A FEKETE KAKAS • 1899 (12. kötet) | Mikszáth összes műve

A FEKETE KAKAS •
1899
(12. kötet)

Úgy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerős betegség egyszer csak eltűnik, és sohase látják többé a doktorok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül, és mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál visszahívja, mint a rokkant katonát, és küld helyette egy másikat, egy erőset. A halál is változtatja a maga szolgaszemélyzetét.

Így lett vége a becsületes öreg hideglelésnek. Pedig valaha, kivált gyümölcsérés idején, egész falvak feküdtek benne; rázta az embereket, vacogtatta a fogaikat, de már nem volt annyi ereje, hogy valakit elvigyen, hát megszűnt, mert hasznavehetetlen, s jött helyette az influenza.

Új seprő jól seper: a kis Parászka községet valóságosan megtizedelte. Egy része meghalt magában az anyabetegségben, más része az utókövetkezményekben pusztult el, tüdősorvadásban, vérszegénységben. Csak azok menekültek meg, akiket az orvos, dr. Brogly, a déli fenyvesekbe küldött, ahol fölvették magukat, húst és vért szedtek össze.

Különösen a következő, az 1890-iki tél volt veszedelmes. Az influenza is fiatal volt, a tél pedig bolondozott, még december elején is nyárra játszotta magát. Minthogy azonban se a meleget, se a hideget nem eszi meg a kutya, hát januárban aztán minden maradék hideg előjött egyszerre olyan erővel, hogy az öregemberek is csodálkoztak: »Ilyen hideg lehetett a moszkvai, mely Napóleont leteperte.«

Ekkor halt meg Kosztohay Péter, a község kilencvenöt éves embere; Divényi Szepi bácsi, a gyerekek barátja, aki minden vagyonát bábukra, fahuszárokra, kis bögrékre és kis kannákra költötte, nem voltak gyermekei, a másokéit szerette; meghalt a nyugalmazott kulcsárné, a Francka néni, az egyetlen asszony, aki még burnótozott, úgyszintén letette a kanalat Tóth István uram, az elaggott prókátor, és Ujlaki Mihály, a legnagyobb birkózó a vidéken, aki a száguldó bikát megkapta a szarvánál fogva és egy tapodtat sem eresztette tovább: »Hopp, állj meg, hékás!«

Csak a nevezetesebbeket soroltam föl. És már mindegy, akik elmentek, hát elmentek isten hírével, nagyobb baj az, hogy akik megmaradtak, keresztülmenvén az új betegségen, csak hálni járt beléjük a lélek. Ilyen rossz karban valának Makutyi Jánosné, a szép fiatal Bolnádyné szül. Szabó Rozália, Veres Mihály, Nagy Károly, a felső soron Kuponyi József, Értelmes Imre és Pataky Pál. Persze itt is csak a nemességet említem, a paraszt nem számít.

No, de milyen nemesség ez! Szalmafödeles házikó a kúria, szúette rámában egy vén címer, egy keményen megvasalt griffmadaras láda, abban egy köteg régi írás, egy vén rozsdás kard, mely lelóg a mestergerendáról (sokat csuklik a másvilágon, aki utoljára viselte), egy ezüst, címeres gyűrű valahol a fiókban (aranyra nem telt az ősöknek se) és húsz-harminc holdnyi föld a szent korona testéből a parászkai határban. Ebből áll az egész dicsőség.

Hanem hát jó tanító a félelem, hamar civilizál. Jézus, Mária! mi volt az tavaly, mikor Brogly ráparancsolta a betegekre, hogy menjenek a nyáron Gleichenbergbe. Mikor fölállította: vagy meghalni, vagy Gleichenbergbe menni!

No, csak az kellene még! Bolond beszéd! Hol vennénk mi arra pénzt? Majd csak hogy föl nem lázadtak a betegek. Mit keresnénk mi Stájerországban? Lehet is a halál elől elfutni!

Az értelmesebbek, mint például Kresztics, a szűcs, egyenesen a doktor ellen keltek ki:

– Butaság Broglytól! Jó levegőről beszél? Egye meg a tudományát! Hiszen ha a föld forog a nap körül, mindennap belefordul mindenféle levegőbe, ez csak világos.

Ellenben a doktor javára érvelt Szlanyiczkiné, aki fiatal korában komorna volt Pesten és sokat tapasztalt.

– Lehet a dologban valami, mert én is ösmertem egy grófot Pesten, aki a vézna gyerekei mellé egy gleichenbergi leánykát hozatott, és a leányka csakugyan jó volt a hektika ellen, mert a gyerekek megizmosodtak és még a mai napig is élnek.

Így volt ez tavaly, de mikor az árendás Holz Lipót és Flingi molnár (akiket egyedül sikerült rávenni Broglynak a gleichenbergi fürdőzésre) pirosan tértek meg, olyan cipóábrázatokkal, mint a váci kanonokok, míg ellenben a többi influenzások otthon apránkint elcsepegtek, mint a halál pitvarában meggyújtott faggyúgyertyák, akkor beadták derekukat a parászkaiak is a levegő különfélesége előtt, és az idei influenza után Broglynak veszekednie se kellett, maguktól készülődtek Gleichenbergbe a lábadozók. Nem kérdezték: hol veszünk pénzt? Nem mondták gúnyosan, mint tavaly: »Majd ha a lyukas hídon találunk.« Egyszerre nyíltak mindenféle források: Bolnádyné egy rétet adott el a zsidónak, Veres Mihálynak az ügyvéd fia küldött Losoncról kétszáz forintot. Pataky Pál uram a szép növésű Nyíl csikót adta el egy huszártisztnek, Értelmes Imre a takarékból vett fel kölcsönt. Egyszóval az ember szereti a saját bőrét és szívesen nyit valahol egy fiókot, ha a halállal kell alkudozni.

Gond erre nézve csak Kupolyiéknál volt. Az öreg pár, férj és feleség, tisztes békében élt együtt, az Isten is szerette őket, mert hosszú, verőfényes öregséget adott nekik, ezüst hajat, ezüst szemöldöket és arany kedélyt, de mintha aztán egyszerre megbánná. »No, de elég is már aranyból és ezüstből Kupolyiéknak«, hagyta őket szegénységben. Vagy húsz holdat művelt a két kajla ökröcskéjük, de a kicsiny birtok is meg volt terhelve, csak éppen hogy lézengtek rajta és csak úgy, hogy egyetlen unokájuk, a Pali is már keresni kezdett a sovány földek termése mellé.

A Pali, a kis Pali. Istenem, milyen hamar megnőtt! Hogy elszaladtak az esztendők! A Pali apja, anyja elhalt, mielőtt még ismerhette volna őket, s ő az öregek közt nőtt fel boldogan, mert a nagyszülők jobban szeretnek az édeseknél.

De milyen különös volt az a növekedő fiú ebben a fonnyadó környezetben, ebben az ócska házban. A tiszta, sima homloka, és mikor piros száját kinyitotta, benne azok az újdonatúj fehér fogak. Az ember majdnem kísértetbe jött fölkiáltani: Ejnye, mit zavarjátok az összhangot? Hiszen itt minden öreg és minden összeillik, a gerendáktól kezdve a mohos háztetőig. A komondor, aki sajátságosan ugat, mert sok foga hiányzik, az öreg szolga, a Pap Vince, aki összetöpörödve, meghajolva gurul a napi foglalatosságai mellett, mint egy gombolyag, az anyóka a fekete fejkötőben, a nyájas arcával, a nagyapó a botosokban, az ökröcskék, akik kedvetlenül vonszolják az ekét meg a szekeret s úgy jár a mellök, mint a fújtató a kovácsműhelyben, ha egy kicsit dolgoztak, és künn a kertben a vén szilvafák, melyek beszüntették már a termést és csak arra jók még, hogy egy kis árnyékot tartsanak nyáron s utolsó istenhozzádnak egy kis meleget adjanak az öregeknek, a kályhába jutva.

Az öreg tehénkéről el is feledkeztem, pedig az volt a nagy fönntartó, a Riska. Egyszer már el akarták adni, de a mészáros megnézte a fogait: »a kutya se eszi ezt meg« s nem vette meg.

Kupolyi vígan dörzsölgette a kezeit.

– Ej, ha a húsa nem jó, a teje még mindig jó. Hát hadd maradjon a tehénke.

– De ha már nem akar enni – ellenveté Kupolyiné.

– Semmi az, anyóka, semmi az. Fölvágjuk neki apróra a burgundiát és megtörjük pépnek a mozsárban. Csak éljen ő szegény mivelünk.

Minden, de minden öreg volt itt – mintha a Matuzsálem itt hagyta volna a háztartását és az nem tudna elmúlni azóta. Vince egy hollót fogott valahol, aztán kalitkát csinált neki s fölakasztotta az eszterhéj alá. A holló is nagyon öreg volt már, és Vince váltig emlegette:

– Azt mondják, sokáig él, hogy kétszáz évig is elél. De már kilesem, mondok, és azóta gondját viselem a kis semmiházinak.

A kerten keresztül is patak folyt (az volt köztük a legöregebb), a patakra járt inni egy veréb, egy teljesen fehér, ősz veréb, mintha bemeszelték volna; az anyókának megtetszett, s ha a kertben meglátta, kenyérmorzsákat szórt neki. Mindig eljött ezentúl, megszerette az ingyenélést. Később aztán annyira nekibátorodott, hogy a pitvarba is bejött s egész nap ott lábatlankodott maga is, vedlett, vén fickó, az öregek körül. Különösen az anyókához ragaszkodott a kis bolondos. Néha a vállára is fölrepült s utána mászkált kamrába, pincébe, mint egy kis csibe.

És olyan vidám volt ez az egész ócska kúria, ezekkel a vén teremtésekkel benépesítve. Az udvaron orgonavirág nyílt tavasszal, ősszel szőlőfürtök himbálóztak a lugason, és a jókedv télen-nyáron ott fénylett a ráncos arcokon. A szegénység, az igaz, gyakran leskelődött a kapunál, a rozzant kerítésnél, néha a házba is belépett, de a Palihoz hozzá nem fért, mert az öregek örökké körülötte tipegtek a szeretetükkel. S nagyerejű a szükség, tisztelet neki, de akkora falakat, mint a nagyszülők szeretete, még ő is ritkán bír áthágni.

Hanem egyszer sem volt olyan víg ez a kúria, mint azon a napon, amikor a Pali hivatalba jutott.

Mert úgy van az, hogy ami kövérséget az Isten beletett a bánáti földbe kívülről, ahelyett itt, a felvidéken a vékonyabb talajt kibélelte belülről kincsekkel. Egy kőszénbánya volt a szomszéd faluban, Vernyón, s minthogy a fiatal Kupolyit iskoláztatták is egy kicsit az öregek, ameddig tellett, némi szakértelemmel bírván, a bányamérnök mint segédjét alkalmazta a munkánál.

Ez okozta a nagy örömet, az egész ház föl volt villanyozva, az anyóka sütött-főzött, segítségül hívatta a szomszédból Benáknét, aki olyan vén volt maga is, mint a palojtai országút, de a főztje megfiatalította a haldoklót is. Még fűtöttek, mert kora tavasz volt, de azért a napsugár is megtette a magáét, egész nap besütött az ablakon. Mindenki sürgött-forgott; az öreg Vince fát vágott és hordta be a tűzhelyre. Csak úgy csorgott le a verejték ráncos nyakán. Az anyóka kalácsot dagasztott s uram bocsáss, valami száz esztendő előtti dalt dudorászott, eközben egyre jöttek a faluból meggratulálni a gyereket az öregek kortársai, és a Sajó minden erejét összeszedte, hogy még egyszer olyan élesen ugasson, mint valaha fiatal korában. A nagyapó maga csoszogott le a pincelépcsőkön s öreg pókhálós üvegeket hordott föl a hóna alatt. Tip-top, tip-top. Olyan kedves volt a nagyapó azokkal a borzasztó öreg flaskókkal.

És milyen volt aztán a lakoma! Az anyóka ült az asztalfőn. Mellette a Pali keresztanyja, Kelemen Miklósné, aztán a keresztapa, az öreg Sándor István, aztán a Pali fiú, az asztal végén a nagyapó a maga elé rakott borosüvegekkel. A kutya az asztal alatt a csontokon csámcsogott, a veréb is bent volt és vígan ugrándozott a kemence környékén. Csak az öreg Vince ebédelt künn a konyhában, mert hiába, a nemesemberek mégiscsak nemesemberek! Mégse lehet beültetni az öreg Vincét, hanem azután, ebéd végén, a borozáshoz neki is helyet szorítanak az asztalnál, mert őérte is meghalt a Jézus (de természetesen csak félig).

– Gyere, Vince fiam, ülj közénk te is egy kicsinyt. Hanem előbb vigyél ki egy kis májat a hollónak.

Hát Vince is odatelepedett, és megindult a nagy diskurzus, a régi időkről. A nagyapó pedig csak dűtötte a bort, és a szemek egyre csillogni kezdtek a fehér hajak alatt, mint a pásztortüzek a havasokon. A pipák is előkerültek a zsebekből, meg a hólyagzacskók, megeredt a füst, s lassankint ott reszketett, ott hajladozott fejük fölött az a kéklő fátyol, mely nem takar el semmit, sőt inkább jobban látnak rajta keresztül az öregek. A nagyapó beszédes lett, a Kupolyiék régi dicsősége kezdte feszegetni a mellét. A harmadik pohárban benne szokott lenni. Intett is már neki az anyóka a szemével, hogy elég lesz, de a nagyapó csak visszahunyorított hamisan, és a negyedik pohárból kezdett szopogatni, miközben szélesen mesélte el, hogy mikor az a nagy ínség volt a múlt század elején, Kupolyi Pál három falut adott zálogba öt kenyérért és egy török asszonyért. No, ugyan nagy bolond volt, hogy mikor a kenyér annyit ért, evőt is vett hozzá.

Kapott a szón Sándor István uram, mint az elejtett kenyérgalacsinon, s ízében gyúrt belőle egy pohárköszöntőt, hogy azt mondja: amit elpocsékolt az egyik Kupolyi Pál, visszaszerezheti a másik Kupolyi Pál, s ha asszonyért ment el a három falu, visszahozhatja másik asszony a hozományával, annál is könnyebben, mert a mostani Pál – »nem azért mondom, hogy a keresztfiam« – kiválóképpen kellemetes az asszonyi személyeknek.

De már ebből a galacsinból meg a keresztmama gyúrt hamar egy golyóbist:

– Az ám, hm, de akkor nem férjes asszony után kellene szaladozni, hm.

No, ez most kipattant. Az anyóka búsan bólongatott a fejével, a nagyapó torkát mintha fojtogatná valami, sőt a Vince szájában is kialudt a pipa, és lehorgasztotta a gömbölyű nagy fejét. Mert hát igaz volt, két falu nyelvén csúszkált a pletyka a vernyói szép Horváthynéról, aki behálózta Palit. Tagadni sem lehet, csak a vakok közt, látják őket találkozni erdőn, mezőn, a várromoknál, előre megbeszélt helyeken.

Elvörösödött a Pali arca, okos szemeit lesütötte, talán mondani is akart valamit, amivel elfújja, mint a könnyű pelyhet az öregek homlokáról az odalopózott árnyékot, mikor egyszerre csak honnan, honnan nem, odahozza az ördög Gilágót a két rajkójával a pitvarba (kiszagolja a vén imposztor, hol öltek malacot, hol van vendég), s rárántják hirtelen a Balassa Antal híres csárdását, s – kutyaadta teremtette, – fölugrik a nagyapó az asztal mellől, se szó, se beszéd, derekon csípi az anyókát, aztán uccu hopp, uccu hopp, elkezd vele tipegni, csoszogni, egyet fordul, egyet kurjant, egyet bokázik, az anyóka sikongat, nevet is, szidja is: »Ugyan eredj, vén salabakter, nem szégyelled magadat!« de az öreg (mintha a vesztét érezné) úgy megrakja, úgy megaprózza, hogy csurog róla a verejték.

– Jaj, mindjárt eltaposod a fehér verebet.

No, ez megijesztette. Sikerült az anyókának kisiklani, kifutni a pitvarba, ahol is nagy patáliát csinált a Gilágóékkal: »Mennétek inkább vályogot vetni, haszontalanok.«

De bár ne csinált volna patáliát, mert ezalatt ott bent a vén gyerek, a kályha is fűtött, a bor is, a tánc is (csuromvíz volt rajta az ing), bolond fővel kinyitja az ablakot, hogy, azt mondja, a füst kimenjen…

Hát ki is ment a füst, de alighanem megy ő maga is utána a másvilágra.

Másnap már megvolt az influenza. Élet-halál közt lebegett hetekig, s bár nagynehezen kimászott a tüdőgyulladásból, de már nem ember többé, nem Kupolyi József ez már, csak az árnyéka. Napról napra fogy, köhög, éjjelenkint izzad, s ha négyet-ötöt lép, elfúl a lélegzete, mintha késsel metélnék a mellét. Az ágyat elhagyta, de a sírt át nem ugorta.

Szomorú lett a vén kúria, és az anyóka majd kisírta a szemeit, éjjel-nappal forgatá elméjében, miként lehetne elküldeni az öreget a balzsamos fenyvesek közé. (Ilyenkor tud harapni a szegénység.)

Dr. Brogly, akivel tanácskozott, megvizsgálván az öreget – olyan volt szegény, mint egy aszaltszilva –, megkopogtatta, meghallgatta a mellét és megmondá egyenesen:

– Nem érdemes már komédiázni erre a rövid időre.

De amikor látta, hogy az anyókának zokon esett a szó, hogy a szemeibe könnyek szöktek, hogy az arca sárga lett, mint a viasz, megenyhíté ítéletét:

– Hiszen csak a pénzről van szó, Kupolyiné asszonyom. Ne értsen engem félre. Az öregnek nem ártana egy kis tartózkodás, egy kis pihenés a fenyvesek közt, s ha tudnám, hogy a harisnya tele van aranyakkal, magam is nógatnám, de így csak azt mondom, hogy új tüdőt és fiatalságot ott sem árulnak.

Mindegy, azért az anyókának mégiscsak örökké ez járt az eszében, hátha mégis használna a fürdő, erről beszélt naphosszat a Vincével, este, mikor a bányából megjött, erről suttogott a Palival, végre aztán meghozták a határozatot:

Ha jó termés lesz, ami gabona terem a bevetni és őröltetni valón túl, azt arra szánják, hogy az öreg elmehessen az árán. Mert használ vagy nem használ, de meg kell legalább próbálni.

Igen ám, de hátha annyi se terem, amennyi kell. Maga Kupolyi csak mosolygott csöndesen, ahogy a betegek szoktak ilyeneken.

– A földecskék jól meg vannak trágyázva, anyóka, de csodákat ne várjatok szegényektől. Aztán mit is kötekednétek az anyatermészettel énértem. Ha hínak, megyek. Úgyis el vagyok már én fáradva.

– Ne beszélj így, jaj, ne beszélj így!

De volt légyen bármely sovány a reménység, azért az sokat ért az anyóka jó szívének és mindnyájuknak. Mert mindnyájan kijártak (vasárnap a Pali is) a búzát nézni, amint a kalászát hányja, amint a toklászait kiereszti, amint sárgul, és a kalászok mint biztattak, a kék búzavirágok s a piros pipacsok úgy nevettek, de úgy nevettek – hogy a nagy szomorúságukból mindig elszedtek valamit. Vince is mindig azzal a szóval jöhetett haza este a határból:

– Hát a búza csak jó, nagyasszonyka.

Az öregapó nem járt ki az udvarból és soha nem is kérdezte a búzák állását, hallani sem akart róluk, ne gondolják, hogy számít a termés árára. Hanem nyári estéken mégis kivitette karosszékét a kertbe, annak is a legutolsó végibe, ahol órákig hallgatta a búzák zúgását… Hogy mozognak, hogy suhognak, mintha futnának.

Aztán jött az aratás, a betakarítás, asztagba rakták a szérűn. Hát bizony nem több, mint tavaly volt, a szalmájára nézve. De meglehet, jól fog fizetni.

És hogy várták a tótokat. Olyan epekedés még nem volt tótok után ezen a planétán. Végre egy hétfői napon megjöttek, belefogtak a cséplésbe és nyomtatásba. Oh, ezek reményteljes, izgatott napok voltak. Kupolyiné minden órában odatipegett megnézni, a fehér veréb mindenütt utána, de annak ugyan nem volt szabad egy szemet sem megenni a búzából. Éjjelenkint Vince és a Pali háltak a garmadán, Pali ágyneműben, Vince pedig csak úgy, ahogy volt, sőt még a csizmáit is lehúzta. Mert a meztelen láb a parasztember egészségügyi tanácsadója ilyenkor. Ha csizmában volna, nem venné észre, ha hirtelen csípősre fordul az éj, megfázhatna a melle, de a fedetlen láb érzékeny bőre felkölti és meginti: »bújj be a szűrödbe, atyámfia!«

Becsületesek voltak a tótok, legalább semmi gyanús nem fordult elő, hacsak azt nem vesszük (amiért a Vince nagyon haragudott), hogy sokat beszéltek egymást közt ángolul, a garmada pompásan szaporodott, igaz, hogy az asztag nagyon fogyott – de nem igen történhetett semmi miskulancia, mert a Vince úgy alszik, mint a nyúl, egy macska nem mehet el a szérűn, hogy föl ne serkenjen.

Csak egyetlenegyszer fogta be a szemhéjait erősebben, két mézzel bekent tapadós ujjával Majmuna, ama bizonyos Álomtündér. De az is micsoda előre megfontolt ravaszság volt! A Pali egy tele kulacsot hozott magával egy este, s rátukmált belőle vagy két »huzatot« az öregre. Hát elaludt tőle, mint a tej. No, jól van, – egyszerre csak érzi éjfél felé (de nem tudja: hallja-e vagy álmodja), mintha szekér gurulna nagy lassan a szérűre, mindig közelebb, közelebb, míg egyszerre megáll a garmadánál. Nagy erőfeszítéssel föl akar ugrani, de nem sikerül. Valami súgja neki a csodálatos félébrenlétben: »Kelj föl, lopnak«, de tehetetlen. A lovacskák megrázzák magukat és a hámok összezörögnek… Erre mégis fölpislog (huh, csakugyan valóság, itt áll a szekér), megdörzsöli a szemeit. (No, iszen szépen vagyunk!) A holdvilág süt, a csillagok ragyognak a kék égbolton… minden tárgy jól meglátszik, csak egy kicsit az éj leönti a maga kísérteties mártásával.

Vincében fölbugyog most az élet, kiáltani akar, a mellette heverő vasvillához kap, de aztán meggondolja, hogy többet ésszel, lassan, óvatosan fölemelkedik, nem jobban, csak a derekával, éppen csak hogy áttekinthessen a garmada túlsó oldalára, mert ott folyik, ami történik, de egyszerre ámultan kezdi csóválni a fejét attól, amit lát.

Hiszen maga a Pali áll ott és intézkedik, mutogat a kezével. Egy csomó parasztember, csupa falubeli ismerős, jár-kel némán, lábujjhegyen, nehéz zsákokat emelnek a fakó szekérkéről és nagy óvatosan, hogy zajt ne okozzon, hozzáöntik a garmadához.

Vince megértett mindent és csöndesen morogta:

– Jó, jó, hát nem láttam semmit.

Aminthogy nem is látott többet, mert öreg szemgolyóit elhomályosították a könnyek, s ősz fejét lehajtván a ponyvára, tüntető hortyogással jelezte, hogy mélyen alszik.

Csak reggel mondá a Palinak, nézegetvén a garmadát:

– Mintha most nagyobbnak látnám ezt a rakást.

Pali vállat vont együgyűen, de nevetett befelé a lelkébe, mint szedte rá a jámbor öreget a búzával, amit az első keresményén vett.

A következő éjszakán azonban a Pali rezzent föl éjfél után valami neszre. Talán az egerek? Nem. Talán a tótok próbálnak valamit? Halk beszélgetés folyt a búza-piramis túlsó oldalán. Oh, no, hiszen ez a Vince hangja, nincs semmi baj. Inkább csak kíváncsiságból hallgatta, anélkül, hogy megmoccant volna. A Vince mondja susogva:

– Elhoztátok?

Egy hang feleli (ez a Vince sógorának a hangja):

– El.

– No, hát öntsétek ki, de lassan, hogy a Palika észre ne vegye.

Erre aztán fölemelték egy helyen a ponyvát, hallani lehetett három vagy négy ember topogását, és látni, amint dől a búza a zsákokból, nagy szürke porfelhőt támasztva az ég kékesbarna köntösén.

Reggel fölkelt a Pali és a bányába indulóban ravaszul kezdé megkörnyékezni az öreget:

– Mintha valami lépteket hallottam volna az éjjel a garmada körül, Vince bácsi.

– Én nem loptam belőle – fakadt ki az öreg mérgesen és a másik oldalra fordult.

– Nem is azért kérdeztem, de hogy nem hallott-e valamit?

– Semmit: aludtam. Úgy aludtam, mint a megmetszett bárány – füllentett az öreg. – Persze, ti azt szeretnétek, hogy úgy álljak itt egész éjjel, mint a katona-silbak. Majd bolond vagyok. Ha nem tetszem nektek, fogadjon a nagyanyád más szolgát.

De már erre leforrázva párolgott el a Pali, látván, hogy az öreggel nem lehet további tárgyalásba bocsátkozni erről a kényes tárgyról, őkigyelme pedig, bár állítólag úgy aludt, mint a megmetszett bárány, a nagy álmosságtól elbágyasztva, még egy kicsit megnyújtá pihenését, behunyván keresztbe álló kék szemeit.

Pedig milyen vidám reggel volt, a cséplők már verték a nótát. A Sajó már nyalta az öreg lábait, a smaragdzöld füvekben ezer állat nyüzsgött. A nap éppen most bukkant föl bíboros udvarával a Szakály-hegy mögül. Még új, még szelíd, még nem éget, csak csiklandoz a sugaraival. Ott motoszkált az öreg, árkos arcon, valóságos gyönyörérzet volt. Simogatta, áltatta, festegette aranyszínűre.

Hanem egyszerre csak összerándul, valami a szemhéjára pottyan a magasból. Fölmarkolássza, hát egy pirosló búzaszem. Fölnéz, hát egy fehér galamb csattogó szárnyakkal szállt el fölötte, magasan a levegőben. Az ejtette el csőréből a búzaszemet. Még nedves is volt a nyálától…

– No, nézd, no, nézd! – morogta az öreg –, hát te is velünk dolgozol?

Utána nézett soká, soká. Szállt, szállt a galamb és szállt az álom, míg végre eltűnt mind a kettő… De az az egy búzaszem ott maradt, elvegyült többi testvérei közé és a garmada nagyobb lett vele is.

Másnap bevégezték a nyomtatást, elmentek a tótocskák a lovaikkal, cséplőikkel, tarisznyáikkal, megvolt az érzékeny búcsú »Good by – dobro zdravja«, most már a szórás következett. Ez az utolsó stáció a gabonatermesztésnél, azaz hogy az utolsóelőtti, mert az utolsó a zsidó. A szóráshoz már nem kell a tót és még nem kell a zsidó, ahhoz csak szél kell. Kiakasztanak cérnára egy könnyű kácsatollat, annak az ingása jelzi a lapátot tartó embernek, hogy mikor és hogyan mozdítsa a kezét. Ma, mikor a gép elvégez mindent, könnyen feledésbe megy ez az ősi metódus. Abból áll az, hogy a lapátos ember fölhajítja félívben a gabonát, s a könnyű polyva elszáll a szél szerint vagy jobbra, vagy balra, a nehéz búzaszemek ellenben esnek egyenesen, s lassan-lassan gyönyörű pirosló halom támad a szérűn, melyről egy ahhoz értő seprűs ember finom ecsetvonásokkal, kecses legyezgetéssel ugrasztja ki a makacs polyva-foszlányokat, melyek nem akartak a társaikhoz csatlakozni.

Nagy élvezet ez – hanem a Kupolyi-esetnél inkább a mérés volt a nagy élvezet. Ej, hogy csillogtak az anyóka szemei, mikor az a sok zsák mind megtelt és már a szuszék is színültig volt. Azt az örömet kellett volna látni. Hogy rendelkezett, mint egy generális. Ide eredj! Oda menj! Benákné lelkem, az a zsák mintha lyukas lenne alul. Hozzátok ide azt a lecsapó fát! Egy, kettő, három. Ugorj Katka! Hogy fogod azt a mérőt, te mafla? Hadd szaladjon valaki föl a házba, hogy a másik szuszékot is ürítsék ki, de jól söpörjék ki az alját, mert rothadt burgundia volt benne. Ejnye, az a Vince, az a Pali, mordizom adta, soha sincsenek kéznél.

Persze, hogy nem voltak kéznél, egyre szaladgáltak híradással az öreghez, ki otthon várta az eredményt nagy szepegve, mint valami követjelölt.

– Már ennyi – most már ennyi, apóka. Csak úgy dől a mag, nemzetes uram.

Pedig bizony az anyóka se feledkezett meg róla (inkább ő volt mindig az eszében, csak nem mutatta).

– Mit tátjátok itt a szájatokat, mit vagytok itt láb alatt, gyerekek – zsörtölt az anyóka egy csomó suhancra, mert azok bizton ott vannak az ilyen eseményeknél. – Alló mars, szaladjatok el hamar a Kupolyi bácsiért, hogy azonnal idejöjjön.

Nosza, megindult most a deputáció a Kupolyi udvar felé; éppen jó pillanatban, mert az egyik ökröcske, a Villám kiszabadult az istállóból s roppant unalmában hozzádörzsölte sovány hátát az eperfához, megrázódott a fa, fekete bársony bogyói potyogtak le a gyepre, mint az égi manna. Hajrá, gyerekek! Aki kapja, az marja.

Megértvén Kupolyi az üzenetet, kezdte már elhinni, hogy nem rossz eredményhez hívják, megindult tehát a Sajóval, meg a viháncoló gyerekekkel. A Sajó szétjátszotta magát, elöl futott, átugorta fiatalosan a líceum-kerítést s fölkunkorodott farkkal kezdett kergetni egy félszemű macskát a kukoricás irányában. Az apóka pedig olyan egyenesen lépkedett a szérű felé, mint egy gránátos, egyre incselkedvén útközben a gyermekekkel:

– No, melyik tudja kimondani: Dráva, Rába, Rábca rákja rágja lábamat? Jaj (nevetett jóízűen), mindjárt kitörik a nyelvecskétek!

Mihelyt meglátta, Kupolyiné eleibe futott, bizonyisten igaz, hogy futott. Olyan furcsa volt, mintha egy kis varangy kezdene futni. Azok a papucsai kopogtak, a fejkötő pántlikája kioldózott az álla alatt, lobogott két oldalt és verdeste a vállait.

– Tudod-e, mi az újság? – kiáltá messziről, incselkedő hangon.

– Nem tudom, Verona, semmit se tudok.

– Hát az az újság, hogy Kupolyi József uram fürdőre megy az idén.

– Ne beszélj, ne beszélj – motyogta Kupolyi elképedve – Hát annyi termett volna?

– De még mennyi! – szólt az anyóka és szinte csepegett hangjáról a megelégedés zamatja. – Gabona bőven van, csak üres zsák nincsen.

– Jól voltak trágyázva a földecskék – rebegte Kupolyi elérzékenyülten –, és ők mindig megteszik, amit tehetnek.

Mintha új vér szökne ettől kezdve az ereibe, mindjárt érdeklődni kezdett a dolgok menete iránt, pedig már egészen beleöltözött volt a gyámoltalanság ruháiba, abba a lelki öltözetbe, ami rendesen az utolsó gúnyája az embernek; elhagyta magát, nem törődött semmivel, csak a keménymagos levesei iránt érdeklődött még. Most újra Kupolyi József lett, a régi, visszatért a jó kedélye is, terveket kezdett szőni, készült a nagy stájeri útra, a többi falusiakkal, de előbb még a búzát kell bevinni a városba és eladni.

A jövő hét szerdáján aztán megrakták a szekeret, de egyre nem fért föl a gabona, fölférne ugyan, de a Villám meg a Bimbó protestált volna, hát még egy szekeret fogadtak, a Szerednyei Istvánét. De már most ki megy el a szekerekkel? Mindenáron maga a nagyapó akart elmenni. Nem lehet az, így, úgy hiszen még te beteg vagy, öregem. De az apóka csak bizonykodott, hogy elmegy, hiszen nem sokból áll, akár otthon dűlöng, akár a zsákokon, és még jót tesz neki a levegő, az utazás, az elszóródás.

A nagyasszony tehát a Vince lelkére kötötte az urát, s eleresztette őket isten nevében, utánok kiabálva a kapuból:

– Aztán vigyázzanak a zsidó körmére a fizetésnél. Valami baj ne legyen, Vince lelkem. Ha hűvös idő lesz, kendőt kell az úr nyakára kötni. A pénzt pedig jól eltedd, öreg, vigyázz rá! A mellényed belső oldalán zsebet varrtam, oda tedd be, el ne felejtsd!

Megindultak az ökröcskék lassú, egyenletes lépegetéssel, s mentek, mendegéltek minden erőlködés nélkül, csak a domboknál csikordult meg egy kicsit a járom. Nem is történt semmi különösebb az úton, hacsak azt nem vesszük, hogy Vernyón a szép Horváthyné megállította a szekeret, s egy hatost adott Vincének, hogy élesztőt hozzon (bizonyosan kalácsot fognak sütni), próbált beszélgetést kezdeni a nagyapóval is (de milyen szép ez a bestia), kérdezősködött a betegsége iránt. Palit egy szóval se hozta elő, s olyan nyájas volt, úgy mosolygott az öregre, hogy egészen megboszorkányozta.

– Szép asszonyszemély – mondta azután a Vincének –, nem csodálkozom a Palin. Olyan az a haja, te Vince, mintha a hollód tollazatát nézném. És nem vetted észre, hogy csupa illat? Eleinte megijedtem, hogy talán a búzánk dohosodott meg, de hát ez más, a ruhája vagyon valamely szagos vizekkel meglocsolva.

Egyre emlegette Kerazsánig; ott azonban a dombnál egyszerre leszállott, hogy, azt mondja, úgyis nehéz az ökröcskéknek föl a hegyre, hát gyalog lépeget egy kicsit az ösvényen, legalább a derekát kiegyenesíti.

Hát amint megy (bizony rossz annak a tüdeje, minden öt lépésnél megáll fújni), lát az úton, vadrózsabokornak csekély árnyékában, egy gyerekleányt a fűben fekve. Sokat mondok, ha tizenöt évesnek állítom az utas leányt. Hogy utas lehetett, nyilvánvalóvá tette a kis batyu a szőke feje alatt. Szép kis teremtés volt így arcra nézve, csak túlságos vézna. Nem aludt, csak pihent és csöndesen nyöszörgött.

– Mi bajod, kisleány? – kérdés a mellette elmenő Kupolyi. – Talán beteg vagy?

Az ránézett a lázas kék szemeivel, és nem felelt semmit, csak a fejével biccentett egy kicsit.

– Az ám, egészen ki van gyúlva az arcod, mint a tüzes patkó. Honnan jössz, gyermekem, és hová mégysz? Felelj, fiam, hátha segíthetek rajtad. No, nézz hát rám, nem vagyok én rossz ember. No, ugye nem félsz tőlem?

A leányka fölemelkedett egy kissé a könyökére, látható erőlködéssel, és mondott valami falut, ahonnan jön, ahol mint pesztonka szolgált gyerekek mellett, de biz azt alig lehetett érteni, nem volt sokkal erősebb hangja a méhzöngésnél, aztán megint mondott valami falut, ahova megy.

– Túl van a városon? – kérdi az öreg.

– Túl.

– No hát akkor elviszlek a városig a szekeremen. Hej, Vince, állj meg. Hopp, Vince, állj meg!

Aztán megint a leányhoz fordult:

– Hát mármost föl tudsz-e kelni, fiacskám? Megállj no, majd lehajlok én, segítek, add ide a kezedet, így ni, jaj, de forró, no, most egy, kettő, három, hoppla, hoppla, Katharina!

Ezt a bolondos mondást a tiszttartó kisasszonyoktól szedte föl. Azok játszanak így a bábuikkal. Azt gondolta, hogy ez azoknak kedveskedés. Hát ő is megpróbálta, hogy talán meg is nevetteti vele a leányzót.

De volt is ennek kedve nevetni! Bágyadtan esett vissza a feje, mint a haldokló madáré. Szegény Kupolyi uramnak át kellett fogni a derekánál és úgy vonszolni a szekérhez.

– Mit csinál, az istenért? – förmedt rá Vince.

– Gyere csak, gyere segíteni.

– Hát ez megint mire való? – duzzogott Vince, mikor megérté a dolgot.

– Jézus Krisztus is ápolta a betegeket, Vince szolgám.

– Igen, mert ő ráért. Nem volt más dolga. De nekünk sietni kell, hogy még odaérjünk a piacra. Te meg, kisleányka, dőlj a vállamra, s lépegessünk lassankint.

Most vette csak szemügyre; tisztességesen volt öltözve, kis kordován csizmát viselt, kurta rásaszoknyát, fekete babos kendőt a fején, és túlságosan megkékített ráncos ingvállat, hanem a termete nem hibátlan, a bal válla kinőtt egy kicsit. És mégis olyan kecses, olyan filigrán volt az egész kis teremtés, mint egy cukor-baba.

Vince mélyedést hevenyészett a zsákok közt, amit kibélelt pokrócokkal, köpönyegekkel puha fekvőhelynek, fölnyalábolta a leányt, könnyű volt, mint a hab, lefektette gyöngéden; királykisasszonyt se lehetne különben.

– No, most aztán kászmálódjék föl nagyuram is.

Újra megindultak, de nem sokáig mehettek zavartalanul, a beteg leány vizet kért.

Vince csóválta a fejét, bosszankodott, de azért megállította a szekeret egy helyen, ahol a közelben forrást tudott, s a kalapja karimáján hozott neki vizet.

– Egy icce bort kapsz ezért a vízért a »Rák«-ban – biztatta Kupolyi.

A beteg szemlátomást megkönnyebbült a friss víztől, lehunyta a szemeit és nem nyöszörgött úgy, csak a lélegzete volt izzó és gyors. Kupolyi részvéttel nézte a finom kis arcot, a formás homlokot, a halánték kék ereit, összevissza siető folyamokat.

– Nekem úgy tetszik, jobban van a leány. Mit gondolsz, Vince?

Az istentelen Vince nem felelt, az ökreit hajszolta, szólingatta:

– Talá, te Villám, Bimbó… Csálé!

– Mintha aludnék, te Vince?

A gonosz Vince erre se szólt semmit, éppen a készségeit igazgatta, a csutorát piszkálta a szalmaszállal.

– Mit látok, te Vince? Már nem olyan vörös a füle. Talán engedett a láza.

Homlokára tapasztá a kezét, de elszomorodott, mert éppen úgy sütött, mint a cipó, amit most vettek ki a kemencéből.

A leány kinyitotta a szemeit, ránézett szelíden, hálásan, azzal a bódult tekintetével.

– De jó a keze, de jó.

– Jó hideg ugye? No, megállj, kislányom, majd mindjárt kitalálok valamit. Állj meg, Vince!

Megint csak megálltak a zehernyei malomnál, ott búsult magában egy öreg kőrisfa a Kisze víz partján: leszállott az öreg, letört belőle egy gallyat. Kár, hogy keskenyek a levelei, s lerázta róluk az aranyban játszó zöldpáncélos bogarakat, melyek ellepték.

– Így már csakugyan nem érünk be – dohogott Vince. – Kell is annak az a nagy parádé!

– No, no, csak ne veszekedj, te tacskó – csitítá Kupolyi. (Pedig bizony már a tacskó is a hetven felé járt.)

Az elhozott gallyal elkezdte aztán legyezgetni a beteget. Jó lesz biz az a muszlincák miatt is, melyek ott röpködtek a haladó szekér fölött, fürödve a perzselő napvilág olvasztott aranyában. Hűs szellőt hajtott föl a gallyacska, kergette a meleget s röpködtette a leányka kalászszínű haját.

Jól eshetett neki: sovány, izzó kezével, talán önkénytelen, megkereste az apóka borostás arcát és megsimítá – mintha egy galambnak a pihegő szívét érezné lüktetni azon a helyen.

– Te jó öregember vagy – mondá neki. Csak tézte már, nem lehetett tiszta eszméleténél.

– Jobban érzed magad egy kicsit?

– Nem tudom.

– Ne félj, nem lesz semmi bajod, elmúlik, doktort hívatok hozzád a városban, aki majd lenyomja a lázt. Jó az ellen a kinin, tudod, egy kis fehér porocska, kár, hogy most nincs nálam. Reggelre meggyógyulsz, folytathatod az utadat. Talán új szolgálatba mégysz?

A fejét rázta.

– Talán az anyádhoz vagy útban?

– Igen.

– És hol lakik az édesanyád?

– Meghalt.

A parászkai kurtanemes elgondolkozott e szavakon, a szívébe nyilalltak, csak nagysokára jött meg ismét a hangja:

– Hát akkor hová indultál?

A kérdezett zavartan, gépiesen motyogta:

– Ahol szalad ni, egy fekete kakas, annak a fején van egy veres taréjsapka, abban a taréjban belül van egy taréjcsöngettyű, annak a szavai után megyek, mert hallom azt csilingelni.

És mutatta a kiterjesztett kezeivel az irányt, ahol a fekete kakas megy. Persze nem ment ott semmiféle kakas.

– Szent isten, félrebeszél!

Egyre fűrészelőbb, iparkodóbb lett a lélegzete. A szemei, mintha tűzön forgatnák, száraz, ijesztő fényben szikráztak. Mire beértek a városba és kiálltak a búzapiacra, elvesztette az eszméletét.

Kupolyi tűkön állt. Alig várta, hogy a kikötött zsákhoz vevő jöjjön, mindjárt az elsőnek eladta a búzát. A türelmetlenség nem olcsó mulatság, egy hatost vesztett ezzel egy-egy pozsonyi mérőn.

Fölvette a pénzt, azt is oly sietve, mintha lopná.

– No, most hamar, hamar a »Rák«-hoz!

A »Rák« volt a parászkai nemesek kedvenc vendéglője, így vásárkor. Egy az, hogy jó tágas állása van és a bora se rossz, más az, hogy a címertáblája rokonszenves. A kis rőt szörnyeteg a nagy ollóval és a sok lábbal, melyekkel hátrafelé megy. A régi királyok szívesen rakták be a nemesi címerekbe is. Tudták, hogy mi hova való.

A Rák-korcsmáros maga azonban nem igen tartotta magát rákjához, szépen lépegetett előre akár anyagilag, akár testileg, kilencvenhat kilós volt jelenleg (hja, a jó koszt!). Csak a nevében fogyott ijesztő módon. Mikor mint csaposlegény ideszakadt Prágából, Vajnalko Ferencnek hítták. Tíz év előtt elhagyta a »ko« ragot, lett Vajnal, öt év előtt elhagyta az »l« betűt, lett Vajna, ezzel a névvel bukott meg Miskolcon, hát megint kivetett a hajóból egy sillabát, és mióta a Rákban van, hol pompásan megy a dolga, azóta hívatik Vaj uramnak, míg végre tavaly óta már csak Vay – és isten tudja, mi lesz jövőre; csak az a tény, hogy e mellett az életmód mellett már nem sok betűje van hátra.

Hanem a felesége tősgyökeres magyar asszony, akit a szakácsnéi rangból emelt magához (hogy ne kelljen neki fizetést adni). Ő azonban (t. i. az asszony) nem maradt sokáig őhozzá emelve, hamar tetejébe emelkedett az eszével és a nyelvével. Viselvén a kalapot, bölcsen kormányozta urát, a vendéglőt és vendégeket; nemcsak enni, inni adott nekik, de ő igazítá el még a pörös ügyeiket is azoknak, akik a periferiájába estek. Egész vidékek, néha még intelligens férfiak se átallottak tőle kérni tanácsot bajaikban, ügyeikben.

Most is, hogy ím, a »Rák« udvarára hajtat be Kupolyi uram a két üres szekérrel, az udvar közepén áll Vayné asszonyom a kötényéhez kapcsolt kulcsaival s valóságos audienciát ad a köréje gyűlt vásárosoknak.

Éppen most mondja egy fiatal menyecskének, aki azon sírdogál, hogy az ura itt iszik reggel óta és már negyven forintot hányt el a cigánynak:

– Hja, lelkem, tűrj mármost, ha rosszul ráztad meg az ereszt.

Szerző**

Ezzel ki van mondva a szentencia, és egy vernyói paraszt felé fordul, aki csizmát vett a sátorban, de ott nem vette észre, csak most utólag jön rá, hogy egy vakvágás van a balsó csizmán alul, éppen a varrásnál, hát mármost ő mit csináljon?

– No, hát megmondom kendnek. Vegye a bicskáját és csináljon kend is egy vakvágást a csizmadia-mester testi bőrén, de kend is úgy, hogy észre ne vegye.

– Egy szobát kérek! – gomolyodik ki most a Vayné asszonyom tanácsát követő általános derültségből a Kupolyi uram türelmetlen, ideges hangja.

– Ah, ni! – kiáltott föl Vayné, egyszerre otthagyva a csoportot. – Isten hozta, Kupolyi József uram, száz esztendeje nem láttam. No, ugyan rosszul néz ki. Egy kis csukamájolajat, Kupolyi uram. Hát igenis egy szobát. Szaladjon, Zsuzsa asszony, nyissa ki a kék szobát a nemzetes úrnak.

– Ahol valami nagy csöndesség volna.

– Éppen olyan. A kertre nyílnak az ablakai. Csak úgy dől bele a hársfaillat. Talán le akar pihenni, Kupolyi uram?

– Nem éppen magam – röstelkezik a nagyapóka –, hanem egy betegem van, egy nehéz betegem, azt szeretném ágyba fektetni.

Ki? Mi? Hol? Vayné asszonyomnak éppen ez az érdeklődése szerzi a nagy népszerűséget. Legottan szalad a szekérhez és megnézi a beteg leányt.

– Szent isten! – kiált föl. – Ez vagy tífusz vagy tüdőgyulladás! Vagy pióca vagy jégborogatás. És ki ez a csinos leányka?

– Nem tudom – feleli az öreg jámbor arccal, szégyenlős zavarral.

– Nem tudja? – No, hallja!

– Úgy találtam fekve egy gyalogösvény mellett. És hát akárhogy van is, nem vethetem a szemétdombra. Keresztény ember vagyok, húgomasszony. De ne késsünk, Vince!

Vince most ölbe kapta a szegény teremtést és vitte ama bizonyos Zsuzsi asszony után, aki már azóta kinyitotta a kék szobát.

– A kicsike nagyon oda van – jegyzé meg Rákné (mert így is hítták), s kemény, éles tekintetéből szelíd sugár lopózott ki, amint a betegre pillantott, kinek kezei, lábai tehetetlenül lógtak alá, mint eltört virággallyak.

De csakhamar visszazökkent rendes közönyösségébe.

– Zsuzsi, az udvarosné, – mondta gépiesen – mindent elrendez, Kupolyi uram.

Ezzel perdült, mint az orsó, végigment az udvaron és míg a konyháig ért, fölpofozta a csaposlegényt, elkergetett egy verklist, krajcárt adott egy koldusnak, közben rápirított az urára, aki egy karaszáni fiatal leányt csipkedett, sőt a kebléhez is kapkodott, mialatt a kosárban levő almákra alkudozék.

– No, lám, vén lator – kiáltá rá megvető gúnnyal. – Hát alma kell? S úgy látszik, két fajta alma is van a vásáron. No, ha megfogdostad mind a kettőt, melyik az érettebb? (Megfenyegette öklével.) Vigyázz, pohos, mert addig rágja az egér a falat, míg egyszer majd áteszi magát a macskához.

Amire Vay Ferenc uram sietett ugyan elvonulni, de olyasvalamit dünnyögött, hogy ő már semmitől se tart, mert már benne is van az illető macska torkában.

Nem mintha a családi élet magán-viszonyait akarnók feszegetni, inkább csak arra hoztuk ezt föl, hogy mire Kupolyi a kék szobába lépegetve észrevette volna, hogy Vayné asszonyom nincs a sarkában, akkorra már ez a csodálatos tevékenységű fehérszemély a fazekakat, tepsiket igazgatta bent a konyhában.

A szoba tiszta volt és jó levegőjű. Az ágyak is föl voltak bontva, csak bele kellett fektetni a beteget az egyikbe. Hanem már most hadd menjen a Zsuzsa asszony orvosért.

– Kellene itt lenni egy doktornak – szólt Kupolyi uram, miközben őt is elfogta a gonosz száraz köhögése, hogy a ruhaszekrényhez kellett fogóznia. – Az per tu volt a megboldogult fiammal. De már elfelejtettem, hogy hívják.

Egy kutya az – jegyzé meg Vince –, akármelyik nézi meg a nyelvét.

– Hát jól van, csak szaladjon lelkem, a legelsőhöz, akit ér.

Az udvarosné elszaladt, Vince pedig együgyű ravaszsággal kérdé, bozontos szemöldjeit fölhúzva:

– És ki fizeti a doktort?

– Én.

– De mit szól ahhoz otthon a nagyasszonyka?

Kupolyi vállat vont.

– Hát én tudom? De úgy gondolom, fiam Vince, hogyha ő volna helyemben, ő is ezt tenné, és ő se tudná, hogy én mit szólok aztán odahaza.

– No, az bizony meglehet – hagyta rá Vince, fölötte csodálkozva a gazdája bátorságán.

Lassan múltak a percek. A leány mind rosszabbul lett, egész arca lángolt, olyan volt az arca, füle, de kivált a füle, mint a rubin, és ha azelőtt hallgatagon feküdt, mint egy darab fa, most egyre hánykolódott és beszélt zagyva dolgokat; folyamokon úszott át, a habok közt fuldokolt, zsiványokkal viaskodott, bikák kergették. Kínos, sőt borzalmas volt hallgatni ez összevissza-beszédet, mert nem volt annak semmi helyes értelme, csak azt lehetett kisejteni e káprázatokból, tarka víziókból, hogy utazik, megy, megy vízen, szárazon, felhő hátán, száguld vele az elszabadult esze, mint az ördögmotolla a viharban. Ami még valamely összefüggésre vall, az a fekete kakas, aki elől fut szomorú útjában, és ő mindenütt követi, hallja a kis arany csöngettyűjét, néha utána kap, hogy megfogja (s ekkor kevés híja, hogy ki nem esik az ágyból), máskor, mintha elvesztené szem elől a csodálatos kakasát (talán nagyon előre ment), kimereszti a szemét, pszt, pszt, keresi a hangot (nézi szegényke a plafont és hallgatózik), míg egyszerre mosoly suhan át ajkán,…hallja már, megint hallja és fölkiált: »Ott szalad, ott csenget!«

Egy örökkévalóság volt csak az is, míg a Zsuzsa megjött.

Azt mondja, megtalálta a doktort, de még nem jöhet, mert a vicispánné megvágta az ujját ceruzafaragás közben, hát előbb oda kellett mennie, onnan jön majd egyenesen.

Elmúlt egy óra, két óra, még sem jött a doktor. A nagyapó apránkint nekibőszült, káromkodott, mint a bakancsos. (Vince nem adta egy vak lóért, hogy az ura megint ember kezd lenni.)

– A kirielejzomát! Talán a gyomrát is fölhasította a vicispánné a ceruzafaragásban. De már azóta azt is bevarrhatták volna.

– Haza is kellene mennünk – pendíté meg Vince.

– Hát hogy? Hiszen csak nem hagyhatjuk itt? Volna hozzá lelked, te istentelen?

– Jó, jó, hát nem volna, de legalább menjen be, nagyuram, az ebédlőbe és egyék egy kis jó levest, egy kis gyönge csirkét, hiszen maga talán még betegebb a leánynál.

Az apóka hévvel ellenkezett:

– Nem, nem, azt nem tehetem. Itt kell maradnom mellette, legyezgetni. Látod, hogy koronkint fölpillant, megkeres a tétova tekintetével, ha nem vagyok az ágynál, és láthatólag megnyugszik, ha észre vesz. És nézd, nézd, hogy tapogat reszkető kezével az enyém után…

– De enni mégis csak kell.

– Nem vetném meg, ha hoznál kettőnknek valami harapnivalót. Inkább adok pénzt. Hisz látod, már azért se távozhatnám, mert időközben megjöhetne az orvos.

De az orvos nem jött, csak estefelé, már gyertyát kellett gyújtani. Sovány, száraz ember volt; valamivel kisebb a Broglynál, de nagyobb fejű. S itt a fej a fundamentum. Megvizsgálta a beteget, megtapogatta az üterét és elővevén a klepsidráját, olvasta halkan az érütéseket. A rémületes csendben csak a doktor órája ketyegett, de még annál is hangosabban az apóka szíve. Mikor ezt elvégezte, megkopogtatta, meghallgatta a mellét, megmérte a lázát, nézte a piros foltokat a testén, aztán leült és receptet írt.

– Óránkint egy port – mondá síri hangon.

– Szaladj vele, Vince, a patikába.

Azonfelül jeges borogatást rendelt ötpercenkint és azt mondta, hogy az éjjel még egyszer megnézi a beteget.

Egypár kérdést tett, de Kupolyi kevés fölvilágosítást tudott adni, csak a fekete kakast említette a csengettyűvel.

– Fülzúgás – felelte a doktor kurtán.

Kupolyi kikísérte az ajtón.

– Mi a baja? – kérdé künn fojtott hangon.

– A hagymáz jelenlétét föltételező tünetek némi hézagokkal való kidomborodásának tagadhatatlansága.

– És mit gondol, orvos úr?

– Hm. A tudomány törvényei szerint a jelen beteg meghalhat, ellenben meg is gyógyulhat.

– De mi a valószínűbb? – firtatta ijedten az öreg.

Az orvos fölénnyel förmedt rá:

– A tudományban nincsenek valószínűségek és lárifárik. A tudomány fönséges és pozitív.

A nagyapó pedig nagyon elszomorodott a tudomány fönségén és visszacsoszogott megtörten a beteghez. A Zsuzsa nemsokára hozta a jeget, Vince meg az orvosságot, most már legalább dolga lesz.

Egész este nem hunyta be szemeit (ő, aki a tyúkokkal fekszik le, mióta beteg), maga adta be az orvosságot és rakta a jeget. De nem mutatkozott mákszemnyi könnyebbülés sem. Sőt romlott az állapot. A beteg szemhéjai megduzzadtak, szemei megüvegesedtek, és a szép kis arc kezdett kivetkőzni formájából. Még az arcszíne is megváltozott. Előbb a vörös szín volt rajta az úr, most már a kék is közé vegyült. Együtt vannak, de mintha ütköznének: melyik legyen itt holnap.

Fékevesztett képzelete még egyre nyargalt, csak egyszer látszott, mintha elméje tisztaságát nyerné vissza egy szempillanatra. Megszólítá Kupolyit:

– Itt vagy, te jó öregember.

– Itt vagyok.

– Hát ne is hagyj el – és fölemelte ujját rejtélyesen, titokzatosan, mintha parancsolón fenyegetne. – Tudod-e? Valahogy el ne hagyj!

– Dehogy, szívecském. Sohasem. Hogy gondolhatsz olyat? Veled maradok, amilyen igaz, hogy Kupolyi József a nevem – fogadkozott elérzékenyülve, és amint a beteg fölé volt hajolva, a szemeiből kicsorduló könny odacsöppent annak a szöszke hajára. A haj fölitta szomjasan.

Éjfél felé újra eljött az orvos, valami névnapról toppant oda, egy kicsit pityókosan, álmosan. Vayné asszonyom kísérte a sötét folyosón gyertyával, és maga is bejött vele a beteget megnézni.

Az orvos le sem vette a kalapot, sem a botját nem tette le, csak úgy fölületesen vizsgálta meg, az üterével különösen nem volt megelégedve.

– Az érverés túlságos gyönge. Konyakot kell neki adni. Konyakot és csak konyakot. Majd meglátjuk a többit reggel.

– Nem él ez meg reggelig – vágott közbe Vayné asszonyom.

– Ki mondja? – pattant föl az orvos. – A tudomány szerint csak napok múlva állhat be a válság.

– Hát én mondom, hogy nem éli meg a reggelt – bizonykodik Vayné. – Sőt mindjárt most kiadja a lelkét. Csak percekről lehet szó vagy félóráról. Nem látják, hogy már indul, hogy már valaki fogja a kezét? Talán az anyja vagy valamelyik elhalt testvérkéje. És ő is hogy odatartja, milyen szépen… Nézzék csak!

Valóban megindító volt; sovány kezét kitolta a párnák alul s úgy tartotta a levegőben egy és ugyanazon helyen, mintha egy láthatatlan másik kézbe fonódnék s azt szorítaná görcsösen. (Előbb pedig már emelni se bírta kezeit a gyöngeségtől.)

– Eh, ostobaság! – felelte az orvos megvetőleg. – A tudomány nem ösmer láthatatlan kezeket.

De minthogy a szeme villanásán látszott Vaynénak, hogy visszavág, Aeskulap úr elsietett. Kupolyi most is kikísérte a folyosóra, ott nyomott a markába egy tízes bankót, hogy a Vince ne lássa.

Amint visszatért a szobába, baljóslatú, nyomasztó csöndet talált odabent. Mintha egy vaskapocs szorítaná össze a szívét. Nem tudta volna okát adni, miért. Minden csak úgy volt, mint két perccel előbb. A gyertya lassan égett és sercegett az asztalon az orvosságos üveg mellett. A falon az előbbi három árnyék. – De jaj, miért van most összefolyva a három árnyék? Vayné, Vince és az udvarosné némán, rémületet kifejező arccal álltak mindnyájan az ágy körül. Vince mohón intett, mikor a gazdáját belépni látta.

– Nemzetes uramat keresi a szemeivel.

– Itt vagyok, itt vagyok – hörögte lelkendezve az apóka és az ágy felé igyekezett.

– Vége van! – kiáltá Vayné, még mielőtt az öreg odaért volna. – Meghalt.

S lehajolt, hogy a szemeit lenyomja.

E szempillanatban odakünn élesen, harsányan kukorékolt egy kakas. Meglehet, az a fekete kakas. Talán azért, mert éjfél van, vagy azért, mert valaki, aki nagy úton volt, megérkezett.

A szomorú éjszaka után izgalmas nap virradt föl Kupolyira. Mindenünnen szakadt rá a sok kellemetlenség.

Húzták ide-oda, de csak arra indult, amerre az a hat gyertya világított neki, mely a kis Rák-beli szobában égett egy ágy körül. Az ágyban dermedten, némán fekszik a halott. Sem a piros szín nem győzött, sem a kék. Olyan fehér már, mint az alabástrom.

– Nézze meg kend, Zsuzsa asszony, azt a kis batyut, s ha van szebb ruhája, azt adja rá! Aztán elmegy a boltba és egy csinos szemfedőt vásárol. Aztán hírt adnak a halottkémnek, aztán elszalad az orvoshoz, hogy már ne jöjjön, mert még azért is fizetni kellene.

Aztán ezt, aztán azt. A sok gond és tennivaló, mely most hárult Kupolyira, mikor az anyjuk nincs mellette, valóságos új embert csinált belőle, szinte tetszett neki ez a nagy önállóság, – melybe először esett bele. Megkóstolta és tobzódott benne.

Már korán reggel egy lovas ember jött. A nagyasszony küldte, pénzért fogadta, bizonyos Gál Mihály nevű ifjú ember. A nagyasszony – úgymond – halálos félelmek közt töltötte az éjt, hogy ím, haza nem jött Kupolyi uram, nem tudja, mire vélje.

– Fordulj vissza, Gál Mihály öcsém, mondd meg az asszonyomnak, hogy láttál egészségesen, de egy kis sorom akadt. Becsület dolga, érted-e? Majd magam beszélem el otthon bővebben.

Alighogy ezt elvégezte (azaz dehogy végezte, lesz még ennek folytatása is), a Vince fújt el egy jeremiádot, hogy sem ingünk nekünk, sem mellényünk az idegen leány, most már úgyis meghalt, még jót se tehetünk vele, hagyjuk itt, nemzetes uram, ezt az egész állapotot, mert nem jó vége lesz.

Kupolyi a fejét vakarta.

– Hát persze, persze… Nagy bajban vagyunk, Vince. Látom én azt. De mit csináljunk? Isten elém hagyította a bajt. Én át nem lépem.

– De a nagy költség!

– Igaz, igaz, de kire hagyjuk a halottat? Ki temesse el, ki kísérje ki végső nyughelyére? Mutasd meg, melyik az ebből a sok ezer idegen emberből? Nem fogadtam-e meg a halottas ágyánál, hogy el nem hagyom?

– No, én nem bánom, nagyuram, csináljon, amit akar, de én nem vállalom tovább a felelősséget a nagyasszony előtt, én megyek haza.

– Képes volnál itt hagyni?

– Mégpedig tüstént indulok a szekérrel, csak még azt az élesztőt veszem meg a Horváthynénak.

– Hát eredj a pokolba! – fakadt ki az apóka. – Nem ösmerlek többé.

Haraggal váltak el, mindenikük a maga dolga után látott, Kupolyi elment az asztaloshoz és kialkudott egy elég csinos koporsót, meg egy diófakeresztet. Az asztalos, valami Opicza Pál nevű, azt kérdé: milyen név lészen kiírandó a koporsóra és keresztre.

– Ha én azt tudnám!

– Hát nem tudja az úr, ki halt meg?

– Dehogynem, csak azt nem tudom, minek hítták.

– Hát miért nem jött olyan, aki tudja?

– Nem ismerek olyat senkit. Hanem valami jutott eszembe. Tudna-e maga egy kakast festeni?

– Egy kakast? Ki ne tudna festeni egy kakast?

– Hát például én sem – mondta az apóka. – De jól van, ha maga tud, fessen egy fekete kakast a sírkeresztre, hogy én arról rá ismerjek, ha valamikor a temetőbe megyek.

– Megcsinálom, de külön egy forintba kerül.

– Ugyan menjen! – nehezményezte Kupolyi. – Egy eleven kakas csak ötven krajcár.

– No, persze – förmedt rá Opicza Pál –, de azt nem akaszthatja az úr a sírkeresztre.

No, az már igaz. Belenyugodott hát Kupolyi és elment, de künn az utcán valamit gondolt és Opicza nagy csodálkozására kisvártatva megint csak becsoszogott az üzletbe.

– Ne haragudjék, májszter úr, visszatértem, mert egy csengőt is akarnék a kakas nyakára. Hadd legyen a dolog tökéletes.

– Oh bolondság! – kiáltott föl az asztalos. – Hol látott az úr kakason csengettyűt? Az lehetetlen! Ilyesmit én ki nem bocsáthatok a műhelyemből. Azt mondaná az egész világ: Opicza megbolondult!

– De ha külön megfizetném?

– Az más. Az összegtől függ. Jó pénzért még a saját nyakamra is csengőt kötök.

Végre megalkudtak ötven krajcárban, s Kupolyi most már a parochiára sietett a temetés végett, majd a hatósághoz bejelenteni az esetet. Mind a két helyen nagyon megdicsérték nemeslelkűségéért, amitől piros lett, mint a kapos, s szégyenlősen meglapulva osont el a sok vásáros nép közt a kántorhoz.

Az egész úton különös nehéz szíve volt a Vince ellen. Váltig forgatta elméjében, miképp állhatna bosszút rajta, míg végre kifőtt a pokoli terv. Éppen a kántor az a kiszemelt perszóna, akinek a révén keresztülviendő.

A kántor (Simovics Sámuel) rút ember volt, bandzsal, bibircsókos, de állítólag szép búcsúztató verseket írt és fölségesen tudott énekelni. A lakása tele volt kalitkába zárt csízekkel, kanárikkal, melyek közhiedelem szerint őt hallgatva, tökéletesbedtek az éneklésben. Egy kis mellékkereset Simovicsnak, mert amelyik madár Simovicsnál van négy hónapig (ennyi a tanév), azért kétszeres árt adnak – Simovics állítása szerint.

Kupolyi búcsúztató verseket jött rendelni, előadván, hogy a búcsúzó egy holt leányka lenne, aki úgysem búcsúzhatott el tőle, bár kereste az utolsó tekintetével, hát búcsúzzék most legalább a kántor eszén keresztül.

– Jó, jó – mondá Simovics, megvakarván az orrát, mely olyan, mintha korallokból volna kirakva –, de csak az Isten teremtette a világot semmiből. Hát mondjon valami témát az életviszonyaiból, mert én nem vagyok isten, én csak a helybeli kántor vagyok. (De ezt bizonyos büszkeséggel ejté ki.)

Mire Kupolyi elmesélte találkozását a leánnyal és minden egyéb apróságot egész a haláláig.

– Jó, jó – felelte Simovics –, az Isten semmiből teremtette a világot, de már az ember teremtéséhez agyag kellett neki. Hát hol az az agyag? Kitől búcsúzzon a szegény lélek?

– Éppen azt akarom feldiktálni – felelte az apóka. – Az egyik én vagyok, aki őt eltemettetem, nemes Kupolyi József.

– Fölírtam: Kupolyi József. Hát aztán?

– Aztán itt volna a Pap Vince nevű szolgám, de tessék azt kihagyni (s magában dörmögte: Pukkadjon meg a vén kutya!).

– Azokat ne diktálja, kérem, akiket ki kell hagyni, mert kétezer-millió ember él a földön, úgyhogy a kihagyandók számát összeírni kétségen kívül terhes lenne.

– Hát akkor írja még be a feleségemet. Neve Lehoczky Verona.

A kántor halkan fickándoztatta el elméje előtt a rímeket: Verona, borona, zenebona, hona.

Ezt a teendőjét is elvégezvén Kupolyi, a Fazekas-utcából egyenesen átvágott a piacnak, de amint egyet-kettőt lépett, mardosni kezdte a lelkiismeret a Vince miatt. Bizony mondom, ostobaságot cselekedtem – elmélkedék magában –, mert ha a Vince csakugyan rossz vagy közömbös szívvel viseltetnék a halott lányka iránt, akkor föl se veszi, hogy a kántor kihagyja, s én egyáltalában nem álltam rajta bosszút, de ha a Vince igazlelkű érzésekkel volna a halotthoz, akkor fájlalni fogja, és bűn tőlem, hogy kihagyattam.

Ez annyira bántotta, piszkálta, hogy a Birebovszky-féle háztól visszafordult és újra bekopogtatott Simovicshoz, ki már akkor íróasztala előtt görnyedt, ihlettel a szemeiben és verejtékgyöngyökkel a homlokán.

– Meggondoltam a dolgot, kántor úr – szólt be az apóka. – Csak tessék mégis bevenni azt a Pap Vincét, a szolgámat.

Mintha egymázsányit hányt volna le magáról, most már könnyedén lépegetett ugyanazon az úton, a piacon aztán bement a Wurda vaskereskedésébe és egy kis feszületet vett, halott kezébe valót.

Amint kilép a boltból, a nagy sokaság közt a templomnál megpillantja Vincét. Ohó, hát még nem ment el! Ott áll egy kofa asztala előtt, beszélgetésbe eredve. De miben sántikálhat? Jó lesz messziről megfigyelni. Most pénzt keres a zsebében, vesz valamit. Ni, egy virágcserepet emel föl és megszagolja. Gubó legyek (már t. i. Kupolyi uram legyen gubó), ha ez nem muskátli. Egy kocsán kinyúlik az alsó levelekből, mint az árboc s egyetlen kinyílt virágpárta piroslik a tetején. Most megindul vele. No, nézd a vén fickóját! Ez viszi azt valakinek. Megfoghatatlan! De végre is az ördög nem alszik. A vén kecskének még szeretője van.

Vince ment, ment a virággal, nagy patkós csizmáit nehezen emelgetvén, Kupolyi pedig nyomon követte, bujkálva a sokaság között.

A megyeháznál befordult a Madách utcába, Kupolyi utána, onnan a Rikli szabó üres telkén egyenesen átcsap a Rák felé. Igen, a Rákba megy, a szekere még ott van, onnan indul. Kupolyi is a Rákba tartott és megállt a kapunál. A szekér most is ott van az állás alatt, a járom bent a szekérben, a szögek szétszedve. Hiszen ez egy csöppet se készül haza! Vince egyenesen a szoba felé lépegetett, Kupolyi most hamar a kertnek került, s látta az ablakon leskelődve, amint belép, lekapja a kalapját ősz fejéről az ajtóban, aztán lábujjhegyen közeledik a halotthoz s leteszi a muskátlit a lábaihoz…

Az ablakok ki voltak nyitva keresztbe, légáram lobogtatta az égő gyertyákat. Most a muskátliba is belekapott, hajlongatta a magas, vékony szárát, míg az igazi piros virág ott ringott a lábaknál, a halott leány fehér arcán a híven lerajzolt árnyéka reszketett, futkározott.

Kupolyi meg volt hatva, a szemeit törülgette kendőjével, nem bírta már visszatartani az érzéseit.

– Vince, édes szolgám – kiált be ellágyulva –, hát nem mégysz haza?

Vince összerezzent, kereste a hangot, míg végre meglátta öreg gazdáját az ablaknál, mire mindjárt dacosan szegte meg a nyakát:

– Azért se megyek, tudja!

Nem is ment, ott maradt a temetésre is, mely szépen, rendesen ment végbe. Csak közönség nem igen volt. Az emberek, ezek a mi emberek úgy sietnek. Mindenki siet, mindenkinek van valami dolga. De hogy lehet úgy sietni? És hova sietnek úgy? Megfoghatatlan az.

De mindegy, azért mégis átadták a leányt az anyaföldnek illő tisztességgel, gáncs nem férhet ahhoz. A Simovics versei is szebbek voltak, mint a parászkai kántoré szoktak lenni, és bizony eltört a Kupolyi uram mécsese is, mikor a nagyasszonyra került az emlékezés, mikor Simovics rázendíté (kár, hogy nem hallhatták a kanári madarai):

Kupolyi Józsefné, Lehoczky Verona,
Parászka községnek nemzetes asszonya,
Végső sóhajtásom azért keres téged,
Bocsásd meg nekem, ha okoztam költséget,
Én ugyan leszek már a másik világon,
De ha onnan hagyják, bizony megszolgálom.

Kicsiny gyülekezet volt, szegényes, de csupa becsületes arcok. Úgy tízen, tizenöten verődtek össze, vén anyókák és koldusok. Aztán a Vayné asszonyom, de az nem jött ki a temetőbe. Az udvarosné ott sírdogált, és egy parászkai ember, Korpádi nevezetű, vett részt a temetésen unalomból; a szekere tört el a nyavalyásnak, hát ráért, ameddig a kovács megvasalja. Egy minisztráns gyerek vitte elöl a keresztet a kakassal. (A különös keresztet igen megbámulták a népek az utcákon, úgy sietés közben.) A koporsó után Kupolyi József uram ballagott meghatva, levett kalappal, mellette a Vince vitte a muskátlis cserepet. Olyan szomorú volt minden… És az emberek úgy siettek, úgy siettek, szemközt, oldalt és mindenfelé.

Aztán elértek a temetőbe, – leeresztették a koporsót az üregbe és vége volt mindennek. A Vince lekuporodott a friss hantokhoz és elültette a muskátlit a leány lábaihoz. És azután? Hát azután szétnézett a két gyászoló öregember elhomályosult szemmel, és hát egy púppal több volt a földön. Egyéb nem történt. Egy púppal több. Ez az egész.

A Vince pedig visszafelé szóba ereszkedett a parászkai emberrel, Korpádival, számítgatták halkan, mibe kerülhetett Kupolyi uramnak ez az egész história. Pap, kántor ennyi, koporsó, sírásó, szemfedő, halottaskocsi, orvosság, doktor ennyi meg ennyi, hát biz ez szörnyű összeg, oda van a búza árának a fele, és most már nem mehet a rossz tüdejével a fürdőre.

Mire megjegyzé a Korpádi nevű parászkai lakos:

– Akkor ez hát annyi, mintha a Kupolyi uram temetésén lettünk volna.

S szinte jólesett neki ez a fölfedezés, mert legalább valami szükséges dolgot végzett, mialatt a szekerét vasalják.

Maga Kupolyi is éppen ilyen gondolatokkal tépelődék, s azért tért ki egy mellékútra, hogy egyedül lehessen szorongató érzéseivel. Ameddig voltak tennivalói a lelkéből sarjadzott kötelesség körül, az egyik teendő után ameddig jött a másik, a harmadik, valóságosan belekábult a jóság gyakorlásába. Mert az is egy édes mámor. Valóságos vén gyerek volt ez az ember. S a gyerek, míg játszik valamivel, vagy sírdogál valamiért, minden egyebet elfelejt. De most, mikor mindent szépen elvégzett és a sorrendben a hazamenetel következett, egyszerre megrémíté az a tény, hogy a pénzből hetven forintot elköltött.

Hát ez keserves dolog. Hát mármost mi lesz ebből?

Először is nem mehet fürdőre, a megmaradt pénz már nem elég arra. Már ez is nagy baj, mert az élet szép, a halál pedig borzadalmas. De másodszor… Oh, a másodszorban annak a szegény öregasszonynak a bánata van benne, aki annyit csütlött-botlott, annyi nélkülözést vállalt, hogy férjét gyógyulni küldhesse.

Sohasem volt még az apóka olyan boldogtalan, mint most. Hátha még azt tudta volna, hogy az eladott búzában benne volt a Pali keresménye és a Vince megtakarított pénze is.

Megelevenedett képzeletében az otthon. Látta a Sajót az udvaron, a hollót a kalitkájában, a kérődző Riskát a jászolnál, a teljes violákat az ablakban a cserepekben, látta a nagyasszonyt, amint a kapunál ácsorog, kémlelve az országutat, melyen az urának jönnie kell. Mi volna, ha tegyük föl, most éppen már hazaért volna, ha most lépne le például a szekérről, és az anyóka így szólana: Csakhogy megjöttél, édes öregem. Nem történt az úton semmi bajod? No, hála istennek! Csiba te, Sajó, ne ugrálj itt! Hát eladtad a búzát? Hogy adtad el? – kérdené nyájasan, vidáman. – De talán éhes is vagy? No, gyere be hamar, falatozz valamit! Aztán ott a kréta, számolj be az asztalon…

Nem, nem. Nagy lelki csömörrel utasítá vissza e rettentő gondolatot, így állani a nagyasszony elé. – Inkább beugrik az Ipolyba.

Az izgatottság annyira erőt vett rajta, a köhögés úgy előfogta, hogy egy házfalhoz támaszkodott és vért hányt. Aztán elgyöngülve ült le egy kőre, a régi kaszárnya kapujánál. Gondolkozni akart, de csak összefolyt előtte minden, fák, házak, járókelő emberek forogtak, forogtak, mint a pörgettyű.

Végre egy kicsit magához tért, de alig volt jártányi ereje, csak lassan vánszorgott a Rákig. Tanácskozni akart Vincével, de Vince még nem jött meg, hát bement az ebédlőbe a számlát kifizetni s erősítőül egy kis vörös bort kért.

Az ebédlőben egy nagy asztal körül ültek a bogyolai nemesek és makaót játszottak. Mindig így szokták vásár után. A pohos Vay adta a bankot, és utazott a pénz ide-oda, ahogy ez már szokása.

Az öreg itta az ő granátszínű borocskáját, leszegett fejjel, szomorúan, oda se nézett volna, ha a játékosok egyike, Osztovszky András, a bogyolai gazdag varga (valami sógorság a Lehoczkyak után) rá nem ösmer.

– Nini, Kupolyi sógor! Hát maga mit húzódik úgy félre? Itt a sok pénz, ide kell jönni. Tud-e makaózni?

Fölfelelt valaki a játékosok közül:

– Hogyne tudna, hisz nemesember.

– Hát akkor helyet szorítok. Próbálja meg a szerencséjét, sógor.

Kupolyi szeme felcsillant. No, ez kapóra jön. Egy mentő szalmaszál. Hátha egyenesen az isteni gondviselés súgja a vargának, hogy szóljon neki, segíteni akarván nagy ügyefogyottságán…

Nem sokat habozott, fölkelt s helyet foglalt a varga mellett. Hanem a szerencse nem akarta legyezgetni, egyik bankó úszott a másik után… Hogy is lehetett azt hinni, hogy az isteni gondviselés éppen egy közönséges vargát válasszon közvetítőül, mikor a saját szolgája, a bogyolai plébános is ott ül a játékasztalnál.

A kóválygó pipafüstben köhögött az öreg, majd megszakadt, de azért csak szorongatta reszkető kezeivel a kártyalapokat és mindig vesztett. Már magok a játékosok is röstellték.

– Bizonyosan a szerelemben szerencsés a bácsi. (Még ki is csúfolták a gyehennára valók!)

Közben megjött Vince, befogta az ökröket és várta az urát, hogy hazainduljanak. Várta, várta, nem jött. Végre nagy kérdezősködésre az udvarosné újságolta, hogy kártyázik odabent.

Vince fejcsóválva sietett be érte. Ott ült a szegény apóka a sok gusztáló, disputáló alak közt, sápadt arccal, mint egy halott. Meg lehetett tőle ijedni.

Vince megállt a széke mögött, kezét a vállára tette.

Megrázkódott, rábámult Vincére üveges, lázas szemmel, lecsapta a kezében levő kártyát (éppen az utolsó tíz forintja fut rajta), fölkelt, mint egy kísértet, és hagyta magát szó nélkül kifelé vezettetni. Csak ott künn, a friss levegőn kérdi susogva, zavartan, mint az alvajáró:

– Hova megyünk?

– Hát haza.

– Én nem mehetek többé haza.

– Ej, mit beszél? Talán vesztett? – kérdé megijedve Vince.

Az öreg szomorúan bólintott fejével.

– Sokat?

– Mind.

– Ej, az ámenjét! – káromkodott Vince, öklével verve a homlokát – megérdemelném, hogy a nagyasszony összezúzza ezt a vén koponyát, amiért nem fogtam rövidebb pórázra a nemzetes urat.

– Vissza akartam nyerni, Vince. Tudod, a költséget.

– Tudom. Gondoltam. Hja, biz ez nagy baj, rettenetes nagy baj, és nem is tudom, mit csináljunk. És ami azt illeti, hát megmondom magyarán, ez már az Istentől sem szép.

– Ne szidd az Istent, Vince. Nekem is volt eszemben, de a kártya nem az ő találmánya. Az ördögé. Ott, ahol kártyáznak, az Isten nincs jelen.

Vince nem felelt, gondolkozóba esett. Sokáig járt-kelt a szekér körül, majd rákönyökölt a Bimbó sovány lapockájára, mintha a Bimbóval is tanácskoznék, míg végre kigondolta, hogy mi lesz a legjobb. A legelső mindenesetre azt a beteg öregembert megnyugtatni.

– Utoljára is, ami történt, történt, nemzetes uram. Nem szabad a fejünket elveszteni. Szép is volna, ebugattát! A világon már nagyobb eset is előfordult. A király egy országát vesztette el, de azért csak megvagyunk mi is, ő is. Hiszen baj, baj, de majd csak eligazítjuk a nagyasszonnyal.

– Nem, Vince, én nem kerülök a szeme elé – hörögte Kupolyi tompa, reszkető hangon, mintha a föld alól beszélne.

– Hát ne jöjjön haza, nem bánom. Leteszem Vernyón Sándor Istvánéknál, s aztán, ha szépen rendbehoztam mindent… ej no, valami csak lesz.

Addig-addig beszélt, biztatta, kérlelte, bátorította az apókát, hogy végre föl hagyta magát tuszkoltatni az üres zsákokból csinált ülésbe, és a két pihent ökröcske olyan fürgén vitte, hogy még estére sem harangoztak, mikor már megálltak Vernyón a Sándor-porta előtt.

Örültek Sándorék a vendégnek, de bizony nem hitték, amivel benyitott: »most itt maradok vagy egy hétig, ha ki nem kergetnek.« Azt gondolták, tréfál, egy kicsit leszállt itt egy-két nyájas szóra s a holdvilágnál szépen hazasétál Parászkára, – egy macskaugrás ide. Igaz másrészt, hogy valami nagy szomorúság ömlött el rajta és az gyanús volt. Ágyat mindazonáltal már csak akkor bontottak neki, mikor látták, hogy végképp nem szedelőzik. Hm, ez mégis furcsa dolog, de sehogy se találták meg a fogantyúját.

Végre másnap reggel bevallott mindent. Bolondság lett volna titkolózni. Egy-két óra múlva szétterjedt úgyis a különös temetés híre. (Ama bizonyos Korpádi beszélte el.) A kártyázás se maradt titokban, de erre nem voltak maró észrevételek. Az vessen érte követ, aki maga bűn nélkül való. Ellenben a temetésért nagyon megrótták. Nincs jó esze. Nagy fantaszta. Még a papok se dicsérték. A vernyói lutheránus pap azt mondta volna állítólag: »Az ember prédikál olyanokat, de megcselekedni nem lehet.« Némelyek, kivált Parászkán, nevetve újságolták a nagy hírt: »Kupolyi uram hamar hazajött a fürdőből.« Szóval nagy csúfság lett. Hogy szenvedhet az a szegény asszony otthon. Nem éli túl sokáig. Lehetetlen.

Egész nap nem jött semmi hír Parászkáról. Mintha meghaltak volna az otthonvalók. Dehogy, – ő (Kupolyi) halt meg rájok nézve. Senki sem jött, még az unoka, Pali se. Még az se bocsát meg neki. Még az se akar róla tudni. Igazuk van. Megérdemelte.

De azért folyton várt-várt az ablaknál, s minden kocsizörgésre sebesen vert az a fájó, öreg szíve. Sándorék nagy vendégséget csaptak; tyúkkal, kaláccsal tartották, de alig evett egy-két harapatot; a pipa se ízlett, csak járt-kelt ablaktól ablakhoz, elszontyolodott ábrázattal, mint a halálos rab, ki valami nehéz vasat cipel.

És mégis a legborzasztóbb volt harmadnap reggel, ekkor kocsiztak el a Sándor-ház előtt a vasúthoz a parászkai nemesurak, az influenzások, akik Gleichenbergbe mennek; Bolnádyné tömérdek skatulyával, Veres Mihály (dunyhákban viszik szegényt) a két leányával megy, aztán Pataky Pál Értelmes Imrével egy kocsin. Hogy fájt ez neki, mintha mindig tőrt döfnének a szívébe, mikor egyet-egyet felösmert. Most ő is ott mehetne köztük és az unoka kísérné…

A vernyói jó ismerősök, rokonok künn állnak a kapuajtókban, a nyitott ablakoknál búcsút integetve, kendőiket lobogtatva. Jó egészséget, jó egészséget! Egy-egy mosoly röppent el némely ajkon – olyan csapodárféle nem jó mosolygás. Talán az ötlött eszébe az illetőnek: »No, a vén Kupolyi már meg is érkezett a fürdőből.« Oh, istenem, mennyit szenvedhetett otthon az a szegény asszony, ha látta ezt az elvonuló menetet.

A vendéglátó Sándorék ma is sütöttek, főztek, a helyet is megfújták, ahova ült, de hasztalan adtak volna annak akár mennyei mannát, hogy egy kis kedvet csináljanak neki; ma még jobban kétségbeesett és már ezerszer megsajnálta, hogy nem ment Vincével haza. Úgy látszott neki, hogy már esztendők óta van itt, mégpedig elhagyottan, befalazva, mint egykor ama szerencsétlen fehérszemély, Ubrik Borbála. Milyen balgaság, hogy itt maradt! Mennyivel jobb volna otthon, az anyóka közelében, ha szidná is, ha olajba sütné, ha a kutyával hálatná egy ólban, de legalább ott volna, hallaná a hangját, tudná mindig, hogy mit csinál.

Ahelyett most óra múlik, nap múlik, és se hír, se levél, se üzenet, se harag, se engesztelődés, hanem csak a szürke bizonytalanság, mindennél a legborzasztóbb. Jól látja ő, mint néznek össze titokban itt is a családtagok: »mi lesz ezzel az öregemberrel?«

Hát végre uzsonnatájt begördült egy kocsi a portára, maga az anyóka ült benne, és még le se szállt, már az udvaron elkezdte nagy dérrel-dúrral a háborút.

– Hol az a vén lump, hé! Hát idebújt a húgomasszonyékhoz? No, szép virág, mondhatom, érdemes volna cserépben kitenni az ablakba! Jössz elő mindjárt, te temetkezési patronus! Hát Eszterházy vagy te, vagy Vaskor?* Minek képzeled te magadat, te fejős birkája csalóknak és hamis kártyásoknak! De összeülni a bogyolaiakkal! Azokkal a trágyadombon nőtt tulipánokkal. Hiszen csak a kezembe kerülne vagy egy, a fogammal tépném szét. Hát nem mersz előjönni, ugye, te minden földi tékozlók fővajdája, akikről a krónikák valaha emlékeztek? Mert már olyan volt, aki a saját sírkövét elherdálta, de aki a saját tüdejét föltette a tökalsóra vagy mit tudom én mire, olyan te vagy…

Vaskor egy gazdag, 200 holdas paraszt a vidéken M. K.*

Kupolyi hallotta a zamatos mondatokat (hej, megösmerte ő ezt a hangot a falon keresztül is), szepegett egy kicsit, de belül a szíve inkább örömében ugrált. Íme, mégis eljöttek érte, mégpedig maga az asszony. Ennyit már mégse érdemelt! No, a Vince mégis nagy diplomata.

Mind közelebb jött az ismerős hang, végre a papucsok kopogását is hallotta. Mintha maga a végzet közelednék dübörögve. Az apóka első ösztöne a futás volt, be, be, a legutolsó szobába, de egy mozdulatának se tudott ura lenni, csak nézte, nézte tehetetlenül, mint tárul szét az ajtó, a keményített szoknyák hogy ropognak, hogy suhognak, aztán megáll az ajtóban, csípőre kapja a kezeit, s beleszúr két tőrt, két szikrázó szemet – mely pedig oly szelíd egyébkor.

– No, hát meg mersz előttem állani? Nem bújsz mindjárt a föld alá?

(Hiszen szerette volna ő azt, de nem lehetett.)

– Verona, Verona – nyögte csöndesen, bágyadtan.

A nagyasszony a lábával toppantott.

– Ne szólj hozzám, ha az életed kedves! Hanem szedd az irhádat, mert viszlek; de ne képzelődj, hogy pampuskát sütöttünk otthon, hát azért viszlek. Elviszlek, hogy mások nyakán ne légy, – hogy otthon pusztulj el a saját vackodban. Mit, te köhögsz? Ne merj nekem köhögni, azt mondom, mert az utolsó szuszt is beléd fojtom. Azt hiszed, eljöttem volna érted, ha nem sajnálnám ezt az úri nemes famíliát, hogy ujjal mutogassanak a házukra, mondván: »Itt vagyon elbújva ama haszontalan, préda Kupolyi, aki fél a felesége színe elé kerülni«… No hát, hiába protestálnak Sándor István öcsémuram és Sándor Istvánné öcsémasszony, tudom, hogy maguk jó emberek, de ami úgy van, az úgy van. És most meg se köszönöm, hogy befogadták, mert inkább seprővel kellett volna kikergetni, hogy bujdosott volna el az erdőkbe, ahová való.

De azért mégis átölelte Sándor Istvánnét és feltűnő hosszan tartotta fejét, minthogy alacsonyabb vala, annak a kebléhez szorítva. Fölötte csudálkozék aztán Sándor Istvánné, hogy az ingválla azon a helyen csuromvíz volt.

– No, mármost indulj!

S elöl eresztvén a szegény apókát, aki a nagy röstelkedéstől azt se tudta, melyik lábára lépjen, maga utána topogott, mint egy porkoláb, s maga mellé ültetvén őt, meghagyta a kocsisnak (megint a Gál volt megfogadva), hogy léptetve hajtson a falun keresztül, mert keresztényeknek épületes látvány az elveszett juh föltalálása és hazavitele.

Az úton szótlanul ültek egymás mellett sokáig, Kupolyi nem mert szólni, az asszony nem akart, jobbra fordítva a fejét, hogy ne is lássa; de azért lopva nem egyszer vetett rá bánatos, gyöngéd tekintetet. Remegve látta az apóka halovány arcát, lesoványodott nyakát, átlátszó füleit, s mikor egyszer túl a feleúton észrevette, hogy köhögni akarna, de visszatartja, mire a vér az arcába tódul és a halántékaiban kezd lüktetni, szelídebben kiálta rá:

– No, csak köhögd ki magad, megengedem.

Amint azonban elmúlt a rohama, elmúlt a kímélet is. Korholva folytatta (de mindegy, legalább beszélt hozzá):

– Ebek harmincadján vagy, azt látom; hogy mi lesz belőled, azt gondolom. Pedig látod, látod, ma te is szépen elmehettél volna a többiekkel, ha nem feledkezel meg önmagadról, rólam és mindenről.

Kupolyi uram lesütötte a fejét, nézte a Gál Mihály mellényén hátul a pitykékből csinált gúlát, meg is olvasta, hány gombból áll, aztán még mélyebbre nyomván be a kalapját, így szólt:

– Igazságtalan vagy, Verona, ha azt hiszed, hogy rólad elfelejtkeztem, mert…

Az asszony hagyta már beszélni, de éppen ez a nem várt körülmény hozta zavarba.

– Mondtál, kérlek, valamit? Úgy? Semmit. Hát, hogy ami azt illeti, igenis eszembe voltál éjjel-nappal, hidd meg, Verona, és bizonyságom rá, hogy ő el is búcsúzott tőled.

– Kicsoda?

– Hát az a leány.

– Miféle leány? Miféle búcsúzás?

– A verseket értem, Verona; ha hallottad volna, hogy szólít, hogy búcsúzik, bizonnyal telesírod a kendődet.

– De kiről beszélsz?

– Hát a leányról, akit eltemettettem.

(A szegény apóka azt hitte a maga jóságával, hogy ezzel rögtön lekenyerezi az ágaskodó sárkányt a nagyasszonyban.)

– Ej, eredj a badarságaiddal! Többet nekem elő ne hozd! Értetted?

Nem is hozta elő, de sokkal bátrabb lett, és amint későbben (már egészen a falu mellett, mikor a Sajó is eleibük szaladt) azt a pirongató kérdést intézte hozzá, hogy nem szégyenelte-e a szerepét Sándor Istvánéknál? – vakmerően odavágott:

– Hát tetszett volna értem jönni.

Mire az asszonynéni csodálatosképpen a támadó helyzetből hirtelen lecsúszott a védelmibe.

– Hiszen elmentem volna én – mentegetőzék csendesen, kérlelőn –, de az a gaz Vince nem akarta elárulni hollétedet, míg csak nem fogadtam meg, hogy teljes amnesztiát adok.

Az apóka mondani akart még valamit arról a teljes amnesztiáról, de már nem ért rá, mert élesen közbecsikorgott a kapu, melyet a Vince tárt kétfelé.

Tehát megint otthon volt, az ódon kúriában; a nagyasszony sem zsémbelt sokáig, múltak a rossz érzések is és beállott újra a nyugalom. De nem a régi idilli élet. A nagyapó nem volt az elkényeztetett, becézett ember többé. Az »eset« emléke, mint sötétlő árnyék feküdt köztük. Vagy meglehet, hogy csak képzelte a nagyapó. Bírák ebben mi nem lehetünk. Valószínű egyébiránt, hogy volt valami visszamaradt szemrehányás az asszony szemeiben, amit idegen ember észre nem vehetett, csak maga az öreg, aki annyi évig olvasgatott e szemekből, mikor még szépek voltak és mikor már csak jók és szelídek voltak. Ahogy volt, úgy volt, de az tény, hogy az apóka most már nem érezte magát otthon olyan jól, mint azelőtt, minélfogva nem lebzselt annyit a díványon, a karszékben meg a méhesben, hanem kijárt Vincével a mezőre, ha munka volt, ha pedig munka nem volt, fogta a puskáját és a nyulak ellen viselt háborút (majd azt mondtuk: testvérháborút).

Ebből aztán két jó következett.

Egy az, hogy a gazdaság kezdett fölpendülni, mert az apóka mindig a földjein botorkált, más az, hogy a sok járás-kelésben elvesztette a köhögést. A harmadik jót nem is említem, mert az csak a nyulaknak volt jó, hogy soha egyet se lőtt le közülök.

A friss levegőn rogyásig elfáradva olyan étvággyal evett, mint a farkas, s úgy aludt, mint egy medve, miért aztán csodálatos módon kezdett épülni testileg, termete szétment, arca megpirosodott, még tokát is eresztett. Úgy hogy mire a falu előkelő krákogói ősszel megtértek a fürdőből, ki valahogy, ki valahogy se, akkor már Kupolyi uramat megkülönböztetésül a felső soron lakó másik Kupolyitól »gömbölyű Kupolyinak« csúfolták.

Testi erejével a szellemi ereje, férfias bátorsága is növekedett, elannyira, hogy egyszer csak (már akár hiszik, akár nem) ő kezdett parancsolgatni az anyókának. Az anyóka szíve pedig mindettől repesett örömében.

Mikor esténként kiálltak a kapuba, a Pali fiút várni a bányából, boldogan hizlalta szemét kedves urán, a gömbölyű Kupolyin, kit az arra sétáló Brogly doktor is minden alkalommal megbámult, mint valami tengeri csodát, miközben vidáman súgta a nagyasszonynak: »Erős lett, mint egy bika, és minden recept nélkül.«

Vince ilyenkor szokás szerint a hollóját etette az udvaron s jókedvűen ingerkedett vele, míg az rémes tollazatát illegette.

– Csak ugrálj, ugrálj! Most már a gazdámmal ketten várjuk ki a halálodat, kis fityfirity.

Isten jóvoltából így lett megint víg a Kupolyi öreg porta. Mosolygott ott minden megint. A nagyasszony violái az őszi verőfénytől, az emberi arcok a lelki megelégedéstől. Jólét is volt. Egy feltört rétben pompás káposzta termett: színre, keménységre mint az acél, s akkora fejek, mint a rocska. A tótok lejöttek a hegyekből, kedvvel szedték ki érte tüszőikből a sok pénzt, amit Amerikából hoztak.

Az állatok jó karban vannak. A fehér veréb egy idő óta már hálni is a konyhába járt, a Riska pedig mintha tudná, hogy az apóka most többet eszik, egy iccével több tejet adott, mint azelőtt. Néminemű rövidség csupán a Sajót érte; a Kosztohay kölykökből valamelyik kilőtte parittyából az egyik szemét. De lát az azért, ha akar, eleget; – csak ugatni nem akar végképp. Úgy látszik, a vakságból veszi magának az indokot erre a teljes tétlenségre. Az anyóka haragszik, de a gazda pártját fogja: »Ugyan mit fárasztaná magát szegény? Mit ugatna? Kire ugatna? Nem jár errefelé rossz ember.«

Így jöttek-mentek a vidám napok szép hosszú sorban, míg végre, mert nincsen örökös egyformaság, megint kiugrott egy szomorú.

Szép, hosszú ősz volt, Kálmán-napkor Kosztohay Kálmánéknál szamócát adtak föl a vacsorához, ami most nőtt az erdőben. Az esték pedig olyan melegek voltak, hogy künn a kertben volt terítve, ott folyt aztán a tánc is szabad ég alatt egész éjjel. (Az ördög vigye el azt a Gilágót, de szépen húzza némelykor.) A nők könnyű batiszt-ruhát viseltek, éppen mint nyár derekán a majálisokon. Nevezetes dolog ez október közepén! – Ilyenkor már körülbelül hó van a Tátrában!… Az igaz, hogy itt is volt; de csak a Horváthyné vállán. Mivelhogy kivágott ruhában jelent meg s csak úgy ringott-rengett táncközben az a finom fehér hús, amelyből a gyönyörű nyaka kezdődik, mint a tojás fehérjéből vert hab.

Hanem iszen nem csoda, ha ennyit lát Kupolyi Pali, hogy többet is megkíván. Csak egy kicsit jobban kellene vigyázni a világ szeme miatt. Sok, ami sok; azok a pillantások, az az egymáshoz való tapadás táncközben. Persze szabad volt a mező; az egyik macska, Horváthy uram, a filagóriában kártyázott, a másik macska, Kupolyi Józsefné nénémasszony pedig korán távozott, minthogy az apókának a lába fáj, Szent Antal-tüze támadt rajta, de máskülönben egészséges, mint a makk, és vacsorát kell neki készíteni.

– Nagyon sokat eszik – dicsekedett az anyóka –, isten panaszképp ne vegye.

Pali csak hajnalfelé származott el, ledőlt otthon egy kicsit, csak éppen, hogy szemeit megcsalja, a rendes időben már talpon állt, hiába szidta a nagyapja.

– Mit rontod az egészségedet? Nem dőlne le a világ, ha egy kicsit később mennél el, ha kipihennéd magadat. Ha már néhány ezer esztendeje ott van az a kőszén, hát még ott lehetne négy órával tovább. Mit siettek úgy? Megfoghatatlan az, hogy az emberek úgy sietnek.

A Pali nagy ásítozva tette meg ellenvetéseit:

– Ma nem lehet. Ma nagy dolgunk van: ma új ágat törünk át a régi, elhagyott tárna felé.

Megreggelizett, megcsókolta a két öreget és elment.

Nem is történt aztán egész nap délutánig semmi figyelemreméltó; néhány nyelves asszony eljött Kupolyiékhoz pletykázni egyet-mást a Paliról meg a Horváthynéról. Hogy azt mondják, a férj észrevett valamit, mert egyszer csak lecsapta a kártyát éjfél után, oda ment, ahol táncoltak, és kiakasztotta egy szó, egy magyarázat nélkül az asszony karját a Paliéból.

Leugrott felültette bricskára és hazavitte. Képzelheti, hogy volt otthon jelenet. Ha neki volnék, elkergetném; de nem is lesz ennek jó vége, majd meglássa, lelkem nénémasszony; és Pali is jobban tenné…

– Eh – szólt közbe az apóka –, egy kis legyeskedés az egész. A légy is száll az édes tejre.

– Ha odaszáll, bele is esik az, bátyámuram.

– Mit árt az a tejnek? – vélte Kupolyi.

– De árt a légynek, mert belefúlhat.

Így ijesztgették az öregeket; de mi volt ez ahhoz a rémülethez képest, amit Benákné idézett elő estefelé? Benákné így ősszel mindig a mezőkön kódorgott gyógyfüveket szedni, egy kis mályváért, gyűszűvirágért, bojtorjánért a harmadik határba is elkalandozott. Ma, alkonyatkor, dúlt arccal csörtetett végig a nagy utcán, azzal sem törődve, hogy a füvei szerte hulladoznak a szaladásban, fulladozó hangon kiabálta:

– Nagy szerencsétlenség! Borzasztó istencsapása! A vernyói bánya beomlott és eltemette mind az embereket.

Szájról szájra ment a hír. Csődületek támadtak az utcákon, a kutaknál, a bíró háza előtt. Új hírmondók jöttek Vernyó felől, olyanok is, akik már a helyszínén megfordultak. Biz ott nagy baj történt. Aki bent volt, az többet nemigen eszik kenyeret.

Kupolyiné is a kapu elé jött a nagy zajra, és amikor meghallotta a vészhírt, a fejéhez kapott, egy sikoly, és összeesett, mint a kettétört fa. Úgy vitték be az asszonyok a karjaikon, mint egy holtat a szobába, ahol az apóka kedélyesen pipázott egy karosszékben, bebabulyázott lábával. No iszen, kiesett a pipa az ő szájából is a történtek hallatára. Fölugrott, mint egy megsebzett vad, hogy a bányához rohanjon, de szegény két lépést sem bírt tenni.

– Hátha még nem bizonyos. Hiszen még az nem úgy van – hajtogatta Vince, aki szinte nem volt emberi ábrázat.

A nagyasszonyt az ágyra fektették, locsolták vízzel, tormát szagoltattak vele, mire fölocsúdott, de roppant sírással, jajgatással. Elővette szokott baja, a szívgörcs is.

– Hamar, hamar a borostyánmeggy-csöppeket!

Vince megkereste az almáriumban, miközben egyre ismételte gépiesen, öntudatlanul, mint a szajkó: »Nem bizonyos, nem bizonyos.«

Pedig már bizonyos volt. Futkosás, siránkozás, jajveszékelés zaja verte föl a csöndes falusi utcákat. A bányamunkások közül sokan voltak odavalók. A bíró és a tizedesek házankint jártak kihajtani az embereket kapákkal, talyicskákkal a mentéshez.

– Jaj, hogy nem mehetek – hörögte kínosan, tehetetlenül Kupolyi.

S keserves sírásra fakadt, hogy azt kellett hinni, mindjárt megszakad a szíve.

Vagy egy óráig sírt hangosan, keservesen, aztán kiapadt a könnye, és csak panaszkodni tudott, irigyelte az anyókát, mert szívgörcse van, kívánta, bárcsak őt is elővenné valami nagy testi fájdalom, hogy a lelkit ne érezze annyira. Korholta Vincét, hogy szívtelen, hogy nem rohan a bányához, de midőn készülődni kezdett, nem akarta elereszteni.

– Nem, ne menj el, az anyóka miatt. Én nem tudom gyámolítani. Oh, Pali, Pali, édes kis unokám!

Lassan, lassan jobban lett a nagyasszony, azaz megszabadult a testi fájdalmaktól, s most legalább megosztották a közös bánatot, de csak úgy lehetett, hogy mindeniknek megmaradt az egész.

– Éreztem, éreztem – nyöszörögte a nagyapó szívet tépő hangon –, tudtam, hogy utoljára látom; mondtam neki reggel: ne menj el, Pali fiam, ne törődj ma a bányával, pihend ki magadat. Előérzetem volt, de nem hallgatott rám, nem hallgatott.

Ezalatt beköszönt az est, felhőkkel feketén, csillagtalanul. Minek is már a csillagok! Ott ültek, mint a siralomházban, az udvarra nyíló ablakú szobában, és várták azt az utolsó szót, azt a retteneteset…

Koronkint jött egy-egy ismerős hírekkel.

– Úgy látszik, bent vesztek mindnyájan – újságolta Gál Mihály, ki onnan érkezett. – Mennyi nép van ott három faluból, mennyi nép! Ásnak, dolgoznak, de nincs remény.

Az öregek a hallott híren rágódtak, meghányták, magyarázták, boncolták. Egyébre senki sem gondolt. Az ökrök éhesen bőgtek az istállóban, a tehénke is csodálkozhatott, hogy ma senki sem jön fejni.

Egy félóra múlva megint kopogtattak a külső ajtón, Vince ment a závárt eltolni. Szerednyei János hozott hírt.

– Az ásás foly, tíz embert már megtaláltak holtan.

Nyomasztó síri csönd támadt. Ki meri megtörni? Végre az anyóka kérdé reszkető, félénk hangon:

– Köztük van?

Megint csönd, s milyen csönd, hallani a szívek dobbanását.

– Nincs köztük – felelte Szerednyei János.

Azután elment Szerednyei. A három alak pedig csak ült, ült tompa fásultságban, csendesen a sötétben. Senkinek sem jutott eszébe gyertyát gyújtani. Egy szót se szóltak, egyetlen szót se, csak néha röppent el egy sóhaj. Abból látszott, hogy élnek.

Megint hallatszottak léptek az udvaron. Megint jön valaki. Jaj, istenem, mit hoz?

Vince fölkelt, ajtót nyitni, de úgy látszik, be se csukta Szerednyei után, mert már a pitvarban hangzanak a léptek, szemben vele megnyílik a szobaajtó, s megcsendül egy édes, ismerős hang:

– Jó estét, apóka, jó estét, anyóka!

– A Pali, a Pali!

No, lett erre öröm. Ilyen örömet még emberek nem értek. Ugrott az apóka, ugrott az anyóka. Gyertyát, Vince, gyertyát! Vince siettében kipkedett-kapkodott, a pipaszár csutorás végét húzgálta a falon, de biz az nem akart csodát tenni, nem gyúlt meg. Végre maga a Pali sercentett el egy gyufát, de abból se lett soha gyertyaláng, mert a két öreg eloltotta az ölelésével, a pihegő szuszogásával.

– Csakhogy élsz, édeském. Nincsen semmi bajod?

– Csak éhes vagyok, anyóka, és szomorú a társaim miatt.

Erre mindjárt térült, fordult a nagyasszony (nem volt már egy csöppet sem beteg), gyertyát gyújtott, a gyertyafénynél még egyszer összevissza csókolták a Palit, nemcsak ők ketten, de Vince is, amit megirigyelt tőle az apóka, mert rákiáltott:

– Ne nyalakodj, öreg! Keresd meg inkább a pipámat! Egy örökkévalóság, hogy nem szíttam.

Pedig nem volt ideje rágyújtani, mert perdült a nagyasszony, a karika se sebesebben, összehozva mindent, ami jó volt a házban. Pali az asztalhoz ült, az öreg szintén odagurította a karszékét, az ő étvágya is rögtön megjött, mire jóízűen falatoztak mind a ketten.

– Hát beszéld el mármost, hogy menekedtél meg, édes fiam. Mert mi bizony holtnak hittünk.

A nagymama is az asztalhoz húzódott az unoka mellé, kezét a vállára nyugtatva, Vince pedig egy kis székre kuporodott az almáriomnál és a csizmáját foltozta (az Isten verje meg azt a kutya Filtsiket, rossz bőrt adott rá).

– Bizony holt is volnék, ha egy kis véletlen nem jön közbe. Délben elfogyott a dohányunk a bányában, hát beküldtük a Király Pistát Vernyóra a boltoshoz. Hogy ím visszaérkezik, azt mondja nekem, egy fiatal leány vár reám odafönn, sürgősen akar velem beszélni. »Miféle leány az? Semmi közöm hozzá!« Nem akartam fölmenni, de a Pista megnyugtatott, hogy nem afféle, egy vézna serdülő leány. Megcsiklandozott a kíváncsiság, hát fölhúzattam magamat, úgy ahogy voltam, a piszkos munkás-zubbonyomban.

– Hát ki volt? – kérdé az anyóka türelmetlenül.

– Csakugyan idegen leány volt, egy fekete kakassal a hóna alatt.

– Fekete kakassal? – szólt közbe Kupolyi, a szemöldjeit fölhúzva, és nyomban letette a pipát. – Csak folytasd, kérlek!

– Azt kérdi tőlem: én vagyok-e a Kupolyi Pál? Mondom: én vagyok. Hát akkor jöjjön, jöjjön – lihegte izgatottan –, egy asszony várja az erdőben a tisztáson, ő fogadott meg, hogy jöjjek és elhíjam. Nincs sok veszteni való idő, jönnie kell, mert nagy veszedelemről van szó.

– Hát persze mentél, mert gondoltad, hogy ki? – mondá a nagymama jóságos szemrehányással.

– Inkább nem akartam menni – folytatá az unoka, őszinte nyílt arccal –, mondtam, sok dolgom van, annál is kevésbé volt kedvem, mert a leány leírása nem igen hasonlított arra, akit a nagymama gondol.

– Pedig mégis az volt, ugye?

– Nem tudom.

– Tehát nem mentél el? – csodálkozék az öregúr.

– Dehogynem. Hiszen akkor nem volnék itt. A leány addig kért, csaknem erőszakkal kapaszkodott belém, míg végre rászántam magamat. Olyan különös volt ez a leány; hogy mit akart, mi érdeke volt, most sem tudom megérteni…

– Nyilván jól megfizette a dáma arra az esetre, ha elhoz – vélte Kupolyiné.

– És hogy volt öltözve? – kérdé Kupolyi lázban égő szemekkel.

– Nem is igen néztem, valami pettyes kendő volt a fején.

– Nem volt hibás a termete?

– Mintha egy kicsit ferdén tartotta volna a nyakát.

– Nem volt szőke?

– Igen, szőke volt; de mit érdekli ez az apókát?

– Majd meglátod azután. Te csak felelj. És a kakasnak piros volt a taréja?

Elmosolyodott a Pali és összenézett a nagymamával.

– Hiszen minden kakas-taréj piros, apóka.

– De megállj csak – kiáltott föl most az öreg, feltűnő élénkséggel. – Nem volt a kakason csöngettyű, a nyakán vagy valahol?

Most már aggályosan találkozott a két tekintet, a nagymama- és unokáé.

– Nem, édes nagyatyám. Nem volt semmi csöngettyűje a kakasnak, az csak a bárányoknak szokott lenni. Hát mondom, megígértem neki, hogy rögtön megyek, csak a rendes ruhámat húzom fel odalent. Megnyugodott ebben és kijelenté, hogy előre megy, de megint kért, hogy csak siessek, siessek… Mire feljöttem kiöltözve, már nem láttam sehol a különös leányt.

– Hallod, Vince? – szólt Kupolyi. – Azt mondja, eltűnt nyomtalanul…

Vince elmerengő szemmel bámult a gyertyalángba s intett nagy fejével, hogy mindent hall.

– Tehát egyedül indultam az erdőnek, mégis abban a hitben, mit tagadjam, hogy Horváthynét találom, de még az erdő széléig sem jutottam el, midőn egy rettenetes tompa zuhanás hallatszott, melytől megrázkódni és felnyögni látszott az anyaföld. A bánya dőlt be. Futottam lélekszakadva vissza…

Mélységes csönd támadt az elbeszélés után, mindenki végiggondolt rajta. Valami hűs áram meglobogtatta az égő gyertyát, a szélein jácintkékbe játszó lángnyelvecskéje reszketett. Valamelyik bútor kísértetiesen pattant és megint minden csöndes lett, csak az óra ketyegett hangosan.

Öreg Kupolyi arca átszellemült. Kezét imaszerűen összetéve mellén, szemeit a magasba emelve, ájtatosan rebegte:

– Bizonnyal ő volt az. Eljött őt megmenteni.

– Ki? – kérdi az asszony.

– Az a leány, akit eltemettem – ismétlé babonás csodálattal.

Az anyóka harmadszor is összenézett az unokával. Szemeik fájdalmasan mondták: Elvette az eszét a nagy öröm.

De Vince, az okos, a hitetlen Vince megmozdult a kuckóban.

– Igen, ő volt! – bizonyítá, reszkető hangon keresztet vetve magára. – Dicsértessék a Jézus Krisztus!

E pillanatban egy kakas szólalt meg odakünn. Vagy az anyóka kakasa volt, mely azt hirdeti, hogy már éjfél van. Vagy az a másik, rejtélyes kakas jött figyelmeztetni: Kikiriki! Itt voltunk, mi voltunk.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem