úgyhogy a Pilvaxban mint gazdag embert nagy éljenzéssel fogadták a fiatal írók, kiknek köztársaságában egy karikacsapásra nagyot emelkedett rangban, márpedig a rangkülönbségek sehol se respektáltatnak oly bizonyosan és olyan igazán, mint Bohémiában. Királyok nem adhatnak oly rangokat, mint az alkotások s még kevésbé e rangoknak oly tisztelőket, mint aminőket a nagy írók bírnak a kis írókban és olvasóik táborában. De még ez nem volt elég. Gratulációkat kapott sógorától, kecskeméti tanáraitól és ismerőseitől. Petőfi egy verset írt hozzá e siker ötletéből »Egy fiatal íróhoz«, melyet nemsokára egy másik követett »Jókai Mórhoz« címmel. Ez idő tájt kezdte használni ugyanis a »Mór« keresztnevet, ami Tóth Lőrinc műve, ki először címezte hozzá írt levélkéjét »Jókai Mór úrnak«; eleinte bosszankodott érte s visszacímezte a levélborítékon: »Tóth Lőr úrnak«, de azért később Petőfi kívánságára mégis csak azt írta a munkái alá.
Az íróknak az a csoportja, mely a Pilvaxban és a Csigában vagy a Komlóban megfordult s melyhez még hozzá tartozott Berecz Károly, egy-két melegebb poéma szerzője, Kerényi Frigyes, Irányi, Emődy, Sárosy Gyula, Bogdán Lajos, Oroszhegyi, Adorján, Xantus, nem a mai vad zsenik és eltévesztett egzisztenciák apái, ez egy más faj volt, tisztességes, törekvő fiatalság, mely elvégezte iskoláit, diplomát szerzett, de ellenállhatatlanul vonzódott az irodalomhoz. Vitte egy láthatatlan erő, mint ahogy a holdkórost kihúzza békés vackából a holdvilág. Nem a tanulást unták ezek meg, mint a mostaniak, hanem éppen azért voltak itt, mert máris többet tanultak, mint a többi s nem akartak könnyűszerrel országgyűlési képviselők lenni, sem olyan jövedelmet érni el a lapoknál minden tanulás és tudás nélkül, aminőt más rendszeres pályán csak nagy szerencsével, hosszú küzdelem után lehet elérni. Ez így van már ma. Csakhogy az egy Nagy Ignácot kivéve, az akkori legjobb írónak se volt annyi jövedelme, mint egy kancellistának. Frankenburg szerkesztő létére még egy kis hivatalt is viselt a helytartóságnál, Petőfi öt forintot kapott egy-egy verséért. A jelesebb könyvek egy kötetét 160–180 frttal fizették a kiadók. A napilapok munkatársai 30-40 frt havi fizetést kaptak.
Nem a kalács izgatta tehát az ifjúságot, se az irigység nem bántotta. A szent hevület hozta őket össze, tekintet nélkül a nyomorúságos megélhetésre. Ahogy a madarakat fölviszik a szárnyaik a felhőkbe, anélkül, hogy ott búzaszemeket találhatnának. Nem az volt hát a helyzet, ami most, hogy a tóduló sisera-hadak egymás felfalására törekszenek. Az öregeket tisztelték, dehogy tépték volna le babéraikat, hiszen éppen ez ősz homlokok dicsfénye vonzotta őket e perifériába. Mikor a fiatal író szemtől-szembe állt egy Vörösmartyval vagy csak Nagy Ignáccal is, lázas reszketegség fogta el a tudatra, hogy életének micsoda nagy pillanatát éli most. Az öreg írók nagy tekintélyt tartottak. De ez nem a magasban élő emberek ünnepélyes dölyfe volt, hanem atyai auktoritás, mert meg kell adni, hogy ezek az akkori öreg írók emberségesebbek voltak a mostaniaknál. A fiatal írót felkarolták-gyámolították, tehetsége, munkája iránt érdeklődést tanúsítottak. Az irodalomtörténet gyönyörű példáit mutatja jólelküknek, miként növelték e nagy alakok az ő versenytársaikat. Hogyan gyámolítja a nemzet koszorúival borított Vörösmarty a fölfedezett sasfiókot, Petőfit, holott neki kell legjobban éreznie, hogy ez túlszárnyalhatja egykoron. A becsületes Frankenburg, a jó közlegény, vezéreket nevel lapjánál. Nagy Ignác maga viszi el a »Hétköznapok«-at Hartlebenhez s nagy rábeszélésekkel tukmálja rá háromszázhatvan forintért, hogy csak minél előbb napvilágot láthasson a mű, mely őt, a »Pesti titkok« népszerű íróját, feltartóztathatatlanul el fogja homályosítani. Pedig ezt a Jókay nevű ifjút akkor látta először.
Általában szép és meleg volt ez az élet. Mint ahogy a madár az anyai szárnyak alatt születik, úgy az író is az öregek szeretetében izmosodott. A nagyok és a tekintélyesek nem zárkóztak el a kezdők és névtelenek elől. A »szent ember« Szemere Pál gratuláló levelet irt annak, akitől valami csinosat olvasott. Toldy is szívesen megállott minden apró tüzecskénél, megpiszkálta és nagyobbra igyekezett fújni a leheletével. A híres triász apostoli hivatással ápolta Apolló kertjében az apró palántákat. Vörösmarty színházi előadás után szívesen kereste fel a kis írókat kis kocsmáikban, a Licziniusnál, a Szőllőnél, az Aranykéznél, de legtöbbször a Csigánál, hol külön nagy karszéket tolt neki a vendéglős. Mellette valamelyik kedvence ült, vagy a víg Gaál József, vagy a szép és szomorú Adorján Boldizsár, de kedvelte Egressy Bénit is. Ahol Vörösmarty megjelent, elmaradhatatlan onnan Zoffcsák asztalos és Szijj uram gépész, mert a költőkirályhoz igazi barátság kapcsolja a két egyszerű polgárt. Fenomenális alak Vörösmarty abban a korban, mikor még a nemes és a nem nemes közé oly nagy válaszfal emelkedik. Ő egyformán közel bocsátja szívéhez Zoffcsákot és Deák Ferencet. Néha ritkaságképp Bajza is eljött Vörösmartyval a Csigába; nyírott bajszával, gondosan fésült szakállával, büszke magatartásával méltóságteljes alak: egyformán tisztelik mind a kettőt, de Vörösmartyt jobban szeretik. Arra a hírre, hogy Vörösmarty és Bajza polgári kimenőt tartanak, a kedélyes Nagy Ignác is kompareál, ami azt jelenti, hogy »pattogni fognak a dugók«. Rút volt Nagy Ignác mint egy faun, »de magát Jósikánál is szebbnek tartja« s ebből sarjadztak ki a nagyfejűek kimeríthetlen tréfái és ugratásai, melyek azonban sohase érintették a megbecslés határbarázdáit.
Mindennek valami csodálatosan kedves patriarchális levegője volt. Tréfa csak annyi vegyült a fehér asztali társalgásba, amennyi a hangulathoz kellett. Irodalmi kérdések domináltak a kavargó pipafüstben. Egy új magyar szó, amit Helmeczy faragott vagy valaki más, egy új vers vagy egy novella úgy boncoltatott fel, mint mikor egy órának a szerkezetét rakják szét. A fiatalok csak akkor szóltak közbe, ha az öregek hangulatába beillett. Nem a világi állások vagy a babérlevelek száma szerinti ranglétra készté őket e szerénységre, hanem az egyszerű tisztességtudás. Egy családnak látszott az írói világ így együtt, mintha apák és fiak volnának. A kezdő író, ha csak egy poémácskát írt is, már jogcímet nyert arra, hogy Vörösmartynak bemutassák és azt »Miska bácsi«-nak szólíthassa.
Ehelyütt ritkán fordult meg Jókai, mert majd mindig volt valaki, akire Petőfi »rá nem nézhetett«, de ha megfordult, az öregek szeretettel fogadták. Vörösmarty tréfásan »Jóczy«-nak nevezé. Ha a fiatalok egyedül maradtak, akkor megelevenült a Csiga, zúgott a nagy disputáktól, bohém tréfáktól. Ilyenkor talált egyetlen egyszer betévedni a zárkózott kedélyű mélabús Berzsenyi Dániel, hogy egy estét írók közt töltsön, de elborzadva a tapasztaltaktól utazott el másnap Miklára, hogy soha többé meg ne kívánja az írói társaságot.
A Csiga nagy asztala különös érdeklődéssel várta a »Hétköznapok«-at. A megjelent mutatványok két táborba osztják az írókat; olyanokra akik nem fektettek különös súlyt a versenyre és olyanokra, akik Kuthy leszorítását jósolták általa. Mialatt a »Hétköznapok«-at szedték a nyomdában, legalább is annyi szó esett róla, mint azután, mikor megjelent. Akkor még nem szaporodtak a könyvek olyan könnyen, mint a szúnyogok. A városban mindössze három könyvnyomda volt s az egész közönség tudta, mikor mit dolgoznak azokban. Lassan készült egy könyv. A korrektúrán nem szaladt át az író, hanem két hétig hordott a szíve alatt egy-egy kiszedett ívet, gyomlálván abból a nyomdahibákat s szépítvén abban a kifejezéseket.
A »Hétköznapok« még az akkori viszonyok közt is szegényesen jelent meg, hamupipőke ruhában, olcsó, rossz papiroson, kékes, igénytelen borítékban, szóval minden pretenzió nélkül. Sikere azonban jelentékenynek mondható. Mert mindenki egyszerre tisztába jöhetett azzal, hogy egy új, mindenkitől elütő író támadt, aki sajátos egyéni hangon tud elbeszélni. S akinek sok húrja van. Ragyog, megríkat, megnevettet és elandalít.
Maga Jókai azt írja e regényéről: »kecskeméti visszaemlékezés, zabolátlan fantázia szüleményei«, de más helyütt elösmeri, hogy vannak abban lapok, különösen leíró részletek, melyeknél sikerültebbeket nem írt sehol sem.
Kétségtelenül rossz regény, sőt nem is regény, összetákolt valami, cselekvénye kuszált, jellemei valószínűtlenek, találó megfigyelés váltakozik benne szertelenséggel, burleszk komikum szentimentalizmussal vegyül és mégis benne van már a »nagy író«, friss humor bugyog benne s az előadásnak valami különös vonzó kecsessége és zamatja van. Egyik bírálója az Irodalmi Őrben pedzi már, mondván: hogy Jókai első műveivel »meglepetést, mondhatni megdöbbenést és örvendetes sejtelmeket okozott«. Igaz, hogy a lap is, mint az Életképek melléklapja, a kritikus is, Tóth Lőrinc, mint földije, közel állottak hozzá. Mindennek dacára a Tóth Lőrinc kritikája olyan találó, hogy nagy variációban a mai Jókaira nézve is igaz. Ennek a Tóth Lőrincnek fiatal korában jó szeme volt.
Annál felületesebben ítéli meg barátját Petőfi, ki úgy mutatja be Rayé francia tanárnak;
– Egy író, aki francia regényeket ír magyarul.
Hogy Petőfi nem érezte meg Jókaiban a magyar föld szagát, az szinte hihetetlen, éppen abban az időben, mikor az elbeszélők közül csupán az ő írásaiból érezhető ki. Jósika magyartalan, és Scott Walter utánzó, Kemény Zsigmondtól még csak néhány regény-mutatvány jelent meg az Athenaeumban és a kolozsvári lapokban, mély, tömör, de nehézkes. Az elbeszélő válfaj nem is neki való, mintha az elefánt menüettet táncolna. Kuthy Lajos csupa dagályosság, szinte galimatiász, amit ír. (Mégis vannak olyan tévelygők akik zseninek tartják.) Nagy Ignác vidám, értelmes író, de színtelen, Vas Gereben jóízű, de mesét komponálni nem tud és csak egy húrja van, mint a falusi cigánynak a hegedűjén, báró Eötvös nagy elme, de szentimentális és nemzetközi, Pákh Albertnek van humora és szarkazmusa, de az fanyar, mint a vadalma, nem a magyar szájízéhez mért.
Többé-kevésbé ezek az írók dolgoztak akkor prózában. Degré csak később kezdte írni regényeit, melyek nem sokat értek. A rossz francia regényeket utánozta. Némi könnyedség volt az irályában, minden esprit nélkül. De a publikum nem volt követelő. Elegánsnak találták a dolgait. Mint ahogy elegánsnak találták apáink később az olyan francia ételeket, amelyekből nem lehetett jóllakni. Például az omelette-souflée-t. Csakhogy az omelette-souflée-ben legalább tojásfehérje volt és cukor, míg a Degré regényeiben nem volt semmi.
Az elbeszélő művészetnek ebben a stádiumában azt lehetne hinni, könnyű lesz Jókainak feltűnnie briliáns tulajdonaival. Mert Eötvös ugyan fölrázta a közönséget a »Falu jegyzőjé«-vel, mely a jobbágyság szörnyű sorsát rajzolja, Kemény Zsigmond elbeszélései egy nagy komprehenzív elmének gondolatvilágát tárják elé, de ezek bármekkora nagy kaliberű emberek a maguk nemében, valójában egyik sem mesélő talentum. Jósika Miklós tud ugyan meséket szőni, csattanós helyzeteket kihozni, meglepő fordulatokat előkészíteni, de ő sablonos és patronokon keresztül fest, mint a szobapiktorok. Ha három lovag halad a budai úton (mondjuk, ha úgy kezdődik a regény), következik a három lovag leírása, a lovag ruhájáé és a lóé, aztán a három lovag élettörténete a bölcsőtől kezdve, (esetleg még korábbról) addig a pillanatig míg a budai úton haladnak. Csakis ily recept birtokában írhatott naponkint egy nyomtatott ívet e derék Jósika Miklós, kinek mégis több híve volt az olvasók közt, mint a többinek összesen, mert tisztelet az analízisnek, a bölcselkedésnek, az irányeszmének, de a meséléshez mégis a mese a legszükségesebb.
Mindegy, mégis nehéz volt egy új embernek gyorsan, rohammal prosperálni. Mert ha olyanok is írták a regényeket, akik voltaképpen mást lettek volna hivatva írni, az olvasók is hasonló módon toborzódtak össze. Ha nem voltak született elbeszélők, nem voltak született olvasók sem, akiket egy belső vágy és inger hajtott volna. Nem vált még az olvasás napi szükségletté. Az irodalmi gourmetnak még a fogalma se volt meg. Olvastak az emberek hazafiúi lelkesedésből, kötelességből és divatból, mert a művelt társaságban, hölgyek jelenlétében, az időjárás után bizonnyal rákerült a szó a legújabb könyvekre, ezekhez hozzászólni tudni a jó nevelés és a műveltség kiegészítő részének látszott, az olvasók ennélfogva nem jártak a maguk lábán s dehogy is mertek volna ítéletet mondani a megihletett szellemek fölött, kiknek néma bámulással kellett adózni. Hogy melyik a jó regény, annak inkább híre ment, mintsem az illető hírlelők érezték volna. Csak így volt lehetséges, hogy az Eötvös József »Karthausi«-ját negyven évig vették a boltokban, de mindenki ajándékul valaki másnak. Az a modern »rumli«, hogy a közönség a jótól a jobbhoz negyvennyolc óra alatt átpártoljon, a képzelhetetlen dolgok közé tartozott. Mindenki kitartott a maga kedvenc írói mellett, úgyszólván holtig, mint ahogy kitart a brahman a bálvány istenei mellett, nem törődvén vele, jobbak-e, kiket a szomszédja tisztel.
Jókainak is küzdenie kellett. Briliáns tulajdonai mellett közömbösen mentek el az olvasók eleinte. Még a kritika se vette azokat észre. Azokat se, amelyekről már tudott, amelyeket várva várt a feltünedező tehetségekben. De voltak olyan erényei is, amelyekről a magyar kritika nem is álmodott, mert még nem jelentkeztek eddigelé, amelyeket nem is várhatott. Legalább sehol se említik a kritikusai irályának csodálatos természetességét. Olyannak látszik amit írt, mintha magától nőtt volna. Az ember észre se veszi, hogy olvas, hanem csak átnéz egy történetet. Milyen irály ez, amit észre se lehet venni! Hát még a dialógok, melyek azon melegében látszanak kipottyanni a szereplők szájából. Miféle boszorkánymester ez? Hol szerezte ez a fiatalember ezt a nagy titkot, mikor még csak hosszú évtizedek múlva jelenik meg a földi lámpák elé Dosztojevszkij és Maupassant, akiknek az emberei úgy fognak beszélni és cselekedni, ahogy az emberek tényleg beszélnek és cselekszenek?
Jókai csak a felét leste el az isteni titoknak, a természetes beszélgetést; a természetes cselekvést sohase bírta alakjaiba beplántálni. A belső embert nem ösmerte, de a külsőt a megszólamlásig híven állította elénk. Csakhogy ez a jelesség, bár a legvarázslatosabb egy írónál, mit használhatott neki a pátosznak ebben a tobzódásában? Mit lábatlankodik ő a maga tőrül metszett folyékony és népies prózájával éppen akkor, midőn az ország egyik bálványának, Vörösmartynak virágos és zengzetes nyelvétől pattog a levegő, mikor a politikai szónoklat terén támadó titán, Kossuth Lajos szíveket dobogtató, vért pezsdítő muzsikát tud kicsalni a szittya idiómának szépen kiesztergályozott cirádáival? Ki akar itt erdők-mezők vadon nőtt füveivel, bokraival előtérbe jutni, mikor két nagy kertész a nemzet tapsai közt produkálja virágremekeit?
Jókainak ez a természetesség még talán ártott volna, de szerencsére még nem volt egészen kifejlődve ebben az évben, ti. 1846-ban. Ez még nem a végleges Jókai-nyelvezet. Arra még várnunk kell vagy tíz évig. A bombasztoknak és a dagályosságnak hatásai alól hogyan is szabadulhatott volna meg teljesen egy kezdő, olyan levegőben, ahol Kazinczy Gábor és Kuthy Lajos ünnepeltetnek éppen a stílusuk szépsége miatt.
Még sok a cikornya, sok a cifraság, sujtás és sok a férc első munkáiban, de az anyag a magyar népnyelv posztója, a népész elevensége, egészséges fordulatossága. Vörösné asszonyom és Klára uram látszik elbeszélni az egyes helyeket, Szarka János és Nagy Pál uraimék a humorosokat. Kár, hogy hellyel-közzel beleszalad a tartalomba Kuthyból, Obernyikból valami, mintha a pásztorfurulya édes szavába, nyitva hagyott ablakon át zongora- vagy gitárhang vegyülne.
Bizony az időket és a divatokat ítélve alkalmasint éppen a legjobb tulajdonai akasztották volna meg szekere gurulását a hírnév országa felé, ha az a véletlen nem esik, ami a mesében a kátyúba került Lotus királyfival, hogy éppen abban az irányban röpült két óriás szárnyú madár és súrolta meg a kocsija kerekeit, mire azok aztán gurultak-gurultak hetedhét esztendeig. A két óriás madár Petőfi volt és Arany János, kik elementáris erővel vitték diadalra fönséges költészetükben az egyszerű népiességet s ezáltal utat nyitottak Jókainak is.
Hiszen e miatt sok tollharc folyt akkor és voltaképpen még ma sem tűntek el minden nyomai a nagy vitának. Vas Gerebennek is voltak tisztelői, pedig már ő a póriasba ment át s Vas Gerebennek még ma is élnek irodalmi utódai. Képzelhetni Petrichevich Horváth Lázár duzzogását, aki egy külön finomabb nyelvet szeretett volna a magas arisztokrácia számára, báró Jósika Miklós gúnyos mosolyát, aki eddig szuverén »hevéllyel« gyártotta a magyar szavakat, amennyi és amely fogalmakra csak kellett, otthon a kényelmes pamlagon ülve, míg ezek talán az istállóba is bemennek, hogy a béresektől megkérdezzenek egy-egy kiteremtettézett szót vagy kifejezést.
Hosszadalmas volna részletezni e szócsatákat pro és kontra a népiesség és a »csinálmányos nyelv« mellett, de nem is érdekes. Az igazságot felette könnyű megtalálni, csak egy okos kertészt kell megkérdezni, hogyan kell egy parkot megalkotni. A felelet csak az lehet, hogy maga is ültetheti, csinálhatja az ember, de úgy, hogy a laikus előtt magától nőttnek lássék, vagy a vadon erdő idomítandó át parknak, de úgy, hogy az egy mesterségesen rendezett kert illúzióját keltse.
De bár nem tudta még akkor ezeket az irodalomkedv elő közönség sem, mégis érezte, hogy a Jókai talentuma valami új, valami más, becsesebb a többinél. Élvezte őt, de még mindig ragaszkodott a hagyományokhoz. Úgy rémlett olvasóinak ez a természetes egyszerűség az elbeszélésben, mintha olyat őmaga is tudna írni.
Ebben a miliőben csak koronkint tett egy-egy kisebb-nagyobb etapot Jókai s még mindig habozott, író legyen-e vagy prókátor? Molnárt ugyan otthagyta egy félév múlva, de az ügyvédi pályát még nem, ezentúl Wrhowsky Sándor ügyvédnél gyakorolta magát, készülvén a cenzurára. Wrhowskyval is szívélyes viszonyban állt, még Komáromba is elvitte látogatóba a jó kedélyes »kövér tótot«, aki annyira be tudta magát hízelegni Jókaynénál, hogy az nemsokára magához vette szép kövér húgát, Wrhowsky Lujzát magyar szóra, mert mint szakolcai születésű leány egy szót se tudott magyarul, azt pedig a bátyjánál Pesten még abban az időben megtanulni nem lehetett. Lujza kisasszony Vály tanítványa volt, ezalatt átjárt a Kapitány utcába, hogy egy kis elméleti kulcsra is szert tegyen s ott Vályéknál gyakran találkozott a bájos Asztalos Etelkával mindaddig, míg az egy szép napon végképpen el nem maradt. Belőle lett idővel a szép Keőcserepy Vilmácska a »Kárpáthy Zoltán«-ban, kinek haldoklása sok érzékeny szívű olvasót megríkatott.
Elköltözvén Molnár ügyvédtől, Szigligeti Edénél fogadott lakást, egy bútorozott szobát, melyért havonkint hét forintot fizetett. Kikerülhetetlen volt, hogy a Szigligetinél megfordult színész emberekkel ismeretséget ne kössön, ami egyre beljebb sodorta a bohém életbe.
Ezekkel élt, ha az ügyvédi kancelláriából elszabadulhatott, de korhelykedésekben nem vett részt, szívesen elbeszélgetett a Pilvaxban, uzsonnára ellátogatott a Depscher uram tejesboltjába, fölkereste Petőfit a lakásán, aki igazi baráti ragaszkodással volt hozzá s tüneményszerűen emelkedvén, gyengéd gondoskodással emelte magával »Marciját«.
Az ügyvédi vizsgát letette ugyan 1816-ban, huszonegy éves korában, a diplomát annak rendje szerint úgy Pest vármegye, mint Komárom sz. kir. város közgyűlésén kihirdették azzal a hivatalos megjegyzéssel, hogy »a cenzura a bizottság részéről dicséretreméltónak találtatott«, de már akkor eszeágában sem volt, hogy ügyvéd legyen; sem kedve, sem temperamentuma nem volt a mesterséghez, szelíd modorát, sima természetét, ellentmondásra képtelen lelkületét ösmerve, szemébe kacagtak, ha valahol azt mondta, hogy ügyvédi irodát nyit. Mintha hóhérnak készülne valaki, akit egy csirkének vonagló teste megborzongat.
Inkább gyöngédségből tervezgette eddig, hogy övéit meg ne szomorítsa, mert meg kell adni, hogy az egész Jókay családot finom családi érzések lengték át.
Az örömet szívesen osztották meg egymással de az olyan hírt vagy kijelentést, ami kedvetlenséget vagy bánatot okozna a másiknak, szívesen halogatta mindenik. Móric minden névnapra gratulált övéinek, ha valami beszélye jelent meg vagy egy dicsérő kritika, nyomban küldte haza. A »Hétköznapok« első példányát díszbe kötve küldé »Szeretett anyjának – a szerző«; és mikor megbetegedett, a nyár elején, egyre arra kérte a környezetét, Szigligetiéket, Petőfit, hogy valahogy ne is beszéljék betegségét, mert hátha meghallanák az övéi Tóth Lőrinctől vagy valami más Komáromba tévedt embertől, az nagy baj lenne. Minek ijesztené meg szegényeket.
Majdnem ugyanebben az időben özvegy Jókaynét is baj érte. Válynéval egy nap Madarra rándult ki névnapra, útközben felfordult a hintó s az öregasszony karját törte. Kimondhatatlan kínokat szenvedett, hazajövet el is ájult Hetényben, úgyhogy kénytelenek voltak a paplaknál megállni s vízzel locsolni életre az eszméletlent, amiben nagy buzgalommal segédkezett egy anyóka, a sovány, kiaszott öreg papné, Csokonai Vitéz Mihály híres Lillája: Vajda Júlia.
Otthon, a Jókayékkal átellenben lakó Tóth Jakab kirurgus, kit »csontösszetevő ember«-nek is neveztek a komáromiak, kezelésbe vette a fájó kulcscsontot, de az éles fájdalmak napokig tartottak. Férfiasan tűrte a nagyasszony és csak azt kívánta, hogy Mórickának meg ne írják Pestre, mert a szegény fiú halálra ijedne.
Nem is ment erről levél Mórichoz – dehogy merte volna valaki megszegni a nagyasszony parancsát! Levél nem ment, hanem jött. Az is igen rövid volt, csak egy sor Vályhoz intézve: »Siessenek Mórichoz; veszélyesen beteg. Petőfi.«
Jókayné, aki szinte tehetetlenül vonaglott karosszékében, erre a levélre, melynek tartalmát kíméletesen tudatták, egyszerre meggyógyult, semmije se fájt többé, csak az anyai szíve.
– Hamar az ünneplő ruhámat s a főkötőmet. Megyek Pestre!
Csak nagy nehezen lehetett oly gyorsan átalakítani a ruhája ujját, hogy felhúzható legyen a bekötött karra.
Mindig egyforma fekete ruhát viselt özvegysége óta és fekete főkötőt; semmiképp sem volt rávehető, hogy kalapot tegyen fel. A kalap dámáknak való – szokta mondani –, engem az uram főkötő alá hozott, hát az marad a fejemen. Egyébiránt az akkori főkötő és kalap alig különbözött alakra egymástól, az áll alatt megkötve, olyanforma volt mindkettő directoire ízlésben, mint a félfedeles hintó felhajtója.
Móricot nagy betegen találták, tífuszban feküdt és éppen kulminált a láz, mely csaknem görbületekben szökdécsel le s fel, míg végre eléri a tetőfokot s vagy elragadja a beteget, vagy ugyanolyan görbületekben mászik le a hegyről visszafelé.
Az akkori orvostudomány mellett a tífusz még erős legény volt a betegségek között, aki hetven száztólira dolgozik a halálnak, ma már nem is félelmetes és csak itt-ott jut zsákmányhoz.
Móric fel sem ismerte már anyját, nővérét s orvosa és Petőfi, akik kétszer is meglátogatták naponkint, a legrosszabb sejtelmek és kósza remény között hányódtak; Petőfinek igaz barátsága és szeretete főképp ekkor nyilvánult meghatóan, bár már előbb is teljes mértékben érezte. *
* Már januárban (1846) írta Bécsbe Kecskeméthy Aurélnek: »Amit én Jókai iránt érzek, az igazság szerint nem is barátság, nem is testvéri szeretet, vagy tán e kettőnek keveréke, vagy talán mindkettőnél több… Valami le nem írható s tagadhatlan, hogy a világon senki iránt sem érzem azt, egyedül őiránta.«
Szerencse dolga-e, vagy az ápoló anyai kézé, melyről elfelejtette, hogy nem tudja mozgatni, a válság két nap múlva jó irányban dőlt el. Az orvos kijelentette, hogy az életveszélyen túl van a beteg, de még most jön az ápolás nehezebb része, amikor minden kis hiba, gondtalanság nagy bonyodalmakat idézhet elő. Móric szerettei tehát ott maradtak, míg csak a betegség tartott, noha a beteg semmit se nélkülözött volna amúgy sem Szigligeti Edéné, a jólelkű német asszonyka keze alatt, aki reggeltől estig ott sürgött-forgott körülötte. Fánika, így hítták a kis fürge Szigligetinét és az öreg Jókayné, jól összeszoktak. Vályné azt írja róla férjének: »Móric szállásadói, Szigligetiék, színész nép, az a Szigligeti Ede a férj, kinek néhány szép darabját Komáromban is adták már a színházban. Felesége jószívű gondos asszony s betegünk jóízűn tud mosolyogni sajátságos magyar beszédén. Derék menyecske a Fánika, világért sem beszél másképp, mint magyarul.« *
* Peti Józsefné – Vály Mari följegyzése.
Szigligetiékhez látogatók is jártak, színészek, színésznők, tarka-barka alakok, többnyire fonák emberek, excentrikusan öltözve. Különösen egy királynői termetű és megjelenésű feltűnően szép nő költötte fel a komáromi betegápolónők érdeklődését, kik akarva, nem akarva látták az ablakon át, kik jönnek-mennek Szigligetiéknél. Eleinte a rettegés napjaiban ha nem is, de a későbbi napokban, mikor a beteg túl volt a veszélyen és nagyokat aludott egy huzamban, a téma-szegény négy fal közt, kivált ha Petőfi sem volt ott, sok egyéb közt ezek a látogatók is rendre szőnyegre kerültek a beszédes Eszter és puritán erkölcsű anyja közt, ki iszonyodott az ilyfajta emberektől s ugyancsak nem kímélte nyelvét a lepocskondiázásukban. De a legnagyobb figyelem a »szépség« felé fordult. Eszter azt állította, hogy még oly igézőn imponálót sohase látott, túltesz ez Weinmüller Franciskán is és mintha hasonlítana egy kicsit a szegény megboldogult Asztalos Etelkához. Jókayné ellenben valami ellenszenveset vett észre a tekintetében. Ilyen vitatkozás révén, miután látták vagy kétszer-háromszor elmenni a folyosón az ablak alatt, felébredt a kíváncsiságuk s megkérdezték Szigligetinétől kilétét.
– Laborfalvi Róza.
A nevet már hallották. Eljutott annak a híre a művészetkedvelő Jókay családhoz.
Valami gonosz dzsin vagy még gonoszabb sejtelem váltig izgatta az öregasszonyt, hogy újra meg újra szóba hozza Laborfalvi Rózát Szigligetiné előtt, aki pergő nyelvecskéjével úgy tálalta ki a dolgokat, ahogy éppen akkor gondolta. Dicsérte egyszer-másszor a Rózát, hogy nagy tehetség és hogy nagyon szép, nagyon okos, egyszer aztán kicsúszott a száján ez a bohóság is:
– Tessék hinni, van ő egy tisztességes, derék leány. Mikor gyerek neki van, maga aztat szoptat és nem szégyenli.
Nevetett e furcsa észjáráson nemcsak Eszter, de Jókayné is, aki nem kevésbé furcsát gondolt magában a színészek körében uralkodó erkölcsi felfogásról s ezt a pikáns esetet, mint valami csemegét, magával vitte, mint a Móric betegsége alatti, elmondásra méltó élmények legízesebb morzsáját, fűnek-fának elmesélvén, szigorú megjegyzések kapcsában az e világon való emberi romlottságról, úgyhogy egy egész télen át, mint csiklandós anekdota keringett a komáromi társaságokban… Pedig a párkák, akik az emberek életfolyamatját előre szövik, talán akkor már be is kapcsolták azt a szálat, mely a Laborfalvi Rózáé, abba a szálba, mely a Jókai Móré volt.
Jókayné csak akkor hagyta el kedvencét, mikor az első sétáját tette a Dunaparton Petőfivel, de tört karja sehogy se gyógyult otthon; orvosa, az öreg Iványos, a Császárfürdő használatát ajánlotta, annál is inkább, mert a kiállott ijedelmek, mikor a hajóhíd beszakadt a nádort váró népsokaság alatt, kik közt övéit is sejtette, idegszervezetét is teljesen megrongálták.
Ez a szerencsétlen Komárom is sok mindenen ment keresztül. A nagy mulatozásait megtorolták az istenek, mint Szodoma és Gomorráét; de míg ezekkel egyszerre végeztek, Komáromot apródonkint büntették. Gyakran földrengésekkel, tűzvészekkel és mindenféle katasztrófákkal, melyekből a legrettenetesebb, az ellenség dúlása, még most az idők méhében várakozik.
Jókayné tehát visszajött ősz táján Pestre, illetve Budára Vályékkal, ahol a Császárfürdő közvetlen közelében a Kék Szőlő című vendéglőben foglalt le nekik lakást egyik komáromi ismerősük, Fogthűy Zsigmondné.
Móricot nem is értesítették jövetelükről, hanem mindjárt másnap Vály kereste fel szállásán, de nem találta otthon, csak üzenetet hagyott Szigligetinénél, hogy az anyja itt van a Kék Szőlőben. Azonban Wrhowsky ügyvédnél is kereste; a »pohos« tót nagy csodálkozására kijelentette, hogy itt ugyan hiába keresi a professzor úr, mert Móric már nem akar prókátor lenni, »letett arról, de nem is arra való, hadd legyen ő csak poéta, mert olyan gyönyörűn tudja írni azt a bizonyos szamárságokat, hogy még báró Jósika Miklósnak is övé fejére nőheti magát«.
Vályt lehangolták a hallottak s kíméletesen, óvatosan tudatta édesanyjával Móric szándékait, kiszínezve az irodalmi pálya dicsőségét – noha bensejében őt magát is aggasztá a kenyértelen, tövises út, melyre sógora rálépett –, hogy az öregasszony megnyugodva adott a fiának igazat:
– Nem is való Móricka prókátornak!
Móric többször átjárt anyjához látogatóba, hol Petőfivel, hol egyedül, de hogy a fiskálissággal felhagyott, sem ő, sem anyja nem hozta soha szóba. Látszott a nagyasszony megjegyzéseiből, hogy tudja s örült neki Jókai, hogy vallomás és szemrehányás nélkül csúszott át ezen a kínos ügyön s mindenféle jelenetek híján tűnhetett el a diploma a limlom családi papírok közé.
Krónikásai följegyzik, hogy egyetlen pöre volt Jókainak; a Komló * korcsmárosát védte a Komló tulajdonosa, egy gazdag serfőző ellen. A vád az lett volna – mert az egész pör nagyon anekdotális, tehát valószínűtlen –, hogy a Korcsmáros csupa édes ételeket ad, amikre bort szomjaznak az emberek s így a serfőző-tutajdonos söre nem fogy eléggé. Jókai szakértőket hallgattatott ki, akik mind azt vallották, hogy az édes ételekre sört kívánnak, mire a serfőző ügyvéde ugyanannyi szakértőt idézett, akik az ellenkezőt vallották. S így folyt a bolondos pör nagy vidáman, az első bíróságnál megnyerte a serfőző, a táblán megnyerte a korcsmáros, mire pedig a legfelsőbb törvényszékhez apelláltak, akkorára már Jókai nem volt kíváncsi, ott hagyván a Wrhowsky irodáját, mint a madár a kalitkáját.
* A Komló a Vármegyeház utcában az írók által is kedvelt kerti mulatóhely volt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages