FÜGGELÉK • KATÁNGHY BEJUT A PÉNZÜGYI BIZOTTSÁGBA • 1897 (9. kötet)
FÜGGELÉK •
KATÁNGHY BEJUT A PÉNZÜGYI BIZOTTSÁGBA •
1897
(9. kötet)
KATÁNGHY BEJUT A PÉNZÜGYI BIZOTTSÁGBA •
1897
(9. kötet)
Bátor voltam pár hét előtt nagyságos Katánghy Menyhért t. képviselőtársamnak másodszori megválasztását megírni s ennek kapcsában szellőztetni a körtvélyesi viszonyokat, ahol egyhangúlag megválasztatott. Meggyőződésem szerint a mintegy hat-hét ívre terjedő rajz így egész és kerekded ahogy van, de az olvasók ragaszkodnak a címhez, mely így szólt: »Nagyságos Katánghy Menyhért úr további viszontagságai, a körtvélyesi csíny s végül a pénzügyi bizottságba való megválasztatása.« Az olvasók nem törődvén azzal, hogy a körtvélyesi csíny leírásával természetszerűleg bevégződött a mandátumért való küzdelem rajza, rám törnek, hogy a pénzügyi bizottságba való megválasztása hol maradt? Számtalan levél és levelezőlap érkezik naponta az ország minden részéből a szerkesztőségbe: » Kérjük a Katánghy befejezését!« Körtvélyesről hasonlóképpen több levél érkezett. Báró Blanditól pláne egy érthetetlen távirat:
»A Floquet nem teljes, hé!«
De itthon a szabadelvű klubban is folytonos a zaklatás a »gólyák« részéről, legkiváltképpen Kapuczán Gergely sürgeti:
– Mondd el már, hogy jutott a Menyus a pénzügyi bizottságba, hogy magam is megtanuljam a fortélyát.
És én el is mondtam volna már szívesen azóta (mert nem szeretek a közönséggel tréfálni), ha a közbejött politikai események óvatossá nem tesznek.
Ugyanis én a Katánghy pénzügyi bizottságba való megválasztásáról semmi egyéb különöset nem tudok, mint más pénzügyi bizottsági tagokról, akik a konferencián kijelöltettek és a Ház plénumában megválasztattak. Némelyikről azt is tudom, hogy miért választották meg, viszont némelyekről még azt sem. Amire az ominózus cím megírásakor állapítottam munkám tervezetét, az egy magánlevél, melyet Katánghy a feleségének írt, s melyben részletesen szól pénzügyi bizottsági tagságáról; – egyéb pozitív adataim nincsenek.
Úgy ám, de egy levelet közzétenni, bár annak a tartalma kétségtelenül politikai, a történtek után nem mertem a tisztességgel megegyezőnek tartani. Hátha a Nemzeti Kaszinó megbélyegez? Magam ugyan nem lévén tagja, ki nem zárhat, de a műveimet, mint becsteleneket, kilökheti a könyvtárából.
Ezért haboztam a kérdéses Katánghy-történet kiegészítésével; de a sok sürgetésnek és kísértésnek végre is nem állhatok ellent. Hiszen én is csak ember vagyok, akinek a könyökét is kifúrja, ha valamit tud.
Azonfelül tekintettel arra, hogy Katánghy úr ezen nejéhez intézett levelét ama igen tisztelt munkatársunk, ki nekem átadta, egyenesen a Katánghy képviselő úr zsebéből lopta, tehát még mielőtt postára adatott és elküldetett volna, sőt még a levélmárka se volt ráragasztva, ennélfogva nem is tekinthető még levélnek, hanem egyszerű följegyzésnek. Mert mi a levél? Egy egyénnek bizonyos mondanivalója, amit egy másik egyénnel közöl. Tehát a közlés sine qua non. Mi tehát a tény? A tény az, hogy Katánghy följegyzé, miképp jutott be a pénzügyi bizottságba, de még eddig nem közölte senkivel. Eszerint ez nem levél. És én egész nyugodt lelkiismerettel közzétehetem, maradván ezentúl is gentlemannek.
Íme itt következik a levél:
Budapest, nov. 28. 1896.
Kedves feleségem, Klára!
Haragszol, hogy nem jöttem haza a megnyitás előtt. Körtvélyesre kellett mennem, ahol násznagy voltam. Emlékszel a kis Brand Károlyra a prixi fürdőből? Ugyan hogyne emlékeznél, hiszen neked is udvarolt, csakhogy akkor még tacskó volt. Nos, ennek voltam a násznagya. Elvette a választókerületem legfőbb emberének Röszkeynek a leányát. Minka, a menyasszony, szakasztott hasonmásod (bár csak a lelke is olyan finom lenne, de az szinte lehetetlen). Brand bécsi gyáros, és igen elszorult a szívem, mikor ott láttam azt a gyönyörű magyar leányt az oltár előtt, ahol a pap (ft. Bernolák Nep. János úr) rájok adta az áldást németül, s eszembe jutott, hogy ez most már osztrák alattvalókat fog szülni. Ah, Klári, nem képzeled, hogy milyen erős bennem a hazafiúi érzés.
Az esküvő után nagy lakoma volt; egypár különös ételről receptet kértem számodra Röszkeynétől. A lakomán téged is felköszöntött Kozsehuba, takarékpénztári igazgató. Különben is sokat kellett csuklanod édesem, e napon, mert a főispánné folyton vexált, hogy nem tudok egyébről beszélni, mint rólad. De hát én ilyen vagyok.
Másnapra fáklyás zenét terveztek választóim részemre, de már el kellett mennem az országgyűlés megnyitására. Mit írjak neked a megnyitásról? Hiszen körülbelül mindent olvastál a lapokban. Szörnyű a többség, szörnyű, szörnyű. Se hossza, se vége a padokban. Bánffy pompásan csinálta; a tömérdek újakon felül majd minden párthívét visszahozta; pedig a politikában a legfőbb axioma: szeresd barátaidat, hogy hosszú életű légy a földön. Meglásd, hogy Bánffytól meg nem szabadulunk vagy tizenöt esztendeig. Nagyon kemény legény az.
Egyébiránt hidd meg, Klárcsi, az egész választás az apparátustól függ: a főispánoktól, szolgabíróktól, jegyzőktől, falusi bíróktól; ha az apparátus jó – akkor olyan biztosan működik, mint az automata gépek. Ha az egyik nyíláson sok pénzt dobsz be, a másik nyíláson sok mameluk jön ki. Hiszen láttál már olyan gépet, amibe egy hatost kell bedobni, mire alul egy csokoládé-doboz ugrik ki.
Mondják, hogy a parlament rosszul fest és hogy tehetetlen a sok névtelen, ismeretlen gólyák miatt, s kivált mert nevezetes emberek maradtak ki, mint Wekerle, Ernuszt, Ugron, Horváth Lajos, Bartha stb. Ostobaság! Hiszen rosszul fest, az igaz, de emlékszel a Kristófunkra, mikor a szentmihályi búcsún kiverték a zápfogait? Hogy meghökkentünk. Eleinte rá se akartál ösmerni, úgy megváltozott, de végre láttuk, hogy a megmaradt fogaival csak éppen úgy tudott harapni, rágni és éppen annyit evett, mint azelőtt.
Ne féltsd te, fiam, az országgyűlést, se Bánffyt, hanem nagyobb baj az, hogy a lakást, melyet azon esetre szándékoztam kivenni, ha képviselővé választanak, hogy végre szívem vágyát betöltsem, t. i. hogy fölhozhassalak, kivették az orrom elől. Meg se álmodnád, hogy kik. Hát bizony Kapuczán Gergelyék. Hej, Klára, Klára, nem a gondviselés bosszulja-e most magát rajtad? Nem akarlak szemrehányásokkal illetni, de lehetetlen eltitkolnom (mert szívem nyitott könyv előtted), hogy szinte meg voltam dermedve, mikor odamegyek, hogy még egyszer megnézzem a szobákat, és Kapuczánékat találom ott, már mint lakókat. Anyjostul, feleségestül jött fel a kis örmény, az öreg örmény asszony (Gergely mamája) éppen szolgálót fogadott a Zubringereiból, s igen mulatságos volt, amint eléje festette nagy ravaszsággal munkakörét s jövendő életsorát sebes hadarással.
– Reggel három órakor fölkelsz, fiacskám, aztán nyagszol, aztán tüzet csinálsz, galambocskám, aztán nyagszol, azután vizet hozol, szívem, azután nyagszol, azután elmégysz a piacra, lelkem, aztán nyagszol. (A szegény leány mintha gyanút fogott volna a sok »nyugszol«-ra.) Fizetést kapsz egy hónapra hét forintot, ebédre rizskása levest, ha lesz, húst, ha marad, aztán a kenyér a kasztenben s a kócs a zsebemben. Nálam regula a regula, s ami egyszer regula, az regula. Hát így lesz.
Kapuczánék egyébiránt azt mondják, hogy a lakás nagyon nedves, és hogy a Gergely lakkcipői megpenészedtek. (Amiből megtanultam azt is, hogy Gergelyt nem igen hívogatják ebédekre, estélyekre.) Hát még talán jól jártunk, hogy a lakással megelőztek.
Még ott beszélgettem az asszonyokkal, megjött valahonnan Gergely, s mesélte, hogy tegnap este a klubban a miniszterelnök tudakozódott utánam.
Lehetetlen. Tíz éve vagyok képviselő, és még sohase tudakozódott utánam a klubban senki. – És most egyenesen a miniszterelnök tudakozódott volna.
– Nem csalsz meg, Gerguc?
– Becsületemre mondom, keresett.
Nosza, több se kellett, rohantam el rögtön, felülve egy fiákerbe, s meg sem álltam csak fönt a palotában Bánffy előtt.
– Hallom, hogy kerestél tegnap, kegyelmes uram.
– Vagy igen – mondá a miniszterelnök. – Foglalj helyet és gyújts rá. Egy originális tervem van veled.
Szívem hangosan kezdett dobogni. Éreztem, hogy az idők méhe nem közönséges eseménnyel terhes.
– Parancsolj!
– A párt nagy – kezdé a miniszterelnök –, nagyon nagy – tette hozzá mosolyogva –, és sok benne a stréber – tette ismét hozzá szomorúan.
– Hm.
– És én téged szeretnélek beadni orvosságnak a stréberség ellen.
Elpirultam és azt hiszem, igen ostobául néztem ki zavarommal:
– Engem? A stréberség ellen? Nem értem.
A miniszterelnök szokása szerint nagy lélegzetet vett az orrán keresztül.
– Hát majd megmagyarázom. Itt van ez a pénzügyi bizottság. Képzeld, mennyire meg vagyok akadva, mindenki ebbe akarja magát megválasztatni, levén a legelőkelőbb bizottság hírében. Ostromolnak per mopsz és direct intrigálnak, diplomatizálnak, fenyegetnek és cirógatnak, szóval mind ide akarnak jönni. De hát iszen ez lehetetlen. Voltak idők a Deák-párt uralma alatt, hogy valóságosan ez a bizottság kormányzott és nem a kormány, innen a nagy nimbusza. És most ebbe a nimbuszba találunk belepusztulni. Mert a mameluk hátából szíjat lehet hasítani, barátom, és még csak meg se jajdul, méltóztass nekem elhinni, mert én ismerlek benneteket; de ha egyszer megérkezik az ideje, mint a kecskének a kapaszkodási ösztön, a macskánál a vándorlási vágy, ha egyszer elkezd a delegációba vagy a pénzügyi bizottságba kívánkozni, akkor vagy be kell oda mennie, vagy renitens lesz. Nem így van?
– Így van, kegyelmes uram, de mit segíthetek én ezen?
– El akarom oltani azt a vágyukat, hogy a pénzügyi bizottságba kívánkozzanak.
– Hogyne?
– Be kell menned a pénzügyi bizottságba.
Csodálkozva néztem rá.
– De hiszen éppen az a baj, hogy hely nincs, és te mégis engem…
A miniszterelnök fölénnyel mosolygott. Jaj, Klára, nagy ravaszság lakozik ebben a Bánffyban.
– Vállalod vagy nem? – vágott közbe kurtán.
– Dehogynem, kegyelmes uram – siettem beleegyezni –, a te kedvedért hogyne vállalnám (örömömben zsibbadás fogta el a lábaimat, kezemet), csak az intencióddal nem vagyok tisztában.
– Hát megmondom, miben kísérletezek, ha meg nem haragszol.
Egy nyájas mosolyom volt a felelet.
Megharagudni? Ilyenért? Aktuális miniszterre? Hogy képzelhet felőlem olyat?
– Emlékszel-e – szólt –, hogy pár év előtt senki se akart bemenni a naplóbíráló bizottságba, mert azt mondták, hogy jelentéseddel meg a leveleiddel lejárattad a bizottságot, mindenki lemondott, mindenki visszahúzódott, inzultusnak tekintette, akit kijelöltünk; végre nem maradt más hátra, mint hogy a legkiválóbb embereket kellett fölszólítani, például Podmaniczkyt, hogy menjen be a naplóbírálóba és reparálja meg, amit rontottál.
– Hát ez igaz – mondám elkomorodva. (Észrevettem már, hová céloz.)
– No, látod. Én bizton hiszem, hogy ha te leszel jelölve a pénzügyi bizottságba, hát egyszerre beszűnik és lelohad a nagy vágy, oda bejutni. Sőt akadnak majd, akik kilépnek. Hát vállalod, ugye?
– Kegyelmes uram – szóltam fölállva s hangomon átrezgett a megsértődés érzete. – Ez inkább megszégyenítő rám nézve, mint…
– Bolond vagy, Menyus. Mi megszégyenítő van abban? Az, hogy valaki jelentőségre emel egy állást, szép és derék dolog, ha szükség van ezen jelentőségre; de ha teszem azt, arra van szükség, hogy valamely állás minél jelentéktelenebbé váljék – ott a te jelentéktelenítő tulajdonságod az az erő, amihez az igazi politikus hozzányúl. A soványító fluidum csak éppen olyan értékes a patikában, mint a kövérítő. Ej, ej, Menyus, okosabb embernek tartottalak.
– Hiszen van valami igazad, kegyelmes uram, beösmerem, de mégis… kérek három napi gondolkozási időt.
Megkaptam a három napi gondolkozási időt, s éppen azért ismét nem mehettem haza, hogy öleljelek, mert éjjel-nappal mindig gondolkoztam, az engedélyezett időt föl akarván használni.
Hogy mire határoztam magamat? Hát, fiam, megvallom, egy darabig föl voltam háborodva Bánffy ellen, de a végén beláttam, hogy nincs igazam. Sőt megbizonyosodtam róla, hogy egy nagy karrier küszöbén állok, mert ha elhíresztelődik rólam, hogy senki se devalválja nálamnál jobban a nagy pozíciókat, különösen ha Bécsben is megtudják, én leszek a legkapósabb ember az osztrák–magyar monarchiában.
Fölmentem Bánffyhoz harmadnapra, elfogadtam a pénzügyi bizottsági tagságot, és most már azt mondom, Klári, hogy mint excellenciás asszony fogsz meghalni.
Lett is mindjárt sikere a hírnek, hogy bemegyek a bizottságba. Széll Kálmán, Berzeviczy, Láng Lajos kijelentették, hogy nem kívánnak többé ott lenni – és egyéb törekvések is megszűntek.
Ezt a levelemet ne mutasd, kérlek, senkinek.
Szerető férjed
Katánghy Menyhért.
U. i. Ama lakást, amiről te írtál leveledben, megnéztem az Erzsébet körúton, de az indiai pestis miatt, amelyről dr. Farkas azt mondja, hogy semmi esetre ki nem kerül bennünket, nem vettem ki, mert a halál torkába nem hozom a családomat.
