FÜGGELÉK • A LOVAK REPARÁLÓJA • 1885 (3. kötet)
FÜGGELÉK •
A LOVAK REPARÁLÓJA •
1885
(3. kötet)
A LOVAK REPARÁLÓJA •
1885
(3. kötet)
A LOHINAI FŰ
egyik részletének vázlata
egyik részletének vázlata
RAJZ
Ilyen hivatal is csak Magyarországon van.
Egyszer valami nagyobb kihágási ügyben mint tanú voltam beidézve a bíróság elé. Voltunk vagy húszan tanúk, falusiak, városiak a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből.
Legjobban feltűnt nekem egy tömzsi ember simára borotvált képpel, ravasz apró szemekkel, hegyes állal, félig paraszti, félig úri viseletben. Kántoros tubákszínű gérok volt rajta, s alul szűrposztós magyar nadrág.
– Mi a neve? – kérdé tőle a bíró.
– Mikulik János.
– Hány éves?
– Ötvenegy.
– Mi a foglalkozása?
Tétovázni látszott egy darabig, majd hirtelen hadarta:
– Kereskedni szoktam.
Amire csöndes derültség látszott a falusiak arcán.
Zordonan nézett körül, majd alázatos nyájassággal jegyzé meg:
– Csak tessék kérem odaírni, hogy »kereskedő«.
A bíró fel is írta, amit bediktált, s miután kikérdezte, elbocsátotta:
– Jöjjön a következő tanú.
Hanem engem érdekelt az originális alak, s amint kimentünk a megyeház udvarára, megszólítottam a falusiakat:
– Miféle ember ez a Mikulik János?
– Hja, nagyon furcsa mestersége van annak.
Hát nem kereskedő?
– Azt nem mondhatnám, hogy nem…
– És mivel kereskedik?
– Lovak erkölcseit reparálja, kérem alásan.
– No, még ilyet sem hallottam.
– Elhiszem, kérem, mert ilyen csak egy van Magyarországon.
– Aztán, hogy reparálja a lovakat?
– Eljár a lóvásárokra. Ott van ez minden lóvásáron, ami Dunán innen esik.
– Tehát amolyan lócsiszár féle?
– Dehogy az, dehogy. Sohasem vett egyetlen egy lovat sem.
– Mi az ördögöt csinál akkor ott.
– Hogy mit csinál? Lődörög a lovak közt, ismerkedik a vásárosokkal, megnézeget minden lovat, beleüti az orrát minden alkudozásba, s ha csak teheti, megrontja a felek közt azt alkút, hibákat talál a lovon, vagy lebeszéli a vevőt.
– De mi haszna van ebből? – kérdeztem csodálkozva.
Hárman is siettek felelni:
– Az, hogy minél több lópakszust szedhet össze.
– Nem értem.
– Hát az úgy van kérem – szólt most bele a galiba nótárius –, hogy minden egyes eladó, amikor a lovat a vásárra viszi, vált otthon a lovának egy bizonyítványt a jegyzői hivataltól arra nézve, hogy a ló igaz jószág, amiben aztán benne van a ló »személyleírása« is, hogy pej vagy szürke, mén vagy kanca, így néz ki, ennyi éves, ez a gazdája s a többi.
– Értem.
– Ha aztán az eladás nem sikerült, hiábavaló volna lóbizonyítvány, mikor a következő vásárra viszi a gazda a lovat, ismét új pakszust vált.
– Természetesen.
– No mármost! Ezeket az ócska pakszusokat a vásár után összeszedi a »lovak reparálója« olcsó áron. Gondolom négy krajcárt fizet egyért-egyért. Az el nem adott lovak gazdái szívesen adják oda, mert nincs többé szükségük rá. Mikulik uram felüti a pakszusbeváltó intézetét valamelyik Laci-konyhában. A népek csak úgy özönlenek hozzá, mint a zápor.
– Bolond ember! Minek neki az a sok ócska pakszus.
– Minek? Hiszen éppen ezen alapszik a keresete. A négy krajcáros pakszusokat eladja öt forintjával. Három-négy ládája van otthon Nyírjesen, telidesteli lóbizonyítványokkal. Nagy pénzt reprezentálnak azok!
– Pszt! erre megy.
Éppen e pillanatban ment el mellettünk Mikulik János uram félrecsapott kalappal, nagy gúnyosan. Panaszkodik fűnek-fának tele szájjal:
– Minden haszontalanság miatt befárasztja a becsületes embert a vármegye! Most is az egész napom itt veszett! Pedig hát munkából él a becsületes ember.
– A farizeus gazember! – sziszegte a jegyző.
– De én még mindig nem fogtam fel a munkáját – mondám halkan.
– Mindjárt megmagyarázom egészen. A környék tele van lókötőkkel, akik egész az alföldre, le Szegedig, Kikindáig elmennek, s hozzák a szebbnél-szebb csikókat. Erre a szenvedélyre alapította Mikulik János uram az ő üzletét, mert úgy tessék venni, hogy a lopott lovat jóravaló ember nem veszi meg pakszus nélkül, de ha megveszi is valaki, csak potom árt vet érte a tolvajoknak, de ha bizonyság van hozzá, a ló hitele meg van reparálva, s hatszorosan nyer árban. Ha meggondoljuk a dolgot, Mikulik jutányos árban dolgozik.
– Ahá, kezdem sejteni.
– No ugye? A lótolvajoknak feladata eszerint két részből áll. Nem elég megszerezni a lovat, hanem még fel is kell vele elébb keresni Mikulik János uramat a nyírjesi kőházban. Az bizonyosan otthon pipázik az ámbituson, hivatalos komolysággal fogadja a lócsiszárokat. Műértő szemmel végignézi a lopott lovat, megvizsgálja a fogait, megveregeti szeretettel a lapockáit. »Derék állatka vagy, ne kapálódz, ne félj, no, mindjárt becsületes lovat faragok belőled.«
Bemegy a kancelláriába, kiveszi a ládákból az egész készletet, hol hivatalos rendben szortirozva vannak pej, szürke, fehér, fekete, sárga lovakra okmányok; amilyen kell, olyant keres ki, mert van ott mindenféle.
»Húsz ménesre való« – mint ahogy szokta mondani.
– S minden pakszus öt forint?
– Van azok közt értékesebb, becsesebb is. Azok, amelyek a »különös ismertető jelek«-re ráillenek. Ezekért tíz-húsz forintot is elkér Mikulik uram.
– Hallatlan dolog ez! De hát nem szól ebbe bele a vármegye?
– Bánja is az, uram. Hisz ő maga is már hamis lovon jár.
