AMI A LELKET MEGMÉRGEZI • NÉPIES BESZÉLY – Tíz aranyat nyert pályamű – 1871 (1. kötet)
AMI A LELKET MEGMÉRGEZI •
NÉPIES BESZÉLY
– Tíz aranyat nyert pályamű –
1871
(1. kötet)
NÉPIES BESZÉLY
– Tíz aranyat nyert pályamű –
1871
(1. kötet)
A Jancsi gyerek fölkapaszkodott esténként a boglyas kemence tetejére, a pislogó mécses mellé és mutogatta azt a tudományt, amit három hosszú télen szedett magába nemzetes Bibicz András rektor uramtól.
Rettenetes nagy tudomány volt! Az egész család jóllakott vele minden este.
– Ebből a gyerekből, akárki meglássa, pap lesz! – mondogatta az öreg Gyurka bácsi, égő pipája hamuját megnyomogatva.
A Jancsi gyerek ilyenkor megörült a szónak, s még harsányabb hangon olvasta a fülbemászó történeteket Bogár Imre haláláról, Zöld Marci kalandjairól, híres Rózsa Sándor világraszóló dicsőségéről.
Bizony, csak szépek azok a rablóhistóriák!
…Az ember odaáll a puszták végtelenébe, és elkiáltja magát: »Itt én vagyok az úr!« – aztán megadóztatja és megjutalmazza az utasokat, mint egy király a jobbágyait; ezer forintos bugyellárist vesz el a gazdag zsidótól, s tíz rőf posztót mér ingyen a szegény utazó diáknak ünnepi öltözetre. Az aztán a valami! Hát még az az ezer cifrábbnál cifrább veszedelem, mit az igazi betyár hetyke legénykedéssel lábol át mindannyiszor: belefut a zsandár markába, s mikor már az azt hiszi, hogy kezében van, akkor rendesen kisiklik valami furfangos módon, felpattan a tüzes fakó hátára, mígnem végképp elnyeli a puszták délibábja…
A körülülők úgy elhallgatják a Jancsi gyereket, hogy majd a szemük dülled ki bele; csak néha szólnak egyet-egyet közbe:
»Pompás! derék! aki árgyélusa van…«
Azután megint tovább olvas a gyerek: szép, derék legény volt, mint a liliom, felcsapott betyárnak, kalandos életet élt, a sok korcsmárosné mind beleszeretett, a fonóban nótákat csináltak rá… Aztán a vége is majd mindeniknek ugyanaz: megfogták, elítélték – akasztófára, a nép kikísérte a vesztőhelyre és megsiratta, mint a nagy vitézeket szokás.
És a fiú olyan tűzzel tudta olvasni ezeket a történeteket, hogy a sok vénasszony, aki odajárt Kerekes uramékhoz fonni, ríva fakadt a szebb helyeknél, mintha csak a tiszteletes uram nagypénteki prédikációja lett volna.
– Pap lesz ebből a gyerekből – dünnyögte közbe Gyurka bácsi, a másik szája szélébe igazítván a csutorát.
A hallgatók helyeslőleg biccentettek fejökkel, egy-egy jóízűt pillantva a nagyreményű gyerekre, csak maga a nagyreményű gyerek nem hagyta jóvá a jövendölést: ő sokkal magasabbra vágyott annál.
– Azért is zsivány leszek!…
Ez még csak gondolat volt, mely azonban napról napra növekedett lelkében, abból a csírából, melyet a rossz könyvek olvasása szórt el a fogékony talajban.
Oh! Mint vágyott egy tüzes paripa után, mely bizonyosan oda fogja őt vinni, ahová éppen vágyik.
Gyorsan nőtt a gyerek, hanem még gyorsabban nőtt benne az a kimagyarázhatatlan vágy: olyan híres ember lenni, mint aminő Bogár Imre. Pedig milyen szelíd, szófogadó fiú volt, az egész falu mutatónak szokta felhozni; maga az apja is, Kerekes Miklós, nem egyszer mondta el kevélyen:
– Bíró lesz valaha!
Nem is volt abban semmi lehetetlen, hiszen olyan értelmes, okos feleletei vannak, hogy a tiszteletes úr is megbámulja; sőt a múltkor világosan mondta a számtartó úr: »Ejnye! be kár, hogy parasztnak született ez a Jancsi.«
De miért is ne lehetne ő még a falu bírája? Az igaz, hogy az apja csak egyszerű földhözragadt béres az uraságnál, de hát jó az Isten, jót ád, ami alul van, az jöhet felülre!
S Jancsi nem is pirította meg dicsérőit; szelíd, másokat megbecsülő, sugár, szép legénnyé nevekedett fel, aki nappal szorgalmatosan dolgozott; este pedig ahelyett, hogy korcsmába ment volna, olvasgatott azokból a tündérkönyvekből, miknek minden sora lelkébe fúródik. Csak az egy dolog tűnt fel sokaknak, hogy örökké foltos csizmában járt, foltozott mellényt hordott, s ha az isteni tiszteletre ment vasárnap, nem volt egy becsületes gúnyája, amit nyakába akaszthatott volna; pedig hiszen szép fizetése van, mint béres legénynek, aztán nem is issza el, mint a többi.
»Az onnan van, mert még nincs szeretője.«
Később azután az is akadt, csak utána kellett nyúlni. Molnár Erzsikének hítták; a legszebb és a leggazdagabb leány volt a faluban. – De Kerekes Jancsi mégiscsak úgy nézett ki, mint az ágrólszakadt.
A földesúr nagyon jó ember volt; egyszer azt találta mondani:
– Jancsi fiam! Nem szeretem, ha koldusnak nézik a cselédemet. Miért nem jársz tisztességesebb ruhában?
– Nem telik, nagyságos uram. Nagyon szegény ember az édesapám.
– Hát a magad bére mire való?
– Azt másra szoktam elkölteni.
– Mire?
A legény fülig elpirult erre a kérdésre, és kénytelen volt igazat mondani.
– Könyvre, nagyságos uram!
Az öreg földesúrnak olyan jólesett ez a szó, mintha csak megcirógatták volna; odalépett a fiúhoz s jóakarólag veregette meg vállát:
– Okosan teszed, fiam! Többet ér az a cifra szűrnél.
És azután azt sem kérdezte meg, milyen könyvre szokta költeni pénzét. Oh, miért is nem kérdezte meg?
– A mai naptól kezdve te leszel a gyalogpostás s a fizetésedet még egyszer annyival toldom meg.
A legény megköszönte a nagyságos úr kegyességét, s ezzel fel volt avatva az új hivatalba.
Aztán megint csak olyan szorgalmatos, pontos volt, mint azelőtt; sohasem késett el; tíz órára mindennap otthon volt a székvárosból, és teljesített mindent, amit rábíztak. A ruházatján is meglátszott az új szolgálat, szép kerek árvalányhajas kalapot hordott, aminőben Rózsa Sándort látta lefestve a nagyságos kisasszony képes könyvében, cifra debreceni gubát vett a kék dolmány tetejébe, éppen mint Zöld Marci, aki olyan legény volt, amint a könyvben van leírva, hogy a sok szép menyecskét a hideg lelte utána.
No, a menyecskék dolgában Kerekes Jancsinak sem volt fogyatkozása, válogathatott bennök akár két kézzel. – Hát még a sok leánynép, hogy bolondult utána. Utolsó farsangkor tíz-húsz bokrétát is kapott tőlük, de ő csak egyet tűzött kalapjára a – Molnár Erzsikéét.
Ezt az egyet is talán csak úgy szokásból, hogy ne legyen egészen puszta a kalapja.
Oh, bizonyosan semmi másért!
Mert ott van megírva azokban a könyvekben, hogy az igazi betyárnak nincs kedvese, csak szeretője; őt szerethetik forrón, nagyon, hanem őneki nem szabad szeretni senkit, neki röpködni kell, mint a méhnek, egyik virágról a másikra, neki nem szabad törődni vele, ha elhervad az elhagyott, mézétől megfosztott virág. Mert jaj az olyan betyárnak, aki egy virághoz tapad! Az lépre kerül. Rigó Ferkót is kedvese árulta el, Galamb Pistát is a szeretője öléből hurcolták a kötélre.
A szerelem viasszá változtatja a szívet, pedig a betyár szívének kőből kell lenni!…
Oh! Nem szabad annak szeretni senkit!
Hanem mikor aztán elkövetkezett a farsangi, vagy húsvéti tánc, a Jancsi gyerek úgy a csizmaszárban feledte a betyárfilozófiát, hogy egész lelke tele volt Erzsikével.
– Azért is szeretlek… nagyon szeretlek.
A szép Erzsike szemérmetesen hajtotta vállára szőke fejecskéjét, és azt súgta neki vissza:
– Én is kendet, a sírig.
A legény egyet csattantott ujjaival, összeütötte bokáját, aztán szilajon elkurjantotta magát, ahogy még sohasem hallotta senki: »Húzd el cigány a nótámat!«
Majd lehajlott ő is a leányhoz s odasúgta:
– Még a síron túl is…
Egyet fordult a szép leánnyal, körülölelte karcsú derekát, aztán, mint aki egyszerre ébred fel mámorából, bágyadtan igazította ki magát:
– Ne higgy nekem, édes rózsám!… hitegetlek, csalogatlak!…
Szomorút húzott közbe a cigány, olyan szomorú nótát, hogy könny gördült ki a Molnár Erzsike szép kék szemeiből. Azt csak ők ketten tudták, hogy egy egyszerű száraz mondat fájóbb lehet a legszomorúbb nótánál is.
– Igazán mondja kend? – rebegé Erzsike.
– Majd megtudod, majd megtudod. Ne kérdezz semmit!
Meg is tudta nemsokára.
*
Az öreg Gyurka bácsi, aki testvérbátyja volt Kerekes Miklósnak, ott pipázott a ház előtti lócán; nagyon bólintgatott maga-magának, ami világos jele annak, hogy valami nagyban törte fejét.
– Hány éves is volnál már, Jancsi öcsém?
A legény behajtotta a könyvet, amiből olvasott, aztán felnézett az öreg szemeibe:
– Huszonegy.
– Hát én bizony annak a mondója vagyok, öcsém, hogy az Úristen nem azért teremtette az embert, miszerint egész élte fogytáig kalendáriumokat olvasgasson. Meg akarlak házasítani.
Jancsi szomorúan mosolygott.
– Nem lehet.
– Ne rezonérozz, öcsém, mert megharagszom. Tudod is te, mi a csízió. Azt csak mi értjük, akik huszárok voltunk. Hát a csízió nem egyéb, mint az, hogy addig kell a körtét lerázni a fáról, míg meg nem rothad.
– Az ugyan nem sokból áll. Aztán mit ért kegyelmed a körte alatt?
– Hát kit értenék? – Molnár Erzsit.
– Szegény legény vagyok én ahhoz: nem az én számomra érik az meg. Sohasem egyezne bele házasságunkba az apja. Aki azt gondolja magáról, hogy ő »a világ eleje«. Az lehetetlen…
Az öreg Gyurka bácsi nagy nyomatékosan megpiszkálta a hamut pipájában, szép lassan lenyomta rá a sárgaréz kupakot s elöljáróba egy-két bodor karikát eresztett a pipaszárból.
– Tanuld meg azt az egyet, öcsém, hogy a huszárregula szerint semmi sem lehetetlen.
A legény gépiesen gyűrte össze a kezében lévő »verses krónikát«, míg mereven, némán nézett a semmibe.
Gyurka bácsi méltóságán alulinak tartá még többet is mondani, minélfogva ő is némán ült Jancsi mellett, arról gondolkozva: »hej, mikor én ilyen legény voltam, akkor nem voltam ilyen legény«.
És bizony tán eltartott volna ez a némaság száz miatyánkhosszat is, hahogy közbe nem szól Sára asszony a pitvarajtóból:
– Az ám, édes Jancsim! Új borra meg kell tartani a lakzit.
Jancsi ijedten kapott fülével a hang felé; úgy tetszett neki, mintha valaki nyakon ütötte volna, mintha azt a szilaj paripát, mely még nincs felkantározva s melynek »vágy« a neve, farkánál fogva akarnák alóla kihúzni.
Nem lehet azt kihúzni többé, oda van már ő ahhoz nőve…
Szomorúan rázta meg a fejét és azt mondta kemény, határozott hangon:
– Ne beszéljenek nekem az ilyenről többé; nem lehet abból semmi.
– De már akkor csakugyan nem tudod, mi a csízió – mond elbúsultan a vén huszár, olyat harapva a szopókába, hogy majd benne maradt emlékül a foga.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Midőn egy nap az urasági leveleket és hírlapokat hozta a postáról Jancsi, a napihírek közt hátul egypár sort pillantott meg, melyen úgy megakadt a szeme, mintha valami gyönyörű képre tévedt volna. Tízszer is elolvasta egymásután.
»A kakasi erdőben egy jól szervezett rablóbanda van. A nép szereti, s ahelyett, hogy üldözné, még inkább gyámolítja a felsőbbség ellenében. Oh népfelvilágosodás, jöjjön el a te országod!«
A jámbor újságíró, aki e sorokat komponálta, sohasem hitte volna, hogy olyan nagy hatást csinál velök.
Ahogy hazatért, az volt a legelső szava Jancsinak:
– Gyurka bácsi! Merre van a kakasi erdő?
Gyurka bácsi azután megmagyarázta, hogy a benyelei pusztától jobbra, a cseperi hegyeken innen fekszik. Jó huszárló megjárná öt óra hosszat.
Jancsi pedig, mint ki egyszerre fejében érzi az egész geográfiai tudományt, vígan, fütyörészve ment a Molnárék szilvásába; ilyenkor estefelé ott szokott lenni Erzsike.
A leány nem vette észre, amint feléje közeledett, vagy talán észre is vette biz az, hanem nem akarta mutatni, mert mind hamis a lányféle.
– Erzsikém, galambom, azért jöttem, hogy még utoljára elmondhassam…
– Mit akar utoljára mondani? – vágott közbe a leány, elfelejtvén csodálkozó, meglepett arcot csinálni a legény jöttére, pedig hát úgy kalkulálta ki magában.
– Azt, hogy áldjon meg az Isten!
– Csak nem viszi el kendet az ördög? – pattant fel a leány, azon hitben, hogy a legény szava nem egyéb bolondos tréfánál.
– De bizony elvisz, – mondá a fiú sötéten – olyan messze visz, hogy többé vissza nem találok hozzád. Ahova én szándékozom, onnan csak egy helyre lehet még elmenni; oda is csak akkor, ha visznek, hanem azért mégis elmegyek.
Erzsike megdöbbenve nézett a legény arcára: ott az volt írva, hogy nem hazudik.
– Én Istenem! Kend nem szeret engem.
– Verjen meg az igazságos Isten, ha nem téged szeretlek.
– Minek hagy el, ha szeret?
Jancsi zavarba jött. Erre a kérdésre nem volt felelete.
– Én nem tudom, minek hagylak el, hanem azt érzem, hogy el kell mennem. Mintha kergetne valaki, mintha a föld égne a talpam alatt…
– De hát hová megy kend? – kérdé a lány zokogva.
– Isten annak a megmondhatója. Világot megyek próbálni. Adj valami emléket!
Erzsike kivette kendőjéből a nagy ezüstös gombostűt, amelyben valami szent nő arcképe volt látható. Szomorú, fájdalmas arc, merengő kék szemekkel, tömött arany hajakkal. Olyan nagyon hasonlított Erzsikéhez.
– Itt van. Az édesanyámtól kaptam. Emlékezzen rám. Én örökké kendre fogok gondolni és nem megyek férjhez soha. Ha valaha visszatér, meg fogja látni, hogy igazán szerettem.
A legénynek olyan nagyon jól esett ez a szó… Némán tapadt oda tekintete a halavány arcra. Istenem, hogy ezt a mennyországot itt kell hagyni!
– Tehát megvársz? Úgy legyen aztán! Én is rád fogok gondolni mindig. Isten engem úgy segéljen.
Egy forró ölelés, egy búcsúzó csók, s a legény erőszakkal bontakozott ki az ölelő karokból.
»Áldjon meg az Isten!«
A kerítésen kívül azután az jutott eszébe, hogy ő hűséget esküdött a lánynak, pedig hát a betyárnak nem szabad szeretni senkit.
Visszafordul, szemére húzza vadul a kalapját, az egyik kezét szívéhez szorítja, hogy meg ne repedjen, a másikkal görcsösen kapaszkodik a kerítés karójához s félénk, tompa hangon kiáltja a síró leánynak:
– Hallod-e, Erzse?… Nem szóltam igazat. Ne szeress, ne várj engemet, mert én nem szeretlek téged.
Nagy megerőltetésébe került kimondani; de már kimondta. Sebesen megfordult, elkezdett futni.
Egy fájó sikoltást hallott,… olyan fájót, aminő egy széttépett szív panasza lehet, mint aminő a tündérhegedű végső hangja, mely mikor már kifogy a lelketreszkettető szomorú méla dallamból, egyet nyög – és elhal.
De ez nem hal el, hanem vele futott mindenüvé s úgy ránehezedett a szívére, mintha kőből lett volna.
Még a halálos ágyán is a fülében fog csengeni…
Minden csendesen volt a faluban, még a Kerekesék háza tája is, úgyhogy Jancsi észrevétlenül ment be a szobába s akasztotta le a cifra szűrt, melynek ujjában ott volt begöngyölgetve egy gyolcskendőben néhány megtakarított forintja.
A szoba egyik szögletében feküdött édesanyja, a jó Sára asszony. A hold éppen odavilágított az arcára; milyen kedves, áldott jó vonások.
Talán éppen fiáról álmodik!
A fiú lehajolt hozzá s egy könnyű csókot s egy nehéz könyűt hagyott hátra arcán…
Távolabb Gyurka bátya hortyogott, végigterülve egy ócska bundán, nagyokat hadonászott kezeivel álmában, mert hát természetesen ő ilyenkor valahol Taljánországban szokott hadakozni. Mellette a kimaradhatatlan sárgarézkupakos pipa hevert; bizonyosan alvás közben esett ki szájából.
(Édesapja odakinn a pusztán szokott éjszakázni.)
Jancsi erőt vett elérzékenyülésén, sietve ment a hátulsó kijáráson keresztül az urasági istállók felé.
Az istálló küszöbén feküdt az igás kocsis. Jancsi felköltötte s azt mondta, hogy a nagyságos úr megparancsolta, menjen le a kertbe s lesse meg, ki szokta éjjelenkint összevissza taposni a virágágyakat. Jó borravaló jár érte!
Világos, hogy ennek az utolsó mondatnak következtében nyomban elkotródott az igás kocsis, Jancsi pedig bement az istállóba, kivezette a legszebb fakó lovat, felnyergelte annak rendje és módja szerint s felült a nyeregbe.
Egyet dobbant örömében a szíve, mint a trónvágyóé, ha végre fején érzi a koronát.
Megdöfte csizmasarkával a tüzes ló hasát, s az olyan kevélyen ficánkolt alatta, mintha tudná, hogy nem valami közönséges ember ül rajta, hanem igazi, valóságos betyár.
Az urasági kastély alig volt ötven lépésnyire. Jancsi odavágtatott s csak amúgy lóhátról megzörgette a nagyságos úr hálószobájának ablakát, melynek külső szárnya ki volt nyitva.
– Ki az? – kérdé a nagyságos úr álmos hangon belülről.
– Én vagyok. Kerekes János – kiáltott be a legény harsány hangon. – Felcsaptam zsiványnak s viszem a »Muci« lovat magammal. Száz forintot itt hagyok érte az ablakban, a többivel adós maradok. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok nagyságodnak!
A legény az ablakba dobta a kendő csücskében levő száz forintot, aztán végigvágva szűrsallangjával a lovat, elszáguldott.
– Gyü, te fakó!… köd előttem, köd utánam!…
*
Hej! nem olyan ám igazán a zsivány-élet, mint aminőnek a könyvben van leírva! Nagyon szomorú élet az a valóságban!
A könyv csak azt mondja el, hogy Macsvánszki a százforintos bankót használta fojtásnak puskájába, de azt nem beszéli el, hogy a bankó némelyikéhez vér, másikához könny és mindnyájához átok van tapadva; elmondja, hogy Csillag Gábor kimenekedett a zsandár markából, de azt nem mondja el, hogy a saját lelkiismerete elől nem menekedett meg, az pedig jobban kínozta, mint kilencvenkilenc zsandár; elbeszéli, mint csalta meg Mákos Palkó a bírót, úgy igazítván el előre furfangosan a dolgot, hogy minden körülmény ártatlansága mellett bizonyítson, hanem azt elfelejti megemlíteni, hogy a legfőbb bírót, az Istent, nem csalta meg, s hogy jaj annak, kire ránehezedik büntető balkeze.
Pedig kár azokból a könyvekből az ilyet kihagyni, mert az ostoba ember fel sem éri ésszel, s ha cukorral vegyest tálalják elébe a mérget, csak a cukrot látja meg a tányéron.
Hát mondom, bizony csak szomorú élet a szegénylegényeké!
Egy olyan ember, akinek hajléka nincs, aki erdők vadaival alszik egy ágyon, aki megijed a levélsuhogástól, kit a nyúl is felver, a kezére ragadt vért lemossa az erdő patakjában és aztán iszik a patakból… Isten elhagyta már, emberek iszonyodnak tőle, nincs szerető nője, otthon váró gyermekei, nincsen jó barátja. A természet és a népköltészet is csak két lényt rendelt kísérő társául, két fekete madarat, a hollót és varjút, mik ott kárognak baljóslatú ijesztő hangon a füle mellett és követik mindenüvé; de ezek is csak azért, hogy majd a húsából ehessenek. Elaludni nem mer, nehogy holtan ébredjen fel valahol a pokolban, – mert a zsiványt szabad akárkinek leszúrni – és ha merne is, tudna-e aludni saját lelkiismeretétől, mely felráncigálja szendergéséből és azt kiáltja neki a fülébe mennydörgő, irtózatos hangon: reszkess!
És mennyivel nehezebb még annak ébren lenni, aki aludni nem bír! Mi hasznát veszi annak a nyomorult életnek, melyet kegyelemképp bír mindenkitől, az Istentől s az embertől. Mi élvezetet talál elrabolni a mások pénzét, mikor azon a pénzen ő nem vehet birtokot, tiszteltetést, kényelmet, boldogságot, amit más ember talán megvehetne. Az ő keze el van átkozva annyira, hogy az arany is fává változik benne.
Igaza van a magyar embernek, ha a zsiványt »szegény« legénynek nevezi, mert bizony igazán nagyon szegény az, akinek a sorsán nem akkor kell könnyezni, mikor akasztani viszik, hanem mikor még nincs elfogva.
Kerekes Jancsi is ott volt már köztök néhány nap óta, hanem még nem lehetett nevezni szegénylegénynek, még nem volt legény, csak inas; mert hát az is olyan mesterség, mint a többi. Az elejéről kell kezdeni.
No, ez meg éppen olyan jóravaló céh volt, amelybe Jancsi került, hogy értett ahhoz, mint kell valakit rendszeresen zsiványnak csinálni. Szép lova, jó ruhája volt, hát szívesen elfogadták cimborának, másnap meg elzálogosíták szép, cifra szűrét a »Kikirics«-csárdában, s az árából megitták a barátság poharát. Egészen a maga rendén ment. Az elején atyafiságosan összecsókolództak, a végén pedig agyba-főbe verték egymást. Ez volt az ünnepélyes felvétel.
Jancsi egy kicsit furcsának találta azt is, hogy a szűrét elitták, azt is, hogy a fejét beverték, hanem a nemes kompánia igyekezett őt megnyugtatni:
– Lopjál magadnak, öcsém! A jövő hetekben úgyis vásár lesz Losoncon; a hazajövők hoznak majd elég szűrt.
Ami pedig fejét illeti, az magától is begyógyul.
Nyolcan voltak a társaságban, az egyik elvetemedettebb a másiknál, akik nem értettek ahhoz a tudományhoz, mint kell valakit »nobel« módon kizsebelni úgy, hogy népszerűséget arassanak vele; ők úgy raboltak, ahogy jött, asszonyt, gyereket, szegényt, gazdagot egyiránt, ha nem használt embereknek a szép szó, attól se ijedtek meg, hogy főbe üssék egy kicsit, ki törődik az ilyen csekélységgel? A zsiványnak egy paragrafusból áll a tízparancsolatja: »Lopj, ahol lehet és ahogy lehet.«
Ehhez az elvhez ragaszkodtak is ám keményen, mi abból is kilátszik, hogy többet ne említsek, miszerint a Jancsi »Muci« lovát is ellopták egy éjjel. No, de természetes is, az asztag alatt szedni a kalászt. Még csak gyanakodni sem lehet.
Nem is gyanakodott szegény Jancsi, hanem azt mégis észrevette, hogy komisz emberekkel van dolga. Nem így képzelte ő azt otthon. Hiszen ezek csak olyan közönséges rablók, akik nem néznek semmit a becsületre, akik lábanyomába sem hághatnak egy Zöld Marcinak.
Gondolt is rá néha-néha: nem jó volna-e megszabadulni tőlük, visszatérni a nyugalmas faluba, Erzsike ölébe.
»Nem lehet, ez csak az igazi élet!« – súgta egy hang felülről.
És Jancsi engedelmeskedett e hangnak: úr volt az fölötte.
Egypár kirándulásban, holmi kisebb birkalopásokban részt is vett már; ott is csak olyan őrszem-féle volt. Nagyobb dologgal nem merték megbízni. Hiába, újonc még az ember.
Lőn azonban, hogy bekövetkezett a losonci vásár ideje, ami sátoros ünnepe a kakasi szegénylegényeknek. Rojtos Pista már egy fél esztendeje ígérget egy selyem keszkenőt a kikiricsi csaplárosnénak, azt most okvetlenül meg kell szerezni, mert hát becsületszavát adta rá; Pintyőke Jóska, aki a híres Pintye Gregor dédunokájának vallja magát, egy kis pénzmagra akar szert tenni, Bagós Miska – a főkolompos – téli ruházatra gondol…
Eljött a nagy nap. A derék emberek három-négy kisebb csoportra osztván magukat, lesték az utazókat, megállapítván a titkos »tolvajnyelvet«.
Egy fütty annyit jelez: »vigyázz!«, két fütty: »baj van!«.
Este lett. A széles dűlőúton, mely a kakasi erdőt éppen a közepén szeli ketté, gyérülni kezdtek lassanként a szekerek és az utazók; az a legalkalmasabb idő a dologra.
A holdvilág is orgazdának csapott fel ezen az estén; bebújt a sötéten tornyosuló felhők alá, mintha azt mondta volna: miattam ugyan tehettek akármit.
Jancsi két társával egy nagy bükkfa alatt heverészett, várván valami alkalmas zsákmányra; szíve hangosan dobogott, mint a katonáé a csata előtt.
– Nem hallasz valamit, Jóska? – kérdé Pintyőkétől Rojtos Pista, erősen hegyezve a füleit.
Jancsi egész testében megrezzent, a megszólított azonban hidegen felelt:
– Egy magányos fütty! Annyit jelent, hogy dolga akadt a cimboráknak.
– Ühüm! Megeszik előlünk a tejfölt.
Pintyőke nem felelt semmit. Olyan embernek tartotta magát, aki nem szokott a levegőbe beszélni. A betyárnak némán kellene születni. Akkor aztán elvihetné a mennykő a vallató szolgabírót.
E pillanatban két egymásután következő éles fütty hangzott az erdő alsó részéből. »Baj van!«
A három betyár villámhirtelen ugrott fel, hogy veszedelemben forgó társai segítségére siessen.
– Utánam! – kiáltá Rojtos Pista, nekivágva tüskön-bokron keresztül az erdőnek.
Jó sokáig szaladhattak nyomában, míg végre Pista megállapodott s bevárta Pintyőkét és Jancsit.
– Pszt! Ez aztán derék. Nézzetek oda.
Az úton, amennyire a homályban kivenni lehetett, egymással birkózó alakok voltak láthatók. Ember ember ellen, vad, kétségbeesett tusában. Zavart kiáltások, pokoli lárma, asszonyi jajveszékelés hallatszott ki… Ne hagyd magad! Segítség! Üssed, nem apád!
– Itt asszonyok is vannak, – okoskodék Rojtos Pista – kikerül a selyem keszkenő. Menjünk segítségére társainknak! Mégpedig a legjobb lesz nagy lármát csapva három oldalról rohanni egyszerre. Te, Jancsi, távolabb megkerülöd az utat és a túlsó oldalról vágsz feléjük, Jóska pedig balról.
A társak elismerték, hogy ezt Moltke generális se bírta volna jobban kigondolni.
Jancsi megkerülte az utat és várt a jelre.
A jel elhangzott. Egy taps volt a jel.
Jancsival egyet fordult a világ, magasra emelte fokosát, s majdnem önkénytelenül futott a küzdelem helyére, midőn egy női sikoltást hallott.
Ez a sikoltás annyira megrázta, hogy térdre rogyott tőle.
Olyan nagyon hasonlított ahhoz az egyszerihez. Talán kísértő árnya annak? Olyat csak egyszer hallott az életben, de az is elég volt egy egész életre…
A szíve összeszorult tőle, a karja lehanyatlott, lába megtört alatta, megüvegesedett szemei merően bámultak a birkózókra.
E percben villám cikázott végig a beborult égen. Oh, bár csak ne cikázott volna!
A villám megvilágította Jancsi előtt a rablótusát egy percre. De ez az egy perc is elég volt, hogy mindent lásson.
Földre gyűrt alakokat, kiknek testét egy vad társa dömöcköli, egy öreg, ősz hajú embert, aki kezét összetéve könyörög életéért s nyújtja feléjök pénzét. És senki se hallgat rája. De ez nem minden. Az öregembert egy fiatal leány takarja el testével, szomorú, kétségbeesett arccal… Rojtos Pista éppen most szaggatja el kebléről a selyem keszkenőt… Irtóztató… Ez a leány Molnár Erzsike, az öregember pedig az apja…
Jancsi reszketve takarta el szemeit kezével, majd meg imára kulcsolta össze azokat, mély fohászt küldve a sötét, haragos égbe.
– Én istenem, megbocsátasz-e nekem?
Aztán, mint akinek egyszerre visszatér elgyengült haldokló ereibe a friss vérpezsgés, hirtelen felugrik a földről s torkaszakadtából elkiáltja magát:
– Zsandárok jönnek! Fussatok cimborák!
A gomoly egy pillanat alatt tágulni kezd. Rettenetes bomba ez az egy szó, melynek hallatára mindent elfelejt a rabló, csak azt nem, hogy »futni kell«.
– Honnan jőnek? – kiált vissza futás közben Bagós Miska.
– A benyelei puszta felől – felelt rá Jancsi s aztán ő is elkezd futni.
Ő jól tudta ugyan, hogy nem jönnek biz ott sehonnan zsandárok, de neki sem szabad ott maradni. Ne tudja meg Erzsike soha, hogy ő is látta azt, ami ma itt történt.
S amint fut, egyszerre megbotlik valamiben. Lehajol érte, hát egy csíkos paraszttarisznya; bizonyosan valamelyik előtte szaladó társa dobta el, mert nincs benne semmi, csak egy csomó írás s egy darab kemény kenyér. Minek azt cipelni?
De ő mégis felveszi. Úgy van rászokva gyermekségétől, hogy még a talált patkószeget sem hagyja ott, hanem elviszi haza; mert az édesanyja arra tanította őtet: »ki a keveset nem tudja megbecsülni, nem érdemes a sokra«.
Az pedig nagyon elbúsította, hogy eszébe jutott az édesanyja mondása. Szegény asszony! Szegény asszony!
Az édesanyjáról azután eszébe jutott minden, a jó arcú földesúr, a mesélgető Gyurka bácsi, a csendes alacsony házikó… meg az a magas eleven sövény is a szomszéd kertjén… Az eleven sövény mellett egy nagy borzag bokor, azon pedig a tömérdek veres falú, fekete pontos katicabogár, melyekből otthon csendes estéken bizony sokszor kezébe vesz nem egyet édesanyja s könnyezve biztatja: Repülj, repülj! Vagy nyugotra, vagy keletre az én elveszett fiamhoz! Vigyél neki üdvözletet!…
A paraszt-költészet azt hiszi a katicabogárról, hogy elszállítja a szerelmesek üdvözletét, az anyák sóhajtását, ahová parancsolják. Oh, bizonyosan.
Nagyon szívébe sütött a visszaemlékezés, úgy elkezdett abban fájni valami édes gondolat.
Visszamenni, leborulni a lába elé és olyan emberré lenni, akire büszke lehet az ő anyja.
– Azt teszem.
Megfordult. Ez a fordulat mentette meg.
Aztán tájékozni kezdte magát, merre volna legközelebb haza. Sötét volt, de ő jól ismerte már az erdőt, biztos, siető léptekkel ügetett tehát a sűrű bozóton, csaliton keresztül.
De mit fognak mondani otthon? Őt ott meg fogja vetni mindenki. Mindenhova, csak haza nem lehet mennie.
Fejét csüggedten hajtja le s egy szomorú sóhajtás tör ki belőle. Abban a sóhajtásban benne van a pillangó története, mely nem tud kirepülni a hálóból. Egy veszendő lélek panasza, aki a folyam tisztább partjára kíván evezni és kettéhasítva látja maga előtt a csónakot.
Egyszerre felrezzen gondolataiból.
Valaki közeledik feléje.
A haraszt megzördül, mindig közelebb-közelebb. Már a lépéseket is ki lehet venni. Ember jár itt.
Jancsi megállt és hallgatódzott.
Csakugyan jön valaki.
Hátha a társak közül valamelyik? Vagy talán valami üldöző zsandár? Mindenképp baj. Egyikkel sem szeretne találkozni.
Kerekes Jancsi nem fordult ugyan vissza, elkezdett bal felé szaladni, koronként megállapodván hallgatózni; hanem biz azok a lépések megint csak ott hangzottak mellette, mégpedig azok is sebes lépések voltak már. Aki utána jött, az is szaladott.
Egyszerre aztán a nagy sötétségben azon vette észre magát Jancsi, hogy szemközt áll egy emberrel. A másik is észrevette Jancsit és megdöbbent tőle. No, ezek ugyan egymásnak szaladtak szegények!
Némán állottak ott egy percig s hihetőleg azon gondolkozott mind a kettő, hogy mint lehetne most egy merész ugrással megszökni egymás elől, mikor egyszerre kibújt az ezüstfényű hold, szelíd fényt vetve a két ember megijedt, sápadt arcára.
A Jancsi arca még jobban elhalványodott s csendes, megtört hangon rebegé:
– Hiszen kegyelmed az, Gyurka bácsi!
A másik alak fölemelte a földről ijedtében kiesett pipáját s aztán egész hetykén kiegyenesedett, mint olyan ember, aki midőn a halál torkában véli magát, azon veszi észre magát, hogy »ő az úr itt«.
– Persze, hogy én vagyok. Éppen téged kereslek, jómadár! Előlem ugyan hiába futottál; utolérlek én még a pokol fenekén is.
Gyurka bácsi úgy adta elő a dolgot, mintha ő kergetőzött volna. A csízió szerint nem is lehetett másképp.
– Mit akar velem? – dacoskodék eleinte a fiú.
– Azt akarom veled, hogy gulyáshúsnak aprítlak. Van még bennem annyi becsület, hogy nem járok lesütött fővel az emberek között, hanem elviszem a véred festékét ezen a rozsdás kardon, mellyel becsülettel szolgáltam a királyt (a kard ugyan nem volt ott az oldalán, de ő azt mindig odaképzelte) és megmutatom az embereknek otthon, hogy az öreg huszár nem tűr meg annyi szennyfoltot sem a famíliáján, mint a mákszem. Véreddel festem címernek a kardomra, hogy Kerekes György becsületes ember volt mindig.
Az ifjú lankadtan támaszkodott egy fához; még így sohasem hallotta beszélni Gyurka bácsit. Mintha azok közül a nagy eltemetett generálisok közül támadt volna fel valamelyik benne! Hogy villogott a szeme, milyen egészen másként nézett ki! Az aztán a valami, aki így beszélhet, mint ő… Mi ehhez a nyomorult zsivány!?
Jancsi előtt oly nagynak tetszett Gyurka bácsi, hogy hozzáhajolt és megcsókolta a kezét.
Milyen jó, hogy sötét volt, legalább senki sem látta azt a könnycseppet, ami az öreg huszár szemeiből esett ki s folyt le tisztes barázdás arcán.
– Ne érints! Beste zsivány fajzatja! – igyekezett elkapni kezét Gyurka bátya – mert mindjárt levágom a saját karomat s a kutyának dobom, nehogy holtig meglátszassék rajta a szájad szennye. Órád ütött! Meghalsz! Térdepelj le!
Gyurka bácsi egyet sóhajtott e kemény szavak után.
– Ej, ej! Minek is adtad magad erre a csúf életre!
A fiú térdre rogyott a roncsolt öregember előtt és felemelte a két ujját az égre.
– György bátyám, hallgasson meg. Esküszöm az élő istenre, hogy még eddig nem loptam, nem raboltam semmit, hogy még eddig nem voltam zsivány és hogy megbántam tettemet oly igazán, amint azt hiszem, hogy egy mindent látó isten van az égben. Nem azért mondom ezt, hogy ne öljön meg, hanem azért, mert nem akarom, hogy rosszat gondoljon felőlem. Mondja meg ezt az édesanyámnak is!
– Majd megmondhatod neki magad. Hamarabb leszel vele a másvilágon!
– Meghalt?! – kiáltott fel végtelen fájdalommal Jancsi.
– Nem bírta túlélni a gyalázatát. Ahogy a faluban híre terjedt, hogy haramiának csaptál fel, harmadnapra már kiterítve feküdt a deszkán.
Jancsi hangos fuldokló zokogásban tört ki.
– Most már öljön meg, az istenre kérem. Minek éljek még.
Az öreg huszár csak nézte egy darabig kemény, mogorva arccal, azután mintha egyszerre leolvadt volna szívéről a jégkéreg, odaült ő is a fiú mellé s lecsüngő fejét ölébe véve, megsimogatta gyöngéden, szeretettel, mint azelőtt régen-régen kisfiú-korában…
Aztán megtömvén a sárgarézkupakos pipát, kicsiholt, rágyújtott s lassú tempóban megnyomogatván a sziporkázó tüzet, szelíd haragtalan hangon mondá:
– No, ne légy gyerek! Ami megtörtént, megtörtént. Aztán még nem is voltál igazán zsivány. Én megbocsátok.
*
Volt egyszer valamikor egy háború, amikor a magyar ember azzal igyekezett segíteni a hazájának, hogy elfutott az ellenség elől.
Nem volt az valami nagyon régen. Hanem azért kár emlegetni. Elfelejtettük egészen…
Nem is hoznám fel a jó egyetértés okáért, ha nem volna szükséges elmondani annak a délceg huszárnak a kedvéért, aki éppen most hajtott be a falu közepére, egy fakó felföldi szekéren s kinek egy sebhely van az arcán s egy rendjel a mellén.
Ugyan hol kapta ezekben a dicsőségtelen időkben?
A korcsmáros kint áll az ivó ajtajában s nagyot emelint a fekete bársony sapkán.
– Hej, Icig szomszéd! Él-e még az öreg Kerekes Miklós? – kiált rá a huszár.
– Igenis, őrmester uram.
– Hát Gyurka bácsi?
– Olyan, mint a hal a vízben. Éppen bent van a másik szobában: egy verdung dohányt méret magának.
A huszár szó nélkül szállt le a szekérről, azután sietve megy be az ivón keresztül a másik szobába, hol Gyurka bácsi erősen szuszogó pipájával bajlódik. Az az átkozott nedves dohány sehogy sem akar égni. Most már a tapló sem olyan, mint valaha volt. Hej, mikor ő még Taljánországban járt, odatartotta pipáját a napnak, hogy attól gyulladjon meg!…
– Adj' isten jó napot, édes Gyurka bátyám! – szólt oda a huszár szelíden, de annál kevélyebben csördül meg a szóhoz a fényes sarkantyú meg a padlót piszkáló kard.
Gyurka bácsi előbb a taplót igazítja meg nagy komótosan s csak akkor nézett fel az ómódú kalap alul, amúgy félvállrul, mert hát nem szereti ezeket az új huszárokat. Neki még a lova is különb ember volt náluk.
Hanem amint felnéz, kimosolyodik mogorva ábrázatja: kikapja a sárgarézkupakos pipát s úgy vágja a földhöz, hogy ezer darabra mállik szét, aztán odaborul a jött nyakába.
– Isten hozott, kedves Jancsi fiam! Én gyönyörűségem! No, csakhogy már ketten leszünk a faluban. Nem adom ezer forintért! Tyüh! De megszépültél, öcsém! Akárcsak magamat látnám, mikor ilyen voltam. No, ugyancsak emberré tettelek.
A jó Gyurka bácsi úgy összevissza nézte elülről-hátulról Jancsit, hogy majd belerészegedett a sok nézésbe, hisz olyan régen van már, hogy utoljára látta!
– Ühm! strázsamester vagy? – mondá hirtelen elkomorodva, amint a három csillagot megpillantá. – De már ezt mégsem gondoltam.
Gyurka bácsinak nagyon fájt az, hogy ez a gyerek felibe kerekedett; mert ő csak közlegény volt hajdanában. Ejnye, ejnye, ilyen nagy embert már mégsem akart belőle csinálni.
– De Taljánországban csak nem voltál? – kérdé hirtelen aggódó arccal.
– Dehogy voltam, dehogy… Nemigen akarták oda a magyar embert bebocsátani. Pedig ott tisztességesebb volt a munka.
– No, csakhogy ott nem voltál! – rikkantott közbe örömteljesen Gyurka bácsi. Már most legalább ez az egy pozíciója lesz Jancsi ellenében. – Hát ezt a kaparást, meg azt a medáliát hol kaptad?
– Egy magyar tisztet védelmeztem, mikor olyan fiókcsatában nekivágott egy burkus csapat. Azért érdemeltem ki.
– Na, jó lesz az is… A feleséged nyakára, ha megházasodol. Nekem is volt vagy öt, de Taljánországban belehánytam a tengerbe.
– Ejnye, az kár volt.
– Micsoda! Csak nem hordhatom szégyenszemre, amit a német adott!
Nem lett volna huszár Jancsi, ha nem vette volna mindjárt észre, hogy e másik huszárnak azon jár az esze, mint faraghasson le valamit a »túlságos nagy emberségből«, és mert észrevette, kapitulálni nem akart, egyet fordított a beszélgetés gyeplőjén.
– Ugyan, hány éve már annak, ahogy kegyelmed a verbunghoz vitt?
– Nyolc.
– Ugye nyolc; mondja meg, kérem, elfelejtették-e már azt a fiatalkori vétkemet, hogy a haramiákhoz szegődtem?
– Amint vesszük. Egyébiránt annyi, mintha nem is történt volna. Ki merne egy huszárral kötődni?
– Mit gondol mégis? Ideadná-e nekem az öreg Molnár a lányát? Nem felejtett még el Erzsike?
– Erzséről jót állok, hanem az öreg nem érti a dolgot. Paraszt volt, paraszt maradt; az nem látja be, mennyit ér egy ilyen magunkszőrű ember. Aztán magam sem tanácslom, nagyon szegény ember már az öreg Molnár, úgyhogy nemsokára dobszóval éneklik ki a portájáról. Valami sok pénzt érő irományait rabolták el valahol – amint maga beszéli.
– Mindegy. Én mégis megpróbálom. De menjünk haza. Hogy van az apámuram?
– Nincs itthon. Ökröt ment venni a nagyságos úrral Losoncra. Legfeljebb holnap jönnek haza a vásárról.
Jancsi egészen szemére húzta a csákót; nem jól esett neki a »losonci vásár« szó.
– Tudja mit, Gyurka bácsi? Már csak menjünk valahova; teszem azt Molnárékhoz.
– No, már oda nem, öcsém! Mert a múlt héten is azt mondta az öreg Erzsének, mikor a kérőjét ki akarta kosarazni: »talán bizony azt a gazember Kerekes Jancsit várod? Hiába várod, nem adlak hozzá!«
Jancsi elkomorodott.
– Mindegy. A huszárregula szerint semmi sem lehetetlen.
Gyurka bácsi meg volt fogva.
– Az egészen más! Már a regula kedvéért elmegyek a pokolba is. Menjünk.
Esteledni kezdett az idő, mikor a két vendég átlépte a Molnárék küszöbét.
Otthon voltak mindnyájan. Az öregasszony, ki süketnéma volt, valamit varrogatott az ablaknál, talán a szemfedőjét… Erzsike pedig olvasott őszhajú apjának a bibliából.
– Dicsértessék! – köszöntött be Gyurka bácsi.
– Mindörökké! – szólt a gazda, aztán ijedten mereszté szemeit a katonára. Tudj' az ördög… már a magyar ember nem nézheti »közelről« a mostani katonát; a tulajdon hazakerült fiával is elébb odakint vetteti le a »fehér kitlit«, csak azután ereszti be a házba.
Meglehet, hogy ennek valami oka is van, csakhogy már nemigen lehet megtudni.
– Ejnye, meg sem ösmer bátyámuram? – mondá a huszár lassú, fojtott hangon.
Erzsike kezeiből nyomban kiesett a biblia erre a hangra. Felugrott a lócáról, aztán mintha valami mást gondolt volna, hirtelen visszaült megint, eltakarván a biblia lapjával arcát, mely olyan piros lett, mint a tűz. Jó, hogy meg nem gyulladt tőle az a szent könyv.
– Te vagy az, Jancsi öcsém? Bizony, bizony, nem ismerhettem rád. Hát hazakerültél?
– Minden madár vágyik a fészkébe, bátya.
– Okosan. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Most már csak egy feleség kellene, ugye?
A Jancsi arca is olyan lett, mint a tűz.
– Nehéz a szegény embernek feleséget kapni…
Ezen a szón aztán úgy elgondolkoztak, hogy egy fél óráig senki sem szólt egy hangot sem; a nyomorék asszony kicsoszogott a kamrába aludni, Gyurka bácsi pipázott, Erzsike úgy tett, mintha olvasna, az öregember pedig nagy bunkós botjával különféle cirádákat, tulipánokat rajzolt a földre, mintha egyéb dolga sem volna a világon.
– Nem kell képzelődni, öcsém! Elég leány van a faluban, majd jut neked is.
– Csakhogy attól félek, nem az lesz, akit én akarok.
Ezen a szón is gondolkodni kellett. Az öregember megtörölte izzadó homlokát az inge ujjával, azután azt mondta Erzsikének:
– Eredj ki, lányom! Adj egy kis takarmányt a borjúknak!…
Erzsike kisuhant. Istenem! Hogy dobogott a szíve, mikor a délceg huszár előtt elment! Mennyi minden benne volt abban a tekintetben, amit egymással váltottak.
– Kiment a lányom, hát elmondhatom, amit akarok. Látom a szándékodat, öcsém; szereted, el akarod venni. Emberségesen van. De én is emberséggel akarok cselekedni s megmondom magyarán, hogy ne is járkálj utána, mert nem adom neked soha. Azért mondom, hogy tudd mihez tartani magadat, ha már hazajöttél.
– Mit vétettem én kegyelmednek? – méltatlankodék a legény.
– Semmit, öcsém. Hanem minden dolognak van oka-foka. Ezelőtt nyolc évvel tán nem így beszéltem volna, mert még jómódú ember voltam, aki így is, amúgy is igazíthatja a maga dolgát, most azonban szegény vagyok, mint a templom egere, mindenemet elrabolták a kakasi erdőben, úgyhogy mikor egy olyan ember kéri meg a lányomat, aki akkor semmisíthet meg, amikor akar, nem lehet gondolkoznom felette, hanem két kézzel adom oda.
Jancsi egész testében reszketett.
– Ki kérte meg Erzsikét? Mijét rabolták el kegyelmednek?
Az öregember hátrasimította ősz hajfürtjeit és nyugodtan felelt:
– Erzsét Biró Ferenc kérte meg, akinek pénzét, mikor még kiskorú volt, én kezeltem, mint gyámatyja. Elég szép összeg vala, majdnem háromezer forint. Nem akartam hát, hogy hiába heverjen az asztalfiában, od'adtam egy losonci tímármesternek kamatra. Nagyon jómódú becsületes ember volt, isten nyugosztalja meg szegényt!… Írást is adott róla, de a vásárról hazamenőben megtámadtak a kakasi erdőben a zsiványok, levették vállamról a szeredást, melyben a kontraktus volt.
– De csak beösmerte adósságát a tímár? – kérdé Gyurka bácsi.
– Nem volt ideje szegénynek. Harmadnapra beküldtem hozzá a leányomat, hogy más kötelezvényt állítson ki; a leányom azonban éppen jókor jött a temetésére.
– Meghalt! Ejnye az akasztófáravaló, de ki tudta kalkulálni a halála napját! – szörnyülködék György úr.
– Kövér ember volt, a guta ütötte meg, éppen egy nappal előbb. Az örökösök pedig tudni sem akarnak a háromezer forintról.
– És el is veszett?
– El az utolsó krajcárig, pedig hát nem is az én pénzem volt, hanem a Biró Ferié. No, most már elmondtam, öcsém, ami a szívemen feküdt, most már te is tudod mi a bajom; – kérlek hát: ne szaporítsd azzal is, hogy gátat vess ennek a házasságnak, melyet alig bírok összetákolni. Hidd meg, csak ezen az egy úton bírok megmenekülni a becstelenségtől és a koldusbottól.
A huszár arcát az izzadság verte ki e szavak alatt, valami gondolat főtt az agyában.
– Hátha egy más is van még? Milyen volt az a tarisznya?
– Fekete csíkos, kopott jószág, olyan, mint ez itt a mestergerendán…
A legény örömreszketve csapott tenyerével kardjára; mert a huszár legelőször is kardjának beszéli el a gondolatait…
– Mit adna kegyelmed, ha visszaadnám tarisznyáját? – kiáltott fel vidáman.
Az őszhajú ember szemei egyet villámlottak e szóra:
– Amit kérnél, kedves János öcsém…
– Szaván fogom kendet. Hej, Gyurka bácsi! Ne aludjon, hanem mondja meg, hová tette azt a tarisznyát, amit akkor adtam kendnek, mikor katonának öltöztetett fel!
Gyurka bácsi csakugyan szendergett már; úgy kellett felrángatni, mint valami tetszhalottat.
– Hm! hogy hol van a tarisznya? Mi a ménykőnek kérded? Nincs abban semmi, csak egy darab kemény kenyér, meg valami ákom-bákom, ha már azóta meg nem rágták az egerek. Ott van a padláson felakasztva nyolc esztendő óta…
– Hozza el kegyelmed gyorsan! Siessen, az isten áldja meg, mert abban a tarisznyában van az én boldogságom.
György uram nagy szemeket meresztett. Micsoda bolondos huszármondás az? Tarisznyában hordani a boldogságot; hanem azért már csak mégis elhozza neki…
Fél óra múlva a Molnárék asztalán volt a csíkos tarisznya és benne a »háromezer forintos kötelezvény«.
– Megint élek! – kiáltott fel Molnár Mihály uram a Jancsi nyakába borulva. – Az életemet adtad vissza!
– Aha! – okoskodott fejcsóválva Gyurka bácsi – most már keresztüllátok a csízión. Jó, hogy megőriztem.
Jancsi némán állt ott. Jobb ilyenkor nem szólni semmit. Míg a két öreg gondolkozik, addig ő az Erzsike szemeit bámulja. Az aztán az igazi tündérírás, amit onnan lehet olvasni; minden betűje többet ér a tímár-örökösök háromezer forintjánál.
– Az életemet adtad vissza! – ismétlé az öreg, egyet csavarintva lekonyult ősz bajuszán. Szegény bajusz! Bizony nem hitte volna, hogy még felkunkorítják valaha.
– De nem adtam ám ingyen, – felelt vissza mosolyogva Jancsi – most már kegyelmeden a sor beváltani ígéretét.
– Hát hadd hallom, mi kell?
– Meg se merem mondani… egy egész mennyország… Erzsike…
Az öreg Mihály bácsi nem szedte ráncokba homlokát, ifjú mosoly ült ki tisztességes arcára.
– Isten neki! Látom, nem tágítasz… hát már csak neked adom.
Jancsinak erre nem volt más felelete, mint hogy odaugrott Erzsikéhez, átölelte karcsú derekát s odaszorította a szívéhez…
Olyan boldogok voltak…
– Ez aztán az igazi medálion, ami most csüng a melleden, öcsém! – kiáltott közbe Gyurka bácsi, összeütve bokáját.
Az öreg Mihály bácsi pedig ezalatt kiment a pincébe és telehozta a zöldre mázolt korsót jó mohorai borral, s amikor visszakerült, tréfás szemrehányással választá el a szerelmeseket:
– No, no gyerekek! Még a pap áldása hiányzik. Aztán talán igyunk egyet. Régen nem volt már ilyen napom.
Nem soká kérette magát Gyurka bácsi, hanem odajárult a szentelt korsóhoz, s olyat húzott könyvnélkül belőle, hogy azontúl sehogy sem lehetett vele elhitetni, hogy nem Taljánországban táborozik.
Nem is bírta el sokáig a dicsőséget, hanem felhúzódott a kemence tetejére s onnan pislogott le egy darabig, míg végre kiesett a Molnár uramtól kikölcsönzött makrapipa a szájából s befogta szemeit az édes álom, miután előbb elmorogta néhányszor:
– Mégiscsak igaza van a huszárregulának: semmi sem lehetetlen.
Hanem a másik öregember nem bírt elálmosodni; hol a gyermekeken, hol a megkerült íráson tévedezett a szeme. Valami szálka volt még megakadva torkában, annak a szálkának még ki kellett jönni.
– János öcsém! – nyögte ki nagy köhintések közt az öreg. – Mondd meg, hogy jutottál ehhez az íráshoz?
A huszár elsápadt, kiejté kedvese kezét a magáéból, s felemelkedett helyéről, miután leoldá kardját s letette a szögletbe. Annak a kardnak nem szabad azt meghallani, amit neki most el kell beszélni.
És aztán elmondá az öregembernek élethíven saját történetét, egyetlenegy szót sem tagadva el, mint szítta magába a rossz könyvekből a rabló-élet utáni vágyat, mint hagyta el szülői házát… hogy birkózott meg szerelmével… hogy utálta el saját magát… mint lelte meg élte fordulópontján az értékes tarisznyát… és mindaz, ami oly keserű volt a múltból s aminek mindennek az átkozott rossz könyvek az okai, melyek lassankint mérgezték meg lelkét.
Oh, ha azt akkor tudta volna! Ha megmondta volna neki valaki, amint ő most megmondja mindenkinek, hogy a ponyvairodalom olyan, mint a tiszta búzában a konkoly, de hát az ostoba ember, aki még posztót nem látott, könnyen hiszi el a darócról, hogy selyembársony.
Bizony, okosabban tették volna valaha nagyon régen azok a méltóságos urak, ha azok helyett az ártatlan papirosok helyett, miknek »magyar bankó« volt a neve s mik nem ártottak senkinek, az ilyen könyveket hordatták volna össze egy rakásra – meggyújtani. Annak a tűznek a lángjánál százszor jobban átmelegedett volna a nép az irodalomért, mint ahogy így meghidegedik iránta.
Az öregember figyelmesen hallgatta a huszár szavait, és szigorú arca egészen nyájassá változott az elbeszélés végén.
Jancsi szorongva leste a hatást. Hátha megvetőleg fordul el tőle e szigorú ember?
Hanem a szigorú ember nem fordult el, ahelyett odanyújtotta becsületes, kérges tenyerét Jancsinak.
– Te derék és becsületes ember vagy, fiam! Büszke vagyok reád. Fel bírtál kelni, mikor leestél.
A legény szíve elfogódott a büszkeségtől. Olyan nagy teher volt ezzel eltávolítva a lelkéről, mely már nyolc éve nyomta éjjel-nappal. Most már nem maradt meg belőle semmi. Egészen kiszorította az a vén kéz.
*
Jámbor atyámfia! Gondolkozzál egy kicsit ezen a történeten, s ha utad a vásár alkalmával ama ponyvasátrak mellett visz el, hol a furfangos talján öt garasért árulja az ötven krajcáros könyveket, fordulj el onnan, ha pedig már ki is vetted volna a tízkrajcárost és restellnéd visszacsúsztatni zsebedbe, dobd inkább a sárba, mégse végy rajta könyvet, mert a könyv olyan, mint a gomba, amilyen jóízű, tápláló az egyik, éppúgy valóságos émelygő méreg a másik.
